A Fekete Rózsa átka- 6. rész

EunJi pov ~

- Egészségedre! – emelte fel a poharát Baekhyun és lehúzta a tartalmát. Furcsán méregetve néztem, ahogy jólesően megborzong, majd kissé kételkedve néztem a saját kezemben tartott pohárra. Újból az előttem ülő fiúra pillantottam, aki csak nevetett rajtam.

- Ugyan, ettől az egytől még kitalálok az ajtón – Válaszolta meg fel nem tett kérdésemet. – Kell a szíverősítő egy ilyen helyhez. – Komolyodott el egy pillanat alatt. Megrántottam a vállam és kiittam a pár kortyos alkoholt. Grimaszoltam egyet, mikor a folyadék legördült a torkomon. Igaza van; tényleg kell egy kis bátorítás.

Ott ültünk a bárpultnál és valami csoda folytán még székre is le tudtunk ülni. A mellettem lévő fiú felkönyökölt a pultra és beszélgetésbe bonyolódott egy másik, nem túl öreg fazonnal.

Poharamat letéve fordultam hátra. A színpadon most pörgősebb szám megy, mint mikor megérkeztünk, de természetesen szexis mozdulatokkal van fűszerezve. A közönség ugyanúgy őrjöng és disznóságokat kiabál a lányok irányába. Jobban megfigyelve őket az arcukon látszódik az undor, hiába próbálják leplezni csábos mosollyal. Önkéntelenül is elhúztam a számat. Tekintetemet tovább futtattam és nem tudtam nem észrevenni, hogy engem néznek. Volt egy fickó, aki pimasz módon beharapta az alsó ajkát és kacsintott egyet, bár nagy volt a kísértés, hogy beintsek neki, figyelmen kívül hagytam. Szemem minden kis zugot megnézett, hátha megpillantom HaNit, de ennek kevés volt az esélye. Így vettem észre a sarokban lévő kis bokszot, ami ordított magáról, hogy más egyéb dolgokra tervezték. Jobban megnézve a helyet, minden sarokban elhelyeztek ilyen bokszokat.

Velem szemben egy másik szoba nyílt, amit nem zárt ajtó, így belátást engedve a szoba belsejébe. Rendes lámpa világítottam meg a helyet, így bár messze voltam, mégis láttam a dohányfüsttel megtelt szobát, ahol pókerezetek, billiárdoztak és szerencsejátékoztak. Ez a kis hely mindenre felkészült, csakhogy a vendégeket szórakoztassa… És bár nem akartam, de megláttam, ahogy az asztaltól feláll egy ismerős arc és besétál a külön szobába.

- Ott van DaeHo! – löktem meg Baekhyun karját, aki hátrafordulva figyelt a mutatott irányba. - Most ül le a kártyázók közé. - Magamban már átkokat szórtam saját fejemre, amiért nem figyeltem rá alaposabban. Talán, ha akkor észreveszem, hogy valami nem oké, vagy csak egyszerűen magammal rángattam volna HaNit, nem történt volna ez a borzalom. Bár első ránézésre normálisnak mondanám a tetkóktól és fülbevalóktól eltekintve.

- Az a kis csík? A fal takarásában? – kérdezte a zenét túl kiabálva Baekhyun. Válaszként csak bólintottam. – Akkor most beszélgetünk vele. – Állt fel barátom és ingjének az ujját feltűrve indult is volna, ha nem kapok utána.

- Megőrültél? Így kevesebb esélye van annak, hogy HaNi előkerül!

- Engem nem ismer. Majd valahogy rávezetem a témára, és ha szerencsém van, bővebbet is megtudok erről a helyről. Szoríts, hogy ne veszítsek túl sokat.

- Hülyéskedsz? – Néztem rá hitetlenkedve.

- Maradj itt – és már el is tűnt a tömegben. Pár pillanat múlva már csak azt láttam, hogy belép a kis szobába és leül DaeHo mellé. Remélem, tudja mit csinál…

Tovább nézelődtem, de hiába nyújtogattam a nyakam, nem láttam az én kelekótya barátnőmet. A zene ütemére dobogott a szívem, magamon éreztem pár tekintetet és nem tudtam mihez kezdeni. Egy ismerős szám kezdődött el, én meg próbáltam lazának tűnni: fél karral a pultot támasztottam, jobb kezemmel meg a combomon doboltam a ritmust és bár nem terveztem, élveztem a zenét.

- Neked nem a színpadon kéne lenned, kislány? – hajoltak a fülemhez, mire megdermedtem.

- Mint látja, nem vagyok ott – néztem ugyanúgy előre és lezártnak tekintettem a témát. Ujjammal és lábammal doboltam a ritmust.

- Ha nem táncos vagy, akkor menjünk el egy nyugodtabb helyre. – Hajoltak ismét hozzám és már készültem betörni az illető orrát, mikor megint egy őrült ötlet jutott eszembe. Oda fordultam az engem terrorizáló középkorú férfi felé, aki erősen izzadt, bűzlött az alkoholtól és szemében vágy pislákolt.

- Mond csak - simán letegeztem, így közvetlenebbre vettem a figurát, és ahogy elnéztem, igencsak elnyerte a tetszését. –, hol tudnék átöltözni? Tudod, még új vagyok és összekavarom a helyeket.

- Átöltözni? Igazad van, sok rajtad a ruha – mért végig perverzen. Közelebb hajoltam a férfihoz.

- Igen, ilyen cuccban nem lehet táncolni.

- Kár, hogy riszálsz szépségem. Igán jól elszórakozgathattuk volna egymást. – Szavai csalódottságról tanúskodtok, amit nem igazán értettem. Táncos és kurva nem ugyanaz egy ilyen helyen?

- Nem sokára az én számom jön – csúsztam még közelebb a férfihoz. Legszívesebben lehánytam volna, úgy bűzlött. – Csak neked táncolok majd és ha lejövök, közelebbről is megismerhetjük egymást. – Visszaültem a székemre, és csábosan néztem az idegen szemébe. Bárgyún elmosolyodott, majd a színpad felé bökött a fejével. Az adott irányba fordultam.

- A színpad mellett szoktak eltűnni a babák. Onnan nyílik a szállásuk – tekintetem megtalálta a nyitott ajtót, ami egy lépcsőt takart.

- Köszi, szívi – simítottam meg a karját és leugrottam a székről. Baekhyun felé fordultam, aki még mindig ott ült DaeHo mellett. Elővettem a telefonomat és bepötyögtem neki, hogy van egy esélyem megtalálni HaNit. Megvártam, amíg kiveszi zsebéből a telefont, majd ahogy elolvasta az üzenetet, engem keresett a tömegben. Amint megtalált, írni kezdett. „Ne csinálj ostobaságot!” Csak feltartottam a hüvelykujjam, mire megrázta a fejét és visszatért a kártyázók világába.

Elindultam a lépcső felé, útközben nadrágomba töröltem a kezem, hogy lemenjen az a piszok róla, ami még a részeg disznóról ragadt rám. Ahogy elértem a célom, még utoljára körbe néztem, majd felmentem a lépcsőn. Furcsa volt, hogy nincs itt nagy hangzavar, de azért hallatszódott tompán a zene. Kissé sötét volt, a lámpák nem világították meg valami jól a folyosót, ahova érkeztem. Random elindultam balra, vigyázva, hogy csendesen és puhán lépjek a kopott bordó szőnyegre, hisz nem volt olyan vastag, hogy elnyelje lépteim zaját. Ereimben száguldott az adrenalin, minden porcikám azt üvöltette, hogy „Fuss, mert észrevesznek!” Próbáltam sietni, de mégis osonni, mint a macska; egyfolytában hátra fele tekintgettem, hátha jönnek utánam.

A falak kopott fehérek voltak, hatalmas repedésekkel és pókhálókkal takarva; a vakolat néhol lepattogzott. Mindkét oldalon ajtók sorakoztak méregzöldre festve. Megpróbáltam egyet kinyitni, de a tömör nyílászáró zárva volt. Nem kísértettem a sorsom, tovább haladtam a folyosón, mígnem lekanyarodott jobbra. Ez is ugyanúgy folytatódott, semmivel sem különbözött az előbbitől. Fél úton járhattam, mikor hangokat hallottam meg magam mögött, így gyorsan bementem az egyik ajtón, mely szerencsémre nyitva volt. Villanyt nem kapcsoltam, a hatalmas ablakon beszűrődő fény megvilágította a szobát. Résnyire csuktam az ajtót, hogy kiláthassak.

- Eléggé félénk az új lány – hallottam egy mély, dörmögő hangot távolról.

- Viszont eléggé makrancos. – Jött a válasz egy rekedt torokból. Két férfi. A léptek felerősödtek.

- Majd megszokja itt a dolgokat – Nevetett az első. – Kíváncsi vagyok, hogy fogadja majd a közönség. Szerencséjére elég csinos – újabb nevetés, de már a másik fél is csatlakozott. Beljebb léptem az ajtótól, hogy ne vegyenek észre, mikor elhaladtak előttem.

- Ha nem áll a lábába penge, ma megtudhattuk volna – dörmögött a másik. További beszélgetésüket nem hallottam a fülemben dübörgő vértől, hisz … lehet HaNiról beszéltek! Azt mondta, megsérült a lába, a fickók meg egy új lányról dumáltak. HaNinak itt kell lennie!

Nagyon óvatosan kijjebb nyitottam az ajtót és kilestem. Sehol senki nem volt, a két férfi már rég eltűnt a folyosó végén. Halkan csuktam be magam mögött az ajtót, nehogy meghallják és visszajöjjenek. Elindultam hát utánuk, hátha elvezetnek barátnőmhöz. Egyszer csak csapódást hallottam magam mögött, mire a vér is megfagyott bennem. Gyorsan hátrafordultam, de senkit nem láttam.

- Szívinfarktusban fogok meghalni – mormoltam az orrom alatt. Tovább haladtam a folyosón, de kezdtem magam egyre elveszettebbnek érezni. Hova megyek? HaNihoz. És ha megtalálom? Haza viszem. Ch…szép is lenne. Gondoljunk bele alaposabban. Megtaláltuk az épületet, beengedtek minket, feljöttem az emeletre, ami állítólag a szállás. Eddig minden klappolt. Ez így túl egyszerű. Valami biztos lesz, érzem…

Szemöldök ráncolva fordultam vissza. Mi okozhatta azt a zajt? Egészen az elágazásig visszamentem, ahol megálltam és fürkésző tekintettel néztem végig mindent. Majd szemet szúrt egy félig nyitott ajtó. Gondoltam egyet és oda mentem. Számat rágcsálva álldogáltam ott egy darabig egyik lábamról a másikra állva. Végül győzött bennem a kíváncsiság és beléptem. Egy kivilágított szoba volt. Az ágy nem volt megágyazva, dohányzó asztal és egy fotel volt bent. Semmi más. Lassan a szoba közepére sétáltam, jobban szemügyre véve a belsejét. Bal kezemet végig futattam a nem túl kényelmesnek tűnő fotel háttámláján, majd kinyitottam a belső ajtót. Meglepetésemre egy fürdőszoba tárult a szemem elé. Ahogy megláttam magam a tükörben, elborzadva felnyögtem. A melegtől kipirosodott az arcom, a hajam szanaszét állt. Éppen csak fülem alatt érő hullámos hajtincseimet próbáltam megzabolázni, mikor hirtelen a szobaajtó becsapódott és léptek hangzottak fel. A tükörből láttam saját halálra vált arcomat. Gyorsan lekuporogtam az ajtó mögé, így legalább takarásban lehettem. Miért kellett nekem ide bejönnöm?

Számra tapasztottam a jobb kezem, hogy ne hallatszódjon a zihálásom. Az illető valamit pakolgatott a szobában. A karórámra néztem és számoltam a másodperceket. Hirtelen csend lett. Kiment volna? Épp meg akartam nézni, mikor megszólalt a telefonom. Csengőhangom olyan bántóan csengett a szobában, hogy szerintem a lent bulizók is meghallották. Magamban szitkozódva előhalásztam zsebemből a készüléket.

- Mi van? – kérdeztem suttogva, de éreztem, hangomnak még így is van éle.

- EunJi, azonnal kerülj elő! Elhúzunk innen! – próbálta túl kiabálni a zenét Baekhyun. Lehunytam a szemem. Lebuktam, ez már biztos. – Feltűnő, ha tovább maradok, még a végén nem csak HaNi, hanem mi is bajba kerülünk!

- Megyek – sziszegtem, majd elraktam a mobilt. Néhány másodpercig még guggoltam az ajtó mögött, de nem hallottam semmilyen mozgást. Nyomasztó volt a légkör, tudtam, hogy ott vár az ajtó túloldalán. Feltápászkodtam és megfogtam az első dolgot, ami a kezembe került: szappantartót. De nem az a kis olcsó műanyag; ez a keményebb fajtából készült. Nagy levegőt vettem és kiléptem az ajtó takarásából. Mondanám, hogy nem lepődtem meg, ahogy szembe találtam magam egy barna hajú óriással, de az a helyzet, hogy amint megpillantottam, lelkem boldogan hagyta el a testem. Nesze neked EunJi, egy telefonhívás miatt fogsz meghalni. Visszajövök és kísérteni fogom HaNit, mert minden az ő hibája!

- Ki vagy és mit keresel itt? – kérdezte keményen az égimeszelő, aki első ránézésre pár évvel lehetett tőlem idősebb.

- Én? Eltévesztettem a szobát – mosolyogtam erőltetetten és a hátam mögé rejtettem a szappantartót.

- Szerinted tollas a hátam? – nézett szúrósan, majd megindult felém. Erre a pillanatra vártam: előrendültem, a szappantartót magasra tartottam. Láttam a szemében, hogy meglepődik és lefogná a kezem, de addigra már ütöttem. Hangosan koppant a fején a kemény tárgy, a fiú feljajdult és a fejéhez kapott, míg én elszaladtam mellette. Nem tudtam vele komolyabb sérülést okozni, ez épp csak annyira volt elég, hogy egérutat nyerhessek.

Lélekszakadva futottam végig a folyosókon, majd le a lépcsőn. A bárnál megtaláltam Baekhyunt, aki elég idegesen várakozott ott. Mikor meglátott, kissé megnyugodott.

- Elnézést! Helló! – kerültem ki barátomat és befurakodtam az italos pulthoz. Az egyik pincér rögtön hozzám lépett. – Ezt add át egy HaNi nevű lánynak, akit nemrég hoztak ide. Ha kérdezik, nem tudod, hogy hogy néztem ki, és hogy lány vagyok! – Adtam a kezébe HaNinak szánt váltóruhát. – Itt a hallgatásodra szánt pénz – nyúltam a zsebembe, és ami benne volt, a pultos srác kezébe nyomtam. – Megértetted? – A kiszolgáló csak bólogatott és elvette a csomagot.

Baekhyun szó nélkül megfogta a karomat és kirángatott a bárból. Ne haragudj HaNi, legközelebb velem jössz!

A Fekete Rózsa átka - 5. rész

HaNi pov~

 - C-Chanyeol! Chanyeol? - Szólítgattam a fiút, aki csukott szemmel és lehajtott fejjel ült a széken. Azt hiszem, elaludt. Mit csináljak? Elmenni nem tudok, és senki sincs, aki segíteni tudna ebben. Várjunk csak! Segítség! EunJi! Fel kell hívnom őt! Talán Chanyeolnál van telefon. De hová tehette? Mivel kabát van rajta, lehet, hogy annak a zsebében lesz. Felültem, majd odamentem az alvó emberhez, és lassan belenyúltam fekete, bőrből készült dzsekije zsebébe. Üres. A másikban nem lehet, ott a keze van. Megmozdult, mire ijedtemben ledermedve néztem az arcát. A haja rakoncátlanul lógott az arcába, és halkan szuszogott. Hey! Én a telefonját keresem. Akkor.. Néztem végig a dzsekije összehúzott cipzárján fentről kezdve. Tekintetem is lassan mozgott, mintha bármilyen zajt tudnék is vele csapni. Fő az óvatosság! Elértem a cipzár aljáig, majd a tekintetem kicsit lejjebb vándorolt Chanyeol zsebére. Felcsillant a szemem, mikor. megpillantottam benne valami tárgyat. Lassan és óvatosan belenyúltam hát a zsebébe, és megfogtam a benne lapuló tárgyat, majd óvatosan elkezdtem húzni kifelé. Ha most felkel, végem. Nagyon oda kell figyelnem, és imádkozom azért, hogy mélyen aludjon. Sikerült kivennem a telefont a zsebéből, mire hatalmas öröm fogott el, sajnos csak pár másodperc erejéig, ugyanis.. Fel akartam oldani a telefont, mire egy zár bökte ki a szemem. Ó, ne már! Mi van!? Vettem jobban szemügyre, miféle zár védi a kis kütyüt (Ami nem is annyira kicsi, mert alig fér bele a kezembe, már-már téglafon.). Ujjlenyomat leolvasó.. Most szívatsz? Nem elég, hogy olyan helyen kell nyúlkálnom, ahol cseppet sem kellemes, még ez is? És akkor ezt most, hogy oldjam meg? Most légy okos HaNi.. Egyszerűen odaillesztem az ujját és kész! De hogyan, mikor keresztben vannak a kezei? Észre fogja venni, és kitekeri a nyakamat. Nem.. Gondolkoznom kell.. De nincs más ötlet, se idő! Muszáj megpróbálnom! A telefont gyorsan belecsúsztattam a hátsó zsebembe, majd nagyon lassan megpróbáltam szétválasztani Chanyeol karjait, mire újra megmozdult, és karjait más pozícióba tette. Ezaz! Most könnyebb dolgom lesz! Óvatosan megfogtam Chanyeol kezét, miközben a másik kezemmel nyúltam a hátsó zsebembe, és önkéntelenül, de felnéztem Chanyeol arcára, hogy alszik e. Odapillantottam, és hirtelen Chanyeol figyelő tekintetével néztem szembe. Hirtelen összerezzentem, és rögtön le is fogytam, abban a pózban, fogva Chanyeol kezét. Ő is mozdulatlanul ült, mélyen a szemembe nézve. Alig pislogott csak párat.

- Te.. Mit csinálsz? - Nézett kissé szúrósan a kezünkre.

- Én..? - Gondolkoztam, de kimagyarázni magam már nem tudom. Lebuktam. - Semmit! - Engedtem el gyorsan a kezét, majd hátrafelé lépkedve mentem az ágyam irányába, nehogy meglássa a telefont a hátsó zsebemben, mert akkor végleg végem!

- Hm? - Állt fel a székről, majd nagy léptekkel, gyorsan közeledett felém, ezért én is sietősre vettem a dolgot. Gyorsan szedtem a lábaimat, mígnem az ágyba ütköztem, méghozzá olyan váratlanul, hogy hirtelen lehuppantam az ágyra az egyensúlyom elvesztése végett. Félmosolyra húzta a száját, majd az arcom felé hajolt. Alighanem több mint tíz centire volt az arcom az arcától, így suttogta nekem a következőket. - Ez pech.. Nem tudtad a kulcsot kivenni a zsebemből.. - Mondta a szemembe nézve, majd a fülemhez hajolt. - Majd legközelebb kislány.. De akkor talán majd szórakozunk is egy kicsit.. - Éreztem a meleg lehelletét, ami a nyakamat érte, én pedig csak mozdulatlanul és ijedten ültem az ágyon. Hallatszott a hangján, hogy élvezi a helyzetet, azt, hogy próbáltam szökni, de nem jött össze. Nevess csak, Chanyeol. Nem tudod te, hogy igazából nekem nem a kulcs kellett, hanem más, és azt meg is szereztem! Miután Chanyeol elmondta, amit akart, kiegyenesedett, és elindult az ajtó irányába. Az ajtó előtt megállt, majd a dzsekije belső zsebébe belenyúlt, és elővette a kulcsot, majd a zár a helyezte azt. - Öt perc és itt vagyok. - Fordította meg a kulcsot a zárban. - Ne is próbálkozz. - Csukta be maga után az ajtót, és újra bezárta azt. Hogy a fenébe oldjam fel a telefont? Így sosem tudom felhívni EunJit. Valahogy akkor is megoldom! Ki fogok találni valamit, csak még azt nem tudom, hogy mit. Gondolatomat Chanyeol zavarta meg azzal, hogy belépett a szobába. A kezében egy tálca volt, és az még volt pakolva. Egy tányér leves volt rajta, és valami szószos tészta, de igazából nem tudtam kinézni, mi az. Nem volt túlságosan bizalomgerjesztő. Chanyeol letette elém az ágyra, majd a kezembe nyomott egy kanalat. - Egyél. - mondta, majd kényelmesen leült a székre, és onnan nézett. Lassan kezdtem bele a leves kanalazásába, nem tudtam, hogy mi van benne. Megettem a levest, amin érződött, hogy egy gyors, őt perces zacskós finomság volt, amit a boltban tudsz venni. A második fogáshoz nem volt gusztusom, így még sem kóstoltam azt. - Nem eszel? - nézett rám, mikor látta, hogy nem nyúlok a pálcika után.

- Nem. - válaszoltam. - Mert te ezt megennéd? - kérdeztem kissé felbátorodva, bár nem tudom, honnan volt bátorságom hozzá így hirtelen. Válaszul csak egy mosolyt kaptam. Chanyeol felállt, és kivitte a tálcát, majd egy pohár vizet hozott be.

- Biztosan szomjas vagy. - nyújtotta oda a poharat, amit én gondolkodás nélkül elvettem, és kiittam a tartalmát, mivel a leves egy kicsit sós volt. Nem telt bele egy perc, iszonyatosan elkezdtem szédülni, majd minden elsötétült.. Lassan kezdtem el nyitogatni elnehezült szemeimet, végre magamhoz tértem. Hány óra lehet? Dörzsölgetem a szemeimet, de mivel nincs kirakva óra, így nem tudom meg. Biztosan este van, mert a pici, berácsozott ablakon nem szűrődik be fény. Ezek szerint az a szemét valami gyógyszert keverhetett a vizembe. Megint ott alszik a székben. Ch.. Egyszerűbb, ha begyógyszerezed a lányt, te meg nyugodtan alukálgatsz? Nem sokáig! Gondoltam, hogy felállok, és jól pofán vágom a párnámmal, de akkor eszembe jutott.. Elkezdtem a hátsó zsebemet tapogatózni. Még megvan a telefonja! Húztam elő a zsebemből a hatalmas kütyüt, majd odalopakodtam az alvó fiúhoz. Az egyik keze a csuklójánál a combján pihen, a másik a kabátja zsebében melegszik. Mivel kisebb nyitott lábakkal ül, a keze kissé lefelé lóg. Nem hiszem el! Már megint!? Chanyeol, miért nem tudod a kezedet más helyre rakni? Most megint vagy megfogom a kezét, hogy ráillesszem a telefonra, vagy a telefont teszek valahogyan ODA.. Mivel fenn állt annak a veszélye, hogy Chanyeol felébred, gyorsan kellett döntenem. Letérdeltem, és megpróbáltam a telefont valahogyan odailleszteni az egyik ujjához. Nem tudtam, hogy csináljam, így a kezéhez közel, a combjára tettem a telefont, és lassan kezdtem el csúsztatni lefelé, az ujjai irányába. Na ha most felébredne, félre értené a helyzetet az tuti. Folyamatosan az arcát nézem, ha a legkisebb megmozdulást is látom, leállok. Odaértem az ujjaihoz, de azok lefelé néztek, így kénytelen voltam megfogni az egyik ujját, és ráhelyezni a mobil kijelzőjére. Kérlek Istenem, csak add, hogy sikerüljön! Rátettem az ujját, ami feloldotta a zárat. Ezaz! Vettem magamhoz a készüléket, most már izgatottan, és gyorsan befeküdtem az ágyba. A takarót magamra húztam, és elkezdtem pötyögni EunJi számát. Leellenőriztem, majd felhívtam a számot. Kicseng. EunJi, vedd fel kérlek! Miközben azért imádkoztam, hogy felvegye, meghallottam a hangját.

 - Lee EunJi. – szólt bele.

- EunJi! - örültem meg. - HaNi vagyok – próbáltam érthetően, de suttogva beszélni, nehogy Chanyeol meghalljon.

- Mi történt?! – emelte fel a hangját EunJi. – Mit jelentsen az, hogy él még? Miért vette fel a telefonodat egy férfi? Te most szórakozol velem? Mert ha igen, akkor elmondanám, hogy ez egy igen rossz vicc! - idegességet véltem felfedezni a hangjában. Ez azt hiszi, hogy szórakozok vele?

- Figyelj már rám! Nincs sok időm, ha észreveszi, hogy elloptam a telefonját, bajban leszek. - gondoltam bele kissé a következményekbe.

- Kinek? – vágta rá rögtön értetlenül EunJi.

- Chanyeolnak. Ő vigyázz rám, de bealudt. De ez most nem lényeg!

- Hol vagy? - kérdezte türelmetlenül.

- Nem tudom – sóhajtottam egy hatalmasat. – Város szélén lehetünk. Erdő van mellettünk és ez valamilyen bár. DaeHo hozott ide, de megsérült a lábam, nem tudok elmenni. EunJi, segíts! Kértem kétségbeesetten a barátnőm segítséget. Ha valaki, ő tud segíteni rajtam.

- Hívom a rendőrséget – hallottam Baekhyun hangját, bár kicsit torz volt. Azonnal lebeszéltem arról, hogy hívja a rendőrséget. Ki tudja, mi folyik itt még a táncos lányok futtatásán kívül. Akár emberkereskedelem is lehet a dologban. Ha rájuk hívná Baek a zsarukat, tuti rájönnének, hogy az én kezem van benne, és kinyírnának, de ezt nekik nem említettem meg, inkább ezekkel a szavakkal magyaráztam meg.

- Túl lassúak lennének. Mire kiérnek, ki tudja, mi történhet. Én… nagyon félek – csuklott el hirtelen a félelemtől a hangom, mivel felerősödtek bennem az elmúlt pár nap eseményei.

 - Pontosabb leírást nem tudsz? – hallottam újra a fiú hangját.

- Nem. - ráztam a fejemet. - De az erdő az biztos. És ez egy bár. De túl sok mindent nem tudok róla.

- Ezzel nem sokat segítesz. – mondta EunJi, majd egy nagyon rövid idő után megszólalt. Talán eszébe jutott valami, azért hallgatott. - Körülbelül hol láttad a Holdat? - tette fel a kicsit sem odaillő kérdést.

- Miért fontos ez? – Fújtam ki a bennem lévő összes levegőt. Elraboltak, és ő a Holdról kérdezget. Megáll az eszem. – Kissé nyugat irányába. De most mennem kell! - mondtam, mikor hirtelen zajt hallottam a folyosóról beszűrődni, egyre közelebb a szobához. - Kérlek, segítsetek! - nyomatékosítottam a segélykérésemet újra.

- Megtalálunk! Tarts ki! - Ezek voltak az utolsó szavaik, mielőtt kinyomtam volna a telefont. Kicsit megnyugodtam, hogy tudtam beszélni EunJival. Biztosan tudnak nekem segíteni. Ahogy EunJit ismerem, meg fog keresni engem! Biztatgattam magamat, mikor hirtelen valaki lerántotta rólam a takarót. Hirtelen összehúztam magamat, és a telefont magamhoz szorítottam, próbáltam elrejteni. Chanyeol nézett rám mérgesen.

- Ez meg mit keres itt? - vette észre nálam a telefont, majd szinte kitépte a kezemből, majd elkezdett benne kutakodni. - Kit hívtál.. - fordította felém a telefont, amin EunJi száma rajzolódott ki. - Kérdeztem. Ki a francot hívtál? - Kiabálva csapott az asztalra, miközben hozzám közel hajolt. Nagyon megrémültem a kiabálás hallatán, olyan szinten, hogy reszketve ültem, és a szavak a torkomon akadtak. Ha akartam volna sem tudtam volna válaszolni. Nézett egy darabig, hogy válaszolok e, majd mikor látta, hogy reménytelen, kiviharzott a szobából, és bevágta maga után az ajtót. Azt hiszem, most megy a főnökhöz, és elmondja neki! Akkor nekem annyi! Most kezdhetem ásni a síromat, mert itt fogok meghalni, ebben a lepukkant bárban. Valaki félbeszakított, mivel éppen a zárban matatott a kulcsával. Chanyeol lépett be, immáron kicsit talán nyugodtabb állapotban. Mögötte az orvos lépett be a szobába. Senki sem szólt egy szót sem, a hangulat fagyott volt. Chanyeol az ágy végében állt, és nézte, ahogyan az orvos teszi a dolgát, ahogy a kötést veszi le a lábamról, és nézegeti azt.

- Hm! - húzta a szemüvegét kicsit lejjebb, az orra irányába. - Nagyon gyorsan, és szépen gyógyul. Most már nem ártana, ha járkálgatna a kisasszony. - ha tudná doktor úr.. Ha tudná.. Belül kuncogok. - Ha így folytatja, pár nap, és táncolhat. - nézett Chanyeolra, aki keresztbetett kézzel állt, és bólintott a doktornak. - Adok még egy injekciót, a gyorsabb gyógyulás érdekében. - vett elő egy injekciós tűt kis kézitáskájából. Injekció? Dehogy ad nekem injekciót! Elkezdtem mocorogni, mire Chanyeol nyugalomra intett. Az orvos beadta, amit egy felszisszenéssel díjaztam. - Két nap múlva táncolhat, de addig még pihenjen. - lépett ki a két férfi a szobából. Nagyszerű.. Én nem akarok táncolni, és nem is fogok! Chanyeol mosollyal az arcán tért vissza.

- Halottad? - lépett közelebb vigyorogva. - Két nap! - suttogta kissé gúnyosan. - Jah, és főnök üzeni, hogy egy óra múlva bemutatód lesz. - mikor megemlítette a főnökét, megijedtem. A telefonálós incidens jutott eszembe. - Megnyugodhatsz, nem köptelek be. Bárkit is hívtál.. - fordított nekem hátat. - Nem fog megtalálni. - te azt csak hiszed! EunJi meg fog találni! Gondolatban veszekedtem vele, de bátorságom nem volt hozzá, az előbbi kirohanása miatt. - Apropó. Vedd fel ezeket. - Dobott oda megint egy adag kissé hiányos ruhadarabot, amit az előbb hozott be. - Ebben fogsz vizsgázni. Egy óra múlva itt leszek. - mondta, majd kilépett az ajtón. Nincs más választásom, ha életben akarok maradni, muszáj alkalmazkodnom addig, amíg el ne jönnek értem. Belebújtam a ruhába, amit Chanyeol adott: egy fűzőszerű felsőrészt, egy miniatűr szoknyát, egy combfixet és egy magas sarkú cipőt. Úristen. Ebben kellene táncolnom? Kishíjján kint van belőle a hátsóm, a mellem pedig szinte kiesik belőle. Ez egy vicc, ugye? Kulcs csörög a zárban, Chanyeol belép.

- Látom felöltöztél. - nézett rajtam végig. Szinte olvastam a gondolataiban. - Gyere. - ragadta meg a karomat kissé zavartan, majd egy hatalmas szobába vezetett, ahol egy színpad állt. Két férfi volt még bent rajtunk kívül, akik rögtön rám szegezték tekintetüket. Nem győztem magamat takargatni, olyan gáz, hogy ilyen cuccban kell lennem. - Menj fel és táncolj. - lökött a színpad felé a karomnál fogva, majd odament a másik kettő mellé. Én meg sem moccantam, lefagytam.

- Gyerünk kislány. - szólt a mély hangú, fukszos csávó, akinek szivar lógott ki a szájából. Azt hiszem, ő a főnök. - Dönthetsz a sorsodról. Most derül ki, hogy táncos leszel, vagy.. - mondta a második lehetőséget. - örömlány. Ajánlom, az előbbit válaszd! Mert úgy nekünk is jobban tejelsz. - suttogta a második mondatot a társának, majd elkezdtek nevetni. Nem tehetek semmit ez ellen, így elindultam felfelé a színpad lépcsőjén. Éreztem magamon a mocsadékok tekintetét, de nincs más választásom..

A Fekete Rózsa átka - 4. rész

EunJi pov ~

Sokkosan álltam ott. A kezemet leengedtem, ujjaim görcsösön szorongatták a telefonomat. Agyam újra és újra lejátszotta a kétszavas mondatot. Él még.

- Mi a baj? – éreztem egy kezet a vállamon. Nem tudtam megszólalni, csak a semmibe bámultam. Baekhyun elém lépett és kissé lehajolva belenézett a szemembe. – Hallod, EunJi? Mi történt?

- HaNi…

- Mi? Mit mondasz?

- HaNi… bajban van… - suttogtam magam elé.

- Került már bajba, most miért vagy így meglepődve?

- Nem, Baek – Fordítottam teljes figyelmet az arcomba mászó fiúra. – Egy férfihang szólt bele a telefonba. Él még.

- Lehet vicc – Egyenesedett ki. Felnéztem rá.

- HaNinak nincsenek fiú ismerősei. Mármint olyanok, akikkel együtt lóg. És ez biztos, hogy nem korunkbeli hang volt. Baekhyun, az Isten szerelmére, nem érted?! – akadtam ki mondandóm végére. Telefonomat a mellkasomhoz szorítottam és így kezdtem fel-alá járkálásba.

- Biztos, hogy nem szórakoznak? – Kérdezte a barna hajú. Nemlegesen megráztam a fejem, de a járkálást nem hagytam abba. Rossz szokásom, hogy nem tudok egyhelyben maradni.

- Ki tudja mi történt szegény lánnyal. A másik fél azonnal kinyomott és olyan gusztustalanul kimondani az „Él még” mondatot én még nem hallottam! Megérzem, ha valami nem oké, és ha tényleg csak egy hülye vicc, akkor én kinyírom HaNit!

- EunJi. Nyugodj meg. Várunk. Ha komoly a dolog, akkor szólunk a rendőrségnek. Mi úgy sem tudunk mást csinálni. – Szavaira megálltam. Igaza van. Tizenhét éves kölykök nem tudnak mihez kezdeni felnőtt segítség nélkül. Ha egy-két óra múlva sincs hír barátnőmről, akkor szólunk.

- Kicsinálom, ha találkozok vele – sziszegtem a fogam között és lehuppantam a kanapéra. Baekhyun mellém telepedett le.

- Itt maradsz? – kérdezte a haját igazgatva.

- Anyud?

- Éjszakás.

- Akkor igen.

Így ültünk egy darabig. Mindketten szótlanul a szoba falát bámultuk. Viszont egy idő után Baekhyun sokadik sóhajtására lettem figyelmes. Próbáltam nem oda figyelni, de egyre jobban idegesített. Végül hozzá vágtam a mellettem lévő díszpárnát.

- Befejeznéd?

- Unatkozok – fúrta a párnába az arcát, majd mikor kiszippantotta az összes port, felnézett. – Csináljunk valamit.

- A barátnőmnek a telefonját egy idegen pasas vette fel, és te unatkozol? Mond, nincs benned egy cseppnyi emberség?

- Fogadjunk, hogy csak szívózik a kislány! Lásd be, hogy nem tudunk mit tenni. Sem most, sem két órával később, sem holnap. Addig is csináljunk valami vicceset, ha már itt maradtál. – Borzalmasan rosszul estek a fiú szavai. De minél jobban gondolkoztam az elmúlt húsz percben, be kellett látnom, hogy igaza van. Ha az a rossz lány tényleg bajban van, akkor is csak úgy tudok rajta segíteni, ha ülök a seggemen és próbálok azon imádkozni, hogy a nagy és okos felnőttek megtalálják. Főleg, úgy, hogy semmi sem biztos még. Él még.

- Átöltözök – ugrottam fel hirtelen és a szobájába mentem. Magamra zártam az ajtót és egy kisebb kutakodás után a szekrényéből elővettem egy nagyobbacska dobozt. Na, ez is más téma. Hogy miért van nála egy dobozban pár cuccom és miért van ugyanúgy nálam is a holmija? Nem tudom. De jól jön, mert ha suli után vagyunk, és már nem akarunk az egyenruhában gubbasztani, akkor csak beugrunk valamelyikünkhöz és átvedlünk. Tudom, sosem voltunk normálisak.

Fekete csőnadrágot és fekete mintás pólót húztam magamra. Felé szintén fekete bőrdzsekit vettem fel. Fura, de szinte csak fekete cuccok vannak a dobozban. Hajamat kifésültem, majd összeborzoltam. Mikor végeztem, visszatettem a dobozt a helyére, begyűrtem az egyenruhámat egy zacskóba, majd kiléptem. Baekhyun ugyanott ült és a telefonjával játszott, miközben háttérzajként a tévé funkcionált. Akkor sem figyelt fel, mikor újra lehuppantam mellé és a csatornák váltogatásába kezdtem. Találtam egy zenecsatornát és ott hagytam az adót.

- Mesélj, milyen a klub? – tette zsebre a telefonját majd teljesen felém fordult. Ahogy végig nézett rajtam, gúnyos mosoly terült szét az arcán. – Dögös vagy.

- Te meg tapló – bokszoltam a vállába, mire csak nevetett. – Semmi jó. Mint egy haláltanya. Komolyan, fogalmam sem volt, hogy ilyen szerkezetek is járnak az iskolába! Egyszer próbáltam beszélgetést kezdeményezni velük, de csak néztek rám azokkal a fekete szemükkel és majd lekapták a fejemet a helyéről, amiért egyáltalán hozzájuk szóltam. Borzasztó sötétek, és nem csak a külsejükre mondom.

- Te is szereted a feketét.

- Mert az olyan vad, olyan… - kerestem a legjobb kifejezést – rossz kislányos. Magabiztosabbá teszi az embert, ha durva cuccokat visel. De ők! Úgy áll rajtuk, mintha temetésre készülnének.

- Furcsa emberek vannak…. – vakarta meg a tarkóját Baek, majd felcsillant a szeme. – Eszünk fagyit?

Fél órája a konyhában gubbasztottunk és fagylalton nyammogtunk. Legjobb barátom nagyon szereti az édességeket, de anyukája meghúzz neki egy bizonyos határt. Ami kell, mert ha Baekhyunon múlna a dolog, akkor semmi mást nem enne, csak süteményeket.

Mikor befejeztük a fogak rongálását, visszamentünk a nappaliba filmet nézni. Pont egy akció film kellős közepén tartottunk, mikor megszólalt a telefonom. Hirtelen minden vér kifutott az arcomból. Teljesen elfeledkeztem HaNiról. Kapkodva vettem elő a csörgő mobilt, ami idegen telefonszámot írt ki.

- Lee EunJi – szóltam bele, miközben a távirányítóval némára állítottam a tévét és így bezsebeltem Baekhyuntól egy igen csúnya nézést.

- EunJi! HaNi vagyok – suttogtak a vonal másik végéről.

- Mi történt?! – kiabáltam bele a készülékbe, majd kihangosítottam, hogy a mellettem ülő és hallja. – Mit jelentsen az, hogy él még? Miért vette fel a telefonodat egy férfi? Te most szórakozol velem? Mert ha igen, akkor elmondanám, hogy ez egy igen rossz vicc!

- Figyelj már rám! – Szisszent, mire duzzogva befogtam a számat. – Nincs sok időm, ha észreveszi, hogy elloptam a telefonját, bajban leszek.

- Kinek? – nem bírtam ki; megszólaltam.

- Chanyeolnak. Ő vigyázz rám, de bealudt. De ez most nem lényeg!

- Hol vagy?

- Nem tudom – sóhaj – Város szélén lehetünk. Erdő van mellettünk és ez valamilyen bár. DaeHo hozott ide, de megsérült a lábam, nem tudok elmenni. EunJi, segíts!

- Hívom a rendőrséget – pattant fel mellőlem Baekhyun, de HaNi hangja megállította.

- Túl lassúak lennének. Mire kiérnek, ki tudja, mi történhet. Én… nagyon félek – csuklott el a hangja.

- Pontosabb leírást nem tudsz? – ült vissza Baek. Lelki szemeim előtt már láttam, ahogy HaNi nemlegesen megrázza a fejét.

- Nem. De az erdő az biztos. És ez egy bár. De túl sok mindent nem tudok róla.

- Ezzel nem sokat segítesz. – Ráncoltam a homlokom, majd hirtelen beugrott valami. – Körülbelül hol láttad a Holdat?

- Miért fontos ez? – Fújtatott. – Kissé nyugat irányába. De most mennem kell! Kérlek, segítsetek!

- Megtalálunk! Tarts ki! – És bontották a vonalat. – Megölöm DaeHo-t.

Pár pillanatig csak az elnémult telefont figyeltük.

- Ki az a DaeHo? – kérdezte suttogva Baekhyun, mintha csak valami titkot akarni kiszedni belőlem.

- A klubban egy új arc. – Akaratlanul vettem fel barátom hangtónusát.

- Miért kellett tudni, hogy hol fekszik a Hold? – Jött egy újabb kérdés.

- Mert akkor meg tudjuk állapítani, hogy hol is keressük őt. – Felugrottam és az ablakhoz siettem. Elhúztam a függönyt és felnéztem az égre. Barátom mellém állt és ő is az eget kémlelte. – Most északkelet fekvésű, ami azt jelenti, hogy arra vitték HaNit – mutattam a hátam mögé, majd behúztam a függönyt.

- Ácsi! Hova akarsz menni? És mi ez a többes szám?– ragadta meg a könyököm, így megállított.

- Megkeresni HaNit. – Néztem rá úgy, mintha ez nem csak nekem lenne természetes. – Ha nem jössz, megyek egyedül.

- És mi lett azzal, hogy hívjuk a rendőrséget, mert mi nem tudunk mit csinálni? – húzta fel a szemöldökét. – Normális vagy? Nem mehetsz oda egyedül! HaNit elrabolták, és bármennyire is lassan fog tartani, a rendőrségnek kell megtalálnia.

- Nem fogok egyhelyben ülni!

- Miért ver engem az ég? – Nézett fel drámaian Baekhyun, majd összeborzolta a haját. – Ha azt mondom, csak én megyek, akkor hisztizni, meg csapkodni fogsz, igaz? – Villantott pimasz mosolyt. – Hozz ruhát a barátnődnek és megyünk.

Alig negyed órával később már a várost szeltük két keréken. Baekhyun bátyjának van motorja és még ő tanította meg vezetni ezt pimasz szoknyavadászt. Bízom benne, már sokszor elvitt motorozni és nyugodtan állíthatom, hogy nagyszerű vezető. Nagykabátban és sisakkal a fejünkön haladtunk ki a város forgalmasabb részéről. Szorosan fogtam a derekát és végig azon járt az agyam, hogy ne történjen semmi rossz dolog. Végül azt vettem észre, hogy egyre lassabban megyünk, így vettem a bátorságot és körül néztem. Sehol egy kivilágított útszakasz, egy lakott ház, csak kietlen vidék mindenhol.

- Remélem, beválik ez a Holdas dolog! – Szólt hátra Baekhyun. – Ha látsz valamit, szólj!

- Rendben! – kiáltottam vissza, majd szememet megerőltetve néztem a pusztába. Egyre rosszabb volt az út, ahol mentünk, minden döccenésnél a hátamhoz csapódott a táska, amiben váltóruhát hoztam. Egyre jobban kimentünk a városból, körül vett minket a sötétség. Végtelennek tűnő idő után Baek leállította a motort és levette a fejéről a sisakot. Kesztyűs kezével megigazította a haját, majd míg nyaka engedte, hátra fordult.

- Ott világít valami. Adja az ég, hogy az a bár legyen, amiről HaNi mesélt!

- Akkor mire várunk? Gyerünk!

- EunJi, nem tudjuk, hogy miféle hely ez. Lehet, hogy emberkereskedelem folyik ott, vagy bordély. Ha zúgó motorral odamegyünk, akkor fel fog tűnni nekik, és még nagyobb bajban leszünk.

- Na, ne már! – Adtam hangot nem tetszésemnek, mikor leesett, hogy mit is akar ezzel mondani. Mégis leszálltam a kétkerekűről, és levettem a sisakot. Baekhyun is leszállt, majd elkezdte tolni a motort, én meg sétáltam mellette. – Anyád kinyír, ha megtudja, hogy hol vagy.

- Hidd el, az lenne a legkisebb problémám. Egy kietlen helyen vagyok a nőnemű barátommal és éppen egy nem túl bizarr kinézetű helyre megyek, azért, hogy kiszabadítsam egy ismerősömet. Miért érzem azt, hogy ez a magánakció hasonlít egy elcsépelt lovagregényre?

- Nem vagyunk százasok.

- Csak te. Én mondtam, hogy hívjuk a rendőrséget.

- Mégis itt vagy – mosolyogtam rá.

- Igen, mert vajból van a szívem.

- Előző életedben nagyon rosszat tehettél, hogy megismertél engem.

- Én is ettől félek – húzta el a száját.

Vagy húszpercnyi séta, bár lehet nem volt annyi, de a hideg miatt elvesztettem az időérzékemet; megközelítettük a kivilágított épületet. Titkon bíztam benne, hogy tévedünk és mégsem az lesz az, amit keresünk; de észrevételem, ami a Holdon alapult, igaznak minősült és ott álltunk a fák takarásában a pár méterre lévő, nem túl bizalomgerjesztő telek előtt. Az épület nem tűnt mainak, de rossz állapotban sem volt. Volt vagy kétemeletes, de csak a felső részen világított pár ablak rendes fénnyel. A többi vagy vak sötét volt, vagy színes fények rajzoltak sziluetteket a bent tartózkodókból. Bentről kihallatszott a zene, a ház előtt páran csoportokban állva cigiztek és hangoskodtak. A parkoló kocsik nagy része azt sugallta, hogy az itt lévők nem kis összeget tudnak itt hagyni, bármi is folyik odabent. Nagyot nyelve néztem a motort támasztó Baekhyunra, aki szintén az előttünk lévő épületet vizslatta.

- Jobb, ha itt hagyjuk a motort, még a végén kárt tesznek benne. – Nézte a lehelete miatt keletkező párát. – Egyik részem azt mondja, hogy menjünk haza, szólunk a rendőrségnek és minden oké lesz. De a másik meg be akar menni és itt kezdődik a gond. Nem hagylak kint, mert még a végén bajod esik itt egyedül, és ahogy ismerlek, úgyis utánam jönnél.

- Jól ismersz. Akkor? Bemegyünk?

- Legalább velem leszel és csökken a bajba kerülésed esélye. Na, menjünk. – És elindultunk. Talpunk alatt ropogtak a faágak és lehullott falevelek. Minél jobban közeledtünk a bejárathoz, annál több kíváncsi szempárt éreztem magunkon.

- Mit akartok, kölykök? – kérdezett egy gúnyos hang. A kétajtós szekrény méretű őrnek össze volt varrva a homlokra és furán állt az orra. Keze akkora volt, mint a fejem és hangja rekedtes a dohánytól.

- Bemenni – rántott egyet a vállán Baekhyun, mire az őr mosolyra húzta a száját, de inkább hatott vicsorgásnak.

- Nem ilyen kis vakarcsoknak való ez a hely.

- Azt hittem nem kell személyi. – Mondta lazán Baek, majd elővette a pénztárcáját pénz után kutatva.

- Tombolnak a hormonok, mi? – nevetett még jobban, de elvette a pénzt és visszajárót keresett. – De ő minek van itt? – mutatott rám. Felvontam a szemöldököm.

- Bemenni – ismételtem barna kísérőm szavát, aki mellesleg már az ajtóban álldogált.

- Miért? – nézett rám bambán, mire már gondolatban fejbe csapkodtam magam egy kötet könyvvel. IQ szint az van, barátom…

- Jah, hát transzi – szólalt meg Baek segítően, mire majdnem kigurultak a helyéről a szemgolyóim, olyan nagyra meresztettem őket.

- Ennyi erővel mondhattuk volna azt is, hogy leszbi vagyok! – fújtattam hitetlenkedve, de ő csak legyintett.

- Hát akkor egészségetekre – nevetett bele-bele röffentve az őr. Bizalomgerjesztő…

Épp csak betettük a lábunkat, de már nyomasztóvá vált a légkör. Cigi, doh és izzadságszag keveredett a levegőben, a zene dübögött a fülemben, semmit sem hallottam. A nagy téli kabátot felakasztottuk a fogasra, majd beljebb mentünk.

- Azta! – füttyentett elismeréssel a színpad felé Baekhyun. Kár volt oda néznem. A kis emelkedésen hiányos ruhában fiatal lányok táncoltak. Szexis mozdulat, csípő rázás és ordítozó férfiak. Számat húzogatva néztem oldalra, hogy jobban szemügyre vegyem a belső teret. Az italos pult tömve volt emberekkel, középen asztaloknál ültek, de a sarokban volt pókerasztal és billiárd is. A zenét nem ismertem és a villódzó piros fényektől egy pillanatra megszédültem. Rossz érzés fogott el.

- Hogy találjuk meg itt HaNit? – kiabáltam Baek fülébe, de szerintem csak a számról olvasta le a kérdésem. Széttárta a karját, majd a kezemet megfogva magával húzott. És a legrosszabb az volt, hogy itt csak férfiak voltak jelen. A táncoló csajokon kívül egyedül én voltam itt nőnemű. Hát akkor ezért néztek furán.