(Music challenge :) Ghost - Cirice)
„Milyen érzés
volt meghalni?”
Újra és újra ez a kérdés jár a fejemben. Mindenki ezt akarja tudni.
Milyen érzés meghalni és milyen odaát. Ha
meglátnak, csak egy kérdés jut az eszükbe, amit azonnal feltesznek nekem, hogy
aztán kielégítsem kíváncsiságukat. Miért? Mert én tudom a választ.
A nevem Alfonz Yang és huszonegy éves vagyok. Mármint
huszonegy éves voltam, mikor meghaltam ötven évvel ezelőtt. Akkor hány éves is
vagyok pontosan? Hetvenegynek kellene mondanom magam.
Az emberek szeretik az adatokat és a pontos
információkat. Teljesen mindegy, hogy ha azt újságolom el valakinek, hogy
láttam egy szép házat, mely kétemeletes, erkéllyel rendelkezik, a tengerpartra
néz, sövénykerítés futja körbe és még medencéje is van; a válasz: „Az jó.” És
megy tovább az illető. De ha már azt mondom, hogy láttam egy körülbelül 10 millió
dollár értékű házat, ami már szinte nem is nevezhető háznak, akkor az illető
elismerően bólogat: „Ez igen. Gyönyörű!”
Így ha úgy kezdem a bemutatkozásomat egy
ismeretlennek, aki érdeklődik irántam, hogy huszonéves voltam, mikor elindultam
életem utolsó útjára, de addig csodás gyerekkorom volt, imádtam a zöld
biciklimet, számtalan baráttal rendelkeztem, akikkel – „Jó, jó, de pontosan
hány éves voltál mikor meghaltál?” Ne is folytassam, hogy mi a kedvenc színem,
hogy miért szeretem a naplementét, mit írtam az utolsó levelemben a szüleimnek,
melyik fűszerre vagyok allergiás, nem. Itt egy nagy STOP van. Igaz, én vétettem
hibát, hogy meg mertem említeni egy pontatlan adatot, hiszen a huszonéves elég
sok mindent takar – korai húszas vagy késői húszas, nem mindegy. Rögtön ráharap
a számra és csak a pontos ténymeghatározást fogadja el, köntörfalazást nem. Így
alkalmazkodva az emberekhez, csak a tényekre koncentrálok és a számokat emelem
ki. A számoknak ereje van, súlya, talán nagyobb hatása is van, mint a szavaknak,
így elmesélem ki is vagyok és ki lettem.
1948-ban születtem Japánban egy szerető család
negyedik gyermekeként. Három nővérem és egy öcsém van. Volt. Nagyjából
harmadvérnek mondanám magam, de ez így nem lenne pontos. Apai nagymamám kínai,
nagyapám olasz származású volt, apám pedig egy japán nőt vett el feleségül. A
teljes nevem pedig Alfonz Felize-Yang, de csak a Yangot használom. Ez azért is
fontos, mert pont annyira látszott, hogy nem vagyok teljes vérű, hogy piszkálni
és belém kötni tudjanak. Ezért szinte mindennap kék és zöld foltok borítottak,
így egy idő után rájöttem, hogy muszáj megvédenem magam.
A második világháború nyomai még frissek voltak, a
porból kellett felállnia az országoknak és egy olyan vegyes származású
családnak, mint amilyenek mi voltunk, a nyomorúság és a nélkülözés jutott. Muszáj
volt csalni, lopni, hazudni egy kiló kenyérért és mindennapos volt a verés az
iskolában. Ütöttek, mert nem tudtam a leckét. Ütöttek, mert nem tudtam olvasni.
Ütöttek, mert én voltam a különc és ütöttek, mert okosabb voltam náluk. Otthon
pedig azért kaptam pofonokat, mert nem tudtam ki állni magamért.
A nővérem házassága segített a helyzetünkön, már nem
kellett megalázkodni másoknak. Az ország kezdett talpra állni, mindenhol
érezhető volt a javulás. Erre az időszakra szívesen emlékszek vissza. Naptól és
piszoktól volt sötét az arcunk, a hajunk kócos, ingünk gyűrödt, a fűben
heverésztünk, lányok után fütyültünk, titokban dohányoztunk és mindenen
nevettünk. Pimasz voltam, nagyképű és büszkeséggel teli. Talán ez vezetett el
oda, hogy szerencsejátékozni kezdtem és végül nyertem egy jegyet az Amerikába
induló hajóútra – egy jegyet a halálba.
A terv az volt, hogy elmegyek Amerikába, ismeretségem
révén munkát vállalok és egy hónap elteltével a szüleimnek is küldök jegyet. De
a Sors máshogy rendelkezett az életem felett.
1969-ben a hajó motorja felrobbant és elsüllyedt.
Több száz ember utazott a fedélzeten, több mint fele meghalt. Igen, én is akkor
estem a tengerbe. Viszont valami csoda folytán a testem nem kezdett el bomlani,
körbe ölelt a fagy és ötven teljes évig hibernált állapotban lebegtem.
A kutatók azt mondták, hogy szerencsém volt és hogy
egy teljesen új életet kezdhetek itt, 2019-ben, de valljuk be, ez nekik
szerencse. Szerencse, mert sikerült egy halottat kiemelniük a tengerből, akit
sikeresen felolvasztottak és újraélesztettek, ráadásul semmilyen komplikáció
nem lépett fel. Én lettem a világ csodája, akin a kutatók és orvosok nyugodt
szívvel kísérletezhetnek, akit vizsgáltathatnak. Kaptam egy személyi testőrt és egy
aranyos bilincset a lábamra, ami nyomkövető akar lenni, de ha ellenszegülök,
mert nem akarok a laboratóriumba menni, akkor az a szerkezet megráz, lesokkol
és lezsibbaszt. Ezek az emberek nem tartják tiszteletben, hogy én is ember
lennék, vannak jogaim; állatként tekintenek rám, aki majd előrébb viszi a
tudományt. Senkit nem érdekel, hogy milyen érzés volt szembesülni a ténnyel:
újból élek, új a világ, minden teljesen más.
El akarok szökni innen, beleugrani a vízbe és tényleg meghalni. Ez nem szerencse, ez
egy rémálom. Be vagyok zárva, mint egy börtönben, minden lépésemet nyomon
követik, a legnagyobb titokban tartják azokat a dokumentumokat, amik rólam
szólnak, de most… most a nyilvánosságnak is bemutattak. Úgy villogtak velem,
mintha egy kirakati bábu lennék, egy eladásra szánt tárgy, egy érinthetetlen
műemlék és mindenkit csak az érdekel, milyen volt, mikor megérintett a halál szele.
Alkut kötöttünk. Megismerhetem a mai világot, kint
járhatok a szabadban, nézhetem a naplementét és a rokonaimat is felkutathatom,
ha részt veszek minden olyan riportban, amit az Intézet engedélyez.
„Nagyon fáztam.
Vacogtam. A fogaim össze-összekoccantak, a nyelvemet alig éreztem. A leheletem sűrű
felhőként szállt fel, hajam fagyos csomókban tapadt a fejbőrömhöz. Kezeim
elgémberedtek, alig éreztem őket, de tudtam, kapaszkodnom kell. Szemem előtt
már minden homályos volt, a hajó kivilágított képe összemosódott egy nagy
fényes ponttá. Fülemben éreztem szívem heves dobogását, ami elnyomta a
körülöttem hangzó halálsikolyokat. Mindig úgy hittem, hogy az ember érezni
fogja, mikor jön el a halál ideje, tudni fogja, mikor kell elmennie és mikor
itt az idő, visszagondol eddigi életére; számot vet, mit csinált helyesen és mi
az, amit megbánt. De akkor, ott, egy farúdba kapaszkodva, mellkasomig a
jéghideg vízben csak arra tudtam gondolni, hogy a szüleimet senki nem tudja
értesíteni a halálomról, hogy szegényeknek tett ígéretemet nem tudom betartani,
nem fog érkezni levél Amerikából. Élni akartam, nem akartam elfogadni a
nyilvánvalót, de rettenetesen fáztam. Erőm sem volt úszni. Aztán hirtelen
melegem lett. Elöntött a forróság, égtem belülről és ez elkábított. Nem tudtam
uralkodni a testem felett, szemem lecsukódott és többé nem éreztem az életet
jelentő fadarabot a kezeim közt.”