Fogalmam sincs, hogy keveredtem ide. Egyszer csak…
itt voltam.
Még csak vásárolni sem szándékoztam, egyszerűen
nézelődni volt kedvem. Elkapott az az érzés, amikor már nem bírtam meglenni a
négyfal között, és kikívánkoztam. Mentem, amerre a lábam vitt: sétáltam a
boltok utcáján, nézelődtem jobbra-balra, megcsodáltam a tündöklő kirakatokat,
merengtem a drága holmik közt, észrevettem egy-két kis csodát, elvesztem az
emberek nyüzsgése alkotta zenében, és mikor felpillantottam, már itt voltam. Forgattam
a fejem, keresvén a főutcát, de csak egy kis eldugott, szűk, poros utcában
voltam. Tarkóm vakarva forogtam most már egész tengelyem körül, mintha bolygó
lennék a naprendszerben, de nem emlékeztem, mikor tértem le. Ennyire
elkalandoztak volna a gondolataim, hogy azt sem vettem észre, hogy olyan
helyeken sétálok, ahol eddig még sosem? Előfordulhat…
De ha már itt voltam, felfedező útra indultam,
hiszen ebben a városban lakok már több éve, és mégsem ismerek minden zugot,
ráérek kirándulni. Az utca, ahol lépkedtem, szűk folyosóra emlékeztetett, két
ember még épphogy, de három már nem férne el kényelmesen egymás mellett. A
házak kissé egymás felé hajoltak, mintha köszönteni szeretnék a régi
szomszédot. Az épületek régi stílusa és a szürke macskaköves út arról
árulkodott, hogy ez a városrész megőrizte történelmi báját és megmenekült a
forgalmas és zsúfolt fejlődéstől. Itt sétálni olyan volt, mintha visszautaztam
volna az időben; nem voltam oda való.
Az omladozó vakolatú épületeken régi, rozsdás cégér
mutatta, hogy régebben milyen bolt működött ott, de mára semmi sem maradt
belőlük. Valaha itt is vásárlók sokasága hömpölygött, hangos csevegés töltötte
be a néma teret, tulajdonosok fennhangon kínálták portékáikat, kofákkal alkudoztak
az emberek. De mára semmi sem maradt ebből. A villódzó fényű kirakatok átvették
az uralmat, és a valaha forgalmas utcából kihalt placc lett.
Elsétáltam a bedeszkázott ablakok mellett, melyeken
megült az idő pora, vitt a lábam tovább az időhurokban, miközben a nap már
kezdett pizsamába bújni, hogy megkezdje szendergését, és utcai lámpák sárgás
fénye szikrázott fel, távolról is látni véltem kigyúlni a harsány
fényreklámokat. Úgy gondoltam, ideje visszafordulni, mielőtt teljesen
besötétedne és elvesznék az útlabirintusban.
És ahogy balra fordultam, szemem sarkában megláttam
egy halványzöld pislákolást. Hunyorogva próbáltam kivenni, hogy mi is lehet az:
szerény kirakatú bolt vagy lakóház? Úgy éreztem, valami ismeretlen erő felé
húz, megragadta érdeklődésemet, és nem eresztette. Felé indultam, mint akit
megbabonáztak.
Szinte meglepődtem: magányában lakott egy ház
aljában a valóban parányi bolt, mely bejárata felett kopottas cégért cincált a
szél, maszatos, póksződte hálós üvegen gyűrött tábla hirdette, hogy nyitva.
Megálltam a kirakat előtt. Kacathalom tárult a
szemem elé. Öreg órák megfáradt rugós kakukkjai üldögéltek kopott fényű
tiktakkdobozukban. Régi hősök érdemérmei hevertek lágyságát vesztett bordó
bársonypléden, olyasfélék, amik régi tulajdonosuknak egykoron büszkeségük volt,
ám most csak ócska vas. Kalitkás madár, lengőhintáján csipogásra tátott csőrrel
éberkedik, poros műtollai már rég nem napsárgák, sem égkékek. Játékvonat,
soktíz vagonnal kanyarog. Ujjamnyi ablakainak halovány fényénél emberek költik
öreg, soktízéves vacsoráikat, olvasnak, tán beszélgetnek a kocsikban, s utaznak
sehová és meg sem érkeznek soha. Lámpa, narancs ernyője sután ferde, és
mellette még millió szaggatott, rojtos, rongyos, foltos, színtelen, molyrágta vacakság.
Semmi érdemre méltó holmi egy kihalt utca eldugott
csücskében, és a parányi bolt mégis várja a betévőket. Majdnem hahotázásba
kezdtem ezen az örök optimizmuson, és mégsem tudtam levenni a szemem a
zöldesfényben pompázó kirakatról. Olyanok voltunk, mint a mágnes két pólusa,
vonzottuk egymást.
Beléptem az üzletbe. Ajtó felé rögzített csengő
jelezte érkezésemet.
- Jó estét - köszöntem, bár a helyiségben senkit sem
láttam.
Beljebb léptem, és zsebre dugott kézzel átfutottam a
parányi bolt kínálatát. Semmi értékeset nem leltem, ha régi vackak gyűjtője
lennék, biztos, hogy örömmel vetném magam a keresgélésbe, hátha találok egy
kincset.
Bent minden öreg volt, még a levegő is. A sarokban
hajdan pihe-puha, most csak vattaszőrű játékmackó csücsült barna karosszékben,
polcokon pihentek színvesztett szivárványlegyezők, kagylóforma ékszerdobozok,
fába faragott manólények és további megfakult kacathalom.
- Segíthetek? – megugrásra késztett a semmiből jövő
karcos hang. Egy idős hölgy lépett ki a pult mögötti gyöngyfüzér mögül és
érdeklődve méregetett, bizonyára örült, hogy valaki betévedt az üzletbe. Lilás szaténruhája
akár maga is évszázadokat pihent volna egy ruhásszekrény legeslegalján, haja
szigorúnak szánt, mégis kissé zilált kontyban, szitakötők tarkította hajtű
segítségével még épphogy ott trónolt feje tetején. A kor mély barázdákat
szántott arcára s ráncai mögött ennek ellenére is fiatal mosolyt küldött felém.
Az idő pókhálói behálózták s valahogy mégis bármennyire is megviseltek voltak a
vonásai, kortalanná szépítette őt a szeme... Érdekes ragyogású fekete kavics.
- Csak nézelődök, köszönöm. – Hebegtem zavaromban.
Válaszul közelebb jött.
- Rengeteg minden megtalálható nálam, olyan dolgok,
amik sosem vesztik el értékét. Ezek közül aligha talál hasonlót, mind kézzel
készített egyediség. Ajándékot keres? Kisgyermeknek ajánlani tudom ezt a
szépséges körhintát. – Egy sárga-zöld csíkos sátortetejű körhintára mutatott.
Fából faragott lovacskák sorakoztak hátukon furcsábbnál furcsább nyereggel. –
Sajnos már nem szól. Ha hölgynek keres meglepetést, ez a gyöngyökkel díszített
ékszerdoboz tökéletes választás lenne – és már fordult, hogy újabb portékát
mutasson, de torkom köszörülése megállásra késztette.
- Valójában csak véletlen találtam ide, sok szép
holmi van itt, de sajnos nem találtam kedvemre valót. – Mélyen meghajoltam és
sarkon fordultam, hogy elhagyjam a furcsa boltot, de az idős hölgy
megszorította a karom. Kerekre nyílt szemeivel úgy bámult, mintha a lelkemet vizslatná.
zavartan mosolyogtam le rá.
- Tudok mutatni valami olyasmit is, ami biztos, hogy
kedvére lesz. Jöjjön velem, vessen rá egy pillantást, és ha mégsem, hát
megértem, ha távozik. – Megsajnáltam szegény nénit, így követtem őt egy belsőbb
térbe, gondolatban pedig kiválasztottam egy csacska zsebórát, aminek árával
támogatni tudom a tulajdonost.
Földbe gyökerezett lábakkal pislogtam az elém táruló
látvány miatt. A szobát hideg arcú, törött mosolyú porcelán babák és tündérek
uralták, mindegyiken kézzel varrt fodros ruha és csipke kesztyű. Marionett
bábuk tucatjai lógtak a falról merev testtartással, szövetbábuk összeborulva
ültek többsornyi polcokon.
- Ööö… Nem hiszem, hogy itt bármi is érdekelne,
viszont a pulton kihelyezett kosárban láttam egy zsebórát, azt megveszem.
- Ezeket itt mind én magam készítettem – gyengéd
mozdulattal simogatta meg az egyik játék piros festékes orcáját. – Korábban
sokan érdeklődtek az ilyen típusú gyerekjátékokért, viszont azok az idők
elmúltak. Mostanra csak szép emlékké váltak, és időnként betéved egy-egy
műgyűjtő, aki még megbecsüli az értékét és magával visz egyet-kettőt. Nézze meg
nyugodtan, és válasszon egyet! Ezek itt nem eladók, de Önnek odaajándékozom, ha
kéri.
- Sajnos nincs kisgyerek a rokonságomban, nem tudnám
kinek odaadni – válaszom láthatóan lelombozta a néni kedvét. Kissé szomorkásan
ingatta fejét, majd a ragyogó szemekkel ismét felém fordult.
- Hadd kínáljam meg egy csésze teával, mielőtt
távozik! – Hatalmas reménység áradt hangjából, bizonyára ritkán térnek be az
üzletbe és unatkozik egész nap. Megesett a szívem rajta, így bizonytalanul
bólintottam.
A néni elsietett mellettem, magamra maradtam a
játékok tengerében. Kényelmetlenül dülöngéltem a sarkamon. Az egész szoba,
annyira… bizarr volt. Nem tudom megérteni, miért kedvelték az ilyen típusú
játékokat régebben: a kerek pofikon vörös pacát festettek, ezzel lehelve
életszínt a sápadtfehér arcba, szemhéj nélküli tágranyílt szemek és vicsorba
torzult erőltetett mosoly várta a gyerekeket. Ugyanaz az arckifejezés,
testtartás, haj, egyedül a ruha, mi megkülönbözteti őket egymástól. A
habos-babos fodrokba mintha több időt fektettek volna a készítők. Na, nem azt
mondom, biztos nagyon értékesek, meg féltve őrzött holmik voltak, de nagyon nem
az én ízlésvilágom. Minél tovább nézem őket, annál hátborzongatóbbak azok az
élethű szemek. Jobb lesz, ha minél előbb elhagyom a boltot, nem eshet meg a
szívem minden jött-menten, mert akkor az idők végezetéig hallgathatnám a néni
meséit. Biztos már teljesen besötétedett, az utcában nem láttam kültéri lámpát,
a telefonommal kell világítanom, nehogy hasra esek egy kóbor macskában.
- Tessék, fiatalember – termett hirtelen előttem az
idős hölgy felém nyújtva egy csésze gőzölgő folyadékot. Megköszöntem a teát és
fújni kezdtem hűtés céljából. A tulajdonos hozzáértően igazgatott egy marionett
bábut, megrángatta zsinórjait mozdulatot varázsolva az élettelen testbe.
Amilyen gyorsan csak tudtam, felkortyoltam az ízetlen löttyöt.
- Köszönöm a vendéglátást, de most már mennem kell.
– Mintha meg se hallotta volna szavaimat. Zavartan álldogáltam még egy darabig,
majd megfordultam, de mozdulatom félbe maradt.
- Hány éves vagy? – Nem tudtam figyelmen kívül
hagyni a megváltozott hangsúlyt.
- Huszonhét.
- Egészségesnek tűnsz.
- Ezt most nem értem.
- Biztos, hogy nem találtál semmit, ami megtetszett?
- Nem. Most mennem kell, vi –
Hirtelen megpördült velem a világ. Nem tudtam, hol
van a fent, és hol a lent. Kezem kapaszkodót keresve markolt a semmibe, de nem
voltam elég gyors, és már csak azt éreztem, hogy a vállam fájdalmasan erősen
csapódik a padlóhoz. Próbáltam feltápászkodni, de a lábam zsibbadt, fejem
kótyagos volt, és az sem segített, hogy szemem előtt spirálisan forogtak a
színek.
Artikulátlan hangok hagyták el a számat, éreztem,
ahogy hideg verejték ül meg a tarkómon, agyam más tempóban dolgozott, mint a
testem. Homályos folt jelent meg előttem, hunyorogva próbáltam kinézni, de nem
jártam sikerrel. Jéghideg tenyér simult gyöngyöző homlokomra, tulajdonosa szavai
visszhangoztak.
Hirtelen a polcokon ülő bábúk nem voltak
mozdulatlanok többé, életre kelve fordultak felém hatalmas golyóbis szemükkel, eltorzult
hangon sikítoztak érthetetlen dolgokat, lebilincselt testük úgy rángatózott,
mintha rohamot kaptak volna.
A sikítozások bizarr szirénéneke fülsértő volt
számomra, felforrósodott a halálkórustól az agyam. Végül felfogtam a hangok
értelmét. Menekülj! Vigyázz! Fuss!
Örök merevségbe száműzött játékok életnagyságúvá nőttek, kipeckezett szemük
riadtságot tükröztek.
Fülemre kellett tapasztanom a tenyerem, úgy éreztem
szét robban a fejem a hangok zúgásától. Hagyjatok!
Ne érjetek hozzám!
Nem láttam semmit, ám éreztem, hogy nem létező falak
készülnek a fejemre omlani. Lüktető massza volt minden gondolatom. Egyetlen,
nyálkás és elkülöníthetetlen gondolatfolyam, minek se eleje, se vége. Nem
emlékeztem mi történt. Hol vagyok? Mi ez a sötét? Csörgött a kezem, ha
megmozdítottam. Csörgött a lábam is. Körülöttem minden szűk volt és sötét. Túl
szűk, túl sötét. A tompa morajlás, ismeretlen dübörgés egyre erősebb lett.
Mintha be lett volna dugulva a fülem, akár ha víz alól hallgatnám, mit
beszélnek a fejem fölött.
Nem bírtam megtartani a saját fejem, az mellkasomra
csuklott, még arra sem volt erőm, hogy összezárjam a számat, így résre nyitott
ajkaim szélén lassan csordogált ki a nyál. Pislogni nem tudtam, mintha mágnes
szorítaná össze a szemhéjamat. Összeszedtem minden erőmet és próbáltam
működésre bírni az agyam, újra és újra küldtem a parancsot, de túl zsibbadt
voltam még hozzá; nem sikerült.
Kellet egy kis idő, de szép lassan tisztult a kép.
Felrémlett, hogy egy kacatboltban kóvályogtam, és hogy hiba volt meginni az
ismeretlen folyadékot. Összerezzentem annak gondolatára, hogy hozzám hasonlóan
hörögtek kiszolgáltatva porcelánnak öltöztetett emberek. Hallásom zárkózott fel
utoljára érzékszerveim közül, és amit hallottam, az visszataszított a szakadék szélére,
le a feneketlen, sötét mélyre.
Már nem tudtam, hol fáj, a fájdalom az egész
testemben elterjedt. Olyan voltam, mint egyetlen lüktető csomó. De vajon
meddig?
Dermesztő hidegség árad szét bennem – a semmi
hullamerevsége. Kezem gúzsba kötve beállítva, szemeim kipeckelve, arcom töröttbe
pingálva. Szám egyenes vonal, arcizmaim kifeszítve, ha akarnám, se tudnám
megváltoztatni. Kerek piros folt van az arcomra mázolva, nevetségesen utánozva
a természetes pirospozsgás színt. Hangom csak gondolatban él.
Örök mozdulatlanságra vagyok ítélve, a falra
szögeztek, életem zsinórjának mozgatója egy vén boszorkány, aki elől nincs
menekvés. Sorstársaimmal küzdünk a lehetetlen ellen, és imádkozunk, hogy más ne
kerüljön közénk. De mindig késő. Mert egy óvatlan pillanatban összetörnek.