( Music Challenge: Imagine Dragons - Sharks )
Édesdeden szunyókált a sötétben - egy lélegzet, egy
ringás. Élvezte a kellemes puhaságot, ahogy finoman, nem kellemetlenül
összegyűrődik és minden egyes előre-hátra mozgásnál kicsit összesúrlódik
önmagával.
Kifúj – beszív.
Arra lett figyelmes, hogy abbamaradt a ringás.
Kinyitotta álomittas szemét, megrebegtette görbe szempilláját és nagyot
nyújtózott – legalábbis próbált, mert az aprócska helyen nem volt túl sok
mozgástere. Kihajtotta papírvékony önmagát, felhúzódzkodott és kikukucskált a sötét
melegségből.
Vakító fehérség fogadta, sok izgő-mozgó sárga tónusú
láb, pöfékelő zöldlevelűek, bukfencező óriások és annál is nagyobb mellényű
kisegerek. A halk zsongást néha átszelte egy elefánthoz hasonló bőgés, melyre a
válasz oroszlánmorgás volt. Hirtelen fogást érzett magán, finom ujjak közé
szorult, óvatosan feje tetejére állították világát és végül nagy lendítés
közepette, melyből csak egy rövidke hűvös csíkot érzékelt, leterítették a
dermesztő fehérségbe. Új birtoklója már nem bánt vele kesztyűs kézzel,
húzta-vonta és ráncigálta – legszívesebben elvágta volna a bőrét, de már nem
volt olyan éles szélű, mint újkorában.
Ledobták. Szépen, csendesen szállt lefelé, ráérősen
hintázott a fokozatos sötétségbe, ami úgy terült el alatta, mint egy feneketlen
kút, melybe ha beleesnek, onnan már nincs kiút – örökké a süket és néma vak
világ rabjává lesznek.
Utazása hosszú és áttetsző volt. Egyszer hanyatt
fekve repült, másszor hason fekve csúszott. Hol kényelmesebben szelte a
világot, társaságban és tisztán, hol pedig összekuporogva, kis helyen és
magányosan. Minél jobban telt az idő, úgy halványodott ő maga is: feltűnőbb
zöld színe a sok átfordulástól, dörzsöléstől kopottabbá vált, egybe mosódtak
színei, már a kontúrozását is alig lehetett kilátni. Legnagyobb bánatára volt,
ahol be is szakadt, szamárfüleit gúnyolták.
Ahogy szállt, mint életkedvtelen pillangó, sok
mindent elé sodort a sóhajtás: volt, amin kuncogott, amin eltépázott és akadt,
amire nem szívesen emlékezett vissza, mert még ő maga sem tudta eldönteni, hogy
a dörzsölt vagy a sikamlós ügyfél volt a jobb választás. Azt viszont szerette,
ha zöld hasát vakargatták, simogatták, édesdeden becézték és üdvrialgással
együtt cuppantós nyomtak a pocakjára – fontosnak, különlegesnek érezte ettől
magát, bár tudta, hogy nem sok van belőle.
Puffant. Összetörve emelte fel fejét és kótyagosan
körbe nézett. Vacogós, piszkosszürke kezek állították talpra, saját
barázdáitól, ami már annyi volt neki, hogy puhává varázsolta tapintását, nem is
érezte az óvatos markolás enyves kérgét. Fejét meglegyintette a kósza szellő,
valami ismerősen idegen illat körbelengte, melytől boldogittasan álomra hajtotta
fejét. Még az sem zavarta, mikor riadtan összegyűrték, mintha attól félnének,
hogy valami vad elrabolja őt; majd újból kisimították, élére hajtották és úgy
dugtál zsebre, mint a világ legféltettebb kincsét.
Körbevetette az otthonosan lapuló melegség, és tudta,
most igazán nagyon hasznos a jelenléte – mert most tényleg jó helyen van. Pont
ott, ahol a legnagyobb szükség van rá.
