Rosszabb a halálnál

(Music challenge :) Ghost - Cirice)

„Milyen érzés volt meghalni?”

Újra és újra ez a kérdés jár a fejemben. Mindenki ezt akarja tudni. Milyen érzés meghalni és milyen odaát. Ha meglátnak, csak egy kérdés jut az eszükbe, amit azonnal feltesznek nekem, hogy aztán kielégítsem kíváncsiságukat. Miért? Mert én tudom a választ.

A nevem Alfonz Yang és huszonegy éves vagyok. Mármint huszonegy éves voltam, mikor meghaltam ötven évvel ezelőtt. Akkor hány éves is vagyok pontosan? Hetvenegynek kellene mondanom magam.

Az emberek szeretik az adatokat és a pontos információkat. Teljesen mindegy, hogy ha azt újságolom el valakinek, hogy láttam egy szép házat, mely kétemeletes, erkéllyel rendelkezik, a tengerpartra néz, sövénykerítés futja körbe és még medencéje is van; a válasz: „Az jó.” És megy tovább az illető. De ha már azt mondom, hogy láttam egy körülbelül 10 millió dollár értékű házat, ami már szinte nem is nevezhető háznak, akkor az illető elismerően bólogat: „Ez igen. Gyönyörű!”

Így ha úgy kezdem a bemutatkozásomat egy ismeretlennek, aki érdeklődik irántam, hogy huszonéves voltam, mikor elindultam életem utolsó útjára, de addig csodás gyerekkorom volt, imádtam a zöld biciklimet, számtalan baráttal rendelkeztem, akikkel – „Jó, jó, de pontosan hány éves voltál mikor meghaltál?” Ne is folytassam, hogy mi a kedvenc színem, hogy miért szeretem a naplementét, mit írtam az utolsó levelemben a szüleimnek, melyik fűszerre vagyok allergiás, nem. Itt egy nagy STOP van. Igaz, én vétettem hibát, hogy meg mertem említeni egy pontatlan adatot, hiszen a huszonéves elég sok mindent takar – korai húszas vagy késői húszas, nem mindegy. Rögtön ráharap a számra és csak a pontos ténymeghatározást fogadja el, köntörfalazást nem. Így alkalmazkodva az emberekhez, csak a tényekre koncentrálok és a számokat emelem ki. A számoknak ereje van, súlya, talán nagyobb hatása is van, mint a szavaknak, így elmesélem ki is vagyok és ki lettem.

1948-ban születtem Japánban egy szerető család negyedik gyermekeként. Három  nővérem és egy öcsém van. Volt. Nagyjából harmadvérnek mondanám magam, de ez így nem lenne pontos. Apai nagymamám kínai, nagyapám olasz származású volt, apám pedig egy japán nőt vett el feleségül. A teljes nevem pedig Alfonz Felize-Yang, de csak a Yangot használom. Ez azért is fontos, mert pont annyira látszott, hogy nem vagyok teljes vérű, hogy piszkálni és belém kötni tudjanak. Ezért szinte mindennap kék és zöld foltok borítottak, így egy idő után rájöttem, hogy muszáj megvédenem magam.

A második világháború nyomai még frissek voltak, a porból kellett felállnia az országoknak és egy olyan vegyes származású családnak, mint amilyenek mi voltunk, a nyomorúság és a nélkülözés jutott. Muszáj volt csalni, lopni, hazudni egy kiló kenyérért és mindennapos volt a verés az iskolában. Ütöttek, mert nem tudtam a leckét. Ütöttek, mert nem tudtam olvasni. Ütöttek, mert én voltam a különc és ütöttek, mert okosabb voltam náluk. Otthon pedig azért kaptam pofonokat, mert nem tudtam ki állni magamért.

A nővérem házassága segített a helyzetünkön, már nem kellett megalázkodni másoknak. Az ország kezdett talpra állni, mindenhol érezhető volt a javulás. Erre az időszakra szívesen emlékszek vissza. Naptól és piszoktól volt sötét az arcunk, a hajunk kócos, ingünk gyűrödt, a fűben heverésztünk, lányok után fütyültünk, titokban dohányoztunk és mindenen nevettünk. Pimasz voltam, nagyképű és büszkeséggel teli. Talán ez vezetett el oda, hogy szerencsejátékozni kezdtem és végül nyertem egy jegyet az Amerikába induló hajóútra – egy jegyet a halálba.

A terv az volt, hogy elmegyek Amerikába, ismeretségem révén munkát vállalok és egy hónap elteltével a szüleimnek is küldök jegyet. De a Sors máshogy rendelkezett az életem felett.

1969-ben a hajó motorja felrobbant és elsüllyedt. Több száz ember utazott a fedélzeten, több mint fele meghalt. Igen, én is akkor estem a tengerbe. Viszont valami csoda folytán a testem nem kezdett el bomlani, körbe ölelt a fagy és ötven teljes évig hibernált állapotban lebegtem.

A kutatók azt mondták, hogy szerencsém volt és hogy egy teljesen új életet kezdhetek itt, 2019-ben, de valljuk be, ez nekik szerencse. Szerencse, mert sikerült egy halottat kiemelniük a tengerből, akit sikeresen felolvasztottak és újraélesztettek, ráadásul semmilyen komplikáció nem lépett fel. Én lettem a világ csodája, akin a kutatók és orvosok nyugodt szívvel kísérletezhetnek, akit vizsgáltathatnak. Kaptam egy személyi testőrt és egy aranyos bilincset a lábamra, ami nyomkövető akar lenni, de ha ellenszegülök, mert nem akarok a laboratóriumba menni, akkor az a szerkezet megráz, lesokkol és lezsibbaszt. Ezek az emberek nem tartják tiszteletben, hogy én is ember lennék, vannak jogaim; állatként tekintenek rám, aki majd előrébb viszi a tudományt. Senkit nem érdekel, hogy milyen érzés volt szembesülni a ténnyel: újból élek, új a világ, minden teljesen más.

El akarok szökni innen, beleugrani a vízbe és tényleg meghalni. Ez nem szerencse, ez egy rémálom. Be vagyok zárva, mint egy börtönben, minden lépésemet nyomon követik, a legnagyobb titokban tartják azokat a dokumentumokat, amik rólam szólnak, de most… most a nyilvánosságnak is bemutattak. Úgy villogtak velem, mintha egy kirakati bábu lennék, egy eladásra szánt tárgy, egy érinthetetlen műemlék és mindenkit csak az érdekel, milyen volt, mikor megérintett a halál szele.

Alkut kötöttünk. Megismerhetem a mai világot, kint járhatok a szabadban, nézhetem a naplementét és a rokonaimat is felkutathatom, ha részt veszek minden olyan riportban, amit az Intézet engedélyez.

„Nagyon fáztam. Vacogtam. A fogaim össze-összekoccantak, a nyelvemet alig éreztem. A leheletem sűrű felhőként szállt fel, hajam fagyos csomókban tapadt a fejbőrömhöz. Kezeim elgémberedtek, alig éreztem őket, de tudtam, kapaszkodnom kell. Szemem előtt már minden homályos volt, a hajó kivilágított képe összemosódott egy nagy fényes ponttá. Fülemben éreztem szívem heves dobogását, ami elnyomta a körülöttem hangzó halálsikolyokat. Mindig úgy hittem, hogy az ember érezni fogja, mikor jön el a halál ideje, tudni fogja, mikor kell elmennie és mikor itt az idő, visszagondol eddigi életére; számot vet, mit csinált helyesen és mi az, amit megbánt. De akkor, ott, egy farúdba kapaszkodva, mellkasomig a jéghideg vízben csak arra tudtam gondolni, hogy a szüleimet senki nem tudja értesíteni a halálomról, hogy szegényeknek tett ígéretemet nem tudom betartani, nem fog érkezni levél Amerikából. Élni akartam, nem akartam elfogadni a nyilvánvalót, de rettenetesen fáztam. Erőm sem volt úszni. Aztán hirtelen melegem lett. Elöntött a forróság, égtem belülről és ez elkábított. Nem tudtam uralkodni a testem felett, szemem lecsukódott és többé nem éreztem az életet jelentő fadarabot a kezeim közt.”

Vége

(Music challenge második forduló. Zene: Jin - Awake (BTS) )

Nem vagyok jól. Minden nap egyre rosszabbul leszek. Végtagjaimból szép lassan eltűnik az erő, állni sem vagyok képes magamtól. Nagy nehezen emelem fel karomat, a pohár is kiesik a kezemből, nyelvem is zsibbad, agyam gyorsabban jár, mint ahogy a szavak kijönnek. Levegőért kapkodok, de hiába szívom az éltető oxigént, valami gátolja, hogy eljusson tüdőmig. Arcizmaim is fáradtak, nagy erő kell egy mosolyhoz. Egy idő múlva, tudom, az ágyból sem fogok tudni kiszállni, így minden maradék energiámat összeszedve állok, járkálok és beszélek.

Nem segítenek az orvosok sem. Hiába a tömérdek gyógyszer, nem használ. Csak kába leszek tőle, gyengébb és magatehetetlen. Tudom, nincs kiút ebből a betegségből. Tudom, hogy haldoklom.

Anyu, apu. Valamit meg kell beszélnünk. Nem megoldás az, hogy homokba dugjátok a fejeteket. Szembe kell nézni a tényekkel: Nem sokára elmegyek. El kell mennem.

Tudom, hogy minden erőtökön azon vagytok, hogy tovább maradjak, de őszinte leszek: nem akarok. Nem akarom, hogy gépek tartsanak életben, arra várva, hogy talán csoda történik. Le lehet lassítani a folyamatot, de akkor egy élettelen porhüvely leszek, de ezt nem akarom. Méltósággal fogok távozni.

Tudjátok, hogy mindig is orvos akartam lenni. Állandóan azt hangoztattam, hogy ha meggyógyulok, én is betegeken fogok segíteni. Emlékszem, mennyire leszidtatok, mikor nem pihentem, hanem tanultam; nagyon mérgesek voltatok, mikor rájöttetek, nem szedtem a gyógyszert, csakhogy tiszta elmével tudjam magamba szívni a tudást. Mennyire boldogok voltunk, mikor az eredmény jobb lett a vártnál és mennyire összetörtünk, mikor romlott.

Élni akartam, a tenger illatát magamba szívni, napnyugtában gyönyörködni, madarak énekét hallgatni. Futni, ugrálni, nevetni. Hajnalig kimaradni, rossz döntéseket hozni, ostobaságokban részt venni, tetteimet megbánni és újult erővel belevágni a következő napba. Barátokat szerezni, lógni a suliból, buliba menni, szobafogságot kapni.

Évekig harcoltam. De most már alig van erőm. Ami tegnap még ment, ma már alig, holnap pedig egyáltalán nem fog. Belefáradtam a hitegetésbe; tényeket akarok, nem pedig reményfelhőt.

Anyu, apu. Nem szeretném meghosszabbítani a kezelést. Be akarom fejezni. Szépen, csendesen megpihenni. A fájdalmat már nem akarom eltűrni, de ígérem, magammal viszem, hogy más ne élje át azt, amit egykor én. Ne sírjatok! Nem tudtok meggyőzni. Ez az én saját döntésem, kérlek titeket, engedjétek, hogy most az egyszer én döntsek a sorsom felől.

Nem hagylak titeket örökre egyedül. Csillag leszek, mely beragyogja az egész eget. Ha felnéztek, ott leszek: legfényesebb mindközül.

Pillangó leszek, mely könnyen röppen virágról virágra, és ha megtalál titeket, a vállatokra fog szállni.

Szivárvány leszek, mely színeivel elkápráztat és mosolyt csal az arcotokra.

Lágy szellő leszek, mely simogat és huncutul összeborzolja a hajatokat.

Sóhajtásotok leszek.