Mint az árnyék

(Music Challenge - 살다보면)

Zuhogó esőben álltam. A kövér esőcseppek ördögi versenyt futottak egymással és dobhártyaszaggató hangosan csöppentek le esernyőm lekerekített vásznáról, hogy onnan, mint bátor kamikazék, sikítva zuhanjanak a fűszáldzsungelbe. Cipőm sarka elmerült a sáros földben, mégsem emiatt éreztem azt, hogy lehúz a mélybe az ingoványos talaj. A hidegtől pirosló kezemet zsebembe dugtam, félve attól, hogy önálló életre kell és megérint valami olyasmit, amit még nem lehet.

Bár a nyári zápor elmosott minden kültéri zajt, én mégis tisztán hallottam az előttem pár méternyire zokogó férfit. Annyira tisztán hallottam szívbemarkoló, lelke mélyéről feltörő kínüvöltését, hogy legszívesebben elfutottam volna messzire, le a pokol mélyére, hogy felajánljam saját szívem-és lelkem, de még testem is, csak szűnjön meg ez a lélekfacsaró bömbölés. De sajnos nincs az az ajándék, amiért visszaadnák a halottakat.

Álltam, és néztem a gránit sírkőre boruló férfit. Vizes hajtincseit, melyek homlokára tapadtak, fájdalomtól eltorzult vonásait, szemeit, melyek látni vélték a már nem láthatót, ökölbe szorított kezeit, melyek erőtlenül verték a sima felületet, azt gondolván, hogyha azt betörik, kihúzhatják a lent fekvő személyeket, karjai újból ölelheti és minden visszatérhet a rendes kerékvágásba. A férfi térdepelő alakja maga volt a fájdalom, a gyötrelem, minden mozdulata egy másik dimenzióba kívánkozott, önmaga akarta kitépni szívét, és ott helyben elporladni. Szenvedett. Vergődött. Fájdalmat élt át. És én csak annyit tehettem, hogy ott vagyok mellette, némán, mozdulatlanul, de érzékelhető közelségben – hogy tudja, nincs egyedül.

Valójában jogom sem volt arra, hogy megérintsem, megszólítsam, vagy befolyásoljam bármivel is – hagytam, hadd gyászolja ki magát. Később viszont ő adott nekem jogot – jogot, hogy az élete része legyek.

 

Nem könnyű dolog a család elvesztése; megkapni a hírt, hogy halálos balesetet szenvedett a feleséged és a gyermeked; feldolgozni az elvesztésüket; együtt élni a lelkiismeret-furdalással, hogyha akkor nem kéred azt tőlük, hogy üljenek taxiba, mert te nagyon fáradt vagy, akkor talán nem történik meg ez a tragédia – vagy ha mégis, legalább együtt lennétek a másvilágon. Feldolgozni, elfogadni, túllépni a másiknak a hiányán embert próbáló feladat.

Nehéz volt. Neki is és nekem is.

Már az, hogy egy családos emberbe szerettem bele bűn volt. Bűn volt az kettős érzés is, ami elfogott a halálhír hallatán: örülhet valaki egy tragédián? Mardosott a bűntudat, amiért olyan gondolataim támadtak, hogy most hogy végre nincs útban a másik nő, nem én leszek a szemét szerető, aki elcsábítja a férjet vagy a szegény lány, aki reménytelen érzelmeket táplál kollégája iránt. Tudtam, hogy semmi esélyem, nem voltam bolond. Nem akartam elszakítani a családjától, már épp azon voltam, hogy felmondok és elfelejtem Őt, de mint barát, nem hagyhattam egyedül a nehéz időkben.

Látni egy barátot, egy szívhez közeli személyt szenvedni felér egy kínzással. Tehetetlen voltam, segíteni akartam, de nem tudtam hogyan. Közben úgy éreztem, belülről emészt fel a bú, amiért képes voltam haragudni ártatlanul elhunyt személyekre. Az a nő nem érdemelte meg a halált, semmivel nem szolgált rá, hogy ne együtt, kéz a kézben öregedjen meg Gong Yooval. És a gyermek? Ő meg főleg nem lehet a hibás, amiért idő előtt hívták vissza az angyalok közé. Rászolgálhat egy ilyen személy a szeretetre? Aki a gyász mellett a saját hasznát lesi? Aki a Sorsra fogja: „ így kellett lennie”?

Szükségem volt Rá, ahogy neki is szüksége volt rám.

Vándorolt egy felfedezhetetlen világban, ahol testetlenek a dolgok, és holdtalanok az éjjelek, a hangoknak nincs arca, és sírni csak cseppek nélkül lehet. Féltem, hogy ott ragad nemlétföldön. Az arcának nem volt színe. Fáradtfehér volt a bőre... Inkább jégkék. Felhősszürke, és... Hűvös. Fagyos volt, mint annak, akiben már nincs lélek. A mesékben van olyasmi, mikor egy festett képpel, egy élet vászonra vetésével ellopják a lelket - gondoltam rá, hogy visszaadni ilyesfélén nem lehetne-e. Tudom, hogy gyerekek felhőjátékos gondolataiban élednek az efféle kacagtató mesék, de megijesztett... pánikba űzött az az érzés. A szájának színe is eltűnt. Fakó lett. És érdes rajta a bőr, mint egy elmúlt virág egykor tündöklő szirmai.

Az örökbúcsú méregben úszó tüske volt, ami szúr a bőr alatt, mélyen és kiszedhetetlenül halálba nyúzogat. A penge a szívben, ami forog, s megállni sosem akar.

A hetek teltek, a hónapok forogtak, és egy egész emberöltőnek érzett idő után végre láthattam Gong Yoot mosolyogni, lelke összetört darabjait összeforrni, szemébe visszalopódzni az életet.

Úgy érezte készen áll átlépni a múltat megőrizve annak szép emlékeit – velem. Az álnok golyóval, ami szétroncsolt egy ártatlan szívet.

Már meg volt a jogom, hogy oldalán jelenhessek meg, hogy őszintén mosolyogjak rá, érintsem meg minden apró ráncát, és suttogjak fülébe porszemapró óriásokat. Boldog voltam, őt is boldognak éreztem.

De egy nap… Egy nap újból elővette a múltat, és hirtelen azt vettem észre, hogy évekkel korábban vagyunk, sőt, az idő el sem mozdult azóta. Ezek az életreharagudó jelenségek egyre gyakrabban és hosszabban jelentek meg nála, és bár minden porcikám tiltakozott ellene, mégis kénytelen voltam beismerni, hogy Ő bizony még nem tette túl magát a baleseten, és én mindig is második helyet fogom elfoglalni a szívében.

Újra elővett az érzés: az indokolatlan harag, a megsemmisülés érzete, a keserű magány és bűntudat gyomorforgató keveréke. Már nem volt elég, hogy csak ott álltam mellette, de szavam elporladt a levegőben, el sem jutott hozzá.

 

Kiabált, dühöngött, szélkapta haragját kitombolni vágyta és nem érdekelte, hogy kin vagy min. Már korábban is érzékeltem a baljós előjeleket, mint időjós, én is megtudtam mondani lelke mélyén kavargó fellegekből, hogy vihar készülődik, a benne szunnyadó ősi állati indulatok vad tombolásba fognak és egyre kevésbé mélyen tombolnak, egyre följebb merészkednek. És a hirtelen ránk szakadt vaksötét világvégi némaságban lehullott róla az emberi máz, és állati indulatainak semmi sem állhatta útját. Mint az égzengés, úgy dübörgött haragja, szeme villámait bőkezűen szórta, tudatosan, vad elégtétellel őrjöngött. Minden szava mart, harapott, karmolt.

Nem tudtam ellene tenni, mint a sírnál, most is csak néztem: ahogy kivetkőzik magából, valami ismeretlen lénnyé változik, és világra szabadítja minden elfojtott bánatát, keserűségét, elszenvedett fájdalmát és kihagyott lehetőségeit.

Nem voltam mérges, mint ilyenkor mindig; nem vájtam húsomba körmömet, hogy azok félhold alakú vörös mélyedés hagyjanak emlékül; nem gondoltam haraggal a nő iránt, és nem küldtem el a pokolba Gong Yoot, hogy utána megpróbáljam lenyugtatni mindhiába. Álltam, a beletörődés súlya alatt megereszkedett vállakkal, és gombóccal a torkomban beismertem a keserű vereséget. Tűrtem Gong Yoo égető sebcsikarásait, és kerestem azt a férfit, akibe beleszerettem – de nem találtam.

Pár óra múlva lecsillapodott, és mint mindig, most is ölelésemben keresett menedéket. Áradt belőle a megbánás, a gyermeki vigaszkeresés, úgy bújt karomba, mint aki a világ elől keres oltalmazó mentsvárat. Átöleltem tűzforró testét, szorosan magamhoz húztam, simogattam fejebúbját, mint mikor egy kisgyermeket vígasztalnak, és hagytam, hogy vállgödrömbe hajtsa fejét. Úgy pihegett, mint aki versenyt futott – de őt az idő lehagyta. Tudta, hogy oktalan volt kifakadása, és nem érdemeltem meg, de késő volt, megtörtént – mégis, mint mindig, megpróbálta helyre hozni a dolgokat. Arcomra puha puszit lehelt, számszélére óvatos csókot adott, majd mielőtt belefogott volna búfelejtő mulatozásába, nyelvével körberajzolta ajkam vonalát.

De most nem engedtem magam átejteni.

Eltoltam magamtól, és elfordultam értetlenséget tükröző szempárja elől. Elindultam, kis lemaradással, de követett. Nem szóltunk egymáshoz, mindketten jól tudtuk, hogy ez így nem fog menni.

Nincs túl rajta, rajtuk. Talán sohasem volt és sohasem lesz.

Mert mindig azt sebezzük meg, aki a segítő kart nyújtja felénk.

Szelek szárnyán

 (Music challenge: Jesse&Joy - Espacio Sideral)

- Áh, micsoda gyönyörű nap a mai! Érzem, hogy ez az én napom lesz! – Nagyot nyújtóztam vékonyka lábaimmal, megmozgattam apró testemet, mert odabent elég kényelmetlen volt már, alig fértem el.

Nagyon vártam már ezt a napot, mert végre végre végre önmagam lehetek! Persze, korábban is én voltam én, ezt nem is vitatom, de születésemtől kezdve átalakulásomra vártam. Szerintem társaim közül én voltam a legtürelmetlenebb, ők csak nyugodtan eszegették a leveleket, lustán csámcsogtak egésznap és vidáman másztak ágról ágra, míg én szüntelen testemet nézegettem a tükörtiszta vízcseppen a varázslatra várva. Kicsit már untam, hogy a rét többi lakója csúf viccet űz velünk, a nagyok pedig hiába intettek türelemre, nem tudtam elrejteni duzzogásomat. Minden egyes nap megkérdeztem, hogy mikor fog eljönni az idő, mikor én is olyan gyönyörű leszek, mint a többiek, de úgy éreztem, hogy sosem fog eljönni. Jaj, milyen izgatott voltam, mikor zsigereimben megéreztem azt az ősi, természeti késztetést, hogy álomra hajtsam a fejem a biztonságos, meleg kis zugban! Szerintem hernyó nem volt még olyan derűs, mint én, és fogadni mernék, hogy még álmomban is mosolyogtam. Igen, gyerekként még csúf kis zöld teremtés voltam, puha testtel, több apró bolyhos lábbal és lomha mozgással, de lám! Most a ronda hernyócskából gyönyörű szép pillangó lettem hatalmas selymes szárnyakkal! Apropó, szárnyakról jut eszembe, még csak meg sem néztem átváltozásom pompás eredményét.

Nagyot nyújtózkodva próbáltam hátra pislogni, jobbról is, balról is megnéztem szárnyaimat. A boldogságtól eddig feltekert végű csápjaim kiegyenesedtek, lábam közé fogtam arcomat, és körbe-körbe forogtam. Fodros végű szárnyaim türkizkéken ragyogtak, végei sötétbarnába futottak, mintha csak megmártóztam volna egy üveg festékben. Ráeső napsugárban pedig csak úgy ragyogtak, mintha ezernyi drágakövet viselnék. Megérte várni, gyönyörű lepke vagyok!

- Jó reggelt szomszéd! – Álmosan kecmergett elő bábjából régi pajtásom álomszürke, fehér pettyes szárnyaival. Boldogságtól majd’ kicsattanva felé intettem.

- Ugye milyen gyönyörű napunk van?

- Nagyon szép, bár kicsit még aludtam volna.

- Jaj, te mindig csak aludnál – legyintettem álomittas barátomra, és a Nap felé fordultam. Becsukott szemmel élveztem a jóleső meleg cirógatást, úgy éreztem, mintha ezernyi kéz simogatna. Apró szellőfuvallat ölelt körbe, éppen csak megborzolta szárnyaim és már rohant is tovább. Körülöttem társaim egymást üdvözölték rég nem látott barátként, bókok hada hangzott fel. Rájuk sandítva elmondhatom, hogy egyikünk sem hasonlít régi önmagára, de azért magamban megjegyezhetem: csak én vagyok a legszebb mindközül. Hihi, na, igen, hittétek volna? Én igen.

- Milyen szép vagy! – hajolt közelebb még mindig kicsit kótyagosan barna szárnyú szomszédom. Rácsodálkozásától büszkén kihúztam magam.

- Nos, igen, valóban. Köszönöm. De te sem panaszkodhatsz.

- Áh, eszem ágában sincs.

- Ez egy valóban gyönyörű nap. Megyek, kipróbálom az új szárnyaimat, jössz velem?

- Nekem még kicsit zsibbad, majd talán később. Köszönök addig is a többieknek.

- Ahogy gondolod. Szia! – És már el is totyogott mellettem, szárnyait maga után húzta, mintha egy krumplis zsákot cipelne a hátán.

Na, akkor hogy is kell ezt csinálni? Az ág végére lépkedtem, kissé berogyasztottam, karjaimat, szárnyaimat kitártam, becsuktam a szemem és…

Semmi.

Miért nem történt semmi? Egyik szememet kinyitva kémleltem körbe, és valóban. Nem repültem. Na, akkor még egyszer.

Rogyaszt, szárny kitár, szem becsuk és koncentrál, nagyon erősen koncentrál, és még mindig koncentrál… Nemsokára megéreztem, hogy szárnyaim lomhán megmozdulnak, majd egyre gyorsabban verdesnek, lábaim elhagyják a faágat. Hurrá, sikerült! Látjátok? Repülök! Huhú!

Ez sokkal jobb, mint ahogy elképzeltem, ahogy szállok a szélben, alattam az egész mező, úgy érzem enyém a világ. Hangosan kacagva repültem egyre magasabbra, majd onnan nyílegyenesen a fűszálak közé. Megsimogattam a bársonyos szálakat, sűrű rejtekükben bóklásztam egy kicsit, majd mielőtt újból felkapaszkodtam volna a szél hátára, csintalan csomót kötöttem egy zöldellő fűszál szárára. Spirál alakban ismét felszálltam és neki indultam megnézni otthonom egy másik nézőpontból.

A rét káprázatosan szép volt, fentről nézve olybá tűnt, mint egy végeláthatatlan zöld tenger, hajladozó szárai között szivárvány fodor emelkedett ki: napsárga kankalin, bóbitás sötétrózsaszín sadler imola, tompalila baracklevelű harangvirág, fehérbe hajló tövises iglice, púderrózsaszín kakukkszegfű, citromsárga kamilla a fehér szirmaival, a gyermekláncfű ikrek egyik fele még élénksárgán vihog, míg a másik már fehérre daueroltatta haját, a vérvörös pipacs még nem bontott virágot, a cickafark felhőszínű szirmai szinte úsztak a zöld tetején.

Leszálltam egy éppen kinyíló virágra, és megízleltem mézédes nektárját. Számat törölgetve röppentem egy másik növényre, majd át még egyre és még egyre, felhőtlen jókedvvel ugráltam virágszálról virágszálra.

- Sziasztok! Meg sem ismertek? Én vagyok, az apró kis hernyó. Nem is tudtok mit mondani, igaz? Nem is kell, elégedjetek meg látványommal – kacagtam ki a bámészkodó szomszédokat, nyelvet nyújtva szálltam tova.

Csendben csordogáló patakocskához érkeztem, pöttöm kavicsra telepedtem le, lábamat a vízbe lógatva kortyoltam nagyokat a selymes ízű vízből és elégedetten dőltem hátra. Szüntelen mosollyal vesztem el a táj festői szépségében, hallgattam minden apró kis neszt, még a sznob méheknek is integettem, mikor elhaladtak mellettem – persze, visszaköszönni egyik sem tudott.

Bódító érzés vett uralma alá, éreztem, egyre laposabbakat pislogok, sok volt egyszerre ennyi repülés, de nem is kell sietnem, egy egész élet áll még a rendelkezésemre és olyan helyekre is eljuthatok, ahova eddig csak gondolatban szálltam.

Kényelmesen elhelyezkedtem egy levél oltalmazó hűs árnyékában, és boldogan álomra hajtottam fejem.

Törött porcelánmosoly

 (Music challenge: Evanescence - Haunted)

Kíváncsi szemek megpillantanak,

Elbűvölve vizsgálgatnak,

Piszkos kezek tapogatnak,

Értékedről találgatnak.

Ép lelked rég összetört,

Szemed csillogása sem örök.

Zúzott csontod árulkodik,
Szíved szabadságért áhítozik.

Fogalmam sincs, hogy keveredtem ide. Egyszer csak… itt voltam.

Még csak vásárolni sem szándékoztam, egyszerűen nézelődni volt kedvem. Elkapott az az érzés, amikor már nem bírtam meglenni a négyfal között, és kikívánkoztam. Mentem, amerre a lábam vitt: sétáltam a boltok utcáján, nézelődtem jobbra-balra, megcsodáltam a tündöklő kirakatokat, merengtem a drága holmik közt, észrevettem egy-két kis csodát, elvesztem az emberek nyüzsgése alkotta zenében, és mikor felpillantottam, már itt voltam. Forgattam a fejem, keresvén a főutcát, de csak egy kis eldugott, szűk, poros utcában voltam. Tarkóm vakarva forogtam most már egész tengelyem körül, mintha bolygó lennék a naprendszerben, de nem emlékeztem, mikor tértem le. Ennyire elkalandoztak volna a gondolataim, hogy azt sem vettem észre, hogy olyan helyeken sétálok, ahol eddig még sosem? Előfordulhat…

De ha már itt voltam, felfedező útra indultam, hiszen ebben a városban lakok már több éve, és mégsem ismerek minden zugot, ráérek kirándulni. Az utca, ahol lépkedtem, szűk folyosóra emlékeztetett, két ember még épphogy, de három már nem férne el kényelmesen egymás mellett. A házak kissé egymás felé hajoltak, mintha köszönteni szeretnék a régi szomszédot. Az épületek régi stílusa és a szürke macskaköves út arról árulkodott, hogy ez a városrész megőrizte történelmi báját és megmenekült a forgalmas és zsúfolt fejlődéstől. Itt sétálni olyan volt, mintha visszautaztam volna az időben; nem voltam oda való.

Az omladozó vakolatú épületeken régi, rozsdás cégér mutatta, hogy régebben milyen bolt működött ott, de mára semmi sem maradt belőlük. Valaha itt is vásárlók sokasága hömpölygött, hangos csevegés töltötte be a néma teret, tulajdonosok fennhangon kínálták portékáikat, kofákkal alkudoztak az emberek. De mára semmi sem maradt ebből. A villódzó fényű kirakatok átvették az uralmat, és a valaha forgalmas utcából kihalt placc lett.

Elsétáltam a bedeszkázott ablakok mellett, melyeken megült az idő pora, vitt a lábam tovább az időhurokban, miközben a nap már kezdett pizsamába bújni, hogy megkezdje szendergését, és utcai lámpák sárgás fénye szikrázott fel, távolról is látni véltem kigyúlni a harsány fényreklámokat. Úgy gondoltam, ideje visszafordulni, mielőtt teljesen besötétedne és elvesznék az útlabirintusban.

És ahogy balra fordultam, szemem sarkában megláttam egy halványzöld pislákolást. Hunyorogva próbáltam kivenni, hogy mi is lehet az: szerény kirakatú bolt vagy lakóház? Úgy éreztem, valami ismeretlen erő felé húz, megragadta érdeklődésemet, és nem eresztette. Felé indultam, mint akit megbabonáztak.

Szinte meglepődtem: magányában lakott egy ház aljában a valóban parányi bolt, mely bejárata felett kopottas cégért cincált a szél, maszatos, póksződte hálós üvegen gyűrött tábla hirdette, hogy nyitva.

Megálltam a kirakat előtt. Kacathalom tárult a szemem elé. Öreg órák megfáradt rugós kakukkjai üldögéltek kopott fényű tiktakkdobozukban. Régi hősök érdemérmei hevertek lágyságát vesztett bordó bársonypléden, olyasfélék, amik régi tulajdonosuknak egykoron büszkeségük volt, ám most csak ócska vas. Kalitkás madár, lengőhintáján csipogásra tátott csőrrel éberkedik, poros műtollai már rég nem napsárgák, sem égkékek. Játékvonat, soktíz vagonnal kanyarog. Ujjamnyi ablakainak halovány fényénél emberek költik öreg, soktízéves vacsoráikat, olvasnak, tán beszélgetnek a kocsikban, s utaznak sehová és meg sem érkeznek soha. Lámpa, narancs ernyője sután ferde, és mellette még millió szaggatott, rojtos, rongyos, foltos, színtelen, molyrágta vacakság.

Semmi érdemre méltó holmi egy kihalt utca eldugott csücskében, és a parányi bolt mégis várja a betévőket. Majdnem hahotázásba kezdtem ezen az örök optimizmuson, és mégsem tudtam levenni a szemem a zöldesfényben pompázó kirakatról. Olyanok voltunk, mint a mágnes két pólusa, vonzottuk egymást.

Beléptem az üzletbe. Ajtó felé rögzített csengő jelezte érkezésemet.

- Jó estét - köszöntem, bár a helyiségben senkit sem láttam.

Beljebb léptem, és zsebre dugott kézzel átfutottam a parányi bolt kínálatát. Semmi értékeset nem leltem, ha régi vackak gyűjtője lennék, biztos, hogy örömmel vetném magam a keresgélésbe, hátha találok egy kincset.

Bent minden öreg volt, még a levegő is. A sarokban hajdan pihe-puha, most csak vattaszőrű játékmackó csücsült barna karosszékben, polcokon pihentek színvesztett szivárványlegyezők, kagylóforma ékszerdobozok, fába faragott manólények és további megfakult kacathalom.

- Segíthetek? – megugrásra késztett a semmiből jövő karcos hang. Egy idős hölgy lépett ki a pult mögötti gyöngyfüzér mögül és érdeklődve méregetett, bizonyára örült, hogy valaki betévedt az üzletbe. Lilás szaténruhája akár maga is évszázadokat pihent volna egy ruhásszekrény legeslegalján, haja szigorúnak szánt, mégis kissé zilált kontyban, szitakötők tarkította hajtű segítségével még épphogy ott trónolt feje tetején. A kor mély barázdákat szántott arcára s ráncai mögött ennek ellenére is fiatal mosolyt küldött felém. Az idő pókhálói behálózták s valahogy mégis bármennyire is megviseltek voltak a vonásai, kortalanná szépítette őt a szeme... Érdekes ragyogású fekete kavics.

- Csak nézelődök, köszönöm. – Hebegtem zavaromban. Válaszul közelebb jött.

- Rengeteg minden megtalálható nálam, olyan dolgok, amik sosem vesztik el értékét. Ezek közül aligha talál hasonlót, mind kézzel készített egyediség. Ajándékot keres? Kisgyermeknek ajánlani tudom ezt a szépséges körhintát. – Egy sárga-zöld csíkos sátortetejű körhintára mutatott. Fából faragott lovacskák sorakoztak hátukon furcsábbnál furcsább nyereggel. – Sajnos már nem szól. Ha hölgynek keres meglepetést, ez a gyöngyökkel díszített ékszerdoboz tökéletes választás lenne – és már fordult, hogy újabb portékát mutasson, de torkom köszörülése megállásra késztette.

- Valójában csak véletlen találtam ide, sok szép holmi van itt, de sajnos nem találtam kedvemre valót. – Mélyen meghajoltam és sarkon fordultam, hogy elhagyjam a furcsa boltot, de az idős hölgy megszorította a karom. Kerekre nyílt szemeivel úgy bámult, mintha a lelkemet vizslatná. zavartan mosolyogtam le rá.

- Tudok mutatni valami olyasmit is, ami biztos, hogy kedvére lesz. Jöjjön velem, vessen rá egy pillantást, és ha mégsem, hát megértem, ha távozik. – Megsajnáltam szegény nénit, így követtem őt egy belsőbb térbe, gondolatban pedig kiválasztottam egy csacska zsebórát, aminek árával támogatni tudom a tulajdonost.

Földbe gyökerezett lábakkal pislogtam az elém táruló látvány miatt. A szobát hideg arcú, törött mosolyú porcelán babák és tündérek uralták, mindegyiken kézzel varrt fodros ruha és csipke kesztyű. Marionett bábuk tucatjai lógtak a falról merev testtartással, szövetbábuk összeborulva ültek többsornyi polcokon.

- Ööö… Nem hiszem, hogy itt bármi is érdekelne, viszont a pulton kihelyezett kosárban láttam egy zsebórát, azt megveszem.

- Ezeket itt mind én magam készítettem – gyengéd mozdulattal simogatta meg az egyik játék piros festékes orcáját. – Korábban sokan érdeklődtek az ilyen típusú gyerekjátékokért, viszont azok az idők elmúltak. Mostanra csak szép emlékké váltak, és időnként betéved egy-egy műgyűjtő, aki még megbecsüli az értékét és magával visz egyet-kettőt. Nézze meg nyugodtan, és válasszon egyet! Ezek itt nem eladók, de Önnek odaajándékozom, ha kéri.

- Sajnos nincs kisgyerek a rokonságomban, nem tudnám kinek odaadni – válaszom láthatóan lelombozta a néni kedvét. Kissé szomorkásan ingatta fejét, majd a ragyogó szemekkel ismét felém fordult.

- Hadd kínáljam meg egy csésze teával, mielőtt távozik! – Hatalmas reménység áradt hangjából, bizonyára ritkán térnek be az üzletbe és unatkozik egész nap. Megesett a szívem rajta, így bizonytalanul bólintottam.

A néni elsietett mellettem, magamra maradtam a játékok tengerében. Kényelmetlenül dülöngéltem a sarkamon. Az egész szoba, annyira… bizarr volt. Nem tudom megérteni, miért kedvelték az ilyen típusú játékokat régebben: a kerek pofikon vörös pacát festettek, ezzel lehelve életszínt a sápadtfehér arcba, szemhéj nélküli tágranyílt szemek és vicsorba torzult erőltetett mosoly várta a gyerekeket. Ugyanaz az arckifejezés, testtartás, haj, egyedül a ruha, mi megkülönbözteti őket egymástól. A habos-babos fodrokba mintha több időt fektettek volna a készítők. Na, nem azt mondom, biztos nagyon értékesek, meg féltve őrzött holmik voltak, de nagyon nem az én ízlésvilágom. Minél tovább nézem őket, annál hátborzongatóbbak azok az élethű szemek. Jobb lesz, ha minél előbb elhagyom a boltot, nem eshet meg a szívem minden jött-menten, mert akkor az idők végezetéig hallgathatnám a néni meséit. Biztos már teljesen besötétedett, az utcában nem láttam kültéri lámpát, a telefonommal kell világítanom, nehogy hasra esek egy kóbor macskában.

- Tessék, fiatalember – termett hirtelen előttem az idős hölgy felém nyújtva egy csésze gőzölgő folyadékot. Megköszöntem a teát és fújni kezdtem hűtés céljából. A tulajdonos hozzáértően igazgatott egy marionett bábut, megrángatta zsinórjait mozdulatot varázsolva az élettelen testbe. Amilyen gyorsan csak tudtam, felkortyoltam az ízetlen löttyöt.

- Köszönöm a vendéglátást, de most már mennem kell. – Mintha meg se hallotta volna szavaimat. Zavartan álldogáltam még egy darabig, majd megfordultam, de mozdulatom félbe maradt.

- Hány éves vagy? – Nem tudtam figyelmen kívül hagyni a megváltozott hangsúlyt.

- Huszonhét.

- Egészségesnek tűnsz.

- Ezt most nem értem.

- Biztos, hogy nem találtál semmit, ami megtetszett?

- Nem. Most mennem kell, vi –

Hirtelen megpördült velem a világ. Nem tudtam, hol van a fent, és hol a lent. Kezem kapaszkodót keresve markolt a semmibe, de nem voltam elég gyors, és már csak azt éreztem, hogy a vállam fájdalmasan erősen csapódik a padlóhoz. Próbáltam feltápászkodni, de a lábam zsibbadt, fejem kótyagos volt, és az sem segített, hogy szemem előtt spirálisan forogtak a színek.

Artikulátlan hangok hagyták el a számat, éreztem, ahogy hideg verejték ül meg a tarkómon, agyam más tempóban dolgozott, mint a testem. Homályos folt jelent meg előttem, hunyorogva próbáltam kinézni, de nem jártam sikerrel. Jéghideg tenyér simult gyöngyöző homlokomra, tulajdonosa szavai visszhangoztak.

Hirtelen a polcokon ülő bábúk nem voltak mozdulatlanok többé, életre kelve fordultak felém hatalmas golyóbis szemükkel, eltorzult hangon sikítoztak érthetetlen dolgokat, lebilincselt testük úgy rángatózott, mintha rohamot kaptak volna.

A sikítozások bizarr szirénéneke fülsértő volt számomra, felforrósodott a halálkórustól az agyam. Végül felfogtam a hangok értelmét. Menekülj! Vigyázz! Fuss! Örök merevségbe száműzött játékok életnagyságúvá nőttek, kipeckezett szemük riadtságot tükröztek.

Fülemre kellett tapasztanom a tenyerem, úgy éreztem szét robban a fejem a hangok zúgásától. Hagyjatok! Ne érjetek hozzám!

 

Nem láttam semmit, ám éreztem, hogy nem létező falak készülnek a fejemre omlani. Lüktető massza volt minden gondolatom. Egyetlen, nyálkás és elkülöníthetetlen gondolatfolyam, minek se eleje, se vége. Nem emlékeztem mi történt. Hol vagyok? Mi ez a sötét? Csörgött a kezem, ha megmozdítottam. Csörgött a lábam is. Körülöttem minden szűk volt és sötét. Túl szűk, túl sötét. A tompa morajlás, ismeretlen dübörgés egyre erősebb lett. Mintha be lett volna dugulva a fülem, akár ha víz alól hallgatnám, mit beszélnek a fejem fölött.

Nem bírtam megtartani a saját fejem, az mellkasomra csuklott, még arra sem volt erőm, hogy összezárjam a számat, így résre nyitott ajkaim szélén lassan csordogált ki a nyál. Pislogni nem tudtam, mintha mágnes szorítaná össze a szemhéjamat. Összeszedtem minden erőmet és próbáltam működésre bírni az agyam, újra és újra küldtem a parancsot, de túl zsibbadt voltam még hozzá; nem sikerült.

Kellet egy kis idő, de szép lassan tisztult a kép. Felrémlett, hogy egy kacatboltban kóvályogtam, és hogy hiba volt meginni az ismeretlen folyadékot. Összerezzentem annak gondolatára, hogy hozzám hasonlóan hörögtek kiszolgáltatva porcelánnak öltöztetett emberek. Hallásom zárkózott fel utoljára érzékszerveim közül, és amit hallottam, az visszataszított a szakadék szélére, le a feneketlen, sötét mélyre.

 

Már nem tudtam, hol fáj, a fájdalom az egész testemben elterjedt. Olyan voltam, mint egyetlen lüktető csomó. De vajon meddig?

 

Dermesztő hidegség árad szét bennem – a semmi hullamerevsége. Kezem gúzsba kötve beállítva, szemeim kipeckelve, arcom töröttbe pingálva. Szám egyenes vonal, arcizmaim kifeszítve, ha akarnám, se tudnám megváltoztatni. Kerek piros folt van az arcomra mázolva, nevetségesen utánozva a természetes pirospozsgás színt. Hangom csak gondolatban él.

Örök mozdulatlanságra vagyok ítélve, a falra szögeztek, életem zsinórjának mozgatója egy vén boszorkány, aki elől nincs menekvés. Sorstársaimmal küzdünk a lehetetlen ellen, és imádkozunk, hogy más ne kerüljön közénk. De mindig késő. Mert egy óvatlan pillanatban összetörnek.

Limitless

 (Music challenge: NCT 127- Limitless)

Idegesen ütöttem le a billentyűket, a gombok erős csattanással vitték be az információt a számítógépbe. Félő volt, hogy az erős ütésektől szétesik a klaviatúra, de nem törődtem vele – majd veszek egy másikat, ha nem bírja a strapát.

A szoba, ahol ültem a gép előtt, teljes sötétségbe burkolózott, csak a monitor kékes fénye világította meg, előtte ülő alakom rémisztően torz árnyékot vetített a falra. A számítógép halk zúgása kísérte a monoton kopogást, melyet egy-egy pillanatra felváltott az egér tikkelése és lábam izgatott dobogása.

Görnyedten ültem a monitor előtt, lúdnyakammal a képernyő felé nyújtóztam, hogy minél jobban láthassam az ott megjelenő információkat, szemüvegem lencséje visszatükrözte a keresett oldalakat; hajam fésületlenül hullott az arcomba, ami inkább hasonlított egy vak veréb áramsúlytotta fészkéhez, mint egy normális ember hajzatához. Pulóverem kinyúlt ujját morzsolgattam csontos ujjaim között várakozás közben, a régen feszes anyag mára teljesen elvesztette rugalmasságát. Másik kezemmel ismeretlen ritmust doboltam az egér oldalán, alsó ajkamat véresre harapdáltam. Szemem csak úgy cikázott az adattengeren.

Meg kell találnom.

Az interneten rengeteg minden, szinte minden megtalálható, csak jó helyen kell keresgélni. A felhasználók többsége csak felületesen használja a világhálót, mégpedig azért, mert nem értenek hozzá. Az csak a jéghegy csúcsa. Hozzáértő kezek az internet sötét, mély bugyraiba is le tudnak ásni; olyan információk érhetők el, amiket egy átlagos polgárnak nem is szabadna tudnia. Nincs olyan, hogy száz százalékos biztonság, mindig van egy aprócska, leheletnyi rés, amin úgy át lehet jutni, ahogy a baktériumok átbújnak az ember védekező rétegén.

Aki keres, talál. És én legtöbbször mindig megtalálom, amit keresek. Nem okoz problémát feltörni adatbázisokat, információkat lekérni vagy esetleg pénzt leemelni egyes bankszámlákról. Tudom, hogy illegális, amit művelek, de ehhez legalább értek.

Az egér görgetőjét szélsebesen forgattam, az oldalak átláthatatlan sebességgel pörögtek. Túl régóta foglalkozok a megtalálásával, már rég meg kellene, hogy legyen. Ez módfelett bosszantó.

Keresésem tárgya egyetlen egy személyre korlátozódik. Ő a fény sötét és kilátástalan életemben, az egyetlen biztos pont folyton változó személyemben, a reménysugár, ami röpke pár órára felhőtlen gyermekmosolyt varázsol felhőszürke arcomra. Ő más, mint a többi ember. Ő nem önző, nem irigy, nem kapzsi. Megnyitja szívét a világnak, és bőkezűen adogatja lelke napsárga tisztaságát, nem félve attól, hogy egyszer elfogynak tartalékai. Képes meglátni a jót a rosszban, a legsötétebb éjszakában a tiszta csillagsugarat; virágzó illatokat hoz magával, valami egészen élőt… Édeset. Selymeset. Életembe üdeséget, színt hoz, egy kis csücsköt az égből, és fűszál hegyét. Szeretem, mikor magával hozza a sugarat, ragyogót, és cseresznyét. Illatosat.

Én nem ilyen vagyok. Bennem minden szürke és nehéz. A levegő fáj a tüdőmben és a szemhéjam nem enged látni. Belül minden háborog. De ha Ő megjön, akkor varázslatba kezd és már nem fázom. Körbetáncol és világot varázsol körém. Olyankor ad egy kis erőt. Erőt, hogy várjak. Hogy várjam őt, aki a homályba fénysugarat csempész. Azt akarom, hogy meséljen szélnyelven, mondjon valótlant vagy valót. Mutasson régit vagy olyat, mi lehet, hogy még jövő se lesz soha. Csak… adjon valamit. Ha mellettem van, átváltozik minden, a körülöttem lévő rideg hallgatagság eloszlik és egy röpke kis időcskére valami hihetetlen nyugalom telepszik rám. Olyankor minden békés. Ez nekem... egy olyan kapaszkodófélévé vált. Mint ahogy a gyermekek játszanak képzeletbeli barátjukkal, ahogy ők öntik ki a szívüket láthatatlan pajtásuknak, úgy lett nekem némaságomban reményt nyújtó társam.

De mások ezt el akarják venni tőlem. Kihasználják Őt, maguknak akarják fényét, varázsát és Ő nem látja a veszélyt. Természetéből adódóan csak ad, és ad, viszonzást nem is vár. Nincs szüksége rá. Nem veszi észre, hogy el akarják zárni fényforrását, hogy hozzám ne érjen el éltető érintése - láthatatlannak vélnek. Legyintve hagyják, hogy fájjak, hogy sóvárogjak, s ne ébredhessek...

Nem, ezt nem hagyom. Megvédem Őt a szélhámosoktól és nem tűröm, hogy bárki, akárki közénk álljon. Hogy elvegyék tőlem.

Lehet nem szép dolog, de miattunk csinálom: tudni akarom, hogy mikor mit csinál, kivel és hol. Csak akkor nyugszok meg, ha tudom minden lépését. Órákat vagyok képes a sötét, dohos szobában tölteni, ahol utánanézhetek azoknak, akikkel érintkezik – csak biztosra akarok menni, hogy az adott személy nem jelent veszélyt. Jobb, megelőzni a bajt.

Ma 17:50-kor hagyta el lakását, a mozgásérzékelős kamera, amit felszereltem a háza előtti villanyoszlopra, tökéletes rálátást biztosít otthonára. Telefonjába épített nyomkövető rárajzolta saját gépemre azt az útvonalat, amit megtett, és bosszankodva vettem észre, hogy egy teljesen új és ismeretlen kávézóba tért be. Nem tetszett az új környezet. És nem tetszett az sem, hogy egy számomra ismeretlen személlyel találkozik.

Egy újabb lehetséges tolvaj.

Az ismeretlen veszélyekkel és kérdőjelekkel teli láda, aminek fedelét nem szabadna felnyitni.

Körömrágva dőltem hátra a székben, gondolataim ide-oda cikáztak. Ki ez az ember? Mióta ismerik egymást? Miért találkoznak ilyen későn? Mi van, ha miatta elfelejtkezik rólam? Ha már nem jutok eszébe, csak púp leszek a hátán? Ha rájön, hogy milyen életképtelen vagyok nélküle?

A kereső végre találatot hozott. Bingó. Információéhesen tapadtam a képernyőre, úgy faltam az adatokat, mint más a csokoládét. Lassú mosoly terült el arcomon. Semmilyen gyanakvásra okot adó nem volt az idegen profilján: átlagos fizetés egy unalmas munkahelyen, semmitmondó hobbik, nem túl kimagasló jegyek az iskoláiból, mindennapi kapcsolatok. Nem vészes. Mégis van valami gyanakvásra okot adó az önelégülten mosolygó arcán… Úgy vigyorog, mint aki birtokában van olyan képességnek, aminek én sosem leszek tulajdonosa.

Hátralöktem a székemet, ami nyikorogva gurult a falhoz, halk puffanással ütközött hozzá. Kiszaladtam az előszobámba, és villámgyorsan magamra kaptam a sárfoltos cipőmet, a fekete kabátomat, majd sietősen távoztam – kinyúlt, ütött-kopott melegítőmet sem vettem át. Útközben ujjaimmal próbáltam megfésülni azt a katasztrófát, amit a fejemen viseltem, lábaim meg-megrogytak a váratlanul ért mozgástól. Ügyet se vetettem az engem megbámuló emberekre, egyetlen cél lebegett a szemem előtt: a Crisis nevű kávézó, ahol a nyomkövető alapján még mindig ott ülnek. Ketten.

Könnyű, őszi este volt, a levelek rozsdásan hullottak alá a fáknak, a szél kissé csípős levegőt hozott magával. Korábban kezdett sötétedni, a Nap már nem látszott a horizonton, halványsárga folt mutatta, hol tért nyugovóra. Az utcákon már felkapcsolták az utcai lámpákat, az autók izzó szemű bogárként versenyt futottak az idővel, a járókelők nyüzsgő hangyabolyhoz hasonlítottak; vészjósló sötétszürke fellegek tolakodtak az égbolton, magukkal furcsa illatot hoztak, melyek belopództak az agyam hátsó zugába és ott megpihenve tovább növekedtek. Nem tudtam gátat szabni gondolataimnak.

Pihegve megálltam a kávézó üvegablaka előtt, úgy rohantam, mintha valami vagy valaki üldözne; a benti mesterséges fény kivetült a járdára. Nyakamat nyújtva kémleltem körbe a helyiséget, míg a bárpulthoz közelebb eső sarokban meg nem pillantottam őket. Egy két személyes asztalnál ültek, túl közel egymáshoz és úgy tűnt, mély beszélgetésbe merültek. Megfájdult a szívem egy pillanatra, ahogy elnéztem a két, felhőtlen mosolyú arcot, nevetéstől megjelenő gödröcskéket a száj szélén, ahogy minden gond nélkül beszélgetnek semmit mondó dolgokról és természetesnek veszik, hogy mind a ketten ugyanarra gondolnak, és fogalmuk sincs arról, hogy mennyi bú és komorság létezik a földön – vagy csak nem törődnek vele.

Tiltott csillogás villant szememben, mikor a betolakodó túl sokáig pihentette kezét az Ő karján, és Ő nem húzódott el. Magamban számoltam a perceket, kezem ökölbe szorult, alsó ajkamat erősen beszívtam. Féltékenységgel kevert félelem öntötte el szívemet. Tekintetem megállapodott az üvegtükörben látszódó, idétlenül tiszta képmásomon. Félhosszú, fakó hajam bosszantó jelleggel lógott szemembe, mely alatt mély és sötét karikák húzódtak, bőröm betegsápadt volt a napfény hiányától, vékony, csontos testemen úgy lógtak a ruhák, mint óvodás kisgyermeken a túlméretezett pulóver. Kerek szemüvegemmel és kopott öltözködésemmel halovány mása voltam annak az embernek, aki igazgyöngyként ragyogott a tenger mélyén.

Hirtelen elkapott az undor. Semmi földi boldogságom nem akadt, egyedül Ő érte léteztem, és az Élet mindig küld valakit, aki bebizonyítja, mennyire nem vagyok méltó a szeretetére. Miért akar mindenki megfosztani az éltető fénytől? Olyan vagyok, akár a virág: fény és víz nélkül elhervadok, de az Ő gondos kezei mindig óvatosan ápolnak. Nem hagyom, hogy ezt elvegyék tőlem.

Oldalra léptem, mikor felálltak az asztaltól és kifelé indultak. Kissé elfordulva sandítottam feléjük, miközben próbáltam úgy tenni, mintha minden figyelmemet a játékbolt kirakata tartaná fogva.

Még váltottak pár szót, majd szoros öleléssel búcsúztak. Haragos elgondolás csírázott ki bennem. Kabátom zsebében félhold alakot vájtam körmömmel saját húsomba.

A vidáman csilingelő búcsút követően Ő elindult a szokásos úton: hazafelé menet betér a helyi közértbe, hogy megvegye kedvenc üdítőjét, vált pár kedves szót a részmunkaidős gimnazista pénztárossal, az utcafordulóban sanyargó hajléktalannak ad egy kevéske összeget, majd kulcsát előkotorva belép otthonába, ahol első dolga kezet mosni és pizsamába bújni, hogy a napot a híradó nézésével fejezze be. Minden csütörtök estéje így telik.

Legszívesebben hazáig kísértem volna, de figyelmemet most más vonta el. Sötét tekintettel fordultam a betolakodó után. Laza léptekkel haladt Tőle ellentétes irányba, zsebre dugott kézzel ballagott, elképzelése sem volt, hogy valaki követő őt. Minél több utcán tértünk le, minél távolabb kerültünk az embertömegtől, annál biztosabb voltam benne, hogy helyesen cselekszek.

Nem fogom hagyni, hogy bárki is megvonja tőlem az oxigént.

Zsebemből halkan előhúztam kezemet, a markomban szorosan tartott éles tárgyon fájdalmas sikollyal csillant meg az esti lámpafény. Te szegény, eltévedt lélek, jobb lett volna, ha tiszteletben tartod azt, ami nem a tiéd.

Vadlevendula

(Music Challenge: Destrose - Fade out)

 "Mert a szerelem, akár a vad levendula, a legvalószínűtlenebb helyeken is kivirágzik..."

A vidéki kápolna kopott felületű, de büszkén álló oltárán számtalan mécsest gyújtottak, melyek fénye egyedüli fényforrás volt a hideg és baljóslóan sötét oltalomházban. Fényükben meg-megcsillant az oltár lekapart aranyozott szegélyének maradványa, a festett üvegablakok megértően mosolygó alakjait alulról világította meg, ezzel szivárványszínű szoknyákat varázsolva nekik; kintről csak a feszült sötétség áradt be.

Diófából készült feszületet belepte a pókháló, a mennyezetről lelógó elfeketedett örökmécsest is átszőtte a nyolclábú. A templom egyszerű padjai üresen álltak, az idő végtelen számú karcot vésett a fába, szálkás lábtartói letörtek. A kápolna több szobrai közül csak egy maradt hű: fehér márványból készült aprócska angyalszobor búslakodott egy magas polcon, besárgult merev hidegséggel köszöntve a belépőket.

Az ódon épület omladozó vakolatú falával és szürke piszokkal takart fapadlójával éles ellentétben állt az oltár előtt térdelő ifjú hölgy, ki elragadtatott csodálattal nézte az elmosódott ecsetvonásokat, amikkel a keresztre feszített Jézus megtépázott festményét próbálták restaurálni.

A ruha, melyet viselt, impozáns látványt nyújtott. A testhez simuló ruhaderék szegfűrózsaszín brokátból készült mély nyakkivágással, a krémszínű fodros szoknyarész elegánsan fedte csípőjét, a hideg ellen halványkék bársonyköpönyeget viselt, melynek elején csipkezuhatag omlott le fodrozódva. Nyakában hétsoros, szoros nyaklánc függött, melyet középen egy rubinkő díszített. Imára kulcsolt ujjait smaragd és gyöngy navette gyűrű szépített. Fekete selyemcipőjébe rózsabimbókat hímeztek, fülében smaragd alakúra csiszolt gyémánt-fülbevaló lógott.

Ébenfekete hajzuhataga laza kontyba volt fonva, sápadt-fehér bőre szinte ragyogott a félhomályban. Vörös ajkait szelíd mosolyra húzta, de arcvonásai mégis kemények, testtartása feszült volt.

…

Faszekér gördült a pocsolyával teli saras úton, kereke meg-megbicsaklott a rendes út hiányától, úgy tűnt, még egy váratlan kátyú és kifordul helyéről. A lovak patája csúszkált a sárban, oldalra fröcskölték a vizet, a szakadó esőben, mely egybefüggő vízfüggöny volt, szőrükről szemükbe és orrukba folyt a víz, prüszkölve próbáltak megszabadulni tőle. A hajtó ostorral akarta haladásra bírni lovait, magában imádkozott, hogy a szekér ne boruljon fel. Köpenye és kalapja teljesen elázott, nyakáról hátára csordogáltak a hideg esőcseppek.

A szekér inogva bár, de töretlenül haladt előre, fel-felcsapva a pocsolyákat, hátul lekötött tölgyfakoporsó oldalra csúszkált, félő volt, hogy leesik a sárba; a kocsis hol előre, hol hátra figyelt, hogy minden rendben menjen és időben megérkezzenek.

…

A fiatal nő mereven előre tekintett, pillantása az egykor pompás oltárt tartotta fogva. A templomban csak a gyertyák lángjainak sóhajtása hallatszott, meztelen csend telepedett a helyiségre.

Léptek zaja ütötte meg a nő fülét, ki erre szorosabban fonta össze kezét, de fejét nem fordította a hang irányába – tudta kik jönnek.

A cipőtalpak alatt recsegett a fáradt padló, ruhák suhogása zavarta fel a légkört. Tíz bokáig érő, durva vászonból készült, hosszú ujjú fehér csuhát viselt személy állta körbe az ifjút, mindegyik arcába húzta csuklyáját, ezzel elfedve arcukat. A nő előtt álló lehúzta fejéről az anyagot, hosszú fekete körmös ujjaival a térdelő álla alá nyúlt és felemelte fejét, kényszerítve ezzel, hogy ránézzen. A kisasszony arckifejezése változatlan maradt, ahogy felmérte az előtte lévő arcát: a férfinak hegyes álla, vékony orra és feketére mázolt keskeny szája volt, távol ülő szemeivel úgy nézett, mint aki az ember lelkébe is belelát. Hosszú, szőke hullámos haja, ahogy előre hajolt, arcába lógott.

A férfi elengedte a puha bőrt, ujjait maga előtt összefonta, fekete karmai vészjóslóan hegyesek voltak; a nő kényszert érzett, hogy a kezeit nézze tulajdonosa arca helyett, de pillantását nem merte elvonni.

- Biztos vagy döntésedben? – kérdezte az mély, dörmögő hangon, mely úgy szelte ketté az épület csendjét, mint éles kés a megszentelt kenyeret.

- Igen – az úrhölgy bólintott.

- Tudatában vagy döntésed következményeivel? Vállalod az összes felelősséget?

- Igen.

- Kijelented-e, hogy minden saját akaratodból történt, mindennemű rábeszélés nélkül?

- Igen, senki és semmi nem gyakorolt rám hatást.

- Megesküszöl, hogy a Társaságról említést nem ejtesz sem élőnek, sem holtnak?

- Megesküszöm.

- Mondd el esküdet! – Szólította fel erélyesen a férfi, szemében kihívás csillogott, biztosra akarta menni, hogy a padlón térdelő nem táncol vissza megállapodásuktól.

A nő mély levegőt vett és határozottan belekezdett, egy pillanatig sem habozott - elhatározta, végig viszi bármi áron.

- Esküszöm Élőre és Holtra, hogy a Társaság titkát halálomig megtartom, azt ki nem adom. Hűséget vállalok és várok el, örökre.

A férfi bólintott. – A szövetség megköttetett.

…

A kocsis leugrott a szekérről, csizmájával pocsolyából pocsolyába lépkedett, talpa alatt beszivárgott a nedvesség. Elgémberedett ujjakkal kioldozta a koporsót és nehézkesen lecsúsztatta a szekérről. A fekete, arannyal szegélyezett halottas ládán hosszában arany kereszt ékeskedett, oldaláról vízesésként csurgott le az eső. A férfi hátára vetette a hozzá erősített kötelet és elkezdte behúzni az erdőbe.

A nehéz súlytól előre görnyedt, lábát a csúszós avarban megvetve haladt lassan előre, lélegzete fehér füstként szállt a hideg szélben. Az eső szakadatlanul ömlött tovább, mintha szegény ember segítségére sietett volna azzal, hogy elmossa a hátra hagyott nyomokat.

Megérkezve a kijelölt helyre a férfi fáradtan rogyott a koporsóra, lihegését elnyomta a zivatar kopogó hangja. Kisöpörte arcából a vizet, ajkát megnyalva jutott némi folyadékhoz. Kíváncsisága erőt vett rajta, és félig lehúzta a tölgyfa-fedélt, hogy megpillantsa a mélyen alvó személyt.

Fiatal férfi feküdt békésen rózsaágyon, csak az arca látszott ki a vöröslő virágok tengeréből. Porcelánfehér orcáján nyugalom ült, lecsukott szeme tövén vízcsepp csordogált le éjfekete haja tövébe, szája sarkán meglepett görbület.

A kocsis megelégelve a látványt visszahúzta a tetőt és meggyőződött róla, hogy sehol sem folyik be a víz.

…

A fiatal hölgy a zöldellő domb tetején ült, mellette a táj szelíd szépsége elenyésző volt. Ölében kedvese feküdt fehér ingben, arcát a lány simogatta óvatos érintésekkel, mintha attól félne, hogy kárt tesz a hibátlan bőrben. Kósza rózsaszirmokat fésült ki a férfi hajából.

Szemét könnyfátyol lepte el, ahogy az emlékek megrohamozták, remegő kézzel fogta meg a férfi langymeleg ujjait, és fonta közre sajátjával. A szellő bánatosan fodrozta ruhájuknak szélét, a nap is elbújt a szürke felhők mögé – nem kívánt tanúja lenni a történéseknek.

- Kedvesem – súgta remegő hangon az ifjú, szája reménykedő mosolyra húzódott, arcát megnyúzta a múlt fájdalma -, ne félj, minden rendben lesz. Megtettem minden tőlem telhetőt, senki nem bánthat téged. Mostantól örökre együtt leszünk.

A hölgy az ég felé emelte orcáját, szemét becsukva érezte át a természet erejét. Könnycsepp csordogált le álla vonalán, majd ott megülve kézfejére cseppent. Tudta mit vállalt és tudta, hogy miért - eldobta a lelkét, hogy megmentsen egy másikat.

------------------------------

Ha valaki nem ismerné, ő Tetsu Takano, a Malize Mizer japán visual kei banda volt énekese, aki a fekete körmös templomi alak szerepében olvasható.

Cseppek

 (Music Challenge: Bagossy Brothers Company - Úszom a Nap felé)

„A jó öreg kút csendesen ontja vizét

így telik minden napja.

Áldott élet ez, fontolgatom:

csak adni, adni minden napon.

Ilyen kúttá kellene lennem.

Csak adni teljes életemben.

Mindig csak adni?

Ez terhet is jelenthet!

Jó kút, nem érzed ezt a terhet?

Belenézek, tükre rám ragyog,

de hiszen a forrás nem én vagyok!

Árad belém, csak továbbadom,

Vidáman, csendben és szabadon.”

(Ismeretlen szerző: Mindig csak adni – részlet)

 

Szürke, nehéz kövek ültek egymáson, zöld moha telepedett meg illesztésük vonalán. Érdes felületüket az idő simává csiszolta, durva érintések formálták lekerekített alakját, a repedésekben elfeledett emlékek bújtak meg. A kút vaskos fala szilárdan állt a szembeszéllel, meginoghatatlanul emelkedett büszke alakja. Mélyen a földbe nyúlt, vize éltető forrását áhítattal védte a sötétség, tükrében a valóság minden egyes rezdülése.

Nesztelenség költözött belsejébe, a selymes ízű víz nyugodtan pihent benne, hallgatva a kövek mélyén megbúvó gondolatok visszhangját. Mélysötét tükrének tökéletességét egy régi, szálkás favödör zavarta meg: óvatosan bukott alá a súlytalanságnak, körülötte apró buborékok lélegeztek fel, hangtalanul hullámzott a vízfelszín; majd hatalmas sóhajjal húzták ki fülénél fogva, utána még sokáig ringatózott a felület.

A vödör pereméről komótosan csúszkált lefelé egy megkésett vízcsepp, hogy társai után ő is a mélybe vesse magát. Útjában követte a cseber rögös alakját, szélsebesen szelte át az akadályokat, majd egy futó elbizonytalanodás után elengedte a tárgy alját és a mélybe szállt, hogy ő is, mint társai, csilingelő pukkanással váljon a gondoskodó kút újbóli lakójává.

 

Csöpp-csöpp – szólt a kék harmónia.

 

A vízcsepp igyekezett, hogy az egész része legyen, nagyot nyújtózott, formálta alakját, majd szárnyát kitárva repült a fellegek alá azúrkék valójával. Tollait fodrozta a gyenge szél, gombszemei élénken pislogtak; szabadon szárnyalt az égen, melyet a nap szalmaszínű sugara, mint kiborult festék áztatott el.

Lejjebb ereszkedve vitorlázott a karibikék tenger vad hullámai felett és csak kacagott, mert akárhogy nyújtózkodott a haragos vízfodor, hogy magával rántsa a mélybe, nem érte el a madarat. Az szárnyával békésen csapkodva szállt tovább a füstfelhők alatt, mellé szegődött társaival együtt élvezte e középutat.

Alatta a feneketlen sötétség, felette a hívogató világos; „hitünk se sötét, se világos”.