Szerelemről szó sem volt - 10. fejezet

Másnap sikerült elaludnom, így kapkodnom kellett reggel. Igazából nem izgatott a tény, hogy elkések, tökre nyugodt voltam, szerintem a taxiban még el is bóbiskoltam. Igen, fáradt voltam és igen, későn feküdtem le aludni. Találtam a neten egy jó kis sorozatot és úgy gondoltam hajnal környékén, hogy még egy rész belefér. Már nem gondolom jó ötletnek.

Kómásan lépkedtem az aulában, a biztonsági őrnek is két perc fáziskéséssel köszöntem vissza, a belépőkártyámat fordítva helyeztem a zár elé és egyszerűen nem értettem, hogy miért nem enged be és ott szitkozódtam addig, míg jött egy másik ember és visszatartott mosollyal megmutatta, hogy mi a hiba.

Szinte vonszoltam magam a folyosón, cipőm talpa súrolta a padlót csoszogásom eredményeképpen és épp egy nagyot ásítottam, mikor kicsúszott a kezemből a dosszié és az nagy csattanással földet ért. Pislogtam még párat, hátha csak képzeltem, de nem, a papírok szanaszét hevertek a tükörsima padlón, nekem meg kedvem lett volna meginni egy kávét.

Kedvtelenül guggoltam le, hogy felszedjem a papírjaimat és mivel olyan fáradt voltam, mint aki két hete nem aludt, észre sem vettem a segítőkezet. Csak néztem és néztem, a sajátomat vizslattam és rájöttem, hogy nem nőtt még egy pár karom, így azok a kezek máshoz tartoznak. Felvezettem a tekintetemet az idegen csuklójától egészen a válláig, majd a nyakától az arcáig és ott ragadt a tekintetem. Bambultam egy párat, majd mielőtt előredőltem volna az álmosságtól, felálltam.

- Nem szokás megköszönni? – Nyújtotta felém a papírok felét, amit nagy bólogatások közepette elfogadtam és beletuszkoltam a mappába.

- Köszi Yumi.

- Hallod, csajszi, te totál kész vagy. Beszívtál, ezért ilyen a szemed? – nyúlt az állam alá, viszont nekem semmi kedvem nem volt a humorához, így elrántottam a fejem.

- Fáradt vagyok, de azért jó tudni, hogy úgy nézek ki, mint egy drogos.

- Vegyünk kávét.

Vettünk. Jó erőset. Ez kicsit magamhoz térített és miközben kortyolgattam a kávét, koppant a dolog.

- Nekem ma kezdődik el hivatalosan a munkám az EXO-val – néztem fel nagyra tágult szemekkel Yumira, aki elvette kezemből az üres poharat és elmosta.

- Igen.

- Jé! – ámuldoztam és mivel ilyen ügyes voltam, hogy eszembe jutott a mai feladatom, büszkén vigyorogtam.

- Ennyire várod?

- Nem – ráztam a fejem.

- Pedig várhatnád. Helyes pasik, jó a testük, van tehetségük – ábrándozott barátnőm. Rögtön eloszlott a köd az agyam környékéről és felháborodott tekintettel fordultam Yumi felé.

- Könnyű lehet úgy beszélne, hogy nem járattad le magad előttük.

- Ugyan, Yeon Hee, lazíts –legyintett. – Élvezd ki, hogy most te vagy a producerük, te irányítod őket, hallgatnak rád.

- Még sosem dolgoztam bandával.

- Nem, de volt már műsorod, rádióztál is és rengeteg dalt vettél már fel, a MAMA-ról nem is beszélve.

- Igaz – adtam igazat, csaknem lehet olyan nehéz!

- Szóval? – Bújt közelebb Yumi, amit nem tudtam hová tenni. – Tetszik valamelyik?

- Nem – súgtam neki elképedt arccal, mire kissé csalódottá vált.

- Igaz, a szembeni kávézóban ott az a nagyon helyes pincér, na, ő kell!

- Ezért ülünk hát olyan közel pulthoz? – Döbbentem le, majd nagyot szusszantva felálltam a kényelmes kanapéról. – Nem hiszlek el. Vagy tíz évvel öregebb tőled.

- És? A kor nem számít – vont vállat és ő is felállt. Kiléptünk a pihenőszobából és elindultunk a folyosón. Én a vesztem be sétáltam, Yumi meg nem tudom, de jött velem.

- Hát akkor, szia – intettem neki, ő meg vissza és már el is tűnt a szemem elől. Átszeltem még két folyosót, mire a célomhoz értem. A nagy faajtó előtt levegőt vettem, megigazítottam a hajamat és a blúzomat, végül pedig nagy lendülettel benyitottam. A teremben lévők mind rám néztek, végig követték lépteimet és kérdőn néztek rám, mikor megálltam velük szemben, a nagy ovális asztal elején. Kissé feszélyezve éreztem magam, amiért ennyien néztek rám olyan… nem is tudom, olyan semmitmondó tekintettel. Letettem a mappát és fellapozva belekezdtem a mondókámba.

- Jó reggelt, Kim Yeon Hee vagyok, elnézést a késésért, látom, hogy jóval korábban érkeztek, mint ahogy kiírtuk az időpontot, na de nem ez a lényeg. Akkor, Mr. Hong, a csapat már megérkezett?

Csönd. Még a légy zúgását is hallottam, amit csak azért nem ütöttem le, mert húsz értetlen szempár szegeződött rám. Megijesztett ez a némaság, az pedig még jobban, hogy a bent tartózkodók között nem láttam Mr. Hong-ot. Nem érkezett volna meg? De hát reggel kilencre tettük a megbeszélést a harmadik emeleti harmincnyolcas szobában, kilenc előtt öt perccel érkeztem és már tele volt a terem, akkor ő miért nincs itt? Jó, rendben, ez az épület olyan, mint egy labirintus, lehet eltévedt és ezért késik, de nélküle nem tudunk tovább haladni. Most gondolok csak bele: Miért vagyunk ilyen sokan itt? Alig tízen kellene lennünk, miért van összetömörülve itt majdnem harminc ember?

- Öhm – rágtam a szám szélét – Látta valaki Mr. Hong-ot? Vagy tud róla valaki valamit?

- Ki az a Mr. Hong? – törte meg valaki a beálló néma csendet.

- Az EXO menedzsere.

- Miért lenne itt egy menedzser? – hirtelen hatalmas zúgolódás kezdődött, egymás szavába vágtak az emberek, de a nagy morajban nem értettem, hogy miről is beszélhetnek. Nagyon rossz érzésem támadt.

Hirtelen kivágódott az ajtó, ezzel újból csendet teremtve a teremben, a bent ülők felálltak, én pedig végig néztem, ahogy Mr. Um végig sétál a teremben. Főnököm, ahogy meglátott összeráncolta a homlokát, szemöldökeit összevonta és tett felém egy bizonytalan lépést.

- Yeon Hee, mit keresel itt?

- A megbeszélésre jöttem – vágtam rá egyértelműen, de már kevésbé olyan magabiztosan, ahogy benyitottam. Valami itt nem jó.

- Erre? – Tárta oldalra a karját, szemléltetve a termet. Válaszul csak bólintottam. – Pénzügyi megbeszélésre jöttél? Miért lenne jelen egy zenei részlegről származó dolgozó?

- Harmadik emelet harmincnyolcas terem – zavarodtam össze.

- Az biztos, hogy ez az a számozású szoba, de ez nem a harmadik emelet.

- Nem? – Kerekedett ki a szemem és éreztem, hogy elsápadok.

- Nem, Yeon Hee, ez a második emelet.

- Jézusom – kaptam a szám elé a kezem. Ilyen nincs, remélem ez egy rossz álom és megnyílik alattam a föld, hogy elnyeljen! Becsuktam a szemem és lassan kinyitottam, de sajnos nem történt csoda, ugyanott voltam. – Akkor hát – kezdtem el kínosan nevetgélni – én megyek is, további jó munkát! –Sűrű hajlongások közepette kihátráltam a teremből, miközben próbáltam minél kissebre zsugorodni, de így is bezsebeltem néhány – mit néhány, özön! – rosszalló tekintetet, a főnöktől pedig egy elfojtott mosolyt.

Becsuktam magam mögött az ajtót és neki dőltem. Miért velem történnek ilyen dolgok? Az összes üzletember, aki számít, most engem röhög. Na, szépen állunk.

Ránéztem az órámra és most lettem igazán rosszul. Kilenc óra múlt, az én tárgyalásom már megkezdődött, a producer sehol, mire felérek a harmadikra az van öt perc, mire a termet megtalálom, az három. Nem tudok tiszta lappal indulni, ez már az égiek akarata, de ha megtudom, hogy csak szívatnak, mert nincs más dolguk, akkor én esküszöm, hogy balhét csapok!

Áldottam az eszem, amiért reggel lapos cipőt vettem fel – félkómásan nem akartam kitörni a nyakam -, mert most aztán futnom kellett. Nyakamba vettem a lábam és ahogy csak tudtam, sprinteltem felfelé a lifthez. Félúton eszembe jutott, hogy ott várni kell, és sokan vannak, így irányt váltottam, igaz megcsúsztam és majdnem taknyoltam egy nagyot, de futottam a lépcsőhöz, ami nem mellékesen a másik irányban volt. Kettesével vettem a fokokat, a hármast ki sem próbáltam, mert egyszer kiskoromban csúnyán lezakóztam a lépcsőről az efajta mutatvány miatt. Szóval szeltem a lépcsőt, mint Tarzan a fákat, beiktattam egy kis pihenőt a harmadikon, nehogy összeessek itt a nagy kapkodásban – ekkor múlt el kilenc hat… nem, most már hét perccel. Na, akkor nagy levegő és sprint! Kétszer tévesztettem el a folyosót, emiatt három-három percet veszítettem, mire megtaláltam a megfelelő számot, már folyt rólam a víz. A falnak támaszkodva, kissé roggyasztva kapkodtam a levegőt oxigén-szomjas tüdőmbe, a homlokomról az izzadság levitte a púdert, a copfom szétjött, az arcom lángolt, de megcsináltam; tizenkét perc késéssel megjöttem! Gyorsan megtöröltem a homlokom és újrakötöttem a hajam, hogy ne tűnjek már olyan csapzottnak, majd gyors ing igazítás után bekopogtam és benyitottam.

Gyors léptekkel akartam a helyemre szambázni, ha már miattam csúszunk, de megtorpantam a mozdulatban. Sehol senki. Nem volt egy árva lélek sem a teremben. Körbe jártam a termet, de nem bújtak sem az asztal alá, sem a függöny mögé, így kimentem megnézni az ajtó számát. Jó helyen voltam, az emelet is stimmelt, akkor meg hol van mindenki? Biztos, hogy ezen a napon kell találkoznom velük? Biztos – néztem meg a papírok dátumát. Újból benyitottam, de még mindig üres volt a terem. Elgondolkozva álltam az ajtó előtt. Megunták volna a késést és elmentek? Átrakták az időpontot? Nem értem.

Előbányásztam a telefonomat, hogy felhívjam Yumit, ugyanis ő kitudja deríteni Mr. Hong telefonszámát, ami nekem nincs meg. Elindultam a folyosón az egyik irányba fülemhez tartva a készüléket, míg a másikkal a dossziét lóbáltam. Nem vette fel. Újból próbálkoztam és újból kisípolta a fülemet. Nem adtam fel, harmadjára is megnyomtam a hívás gombot.

Ellenőrző kapuhoz érkeztem, így kénytelen voltam kihívással szembenézni. Lássuk csak, a kezemben a mappa, nyakamban a kártyám, jobb kezemben a telefon, hogy juthat át egy peches lány egy egyszerű szerkezeten? Hát Kim Yeon Hee sehogy.

Vállammal a fülemhez szorítottam a telefont, bal karommal magamhoz a dossziét és így akartam a kis világító fényhez érinteni a kártyámat. A kártyát sikeresen bedugtam a helyére, majdnem derékszögben lehajolva, csakhogy a telefon kicsúszott a nyakam búvórelytekéből és nagy csattanással a földre esett. Reflexből próbáltam érte nyúlni, de ugye a kártya a gépben volt, a kártya szalagon, a szalag a nyakamban és az hiába volt annyira lent, hogy lekeljen hajolnom, annyira már nem, hogy a telefonomért tudjak nyúlni. Visszarántott az a vacak, na. Sikeresen megrántottam a nyakamat, a kapkodástól a mappám is kicsúszott a kezemből. Nagyot sóhajtva próbáltam a kártyát kihúzni, miközben másik szabad kezemmel a telefonomért nyúltam, csakhogy a kártya nem mozdult. Ott rángattam, de se ki, se be, a telefonom meg egyre messzebb került sikertelen próbálgatásaim hatására.

Tehát. Voltam én, egy híres producer, aki a háttérben életképtelen és volt a gép. Én ott guggoltam rángatva a kártyát, másikkal a telefonért nyúlva. Ha igazán pontos akarok lenni, akkor inkább feküdtem a padlón, annyira kinyújtózkodtam a vacak miatt, de hát ugye a kártya… És itt felmerül a kérdés, hogy ugyan, miért nem bújik ki a szalagból Kim producer? Hah, kedves kérdező, megpróbáltam én, viszont még reggel – mikor élőhalottként lépegettem, vagy Yumi szerint drogosként – belehúztam a cipzárba a szalagot. Nem bajlódtam azzal, hogy kiszedjem, mert egy: nem érdekelt, kettő: álmos voltam, fel sem fogtam mi van és három: legalább biztos nem hagyom el.

Az égiek szeretnek velem viccelődni, fogadjunk, hogy oda fent röhögik a szerencsétlenkedésemet. Egyszer tényleg megharagszok!

Ott kapálóztam, mint hal a szárazföldön, a folyosón sehol senki és épp megfulladni akartam vagy széttörni a fémdobozt, mint valami Godzilla, mikor jött a segítség.

Azonnal hátrarántottam a fejem, hogy segítségért könyörögjek, de nem vagyok bagoly, így csak korlátozottan tudtam forgolódni és az eredmény: semmi. Nem láttam Supermant.

- Tudna nekem segíteni? Utána kiröhöghet, ígérem! – Alkudoztam, mert valljuk be, én is jót szórakoznék egy ilyen emberen, mint perpillanat jómagam.

Az egyén nem szólt semmit, hátam mögé lépett, ügyködött valamit és azonnal kidobta a gép a kártyámat.

- Köszönöm szépen, nagyon hálás vagyok és most már nevethet. Gyerünk, ne tartsa vissza! – Hadartam, míg összekapkodtam a dolgaimat. De az illető nem nevetett, hanem leguggolt és kezembe adta a telefonomat. Hálásan elmosolyodtam és a készülékért nyúltam, magamban megjegyezve, hogy milyen szép keze van a segítőmnek. Hosszú, kecses ujjai. Férfikéz, nem vitás, de mégis milyen szép!

- Köszönöm a segítségét! – Hajoltam meg immáron állva és mivel bátor vagyok, a szemébe néztem az illetőnek. Meglepődtem az előttem levő arcán. Ismerős volt és sajnos most beugrott, hogy kicsoda. Sötétbarna, szinte már fekete haja szemébe volt fésülve, fehér inget és fekete farmert viselt. Arca gyermeki vonásai nem engedik megmondani pontos korát, sötét szemeit szégyenlősen lesütötte, szája szegeltében puha mosoly. Pislogott párat, majd a szemembe nézett. Jobban elmosolyodott és kissé meghajolt.

- Kim producer! – Hangja vidáman csengett.

- Ööö, köszönöm a segítséget – kaptam észbe és újból meghajoltam, amit a fiú azonnal viszonzott is. Muszáj voltam ismét meghajolni, majd ismét, mert a fufrus állandóan bokát érintett. – Oké, oké, figyelj rám – állítottam le, mielőtt elmegy az egész nap azzal, hogy hajolgatunk. Kiegyenesedett, kezét elől megfogta és úgy pislogott le rám. Szórakoztató volt nézni, hogy két másodpercnél tovább nem bír a szemembe nézni, rögtön elkapja a tekintetét.

- Hogy hívhatlak?

- Byun Baekhyun – húzta ki magát és kiseperte szeméből a haját.

- Tudom, de én hogy hívhatlak?

- Nincs művésznevem, szóval simán Baekhyun – vont vállat.

- Akkor „simán Baekhyun”, miért nem vagytok a teremben? Más időpontot tudtok?

- A terem előtt vártunk, de jött egy férfi és azt mondta, hogy menjünk az aulába, majd oda jössz értünk. Azért jöttem fel, mert már sokáltunk.

Itt valami sántít.

- Hogy nézett ki az a férfi?

- Hogy? – Döbbent le, majd elgondolkozott. – Hajráfot viselt és világosbarna haja volt és -

- Hong Kun Woo – sziszegtem. Hogy ez mennyire szemét! Tudta, hogy majd keresem őket égen-földön és képes ezt csinálni! Gyerekes ez az ember, komolyan.

- Tessék? – hajolt közelebb. Felkaptam a fejem mosolyogva, ezzel szegényt megijesztve, mert rögtön visszarántotta a fejét; belékaroltam és a lift felé kezdtem húzni. Baekhyun bizonyára sokkot kapott, mert úgy kellett vonszolnom magam mögött és addig mozgott, míg a karja szabad nem lett. Ellépett tőlem és jó kétlépésnyire gyalogolt mellettem. Nem igazán tudtam mire vélni a viselkedését, nem vagyok beteg, hogy furcsán kezdjen viselkedni, de nem értem rá sokáig gondolkodni, hisz vár a meló, immáron fél órás késéssel!

A Fekete Rózsa átka - 12. rész

EunJi pov ~

Ott álltam előtte készen állva arra, hogy felveszem a harcot, de mikor rám nézett, hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Fekete szeme minden fényt elnyelt, de semmit sem eresztett ki magából; tekintetében őszinte kíváncsiság csillogott. Egy pillanatra megláttam a tetoválásoktól és piercingektől mentes srácot, és ez meghökkentett.

- Mit akarsz? – csöppentem vissza a valóságba. Mély hangja nem is gúnnyal volt teli, hanem inkább érdektelenséggel. Felvont szemöldökkel nézett rám, füléből kihúzta a fülhallgatót és várakozóan támasztotta az oszlopot. Hirtelen köpni-nyelni sem tudtam, még azt is elfelejtettem, hogy miért is állok előtte. Teljesen összezavarodtam és megijedtem ettől. Végül összeszedtem magam, mosolyt erőltettem az arcomra és felnéztem a nálam egy fejjel magasabb fiúra.

- DaeHo? – kérdeztem végül, mire csak bólintott és türelmetlenül rálesett a karórájára. Márkás darab. – Lee EunJi vagyok. Csak azért jöttem, hogy bemutatkozzak, mert a legutóbbi gyűlésen nem volt alkalmam ezt megtenni.

- És ez engem hol érdekel? – Kérdezte mogorván. – Te ismersz, most már én is, minden szép. Végeztünk?

- Nem láttalak még az iskolában; új vagy? – Folytattam tovább a beszélgetést.

- Semmi közöd hozzá.

- Ha új vagy, akkor szívesen körbevezetlek. Tegnap is kerestelek, de nem voltál itt.

- Ha csak bemutatkozni akartál, és ezen már túlestünk, akkor miért vagy még mindig itt? – Nézett rám unottan. Látszólag nagyon nem vágyott a társaságomra, és ezzel jó érzéssel töltött el.

- Miért jelentkeztél a Fekete Rózsába? Ismersz ott valakit? Az ott lévők elég furcsa fazonok, remélem te nem vagy ez a befelé forduló típus.

- Miért kérdezel ennyit?

- Nem ér kérdésre kérdéssel válaszolni! – Mutattam rá vigyorogva. – Azt hiszem te nem vagy az a barátkozós típus.

- Honnan gondolod ezt? – Nézett rám kikerekedett szemekkel, eljátszva azt, hogy meglepődött. Sikerült elnyomnom egy fintort és egy jó kis beszólást, de még idejében elnyomtam magamban.

- Én lehetek a barátod.

- Jópofa vagy kislány, de ne akarj velem barátkozni. – Ellökte magát a faltól és elment mellettem. Gyorsan utána indultam és felvéve az ő tempóját, mellette maradtam.

- Sajnálom, ezt nem te döntöd el. Amúgy is, az embernek nem jó, ha nincsenek barátai. Nem lehetsz mindig egyedül, társas lények vagyunk!

- Nem vagyok egyedül.

- Igazad van, Amerika térképe biztos jó társaság lehet a bőrödön. – Húztam el a szám, mire egy pimasz mosolyt villantott. – Mi az ott? Nem tán egy aprócska mosoly? – Mutattam az arcára. – Váó, ez igazi teljesítmény! Pár perce beszélünk és már láttalak mosolyogni. Nem mindenki mondhatja el ezt magáról.

- Voltaképpen mit is akarsz? – Állt meg a szekrényénél és a zárral bajlódott. Míg bénázott, volt időm megfigyelni a kódot. Kinyitotta a szekrényét és könyveket kezdett a kezébe venni.

- Arra gondoltam, hogy a következő gyűlésen mesélhetnénk magunkról. A többiek már belegyeztek.

- Nem hiszem, hogy meg tudtad győzni őket. – Csukta be a fémet, majd ismét elindult. Pontosabban indultunk, mert természetesen vele tartottam.

- Ne félts engem, jó meggyőző képességgel rendelkezem. – Mosolyodtam el büszkén, mire csak gúnyosan megrázta a fejét. – Sajnos eggyel kevesebben leszünk, mert a barátnőm nem tud eljönni. – Dobtam be az aduászt. Egy pillanatra megtorpant, majd tovább indult.  – Gondolom, már ismered: Jang HaNi.

- Rossz a név memóriám.

- Szerintem nem. – Cövekeltem le a folyosó közepén, mire visszanézett rám. Pár percig farkasszemet néztünk egymással, majd oldalra döntöttem a fejem. – Majd még találkozunk. Szia! – Jobbra fordultam és beléptem az osztálytermembe, pont akkor, mikor a megszólalt a csengő, jelezve azt, hogy véget ért a szünet.

Óra után összefutottam pár klubtaggal és megint felvettem azt az ötletemet, hogy ne csak olvassunk és üljünk bambán, hanem mondjuk, kommunikáljunk egymással. Válaszként csak hat lenéző szempárt kaptam, így jobban láttam nem elrontani az életemet azzal, hogy veszekszek velük. Nem is lenne célszerű, DaeHo miatt.

DaeHot megint nem találtam sehol, gondolom nem akart velem összefutni. Hah! Nem ismer még engem!

Következő szünetben a tető felé vettem az irányt. Nem sokan szeretnek erre felé menni, sőt, ami azt illeti nem is szabadna. Azt hinné az ember, hogy egy modern iskolában gondosan elzárják a tilos helyeket a diákok elől, de ez nem mindig igaz. Hiába van ráccsal elzárva és lakattal erősítve a kifelé vezető út, a rács el van mozdulva a helyéről és az így keletkező kisebb lyukon simán átbújhat az ember.

Sokszor van, hogy kijövök ide, ha egyedül szeretnék lenni, de volt már rá példa, hogy HaNi vagy Baekhyun velem tartott.

Kabátomat összébb húzva lapultam a falhoz, hogy kényelmesen átférhessek a lyukon. Itt a tetőn a hideg szél szabadon járkált, nincs, ami felfogná.

Céltudatosan lépkedtem a tető széléhez, hogy ott szokásom szerint felkönyököljek a betonkerítéshez és kedvem szerint bámészkodhassak, meg gondolkozhassak.

Megdöbbenve álltam meg, mikor észrevettem egy alakot. Mosolyra húzódott a szám, majd mellé sétáltam.

- Ez az én búvóhelyem.

- Volt. – Nézett még mindig a távolba DaeHo. Fekete haját a szemébe fújta a szél, kapucnija viszont állta az ellene indított támadást. Zsebre tett kézzel álldogált, kabát nem volt rajta.

- Ez az egyetlen hely ahol egyedül lehet lenni. Jobban belegondolva nem csodálom, hogy rátaláltál. – Felálltam a kerítéshez támasztott faládára, majd ráültem a kerítésre. A hideg betontól védett a kabát; félig kitekeredve néztem az előttünk elterülő várost. Így maradtunk egy darabig, majd DaeHo egy szál cigit húzott elő a zsebéből, majd azt a szájába helyezte. További kutakodás után öngyújtott vett elő, de akárhányszor próbálta meggyújtani, a kis készülék nem működött. Idegesen hajította el messzire, és a kis fém leérkezését kisebb koppanás jelezte.

Elmosolyodtam szerencsétlenkedésén, majd a belső zsebemből előbányásztam a saját öngyújtómat. Meggyújtottam a még mindig szájában pihenő cigarettát és visszamélyesztettem az öngyújtót. DaeHo meglepődve nézett végig rajtam, majd ismét pókerarccal biccentett.

- Dohányzol? – Fújta ki a füstöt.

- Már leszoktam.

- Mikor?

- Egy-két éve – válaszoltam az arcát tanulmányozva. Volt nekem is dohányzós korszakom, de mikor elköltöztem, véglegesen lemondtam róla. Beláttam, hogy nem kell tönkre tennem a tüdőmet ahhoz, hogy jobb fejnek tartsanak. A cigitől csak rossz emlékeim támadnak.

- Kérdezhetek?

- Nem fogsz leszállni rólam, igaz? – nyomta el idegesen a csikket a fiú.

- Mikor varrattad magadra az első tetoválásodat? – Kérdésemre felhúzta a piercinges szemöldökét, majd gondolkozóba esett.

- Nem tudom. Régen volt.

- Az ember emlékszik az „elsőkre”. Szóval? Mennyire régen?

- Öt-hat éve. Csak egy koponya volt a bokámon. – Állam a betonon landolt és csak nagy nehézségek árán tudtam onnan felvakarni. Öt-hat éve?! Jó, mondjuk, nem tudom, hogy most hány éves, de akkor lehetett vagy tizenegy. Te jó ég! Jó fiatalon kezdte! – Meglepődtél? – Húzta gúnyos mosolyra a szája sarkát.

- Hát nem erre számítottam. – Vallottam be. – És mit szóltak hozzá?

- Semmit. Nem szólhattak bele – keményedett meg a tekintete. Ez az állapot nem tartott sokáig, hisz szinte azonnal könyökéig feltűrte az ingje ujját és felém fordult. Érdeklődve néztem rá, majd a karjára. Bőrét vágások tarkították, volt, amelyik még frissnek látszott. Bal kézfejétől kusza minták húzódtak, majd tűntek el ruhájának takarásában. Jobbján kínai írásjel ékeskedett, ami egy skorpió farkától rajzolódott ki. Ujjammal az írás felé böktem.

- Ez mit jelent?

- A nevemet.

- Értem. – Néztem tovább a felfelé tartott tenyerét. Ujjai kecsesek voltak, abszurdan finom vonásai voltak fiú létére. Kisebb hegek, horzsolások csúfították bőrét.  Bőrkarkötője kopott volt, a gyűrű, amit viselt értékesnek látszott. Furcsa egy figura, az biztos. – A nyakadnál mi van? – Néztem fel rá. Elhúzta a gallérját, így nagyobb rálátásom nyílt nyakát beborító rajzra. Bonyolult volt, de nem annyira, mint a karjánál lévő. Kivettem egy zsebórát, iránytűt és pár rózsát. – Tetszik. – Választ nem kaptam; visszahúzta az ingjét s megigazította magán a ruhát. Az egész lénye veszélyes, sugárzik róla, hogy a kemény maghoz tartozik, mégis vonz hozzá valami. Nem szabad. Egyszer már megjártam, és egy életre megtanultam, hogy az ilyenektől jobb távol lenni. Még sem tehetek ellene semmit. HaNi miatt meg muszáj a közelében lennem.

- Elnézést! – Lendítettem magasba a karomat. A táblánál lévő tanár megfordult, majd jelezte, hogy mondjam.  – Nem érzem jól magam. Kimehetek a mosdóba?

- Természetesen. Valaki kikísérjen?

- Nem, köszönöm. – Álltam fel és elhagytam az osztályt. A folyosón síri csend volt, sehol senki. Tanítási időben egy árva lélek nem mászkált az iskolában. Csukott ajtók mögül kihallatszott a tanárok magyarázata.

Egyenesen a szekrényekhez mentem. Lépteim visszhangzottak a folyosón csendjében. Kikerestem a megfelelő ajtót és beütöttem a számkombinációt. Hangosan kattant a zár, ami miatt behúztam a nyakam és félve körbenéztem. Kijjebb hajtottam a fémajtót és elkezdtem kutakodni DaeHo cuccai között. Na, nézzük, mit rejtegetsz…

Könyveken és egy fekete bőrdzsekin kívül semmit nem találtam. Gyorsan kihúztam a ruhadarabot és áttapogattam. Belenyúltam a zsebébe, de a kezem beleütközött egy hideg valamibe. Megmarkoltam a zacskót, ami simán eltűnt a tenyerem takarásában és előhúztam. Pupilláim kitágultak, ahogy tudatosult bennem az, hogy mit tartok a kezemben.  A zacskó tartalma fehér porból állt. Nem kellett szétnyitnom és megízlelnem a tasakban lévőt ahhoz, hogy tudjam, kábítószer. Milyen elmebeteg hozz magával az iskolába drogot?! Nem fél az a szerencsétlen, hogy lebuktatják?

Visszagyömöszöltem kabátja zsebébe a zacskót, majd a másikat is átnéztem. Abban egy cetlin kívül nem volt semmi. Széthajtottam a papír fecnit és olvasni kezdtem. Nevek és hozzájuk kötve címek voltak ráírva időpontokkal. Nem hiszem el! Ez dílerkedik is? Hát barátom… Ha a bárral nem is, ezzel tuti rács mögé tudlak juttatni! Vagy legalábbis javítóba, míg kiskorú vagy.

Visszatettem a bőrkabátot a helyére, bezártam az ajtót és visszamentem az osztályomba.

- Minden rendben? – Kérdezte az órát tartó tanárunk.

- Igen – bólogattam hevesen, majd zakatoló szívvel leültem a helyemre. Most megvagy DaeHo!