A Fekete Rózsa átka - 13. fejezet

 HaNi pov~

- Tessék. - Vette ki a zsebéből a tárgyat, minek láttán felcsillant a szemem.

- A telefonom! - Mondtam fennhangon, mosolyogva, csillogó szemekkel. - Köszönöm Chanyeol! - Örömömben megöleltem. Már az idejét sem tudom, mikor voltam utoljára ennyire boldog. - De mégis hogyan? - Néztem rá, és nem hittem el, hogy tényleg az én telefonomat tartja a kezében.

- Az nem fontos. - Nyomta mosolyogva a kezembe a kis kütyüt pár másodperc néma csend után, mikor ránéztem.

- De igenis fontos. - Próbáltam fellépni erélyesen.

- Meggyőzés.. - Mondta, de láttam a szemén, hogy hazudik.

 - Chanyeol.. Miért húzod az időt mindig? - Kérdeztem, miközben imitáltam a duzzogó kislányt.

- Mert szeretem hallani ahogyan, kimondod a nevemet. - Mi? Jól hallottam, amit mondott? - És ahogyan játszod a sértődöttet. - Nevetett, majd elsöpört egy oda nem illő hajtincset az arcomból. Pár másodperc néma csend után megszólalt. - A telefonon hívni nem tudsz, és téged sem tudnak hívni. Kivettem belőle a kártyát.

 - Chanyeol.. Miért hoztad vissza a telefonomat? - Tettem fel végre a kérdést, ami már az elején megfogalmazódott bennem. - Te nem vagy olyan, mint a többiek.. Nem vagy rossz.. Ugye? - Kérdeztem halkan, mikor nem jött válasz az első kérdésemre. - Te más vagy.. - Néztem rá, de ő a földet nézte. - De akkor miért csinálod ezt?

- Talán nem volt senki, aki miatt érdemes lett volna jónak lennem.. - Mondta komoly hangnemben. - Te vagy az, aki miatt most újra sikerült.. Hosszú idő után először.

- Hogy érted, hogy nem volt senki? - Néztem rá kérdően, sejtve, hogy valami rossz, a régmúltban történt dolgot fogok válaszként hallani.

- Még kisgyerek voltam, mikor már az életem romokban hevert... Csupán tizenegy éves, mikor... Mindegy. Akkor azt éreztem, az egész világ összeomlott, és mindenki ellenem van. Ekkor semmi sem érdekelt, így végül rossz társaságba keveredtem. - Mesélte. - Halovány emléke maradt annak az életvidám, és jólelkű kisfiúnak, aki voltam. - Tért vissza hirtelen a jelenbe.

- Oh, Chanyeol.. Sajnálom. - Öleltem meg gondolkodás nélkül, mire ő visszaölelt. Szóval ő ezért lett ilyen. Már az elejétől kezdve éreztem, hogy ő más, hogy ő nem reménytelenül gonosz, és nem olyan gusztustalan, mint DaeHo és társai. Szegény Chanyeol.. Ki tudja, milyen borzalmas évek vezethettek ahhoz, hogy minden jó dolgot elnyomjon benne ez a tragédia, és a szívében teret hódítson a sötétség. Fájdalmában vált ilyenné, nem ő akart ilyen lenni. - Ez nem igaz. Én látom benned a jó szándékot, és tudom, hogy a szíved mélyen igazából igenis jólelkű vagy, csak mélyen elzártad a világ elől, hogy senki tudja. Így védekeztél a sok rossz dolog ellen, ami történt. - Biztattam, mivel láttam rajta, hogy kezd elkeseredni. Ekkor éreztem, hogy erősebben szorít magához, mint azelőtt.

- HaNi. - Mondta ki a nevemet suttogva. - Meg foglak szöktetni. - Folytatta, mire én egy pillanatra ledermedtem. Hirtelen megszólalni sem tudtam.

- Szökés? - Kérdeztem vissza fennhangon értetlenül.

- Halkabban - Intett csendességre, nehogy bárki is meghallja. - Igen. - Tolt el magától, hogy a szemembe tudjon nézni. - Nem akarom, hogy úgy járj, mint az a lány. - Célzott a nőcire, akivel a folyosón találkoztunk. Ekkor kaptam a pofont is. - És nem akarom, hogy más férfiaknak táncolj, akik csorgatják közben a nyálukat, és nem mellesleg pénzt dugdosnak a harisnyádba és a szoknyádba. A gondolatától is rosszul vagyok, hogy esetleg fogdosnak is. - Látszott rajta, hogy kezd kijönni a sodrából.

 - Te most féltékeny vagy? - Húztam fel az egyik szemöldökömet. Kicsit sok volt ez az információ egyszerre.

- Nem! - Pattant fel az ágyról, kissé vörösödő fejjel. - Vagyis.. - Járkált fel s alá idegesen. - Ez most nem lényeg. - Mutogatott a kezével. Nem hiszem el.. Chanyeol féltékeny. Ez most akkor vicces és aranyos, vagy inkább rossz? Nem tudom eldönteni basszus! De mindenesetre is.. Akaratlanul is egy mosoly kúszik fel az arcomra. - A lényeg, hogy ki foglak vinni innen. - Ült le újra mellém az ágyra, és megfogta a kezemet, és úgy magyarázott

. - Összezavarsz.. - Néztem zavarodottan. Túl sok volt nekem ez egyszerre. - Mindig összezavarsz.. - Túrtam bele a szabad kezemmel a hajamba, miközben a fejemet lehajtva néztem a föld irányába.

 - Ne haragudj, próbálkozom. - Hajolt le, hogy szembe nézzen velem. Zavarba hoz, hogy mindig a szemembe néz. - A szökéshez viszont idő kell. És senki nem sejthet semmit. - Mondta halkan. - Addig is.. Próbálok neked olyan időpontot kiválasztani, amikor nem kell olyan sokat.. táncolnod. - Mondta ki végül a szót, amit látszólag nem akart. - Minél kevesebb időt töltesz ott, annál jobb. - Tekintete gondolkodást sugallt. Most neki jobb, vagy nekem? Mert én úgy látom, hogy azért nem akarja, hogy neki jobb legyen (de természetesen nekem is kétségtelenül jobb). Amint az előbb láttam (és mondta is), ha belegondol a szituációba, ideges és féltékeny lesz.

- Chanyeol.. Köszönöm. - Telt meg egy pillanat alatt a szemem könnyel, mikor a föld irányából a tekintetemet felé emeltem.

Elmosolyodott, és magához húzott, majd átölelt. Ekkor tört ki bennem ez a sok dolog, és elkezdtem zokogni, mire Chanyeol semmit sem szólt, csak nyugtatóan kezdte el simogatni a hátamat. Pár óra eltelt, az ajtó zárjában kattog a kulcs. Hirtelen felpattantam az ágyamról, és izgatottan vártam, hogy Chanyeol belépjen, de kellemetlenül kellett csalódnom, ugyanis nem a várt személy toppant be az ajtón.

- Szervusz kisszivem. - Vigyorgott a képembe DaeHo pimaszul.

 - Mit keresel te itt? - Váltott az örömöm hirtelen ürömmé.

- Nem is örülsz, hogy látsz? - Dobta le a fekete bőrdzsekijét a székre.

- Úgy nézek én ki, mint aki örül? - Néztem gyűlölettel téli tekintettel rá. Van pofája újra idejönni?

 - Úgy vélem, ennyit érdemlek. Ha már szereztem neked egy ilyen jó állást. - Kutakodott a dzsekije zsebében, miközben félszemmel engem figyelt.

- Szánalmas vagy DaeHo. - Huppantam le az ágyamra. Meglepő módon nem éreztem azt a félelmet, mint azelőtt. Megvetés és undort éreztem, nem voltam ijedt. Egy cseppet sem. Talán megnőtt bennem a remény, és az bátorít.

- Hmm. - Folytatta magába a nevetést. - Te pedig szemtelen. - Hallottam valamiféle zacskó csörgését, mikor kihúzta a kezét a széken heverő kabátja zsebéből. - De ezen lehet változtatni. - Húzott fel egy gyűrűt a középső ujjára, amit elég közelről megnézett.

 - Ne is álmodj róla. Nem fogok neked behódolni. - Szóltam vissza lenéző hangnemben.

 - Jobban járnál, ha engedelmes lennél, és közelednél hozzám, ahogyan a barátnőd is teszi. - Nézegette még mindig a hatalmas gyűrűt.

- Miről beszélsz? - Húztam össze a szemöldökömet a meglepettségtől.

 - Jól hallottad. EunJi szeretne engem megismerni. És ha jobban megnézem a csajt.. - Mosolyodott el perverzen. - Akkor talán adok is neki alkalmat ugyanúgy, ahogyan te is kaptál. - Őt hagyd ki ebből! - Pattantam fel ingerülten. Ugye most csak blöfföl, és EunJi nem tervez ilyesmit? Jajj, az a buta nőszemély! Ennyire nem lehet ostoba! A végén még ő is bajba keveredik.

- Ő talán majd enged nekem.. És még élvezni is fogja. - Sétált felém, miközben ezekkel a szavakkal provokált. Minden perverz gondolata az arcára volt írva.

- Azonnal fejezd be! - Emeltem fel a hangom. Mégsem tűrhetem el, hogy olyanokat mondjon a legjobb barátnőmről, hogy elrabolja őt is, aztán megfekteti, és még mindezek tetejébe még élvezni is fogja. Na, azt már nem! Most kihozott a sodromból ez a kis semmirekellő. A józan eszemet elvesztve indultam meg ingerülten felé. Nem tudtam, mit fogok vele csinálni mérgemben, csak annyit, hogy konkrétan nem látok a dühtől. Meg akartam lökni, de ő a derekamat megfogva húzott oda magához az egyik kezével. A másik kezét ökölbe szorította, és a gyűrűjét a könyökömnél lévő hajlathoz szorította. Hirtelen szúró fájdalmat éreztem, amit rögtön olyan szintű végtaggyengeség követett, hogy összerogytam volna, ha DaeHo nem fog meg. Iszonyatosan szédültem, magatehetetlenné váltam. DaeHo felvett, és az ágyra tett, majd megszólalt.

- Na, milyen az új anyag? Ütős, nemde bár? - Hallottam tompán a hangját. - Saját fejlesztés. - Mondta önelégülten, majd hirtelen az ajtó felé kapta a fejét. Biztosan valamiféle hangot hallott. - Most mennem kell cicám, talán később még talán beugrok. - Suttogta a fülembe, majd végignyalt az arcomon, egészen a számig, amibe végül bele is harapott. Undorító. Ha nem lettem volna ennyire kába, ez nem történik meg. Valami nagyon durva drogot adhatott be nekem, mivel a végtagjaimat nem éreztem, szédültem, tompán láttam és hallottam, és hiába próbáltam, nem tudtam megszólalni sem. Ráadásul vénásan kaptam, így pillanatok alatt kapott. DaeHo eltűnt az általam látott képből, majd egyszerre minden elsötétült.

- HaNi. HaNi, ébredj fel kérlek. - Láttam meg Chanyeol arcát, mikor a szemeim kinyíltak. - HaNi, jól vagy, mi történt? - Kérdezte aggódó hangnemben türelmetlenül. Még mindig nem pörgött nagyon a nyelvem, alig tudtam megszólalni.

- DaeHo.. Drog.. - Préseltem ki nagy nehezen magamból ezt a két szót. Ugyanis zsibbadt a nyelvem, és még a végtagjaim is. Még mindig szédülök, de legalább már tudom, hol vagyok.

 - Az a disznó. Most beverem a pofáját! - Állt fel mellőlem, mire én valamiféle hangot adtam ki, erre ő visszafordult, és rám nézett. A tekintetemmel kérleltem, mire ő az asztalhoz lépett, és egy pohár vizet próbált a kezembe adni, de sikertelenül. Olyan furcsán éreztem magamat, hogy még fogni sem bírtam rendesen. - Várj, segítek. - Ült le, most már látszólag nyugodtabban, majd a kezemen keresztül megfogta a poharat, majd a számhoz emelte azt, hogy inni tudjak. - Ettől hamarabb magadhoz térsz, és jobban leszel. - Mondta, miközben azzal próbálkozott, hogy megitasson.