Térkép nélkül

(Music challenge: Szilaj - Száguld a musztáng)

Volt egy régi, fejlett, messzi kultúra. Fent laktak a hegyekben, a többi néptől elzártan, így nem tudtak más emberek létezéséről. Meg volt a maguk világa és oda más lényeknek nem volt bejárása. Hittek nem evilági lények létezésében és azok akarata szerint cselekedtek. Nem volt tiltakozás, ellenvetés, a fensőbb hatalmak szava szent volt. Ha valaki mégis másképp cselekedett, mint ahogy elvárt lett volna, azt keményen megbüntették. Ha engedelmes vagy, az életed nyugodt és veszélytől mentes lesz, de elég egy kicsi, aprócska hiba és megjárod a poklok poklát. A szabályaik egyszerűek, de ugyanannyira kegyetlenek voltak: ha lopsz, meghalsz; ha ellenkezel, meghalsz; ha elhagyod a falut, meghalsz.

Bobby elmerengve nézte a tenger hullámzását; a lemenőben lévő nap vörösre festette a kacér vízfelszínt. Levegőben sós pára íze terjengett, a hajó álmosítóan ringott jobbra-balra.

Hetek óta nem láttak szárazföldet és még messze volt a cél. Fekete haját a hűvös szél a szemébe fújta, de nem foglalkozott vele. Fejében számtalan lehetőség mutatkozott meg, hogy mi lesz, ha belépnek a „tiltott földre”. Azt mondták arról a helyről, hogy démonok lakják, akik emberhúst esznek és vérrel mosakodnak. Ha idegen lép be a területükre, akkor az életével kell fizetnie. Bemenni be lehet, de kijönni… Senki nem tért még vissza onnan.

Bobby nem hitte el ezeket a mendemondákat, amik a városban terjengtek, és amiket a mesélők előszeretettel színesítettek meg egyéb természetfeletti dolgokkal. Bobby tudta, hogy az ember fantáziája végtelenül színes, mégis… mindennek van alapja.

Mikor jelentkezett erre a hajóútra, csak a kíváncsisága és a kalandvágya vezérelte. Tudatában volt vele, hogy ez az út egyenlő az öngyilkossággal: elhajózni egy olyan helye, ami csak a közbeszédben létezik, ami nem rendelkezik pontos térképpel, és nem tudni, hogy mi is vár rájuk… lehetetlen küldetés. Ám Bobby kihívást látott ebben az útban. Nincs családja, a szüleit rég elvesztette, nem várja vissza senki. Ha meghal, akkor legalább úgy fog meghalni, hogy tudja, mi vagy ki lakik Odaát.

- Bobby – lépett mellé egyik jóbarátja, akivel együtt jelentkezett az expedícióra. A férfi szőke haja fekete karimás kalap alá volt rejtve, fehér ingje nadrágjába begyűrve, vállán pisztolytartó átvetve. Fekete, kopott csizmás lábát a hajó oldalához rögzített ládára tette és hunyorogva bámult a messzeségbe. – Esni fog.

- Úgy gondolod? – kémlelte az eget a megszólított, de nem látta valószínűségét annak, amit barátja mondott.

- Biztos vagyok benne. Túl fülledt a levegő.

- Ha te mondod - hagyta rá egy vállrándítás kíséretében, majd ellökte magát az eddigi támaszkodó helyétől és a kabinok felé vette az irányt. Menetközben könyökig feltúrta ingjének ujját és tisztelgett egy arra járó felettesének. A szőke beérte, majd fütyörészve ballagott mellette.

- Hong Ki, kérlek, hagyd abba – szólt rá társára kérlelően. Hong ki megsértve lebiggyesztette száját és keresztbe tett karokkal ment tovább. Bobby nem szerette, ha fütyültek mellette. Maga se értette mi volt a pontos oka e művelet nem tetszésének, de egyszerűen sértette a fülét és ideges lett tőle.

- Mindig olyan goromba vagy – morgott Hong Ki, mire fekete hajú barátja elmosolyodott. Ez igaz volt. Bobby sosem volt az a nagy társasági ember, szerette a magányt, magának való volt és nyers. Furcsa, hogy két ennyire különböző egyén, mint ők, hogy lehettek barátok. Hong Ki mindig vidám volt, optimista és szeretett a mának élni. Ezzel szemben Bobby zárkózott volt, keveset beszélt, de mondandója mindig tartalmas és lényeggel teli volt. Általában komoly arcán ritkán enyhültek meg a vonások, éber szemei tudástól, értelemtől és megfontoltságtól csillogtak.

- A kapitány azt mondta, hogy hamarosan elérjük a szigetet – mondta Hong Ki. – Kíváncsi vagyok.

- Nem félsz? – Hunyorgott Bobby.

- Én? A legbátrabb ember vagyok a világon, öreg barátom – A szőke nevetve kihúzta magát és ősember stílusban a mellkasára csapott. Bobby halványan elmosolyodott. – Kezdem unni a tengert. Mindenhol csak víz, víz és víz. Hoznom kellett volna magammal egy üveg földet.

Bobby rosszallóan megcsóválta fejét és ismét gondolataiba merült, miközben jóbarátja tovább ecsetelte neki terveit a hátra hagyott üveg földdel.

Több mint egy hétnek kellett eltelnie, hogy szárazföldet kiáltsanak. Bobby izgatottan meredt a kis zöld szigetre, mely a távolban csak apró pontnak tűnt.

- Oly’ távol vagy tőlem, s mégis közel – suttogta maga elé. Gyorsan megfordult és a helyére sietett, hogy a vitorláknál segítsen és ezáltal minél gyorsabban elérjék a szigetet. A hajó legénysége felbolydult hangyabolyra emlékeztetett, mindenkin úrrá lett az izgalommal vegyült félelem.

Csónakok kötöttek ki a parton, csizmák mélyedtek a homokba és ládák landoltak az új területen. Bobby lelkesen pattant ki a csónakból, amivel érkezett az alig tízfős csapattal, és ahogy lába szilárd talajra érkezett, apró homokfelhőt kavart a régi bakancs.

Térdig érő fekete vászonkabátját a hűvös szél lengette, övében rejtőző fegyverek mozgásától összekoccantak.

Szíve nagyot dobbant, ahogy körülnézett: izgalma erősödött, alig várta, hogy kezdetét vegye a küldetés; mégis félt. Félt attól, hogy belép az erdőbe, akkor mi vár majd rá. Nem tudta, hogy élve el tudja –e hagyni a helyet vagy, hogy mennyire igazak a legendák.

- Gyerünk fiúk! – Adta ki az utasítást a kapitány és egy határozott mozdulattal az erdő felé indult. Bobby egy nagyot nyelt. Most érezte a félelmet, a kétségbeesést, mégsem visszakozott meg. Ha egyszer belép a Démonok Földjére, többet nem jöhet vissza.

Utoljára visszanézett a végtelen tengerre és a hajóra, s csak remélni tudta, hogy nem utoljára teszi.

Órák óta gyalogoltak a vad, burjánzó növények között. A napsugarak csak megtörve jutották át a hatalmas leveleken, ismeretlen madarak éneke visszhangzott. A párás levegő miatt folyt róluk a víz, hajuk homlokukhoz és tarkójukhoz tapadt, izzadság cseppek gyöngyöztek az arcokon. Fáradt lihegésük betöltötte a dzsungel csendjét. Óvatosan próbáltak lépni, minél kevesebb zajt csapni, hisz nem tudhatták miféle veszély leselkedik rájuk.

- Csak éljem túl ezt az egészet, többet biztos nem jövök ilyen helyekre – pufogott Hong Ki, miközben mérgesen vagdosta az elé kerülő indákat. Szőke haja szinte már szürke volt a rá hullott kosztól, összevissza meredezett az állandó beletúrástól.

A csapat többi tagja helyeslően morgott, míg Bobby csendben szenvedett. Minden érzékszerve ki volt hegyezve, izmai ugrásra készen álltak, szemét minden neszre oda kapta, erősen markolta késének nyelét.

A kapitány hirtelen megálljt parancsolt. Mindenki feszülten várakozott. Pár perc néma csend után a vezető hátra fordult és mindenki szemébe mélyen belenézett. Bobby szíve nagyot dobbant, úgy érezte most egy fordulóponthoz érkeztek el, és a kapitány egy néma üzenetet akar közvetíteni mindenkinek.

- Tábort verünk. Ott lent látok egy patakot, menjünk, töltsük fel készleteinket és pihenjünk. Hosszú utat tettünk meg, ránk fér a pihenés mielőtt leszáll az éj. Legyen energiátok az őrködésre.

Bobby értetlenül nézte a vezetőt és társait, ahogy tovább indulnak. Határozottan nem az volt, amire számított.

- Gyáva vénember – pufogott, majd átlépett egy nagyobb kiálló fagyökeret.

A kis csapat elfáradva helyezkedett el a csendesen csordogáló patak partján. A legtöbben azonnal megrohamozták a selymes vizet és felfrissítették magukat.

Bobby az iránytűjét nézegető kapitányt figyelte, és fogadott magával, hogy az öregnek fogalma sincs, hol van a visszafelé vezető út. Egyben bevallotta magának, hogy neki sincs, mert itt minden egyforma volt.

Hong Ki nagyot nyújtózott barátja mellett, majd elterült a zsenge füvön.

- Állj egy kicsit elém – Szólt Bobbynak, aki oda sem figyelve arrébb lépett. – Még. Még egy kicsit. Most túl sok, menj egy kicsivel jobbra. Na, most jó.

Bobby neheztelően nézett a fűben heverésző alakra, akinek az arcán egy elégedett mosoly terült el most, hogy árnyékban pihenhet.

- Kényelemben van, uram? – szólt cinikusan Bobby. – Esetleg óhajt még valamit?

- Egy kis rum most jól esne.

- Ejj, te lusta – dörmögött Bobby az orra alatt, majd a szőke hasára dobta kulacsát, mire a szőke feljajdult. – Víz. Elégedj meg ennyivel.

Az első éjszaka a Démonok Földjén feszülten telt. Szinte senki nem aludt nyugodtan, minden neszre felébredtek, tőrük, pisztolyuk után nyúltak. Bobby szemét sem hunyta le, csak bámult a csillagos égre és ha véletlen mégis elpisszent, véres rémálmok gyötörték.

Kora hajnalban a csapat már talpon volt, sajgó végtagjaikat masszírozták, készleteiket feltöltötték és Istenhez fohászkodtak.

Hong Ki régi kesztyűjébe földet kapart, majd hurkot kötve rá az övére akasztotta. Társai furcsa tekintetére magyarázkodni kezdett.

- Ez az én talizmánom.

Többen is a kapitány felé fordultak.

- Merre indulunk, uram?

- Követjük a folyót. Ahol víz, ott ember is lesz.

- Már ha emberről beszélünk – suttogta Hong Ki Bobbynak, kinek arcizma megrándult a gondolatra. – Mi van, te félsz? – Hong Ki meglepettséget tettetett, és a világért nem halasztotta volna el barátjának ugratását.

Bobby nem válaszolt, egy szó nélkül sarkon fordult és követte a csoportot. Hong Ki beérte és a feketét lazán átkarolva mesélt jókedvűen egészen addig, míg Bobby meg nem unta a felesleges csevegést és lerázta magáról Hong Ki kezét.

Napok teltek el, de a kis csapat nem jutott eredményre. Monoton meneteltek előre, lassan kezdték megkérdőjelezni elméjük épségét, mert egy olyan álomvilágba akartak belépni, ami lehet nincs is. Egyre feszültebbek lettek, idegeik pattanásig feszültek, több konfliktus volt közöttük, mint a hajóút egésze alatt.

Mindenben kétkedtek: az élőlényekben, a fákban, virágokban, a vízben, levegőben, élelemben. A készletük egyre fogyott, az ismeretlen növényeket nem merték megízlelni. Egyre többen vetették fel azt az ötletet, hogy forduljanak vissza, pihenjenek a hajón, raktározzák fel magukat ismét és majd úgy induljanak megint felfedő útnak. Ám a kapitány nem engedett, csak előrébb akart jutni.

- Füllesztő ez a hőség. Magas a páratartalom, úgy érzem, megfulladok – Törölte le a verejtéket homlokáról Hong Ki, miközben kését élezte. Ingje izzadtságtól átázva tapadt testéhez, csizmájának orra kezdett kopni. Bobby egyetértően sóhajtott, egyik társuk kalapjával próbálta legyezni magát, de csak a forró levegőt kavarta fel. Vászonkabátját levetette, ingének ujját könyökig felhajtotta, bőre felhólyagosodott az állandó viszketéstől.

A csoport egyik tagja a bogarakat próbálta elhesegetni nagy karmozdulatokkal, és ezen mutatványán mulattak a többiek. Bobby is őt figyelte, bár neki nem volt mulatságos a jelenet, inkább dühítette. A kapitány az egyik fa tövében pihent, kalapját fejére húzta. Bobby kezdett egyre mérgesebb lenni a kapitányra, úgy tűnt neki, hogy nem is akarja megtalálni a „tiltott földet”, mintha direkt vezetné a csapatot körbe és körbe.

A rovarokat hajkurászó férfi egy óvatlan pillanatban megbotlott egy kiálló indában, és elvesztve egyensúlyát a földre esett. Mindenki jót nevetett a szerencsétlenségen, a férfi dühösen emelkedett fel, végig porolta magát és ekkor észrevette, hogy elejtette a fegyverét. Többieknek címzett káromkodások közepette fegyvere után lépett, de hirtelen beszakadt alatta a talaj és egy meglepődött kiáltás kíséretében eltűnt a föld alatt.

Mindenki meglepetten pislogott a jelenet láttán, majd a lyukhoz léptek. Bobby óvatosan nézett bele, de vége eltűnt a sötétségben. A kapitány a földet taposta, azt nézve, hogy hol lehet még laza a talaj.

- Ez direkt van itt – köszörülte meg a torkát. – Lehet egy csapda.

- Hahó! – kiáltott bele a semmibe Hong Ki, Bobby pedig rögtön barátja szájára tapasztotta a kezét. Mindenki csendbe maradt, feszült légkört szinte vágni lehetett, Bobby az eget kémlelte és madarak után lesett, a kapitány továbbra is a talaj szerkezetét vizsgálta, míg Hong Ki meredten bámult a nagy lyukba.

A kapitány a gödör széléhez guggolt.

- Hozzatok petróleumlámpát és kötelet. – Egy fiatal férfi azonnal ugrott, a petróleumlámpára kötötték a kötelet, a lámpát meggyújtotta, majd a kapitány leengedte a lyukba. Ahogy csak tehették, lenéztek a mélybe, amelyet megvilágított a kis szerkezet.

- Olyan, mint egy alagút – Lepődött meg Hong Ki az egységes kialakításon. A többiek is egyetértettek vele.

- Valaki lemegy – szólt a vezető, mire mindenki meglepődötten rászegezte tekintetét. A kapitány sorban ránézett mindenkire. – Valaki a dereka köré köti a kötelet, lemegy, és ha zsákutcába jut, megrángatja a kötelet kétszer; ha valahova vezet, amit érdemes megnézni, egyszer rántja meg a kötelet.

Csend ült a társaságra, senki nem mert jelentkezni erre a feladatra. Nagy sokára Bobby megszólalt.

- Én megyek.

Bobby a lyuk szélén ült, lábát a semmibe lógatta.

- Kétszer húzd meg a kötelet és akkor felhúzunk. Ha egyszer, leküldjük utánad a szőkét. – Hong Ki felháborodva fordult a kapitány felé, aki hiéna módjára vicsorgott vissza rá.

Bobby nagy levegőt vett és ugrott.

Nagy sebességgel csúszott le, a föld és gaz arcába hullott, csizmája sarka bele-bele akadt valamibe, keze próbált kapaszkodót keresni. Semmit nem látott, a vak sötétségben haladt előre.

Egy-két enyhe kanyar után négykézlábra esett. Szemét bántotta a hirtelen világosság, feje kótyagos volt a nem mindennapi csúszda miatt, egy kicsit szédült is.

Sarkára ült, fájós tenyerét megfújta és végül lihegve felnézett. Ugyanolyan volt minden, mint „fent”, a fák, levelek, talaj, madarak csiripelése. Meglepődve vette észre, hogy az alagút nem egy barlangba vezetett, hanem a hegy egy szintjével lejjebb.

- Hé – kiáltott a perem szélén álló, előbb eltűnt társának, aki megkövülve nézett valamit. – Hé, jól vagy?

- Gyere ide – szólt halványan amaz, majd Bobby nyögdécselve talpra állt és a kötelet leoldva magáról, bicegve társa mellé lépett.

- Hű – szaladt ki a száján.

A hegy ezen oldalán látni lehetett azt, amiért jöttek. Bobby nem tudta, hogy néz ki a Démonok Földje, de ahogy elnézte az alatta elterülő teljesen új civilizációt, tudta, hogy megtalálták.