Hóvirág

(Music Challenge: Harry Styles - Sweet Creature)

- Boldog Születésnapot! Kívánj, mielőtt elfújod a gyertyákat!

Tudtam, hogy mit fogok kívánni, még csak gondolkoznom sem kellett rajta: Azt, hogy gyere vissza és hadd lássalak még újból.

Fogalmad sincs róla, hogy mennyit szenvedtem Miattad. Nem tudod, hogy hányszor kapott el a sírógörcs, ha csak Rád gondoltam; hogy hányszor éreztem azt, hogy összepréseli a mellkasomat az a szörnyű kínzó érzés, mintha csak a lelkemet akarnák kitépni. Nem tudod azt sem, hogy azért imádkoztam, hogy újból a szemedbe nézhessek, láthassam szivetmelengető mosolyod, érezhessem semmivel össze nem téveszthető illatod; hogy elveszhessek védő ölelésedben.

Sejtésed sincs róla, hogy minden percben Rád gondoltam, hogy bejártam azokat az utakat, ahol te mentél, és hogy végig pörgettem minden Veled töltött pillanatot. Nem bírtam elszakadni a múlttól, olyan szép és jó volt; annyira hiányoztál.

Tudod milyen gonosz és kegyetlen voltál? Elmentél egy szó nélkül. Képes voltál összecsomagolni, míg nem voltam otthon és egy búcsúüzenet nélkül elhagyni. Nem mondtál okokat, nem érveltél, csak eltűntél. Otthagytál a bizonytalanság mély gödrében és nem maradt nekem más, mint önvád és önsajnálat keserű egyvelege.

Azt a napot sosem fogom elfelejteni.

Napok óta nem beszéltünk egymással, az egyetem miatt én későn értem haza, te pedig hajnalban mentél dolgozni, szinte csak köszönni volt időnk egymásnak. Azt mondják, az ember megérzi, ha valami baljós fog történni. Én nem éreztem semmit. Sejtelmem sem volt, hogy mi járhatott a fejedben, amiért a végén úgy döntöttél, hogy elcuccolsz. Nem láttam jelét a készülő viharnak.

Mikor beléptem a lakásba, olyan szokatlan érzés kerített hatalmába, mikor az ember háta borsódzik, a szíve gyorsabban ver és minden idegszála megfeszül. Gyanút fogtam, túl nagy volt a csend. Persze, próbáltam magam nyugtatni, hogy számtalanszor jöttem haza az üres lakásba, voltam már egyedül; de ez más volt. Akkor már éreztem, hogy valami nincs rendben. Kár, hogy nem hamarabb, talán megelőzhettem volna a bajt.

Kibújtam cipőmből, beljebb mentem a lakásban és először az tűnt fel, hogy nincs a polcon az a giccses fényképkeret, amit még a húgodtól kaptál ajándékba. Számtalanszor próbálkoztam, hogy egy kevésbé látható helyre teszem a képkeretet, de Te ragaszkodtál ahhoz, hogy a nappaliban legyen, mert mégiscsak az imádott húgod készítette. Borzalmas, hatalmas csillogó strasszkövekkel volt kirakva, és napsárga kis virágok voltak mindkét széléhez erősítve. Akárki jött hozzánk, azt látta meg először, én is szinte minden nap megbotránkoztam rajta.

És nem volt ott, pedig még elmozdítani sem engedted.

Szemem az üres polcon tartva, tovább próbálkoztam megfejteni azt az idegen érzést, ami elöntött abban a percben, hogy átléptem a küszöböt. A konyhába mentem és öntöttem magamnak egy pohár vizet, mikor szinte fénycsíkként agyamba vágott, hogy kevesebb DVD lett a tévé alatt. Azonnal visszasiettem, és nem tévedtem, megfeleződött a filmek tartalma.

Élesen szívtam be a levegőt.

Áttrappoltam a hálószobába, de csak a saját dolgaimat találtam ott. Feltéptem a ruhásszekrényedet, és üresen találtam. Éreztem, ahogy szemeim fájdalmasan tágra nyílnak, hogy szám is tátva van, hogy agyamra felkúszik egy zavart érzés. Keserűséggel oltott düh kezdett hömpölyögni ereimben és vitte az epét el az egész testembe. Szerettem volna felüvölteni, de nem találtam meg a szót…

Bevágtattam a fürdőszobába, dolgaid után kutattam, de még a fogkrémedet sem találtam.

A nevedet kiáltottam. Mit kiáltottam, sikítottam. Ahogy felkutattam a ház minden egyes helyiségét, egyre kétségbeesettebb lett a hangom. Szememet könny futotta tele, egyre hevesebben ziháltam, éreztem, hogy pánik önti el a testem.

A könnyfátyoltól alig látva matattam elő telefonomat és remegő ujjakkal nyomtam rá neved mellett a hívás gombra. Ki se csöngött. Hisztérikusan hívtalak újra és újra, de nem vetted fel.

Kiszakadt belőlem a fájdalom. Kezem számhoz tapasztva rogytam le a padlóra, torkomból csak ostoba bugyborékolás próbált a felszínre szakadni. Teljes torkomból üvöltöttem. 

Senki nem mondott Rólad semmit, hiába próbálkoztam. Mindenki csak hátrált, nem akartak belefolyni a kettőnk dolgába. Dolgozni sem mentem, mert féltem attól, hogy ha visszajössz, nem fogsz otthon találni és hogy elkerüljük egymást. Két lábon járó depresszió lettem, képes voltam egész nap az ablakot bámulni, és egyre csak fojtogatott a sírógörcs. Enni sem volt kedvem, írtóztam a gondolattól, hogy el kell hagynom a lakást; szemeim alatt mély, sötét karikák keletkeztek, arcom beesett, még a napszemüvegemből is kifogytam. Aggódtak értem, de egy értelmes mondatot nem tudtam elmondani anélkül, hogy ne görbült volna le a szám.

Kezdetben haragudtam rád. A kezedbe tettem a lelkemet, mindent elmondtam Neked, Te voltál nekem az élet, bármit megtettem volna Érted. De mikor akar a legnyagyobb bizalmasod, minden titkod tudója, mint valami bűnöző, valami alattomos semmi ember, kiosonni az életedből úgy, hogy nem hagy maga után, csak egy bevetetlen ágyat és egy tátongó űrt! Belegondoltál egyáltalán, hogy mit fogok érezni, ha hazajövök? Ha semmidet se találom? Nem tűnhetsz el csak úgy, mintha egyáltalán nem is lettél volna! Aki... szeret, az nem tesz ilyet! Ha megtehetném, kivágnám az agyamból azt a darabot, ami emlékszik rád, csak hogy azt is elvihesd! Kár volt megismerjelek...

Egy idő után viszont nem haragudtam Rád, inkább csak magamat hibáztattam. Ha jobban figyelek Rád, ha megpróbálok több időt tölteni Veled, ha elég bátor vagyok és… talán nem mentél volna el. De így, hogy még csak homályos jelét sem adtad annak, hogy miben hibáztam, mit rontottam el… a legkegyetlenebb kínzás volt az élettől. Vajon mióta készülhettél erre a lépésre vagy égből kapott gondolat volt csupán?

Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít. Teltek-múltak a napok, a hetekből hónapok lettek. Még sokszor éreztem, hogy maga alá akar seperni a fájdalom szele, de kezdett fakulni a gyötrelem ereje. Ügyünk lezáratlansága miatt mindenben és mindenhol Téged kerestelek, éreztem, talán soha nem tudok teljesen túllépni Rajtad, mindig ott lesz a miért gondolata. Megpróbáltam csak a szép, kellemes emlékekre gondolni, de mindig ugyanoda jutottam ki: a félig üres lakásra és hogy Te talán vígan éled az életed, míg én mellkasomat ütögetve próbálok erős maradni.

De egy nap csoda történt.

Gyönyörű napsütéssel ajándékozott meg minket a nap, a madarak egymással versenyezve trilláztak, kellemes szellő simogatta az ember fedetlen bőrét. Élveztem a szabadban töltött idő minden percét, megálltam egy pillanatra és csukott szemmel élveztem a természet kényeztető ajándékát.

Haza felé tartottam a vásárlásból, könnyű léptekkel haladtam célom felé, hajamba játékosan bele kapott a szél. Kedvem volt mosolyogni.

Éppen hogy befordultam az utcánkba, mikor megláttam egy ismerős alakot, igaz, a távolban csak fehérlő foltnak látszott. Ahogy közeledtem, úgy olvadt le arcomról az őszinte mosoly, és vált szám szigorú, egyenes vonallá. Agyam menekülő utat keresett, cikáztak bennem a kérdések, szememet nem bírtam levenni az alakról.

Nem messze a bejárattól megálltam, kezemből, mint csintalan gyerek, kiszaladt az erő, a szatyor a földre esett és tartalma szerte-széjjel gurult. Háttal állt, de felismertem; még a sötétben is ki tudnám tapintani alakját. Átfutott rajtam a gondolat, hogy csak képzelődöm, ez nem lehetséges. Annyi hónap után végre meghallgatást nyertek imáim?

Megfordult. Semmit sem változott az utolsó találkozásunk óta. Hanyagul zsebre vágta kezét, és zavart mosoly ült szája szegletében. Mélybarna szemeivel sűrűn pislogva próbált megszólalni.

Ezernyi érzelemhullám öntött el, a múlt fájó történései körbelengtek, úgy éreztem sötét örvény szippant magába.

Hangszínében kétségbeesés és félelem bújkált, mikor nagy sokára megszólalt. - Megmagyarázom.

Néztem őt.

Egyetlen méter. Ennyi volt köztünk. Egyetlen méter és... egy hatalmas szakadék. Mindegy az ok, hogy kinek a hibája ez a tátongó verem, de... de itt van. Idehozták a hetek, a tények, mik számomra ismeretlenek... A titok lopta közénk az űrt.

Kinyújtottam a kezem. Elég vagyok ehhez? Átnyúlni a szakadék másik végére és idehúzni magamhoz? Le tudom győzni a mélységet? Le akarom?

 ...

A hóvirág a tavasz első virága, a reményt és a tisztaságot szimbolizálja. A hóvirág üzenete: "Örülj a jelennek és a jövőnek! A múlt szomorú emlékeinek ne engedj helyet a szívedben!”