Másnap sikerült elaludnom, így kapkodnom
kellett reggel. Igazából nem izgatott a tény, hogy elkések, tökre nyugodt
voltam, szerintem a taxiban még el is bóbiskoltam. Igen, fáradt voltam és igen,
későn feküdtem le aludni. Találtam a neten egy jó kis sorozatot és úgy
gondoltam hajnal környékén, hogy még egy rész belefér. Már nem gondolom jó
ötletnek.
Kómásan lépkedtem az aulában, a
biztonsági őrnek is két perc fáziskéséssel köszöntem vissza, a belépőkártyámat
fordítva helyeztem a zár elé és egyszerűen nem értettem, hogy miért nem enged
be és ott szitkozódtam addig, míg jött egy másik ember és visszatartott
mosollyal megmutatta, hogy mi a hiba.
Szinte vonszoltam magam a folyosón,
cipőm talpa súrolta a padlót csoszogásom eredményeképpen és épp egy nagyot
ásítottam, mikor kicsúszott a kezemből a dosszié és az nagy csattanással földet
ért. Pislogtam még párat, hátha csak képzeltem, de nem, a papírok szanaszét
hevertek a tükörsima padlón, nekem meg kedvem lett volna meginni egy kávét.
Kedvtelenül guggoltam le, hogy felszedjem
a papírjaimat és mivel olyan fáradt voltam, mint aki két hete nem aludt, észre
sem vettem a segítőkezet. Csak néztem és néztem, a sajátomat vizslattam és
rájöttem, hogy nem nőtt még egy pár karom, így azok a kezek máshoz tartoznak. Felvezettem
a tekintetemet az idegen csuklójától egészen a válláig, majd a nyakától az
arcáig és ott ragadt a tekintetem. Bambultam egy párat, majd mielőtt
előredőltem volna az álmosságtól, felálltam.
- Nem szokás megköszönni? – Nyújtotta
felém a papírok felét, amit nagy bólogatások közepette elfogadtam és
beletuszkoltam a mappába.
- Köszi Yumi.
- Hallod, csajszi, te totál kész vagy.
Beszívtál, ezért ilyen a szemed? – nyúlt az állam alá, viszont nekem semmi
kedvem nem volt a humorához, így elrántottam a fejem.
- Fáradt vagyok, de azért jó tudni, hogy
úgy nézek ki, mint egy drogos.
- Vegyünk kávét.
Vettünk. Jó erőset. Ez kicsit magamhoz
térített és miközben kortyolgattam a kávét, koppant a dolog.
- Nekem ma kezdődik el hivatalosan a
munkám az EXO-val – néztem fel nagyra tágult szemekkel Yumira, aki elvette
kezemből az üres poharat és elmosta.
- Igen.
- Jé! – ámuldoztam és mivel ilyen ügyes
voltam, hogy eszembe jutott a mai feladatom, büszkén vigyorogtam.
- Ennyire várod?
- Nem – ráztam a fejem.
- Pedig várhatnád. Helyes pasik, jó a
testük, van tehetségük – ábrándozott barátnőm. Rögtön eloszlott a köd az agyam
környékéről és felháborodott tekintettel fordultam Yumi felé.
- Könnyű lehet úgy beszélne, hogy nem
járattad le magad előttük.
- Ugyan, Yeon Hee, lazíts –legyintett. –
Élvezd ki, hogy most te vagy a producerük, te irányítod őket, hallgatnak rád.
- Még sosem dolgoztam bandával.
- Nem, de volt már műsorod, rádióztál is
és rengeteg dalt vettél már fel, a MAMA-ról nem is beszélve.
- Igaz – adtam igazat, csaknem lehet
olyan nehéz!
- Szóval? – Bújt közelebb Yumi, amit nem
tudtam hová tenni. – Tetszik valamelyik?
- Nem – súgtam neki elképedt arccal,
mire kissé csalódottá vált.
- Igaz, a szembeni kávézóban ott az a
nagyon helyes pincér, na, ő kell!
- Ezért ülünk hát olyan közel pulthoz? –
Döbbentem le, majd nagyot szusszantva felálltam a kényelmes kanapéról. – Nem
hiszlek el. Vagy tíz évvel öregebb tőled.
- És? A kor nem számít – vont vállat és
ő is felállt. Kiléptünk a pihenőszobából és elindultunk a folyosón. Én a vesztem
be sétáltam, Yumi meg nem tudom, de jött velem.
- Hát akkor, szia – intettem neki, ő meg
vissza és már el is tűnt a szemem elől. Átszeltem még két folyosót, mire a
célomhoz értem. A nagy faajtó előtt levegőt vettem, megigazítottam a hajamat és
a blúzomat, végül pedig nagy lendülettel benyitottam. A teremben lévők mind rám
néztek, végig követték lépteimet és kérdőn néztek rám, mikor megálltam velük
szemben, a nagy ovális asztal elején. Kissé feszélyezve éreztem magam, amiért
ennyien néztek rám olyan… nem is tudom, olyan semmitmondó tekintettel. Letettem
a mappát és fellapozva belekezdtem a mondókámba.
- Jó reggelt, Kim Yeon Hee vagyok,
elnézést a késésért, látom, hogy jóval korábban érkeztek, mint ahogy kiírtuk az
időpontot, na de nem ez a lényeg. Akkor, Mr. Hong, a csapat már megérkezett?
Csönd. Még a légy zúgását is hallottam,
amit csak azért nem ütöttem le, mert húsz értetlen szempár szegeződött rám. Megijesztett
ez a némaság, az pedig még jobban, hogy a bent tartózkodók között nem láttam
Mr. Hong-ot. Nem érkezett volna meg? De hát reggel kilencre tettük a
megbeszélést a harmadik emeleti harmincnyolcas szobában, kilenc előtt öt perccel
érkeztem és már tele volt a terem, akkor ő miért nincs itt? Jó, rendben, ez az
épület olyan, mint egy labirintus, lehet eltévedt és ezért késik, de nélküle
nem tudunk tovább haladni. Most gondolok csak bele: Miért vagyunk ilyen sokan
itt? Alig tízen kellene lennünk, miért van összetömörülve itt majdnem harminc
ember?
- Öhm – rágtam a szám szélét – Látta valaki
Mr. Hong-ot? Vagy tud róla valaki valamit?
- Ki az a Mr. Hong? – törte meg valaki a
beálló néma csendet.
- Az EXO menedzsere.
- Miért lenne itt egy menedzser? –
hirtelen hatalmas zúgolódás kezdődött, egymás szavába vágtak az emberek, de a
nagy morajban nem értettem, hogy miről is beszélhetnek. Nagyon rossz érzésem
támadt.
Hirtelen kivágódott az ajtó, ezzel újból
csendet teremtve a teremben, a bent ülők felálltak, én pedig végig néztem,
ahogy Mr. Um végig sétál a teremben. Főnököm, ahogy meglátott összeráncolta a
homlokát, szemöldökeit összevonta és tett felém egy bizonytalan lépést.
- Yeon Hee, mit keresel itt?
- A megbeszélésre jöttem – vágtam rá
egyértelműen, de már kevésbé olyan magabiztosan, ahogy benyitottam. Valami itt
nem jó.
- Erre? – Tárta oldalra a karját,
szemléltetve a termet. Válaszul csak bólintottam. – Pénzügyi megbeszélésre
jöttél? Miért lenne jelen egy zenei részlegről származó dolgozó?
- Harmadik emelet harmincnyolcas terem –
zavarodtam össze.
- Az biztos, hogy ez az a számozású
szoba, de ez nem a harmadik emelet.
- Nem? – Kerekedett ki a szemem és
éreztem, hogy elsápadok.
- Nem, Yeon Hee, ez a második emelet.
- Jézusom – kaptam a szám elé a kezem.
Ilyen nincs, remélem ez egy rossz álom és megnyílik alattam a föld, hogy
elnyeljen! Becsuktam a szemem és lassan kinyitottam, de sajnos nem történt
csoda, ugyanott voltam. – Akkor hát – kezdtem el kínosan nevetgélni – én megyek
is, további jó munkát! –Sűrű hajlongások közepette kihátráltam a teremből,
miközben próbáltam minél kissebre zsugorodni, de így is bezsebeltem néhány –
mit néhány, özön! – rosszalló tekintetet, a főnöktől pedig egy elfojtott
mosolyt.
Becsuktam magam mögött az ajtót és neki
dőltem. Miért velem történnek ilyen dolgok? Az összes üzletember, aki számít,
most engem röhög. Na, szépen állunk.
Ránéztem az órámra és most lettem igazán
rosszul. Kilenc óra múlt, az én tárgyalásom már megkezdődött, a producer sehol,
mire felérek a harmadikra az van öt perc, mire a termet megtalálom, az három.
Nem tudok tiszta lappal indulni, ez már az égiek akarata, de ha megtudom, hogy csak
szívatnak, mert nincs más dolguk, akkor én esküszöm, hogy balhét csapok!
Áldottam az eszem, amiért reggel lapos
cipőt vettem fel – félkómásan nem akartam kitörni a nyakam -, mert most aztán
futnom kellett. Nyakamba vettem a lábam és ahogy csak tudtam, sprinteltem
felfelé a lifthez. Félúton eszembe jutott, hogy ott várni kell, és sokan
vannak, így irányt váltottam, igaz megcsúsztam és majdnem taknyoltam egy nagyot,
de futottam a lépcsőhöz, ami nem mellékesen a másik irányban volt. Kettesével
vettem a fokokat, a hármast ki sem próbáltam, mert egyszer kiskoromban csúnyán
lezakóztam a lépcsőről az efajta mutatvány miatt. Szóval szeltem a lépcsőt,
mint Tarzan a fákat, beiktattam egy kis pihenőt a harmadikon, nehogy összeessek
itt a nagy kapkodásban – ekkor múlt el kilenc hat… nem, most már hét perccel. Na,
akkor nagy levegő és sprint! Kétszer tévesztettem el a folyosót, emiatt három-három
percet veszítettem, mire megtaláltam a megfelelő számot, már folyt rólam a víz.
A falnak támaszkodva, kissé roggyasztva kapkodtam a levegőt oxigén-szomjas
tüdőmbe, a homlokomról az izzadság levitte a púdert, a copfom szétjött, az
arcom lángolt, de megcsináltam; tizenkét perc késéssel megjöttem! Gyorsan
megtöröltem a homlokom és újrakötöttem a hajam, hogy ne tűnjek már olyan
csapzottnak, majd gyors ing igazítás után bekopogtam és benyitottam.
Gyors léptekkel akartam a helyemre
szambázni, ha már miattam csúszunk, de megtorpantam a mozdulatban. Sehol senki.
Nem volt egy árva lélek sem a teremben. Körbe jártam a termet, de nem bújtak
sem az asztal alá, sem a függöny mögé, így kimentem megnézni az ajtó számát. Jó
helyen voltam, az emelet is stimmelt, akkor meg hol van mindenki? Biztos, hogy
ezen a napon kell találkoznom velük? Biztos – néztem meg a papírok dátumát.
Újból benyitottam, de még mindig üres volt a terem. Elgondolkozva álltam az
ajtó előtt. Megunták volna a késést és elmentek? Átrakták az időpontot? Nem
értem.
Előbányásztam a telefonomat, hogy felhívjam
Yumit, ugyanis ő kitudja deríteni Mr. Hong telefonszámát, ami nekem nincs meg.
Elindultam a folyosón az egyik irányba fülemhez tartva a készüléket, míg a
másikkal a dossziét lóbáltam. Nem vette fel. Újból próbálkoztam és újból
kisípolta a fülemet. Nem adtam fel, harmadjára is megnyomtam a hívás gombot.
Ellenőrző kapuhoz érkeztem, így
kénytelen voltam kihívással szembenézni. Lássuk csak, a kezemben a mappa,
nyakamban a kártyám, jobb kezemben a telefon, hogy juthat át egy peches lány
egy egyszerű szerkezeten? Hát Kim Yeon Hee sehogy.
Vállammal a fülemhez szorítottam a telefont,
bal karommal magamhoz a dossziét és így akartam a kis világító fényhez érinteni
a kártyámat. A kártyát sikeresen bedugtam a helyére, majdnem derékszögben
lehajolva, csakhogy a telefon kicsúszott a nyakam búvórelytekéből és nagy csattanással
a földre esett. Reflexből próbáltam érte nyúlni, de ugye a kártya a gépben
volt, a kártya szalagon, a szalag a nyakamban és az hiába volt annyira lent,
hogy lekeljen hajolnom, annyira már nem, hogy a telefonomért tudjak nyúlni.
Visszarántott az a vacak, na. Sikeresen megrántottam a nyakamat, a kapkodástól
a mappám is kicsúszott a kezemből. Nagyot sóhajtva próbáltam a kártyát kihúzni,
miközben másik szabad kezemmel a telefonomért nyúltam, csakhogy a kártya nem
mozdult. Ott rángattam, de se ki, se be, a telefonom meg egyre messzebb került
sikertelen próbálgatásaim hatására.
Tehát. Voltam én, egy híres producer,
aki a háttérben életképtelen és volt a gép. Én ott guggoltam rángatva a kártyát,
másikkal a telefonért nyúlva. Ha igazán pontos akarok lenni, akkor inkább
feküdtem a padlón, annyira kinyújtózkodtam a vacak miatt, de hát ugye a kártya…
És itt felmerül a kérdés, hogy ugyan, miért nem bújik ki a szalagból Kim
producer? Hah, kedves kérdező, megpróbáltam én, viszont még reggel – mikor élőhalottként
lépegettem, vagy Yumi szerint drogosként – belehúztam a cipzárba a szalagot.
Nem bajlódtam azzal, hogy kiszedjem, mert egy: nem érdekelt, kettő: álmos
voltam, fel sem fogtam mi van és három: legalább biztos nem hagyom el.
Az égiek szeretnek velem viccelődni,
fogadjunk, hogy oda fent röhögik a szerencsétlenkedésemet. Egyszer tényleg
megharagszok!
Ott kapálóztam, mint hal a szárazföldön,
a folyosón sehol senki és épp megfulladni akartam vagy széttörni a fémdobozt,
mint valami Godzilla, mikor jött a segítség.
Azonnal hátrarántottam a fejem, hogy
segítségért könyörögjek, de nem vagyok bagoly, így csak korlátozottan tudtam
forgolódni és az eredmény: semmi. Nem láttam Supermant.
- Tudna nekem segíteni? Utána
kiröhöghet, ígérem! – Alkudoztam, mert valljuk be, én is jót szórakoznék egy ilyen
emberen, mint perpillanat jómagam.
Az egyén nem szólt semmit, hátam mögé
lépett, ügyködött valamit és azonnal kidobta a gép a kártyámat.
- Köszönöm szépen, nagyon hálás vagyok
és most már nevethet. Gyerünk, ne tartsa vissza! – Hadartam, míg összekapkodtam
a dolgaimat. De az illető nem nevetett, hanem leguggolt és kezembe adta a
telefonomat. Hálásan elmosolyodtam és a készülékért nyúltam, magamban
megjegyezve, hogy milyen szép keze van a segítőmnek. Hosszú, kecses ujjai. Férfikéz,
nem vitás, de mégis milyen szép!
- Köszönöm a segítségét! – Hajoltam meg
immáron állva és mivel bátor vagyok, a szemébe néztem az illetőnek. Meglepődtem
az előttem levő arcán. Ismerős volt és sajnos most beugrott, hogy kicsoda.
Sötétbarna, szinte már fekete haja szemébe volt fésülve, fehér inget és fekete
farmert viselt. Arca gyermeki vonásai nem engedik megmondani pontos korát,
sötét szemeit szégyenlősen lesütötte, szája szegeltében puha mosoly. Pislogott
párat, majd a szemembe nézett. Jobban elmosolyodott és kissé meghajolt.
- Kim producer! – Hangja vidáman
csengett.
- Ööö, köszönöm a segítséget – kaptam észbe
és újból meghajoltam, amit a fiú azonnal viszonzott is. Muszáj voltam ismét
meghajolni, majd ismét, mert a fufrus állandóan bokát érintett. – Oké, oké,
figyelj rám – állítottam le, mielőtt elmegy az egész nap azzal, hogy hajolgatunk.
Kiegyenesedett, kezét elől megfogta és úgy pislogott le rám. Szórakoztató volt
nézni, hogy két másodpercnél tovább nem bír a szemembe nézni, rögtön elkapja a
tekintetét.
- Hogy hívhatlak?
- Byun Baekhyun – húzta ki magát és
kiseperte szeméből a haját.
- Tudom, de én hogy hívhatlak?
- Nincs művésznevem, szóval simán
Baekhyun – vont vállat.
- Akkor „simán Baekhyun”, miért nem
vagytok a teremben? Más időpontot tudtok?
- A terem előtt vártunk, de jött egy
férfi és azt mondta, hogy menjünk az aulába, majd oda jössz értünk. Azért
jöttem fel, mert már sokáltunk.
Itt valami sántít.
- Hogy nézett ki az a férfi?
- Hogy? – Döbbent le, majd
elgondolkozott. – Hajráfot viselt és világosbarna haja volt és -
- Hong Kun Woo – sziszegtem. Hogy ez mennyire szemét! Tudta,
hogy majd keresem őket égen-földön és képes ezt csinálni! Gyerekes ez az ember,
komolyan.
-
Tessék? – hajolt közelebb. Felkaptam a fejem mosolyogva, ezzel szegényt
megijesztve, mert rögtön visszarántotta a fejét; belékaroltam és a lift felé kezdtem
húzni. Baekhyun bizonyára sokkot kapott, mert úgy kellett vonszolnom magam
mögött és addig mozgott, míg a karja szabad nem lett. Ellépett tőlem és jó kétlépésnyire
gyalogolt mellettem. Nem igazán tudtam mire vélni a viselkedését, nem vagyok
beteg, hogy furcsán kezdjen viselkedni, de nem értem rá sokáig gondolkodni,
hisz vár a meló, immáron fél órás késéssel!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése