A
teremben harmincan fognak beférni, ezért öt asztalt kell elhelyezni hat-hat
székkel. Fehér terítőt, sárga tulipánt kértem, a virágot a székek háttámlájára
fogjuk tűzni. Az asztalok hézagosan lesznek felállítva, strégan fognak egymásra
nézni. A teríték ezüst színben fog ragyogni, az asztal közepén egy
kristálykancsó fog ékeskedni. A színpadot, hogy kicsit hangsúlyosabbá tegyük az
előadás színvonalát, megemeltük, így tíz centis katedrán fognak helyet foglalni
a zenészek. Vörös bársony szőnyeggel fedjük le a rögtönzött színpadot, a fekete
zongora a szokásos helyén, a sarokban, a kényelmes székek előtt a stabil,
felállított kottatartó. A háttér fekete függönnyel takarva, így a zenészekre
lesz koncentrálva, a mennyezeten lógó csillár csak úgy ragyog, a faltól –falig
érő ablakokon a szemnek kellemes fény árad be, este pedig tökéletes rálátást
enged majd a csillagos égboltra. A faburkolat, rajta a csillagos eget megütő
árazású festményekkel és nem utolsó sorban hátul, a bejáratnál elhelyezett
büféasztal, amire már pakolnak is a szakácsok. Előkelő, elegáns, kifinomult és
érzéki az összhatás. El lesznek alélva.
A
teremben az összes vendég elfoglalta a helyét, a függöny mögül egyesével jöttek
elő az előadók és foglalták el a helyeiket. Körbenéztem még utoljára, majd
leültem a nekem fenntartott helyre.
Végig
néztem a zenészeken. Voltak fiatalok, középkorúak, idősebbek egyaránt. A
zongorához egy ősz hajú, de elég fiatalos vonásokkal rendelkező férfi ült le. Ő
is, mint a többi szmokingban volt. Aztán megállapodott a tekintetem egy
csellistán. A fiú egyszerű fekete öltönyt viselt fehér inggel. Fülében
fülbevaló, haja göndör, arca… Olyan szimmetrikus vonásokkal rendelkezett,
mintha vonalzóval mérték volna ki az arcát. Szája szegletében anyajegy, hosszú
szempillái lányokat megirigyelően hosszúak, cicamosolyával még angyalibb volt
az összehatás.
Megdobbant
a szívem és még jó, hogy ültem, mert lábaim megremegtek, pillangók kezdtek el
szárnyalni a hasamban. Le kellett sütnöm a tekintetemet, mikor a fiú felnézett
és végigpásztázta a termet.
Alig
tudtam figyelni a zenére, végig az ismeretlent néztem. Valami fura módon
vonzotta a tekintetemet, nem tudtam le venni róla a szemem. A fiú oly’
tökéletesnek tűnt: ahogy ült, ahogy játszott, ahogy belemélyedt a zenébe… Arcán
a koncentrálás jelei mutatkoztak, szeme úgy csillogott, mintha nem is ebben a
világban élne.
Míg
játszott, a fiú álmodott.
Ébren
álmodott: Látott vizet, mélykéket; erdőt, lombosat és sűrűt. Láttatott velem
szikrázó napsütést, frissítő esőt, vízcseppeken megtörő fényt és a
csillogásából eredő szivárványt. Ibolya, fáradtrózsaszín, napsárga, mélykék.
Játszott vihart, tombolót, ami elérte a tengert is; a hullámok egymással
versenyeztek, hogy ki tud magasabbra csapni, senkit és semmit nem kíméltek;
játszott megnyugvást, csendet és békét. Madárfüttyöt, gyermek-kacajt. Felhőn
ugráló manókat, puhán talajra érkező őzikéket, fák belső moraját.
A
fiú álmodott és önzetlen ember módjára engedte látni álmát.
Magamon
kívül ugrottam fel a székből, hogy állva tapsolhassak a többi jelenlévővel.
Óriási volt a produkció, képes lettem volna elsírni magam a gyönyörtől. Olyan
túlcsorduló érzelem áradt a zenéjükből, hogy szinte kába voltam. Mint akit
elvarázsoltak, úgy álltam az ajtó mellett és bárgyú mosollyal néztem a vidáman
beszélgető embereket. Nem bírtam magammal, muszáj volt gratulálnom, hisz
annyira magával ragadott a zene, mint még soha. Szinte beleszédültem az
élménybe.
Amint
tudtam, kirohantam a levegőre. Megálltam a korlátnál és összefontam magam előtt
a karomat a hűvös szél miatt. Arcom égett, igazán jól esett ezáltal a hűvös
szellő. Elvarázsolva néztem fel a csillagos égre, ajkam önkéntelenül is
mosolyra húzódott. Szerelem első látásra? Azt hinné az ember, hogy ilyen nem
történik meg vele és aztán, bumm!
Szerelmesnek lenni egy idegenbe? Ez az én
formám.
