Üveges szemekkel bambultam magam
elé. Egyáltalán nem észleltem a körülöttem történő dolgokat. A fejemben újra,
meg újra lejátszódtak az események. Hogy lehettem én ilyen hülye? Ennyire
ostoba? Híresek, mindenki ismeri az arcukat, ráadásul pont aznap volt a
koncertjük, láttam is őket, erre…. Kim Yeon Hee, neked kezelésre van szükséged!
- Akkor délután megbeszéljük az
elképzeléseket. Kisasszony, remélem, együtt tudunk működni – tört utat ez a
mondat a gondolataim közé. Kábultan néztem fel, nem is értem, hogy hol vagyok,
és mit keresek én itt; gyorsan összeszedtem magam és megfogtam Mr. Hong kezét,
miközben egy mosolyt erőltettem magamra. Mikor kimentek, visszazuhantam a
székre.
- Jól vagy? – fogta meg a vállam
Mr. Um.
- Persze – bólogattam. Pár percet
még maradtam az irodában, megbeszélni egyéb teendőket, majd elindultam vissza a
stúdióba. Kár, hogy a tervem első lépésénél megakadtam, hisz mihelyst kiléptem
az ajtón, megpillantottam Suhot. A falnak vette hátát, lábát lazán keresztbe
rakta és becsukott szemmel várakozott. A rémület azonnal átcikázott rajtam és
próbáltam olyan halkan becsukni az ajtót, ahogy csak tudtam. Lábujjhegyen
kezdtem el araszolni, nehogy észrevegyen, de hirtelen kipattantak a szemei és a
fejét felém fordította. Tágra nyíl szemekkel figyeltem, majd egy nagyobbat nyelve
elkezdtem szedni a lábamat. Nem futhattam el, az eléggé feltűnő lenne, de talán
azt hiszi, hogy sietek és nem fog utánam jönni.
- Hé, várj egy percet! – Pechemre
utánam kiabált. Nem nézek hátra, nem nézek hátra! Egyre gyorsabban mentem,
majdnem, hogy futottam, de éreztem a hátamon a tekintetét. Egyet gondolva
lefordultam egy kihalt folyosóra, és megcéloztam egy árván álldogáló hatalmas
szobanövényt, amelynek akkora levelei voltak, hogy egy elefánt is elbújhatott
volna mögötte. Bebújtam mögé és vártam a halálomat. Nem mertem kinézni, nehogy
észrevegyen, de hallottam, ahogy egy idő után a léptei elhalnak. Vártam még pár
percet, majd megnyugodva fújtam ki a levegőt és előjöttem a növény biztonságot
nyújtó levelei mögül. Megigazítottam a hajam, majd kifújva a levegőt lépkedtem
a folyosó végéhez, és mikor oda értem, gyorsan jobbra fordultam, de azzal a
lendülettel vissza is ugrottam egy kisebb sikkantás kíséretében. Szívemre
helyezett kézzel néztem az előttem álló Suhot, aki várakozó arckifejezéssel meredt
rám.
- Megijesztettél – köhögtem kissé erőltetetten,
majd a mellettünk lévő falat kezdtem el bámulni azon személy helyett, aki előtt
egyszer már beégettem magam.
- Csak beszélni szeretnék veled – szólalt meg
lágy, mély hangján és bár nem láttam, kihallottam a hangjából, hogy mosolyog.
- Azt hiszem, hogy új búvóhelyet
kell találnom – tűrtem a fülem mögé egy rakoncátlan hajszálat. Mondatomra
felnevetett, mire felé kaptam a tekintetem. Nem vártam egy ilyen reakciót. Suho
magabiztosnak és kedvesnek tűnt. Mégis több menekülési útvonal futott át az
agyamon.
- Attól tartok, hogy felesleges
lenne, ha már együtt kell dolgoznunk – hagyta abba a nevetést és szórakozott
tekintettel méregetett. Ami kifejezetten zavart.
- Ha megbocsájtasz, akkor én most
elmennék; dolgom van – hajoltam meg gyorsan előtte, majd spuriztam is volna el
mellette, de megfogta a karom és határozottan, mégis gyengéden visszahúzott
maga elé. Felháborodtan meredtem fel rá; miért ennyire makacs, hogy nem ért a
szép szóból?
- Ya! Mit képzelsz? – rántottam
ki a karomat a szorításából. – Mondtam, hogy nem érek rá!
- Csak kérdezni szeretnék valamit
– hagyta figyelmen kívül a zsörtölődésemet. Kijelentésére összerezzentem, majd
félve néztem rá. Ugye, most nem…?
- Nem ér rá? – kockáztattam meg a
lehetetlent.
- Később is lehet, de jobb most
túlesni rajta. – Igaza volt. Később még kínosabb lenne. Hát akkor hajrá, mond ki! Ne kímélj! – Tényleg
nem ismertél meg minket? – Kérdése végére becsuktam a szemem és kifújtam az
eddig bent tartott levegőt. Lassan ránéztem és a várakozást, kíváncsiságot
tükröződő arckifejezését figyelmen kívül hagyva belekezdtem életem egyik
legkínosabb magyarázatába.
- Így van. Nem tudom, hogy miért,
de tényleg nem ugrott be, hogy kik vagytok. Szét voltam esve, az aznapi nap
nagyon kuszára sikeredett. Sajnálom. Tényleg. – Hadartam el gyorsan a
monológomat. Suho csak állt és nézett. Tekintetét a két szemem között járatta. –
Itt vagy? – törtem meg a két perces beállt csendet.
- Igen, csak tudod, nem sűrűn
vágják a képünkbe, hogy nem tudják a nevünket – köszörülte meg a torkát, majd
elmosolyodott.
- Mondtam már, hogy csak véletlen
volt! Nem kell őrültnek nézni, oké? – fontam durcásan össze magam előtt a
karom. – Mindenkinek lehet rossz napja. Ne hidd, hogy mindenkinek tudnia kell,
hogy ki vagy! Most pedig dolgom van – hajoltam meg és végig lefelé nézve
kikerültem őt.
- Örülök, hogy megismertelek! –
kiáltott utánam, mire még jobban vörös lett az arcom a megszégyenüléstől. Összezárt
szemekkel próbáltam kiverni fejemből a hangját és sietős tempóban indultam meg
Yumi keresésére.
Barátnőmet a sminkes szoba előtt
találtam meg. Kérdezés nélkül megragadtam a karját és behúztam magam után a
szobába. Yumi idétlenül toporogva próbálta megtalálni az egyensúlyát, aminek az
elvesztését a beviharzásomnak köszönhetett. Becsuktam magam mögött az ajtót,
majd gyorsan körbefutottam a szobát, megbizonyosodva arról, hogy rajtunk kívül
nincs bent senki.
- Mégis mi ütött beléd? – nézett
rám furán Yumi. Kétségbeesett arccal álltam meg előtte.
- Emlékszel, mikor azt meséltem,
hogy karamboloztam pár sráccal.
- Persze – ült le az egyik
sminkes székbe barátnőm.
- Rájöttem, hogy kik azok.
- Kik? – csillant fel
gesztenyebarna szeme Yuminak. A halántékomat masszírozva kezdtem el fel-alá
járkálni.
- Az egyikkel összefutottam
nemrég. Kiderült, hogy én leszek a producerük.
- Ez tök jó! – pattant fel a
helyéről Yumi, mire összezavarodva néztem rá. Most komolyan nem érti a
helyzetet? – Yeon Hee, ez egy nagyszerű lehetőség, főleg ha helyes a pasas! Na,
ki ő? Pontosabb ők? – húzgálta jelentőségteljesen a szemöldökét, mire csak még
elképedve néztem rá. Lehet, hogy nem nekem tenne jót egy kapcsolat, hanem
kelekótya barátnőmnek?
- Az Exo! – kiáltottam tehetetlenül,
mire Yumi úgy ahogy volt lefagyott. – Érted?!
- Szóval – köszörülte meg a
torkát – azt akarod mondani, hogy akikre ráestél, azok nem mások, mint az egyik
leghíresebb fiúbandának a tagjai? – Na, jó, ez így kimondva még gázabb…
Rémülten roskadtam le a közelemben lévő székre és úgy bólogattam. Yumi is
kitágult szemekkel ült vissza a helyére és így maradtunk egy darabig.
- Majd azt mondjuk, hogy ilyen
főnökösködő vagy. Ezért bunkóztál velük – nézett maga elé a felcopfozott hajú
lány, akinek a mondatát először fel sem fogtam, olyan halkan mondta.
- Már bevallottam, hogy nem
ismertem fel őket – sértődtem meg egy pillanatra – mégis mi az, hogy
főnökösködő? Kikérem magamnak! – majd megint összezuhantam.
- Ugye nem lett semmi bajuk? –
hallottam meg újból a hangját, mire válaszul csak hümmögtem. – Mert ha valamit,
egy kisebb kis sérülést is okoztál nekik, akkor vége; biztos, hogy kirúgnak. –
Tányér nagyságú szemekkel bámultam a fényesre súrolt parkettát, miközben
magamban igazat kellett adnom Yuminak. Ha kiderül, hogy fáj valamije a
gyereknek, akkor azért én leszek a felelős! Na, nem! Tisztességes felmondást
képzeltem el magamnak, nem pedig egy idol könyökfájásra való panaszkodása miatt
való lapátra kerülést!
- Ember, eszednél vagy?! –
rántottak fel ültemből, mire, ha lehet még nagyobb sokkot kaptam.
Halálfélelemmel néztem a vállamat szorongató Yumit, akinek az arcán tisztán
látható volt a kétségbeesés és a hitetlenség. – Mégis miért vagy ennyire
idióta? Az első benyomás a legfontosabb! Úgy kellett volna megismerniük téged,
mint egy felelősség teljes producert, akiről igazat írtak az újságok és csak pozitívokat
lehet mondani! Szerinted nem fog elterjedni maguk közt az a hír, hogy még csak
fel sem ismerted őket, ráadásul szó szerint levetted a lábáról az egyik tagot?
Gratulálok kisanyám, sikerült félőrültként bemutatnod magad! – mondandója végén
befejezte a faltól falig való járkálást, amitől már szédültem, és vérben forgó
szemekkel nézett rám.
- Nem kell túldramatizálni! Bárki
leeshet a lépcsőn! – reagáltam monológjának azon részénél, ahol kezdeni is
tudtam valamit. Most őszintén… léteznek balestek. Kár, hogy azok kilencven
százaléka velem történik meg.
- Ugye rólam nem feltételeznek
semmit? – idétlen fejrázásom után megnyugodva fújta ki a levegőt – Akkor még
van esélyem normális emberként megjelenni előttük.
- Arról ne is álmodj! Ha majd egy
kicsit jobban megismernek, kettőnk közül én leszek a normálisabb – fújtam fel
óvodás módjára az arcom, mire Yumi pókerarccal meredt rám. Így maradtunk addig,
míg el nem zsibbadt az arcom és egy leeresztett lufihoz hasonló hangot nem
produkáltam. Ekkor mindkettőnkből kitört a nevetést, amit elég sokáig nem tudtunk
abba hagyni. Így szokott nálunk lenni. Először a másikon röhögünk, majd azon,
ahogy a másik nevet, végül már egymáson. Az utolsó fázis az, amikor már
kínunkban nem tudjuk abba hagyni a röhögést. Most is így van, nekem már a
könnyem folyt, míg Yumi a hasát fogva próbált lenyugodni.
- Istenem! – Néztem a plafon felé
és próbáltam úgy megtörölni a szemem, hogy a sminkem ne kenődjön el. – Nem
hiszem el, hogy ez velem történik meg.
- Legalább tudják, hogy nem esel
hátra attól, hogy híresek – hajolt a tükör elé és saját tükörképét bámulva legyezte
a nevetéstől kipirosodott arcát.
- Csak előre – sandítottam rá,
mire megint felfelé görbült a szája sarka. – Mindegy, majd valahogy megoldom.
Mint eddig mindent.
- Sok sikert – kacsintott rám
Yumi, miközben az ajtó felé lépkedett. Megilletődve kaptam a keze után.
- Nem is segítesz? – néztem rá
kiskutya szemekkel, de nem hatotta meg. Összeszűkített szemekkel tette csípőre
a kezét.
- Ez a te sarad, neked kell
megoldanod a problémáidat. Te keverted magad ebbe a helyzetbe, mássz is ki
belőle!
- Milyen barátnő vagy te? –
néztem rá szemrehányóan, hisz azért tőle több együttérzést vártam.
- Olyan, aki megpróbálkozik a
lehetetlennel, azaz megpróbálom elérni azt, hogy ne csinálj magadból még
nagyobb idiótát – tette a mutatóujját a homlokomra és egy kicsit meglökött. A
homlokomat dörzsölve álltam félre és hagytam, hogy Yumi kimenjen a
sminkszobából. Elmormoltam még pár imát, hogy legyen velem kegyes az Ég és ne
sodorjon még elviselhetetlenebb helyzetbe; majd követtem barátnőm példáját és
kiléptem a nyüzsgő térbe.
Teljesen elfáradva ültem a
stúdióban és az üvegfal mögötti lányt néztem, ahogy szenvedett a dal
feléneklésével, hisz már sokadjára kezdett neki újból, de valahogy sosem jött
össze neki a hangszín. Az államat jobb tenyeremben pihentettem, míg
felkönyököltem a pultra. Kollégáim is nagyon unták a szenvedést és ez már
nagyon látszott az arcukon. Többször is átjavították a dallamot, volt, hogy már
a meglévő szövegbe is belenyúltak, de még mindig nem elégedettek az
eredménnyel. A majdnem velem egyidős lánynak gyönyörű hangja volt, mégis mindig
elcsúszott pár oktávval.
- Próbáljuk meg még egyszer, jó?
És több érzelmet vigyél bele – mondta a mikrofonba Joe, egy tengerentúli
születésű férfi, aki a harmincas éveinek végét taposta. A lány idegesen
feltúrta a haját, majd nyugalmat erőltetve magára –újból – belekezdett a dalba.
Valami szerelmes tini dal az egész, nekem abszolút nem jön be sem a dallama,
sem a szövege. Nem akarok beleszólni a felvételbe, hisz nekem ebben nincs
szerepem, de teljesen átérzem a többiek nyűgjét. Mint mondtam a lánynak
csodaszép hangja van, ha énekel, olyan, mintha több kis csengettyű csilingelne,
viszont a dögös részeknél elakad, és hiába dalol teli torokból, nem jön át a
lényeg. Olyan, mintha szakadék szélén kapaszkodnál az életedért, de nem tudsz
segítséget hívni, sem felhúzni magad, mert hiányzik belőled az erő és az
akarat. Ez pont olyan. Viszont szerintem ott kezdődik a legnagyobb probléma,
hogy ez a dal nem az énekesnőnek való.
Még közel sem jártunk a dal
végéhez, Joe egyszerű mozdulattal lerántotta magáról a szemüvegét és ledobta a
papírokkal teli asztalra. Hátra dőlve orrnyergét kezdte masszírozni, miközben
megálljt intett a kezével, mire rögtön abba maradt a zene. A mikrofon előtt
álló fiatal csajszi megilletődve meredt az üvegen túlra.
- Ennyi elég lesz. Később még
megpróbálkozunk a felvétellel, most tartsunk szünetet – mondandója végén
felpattant az irodai székből és egyenesen az ajtóhoz ment. A lány levette
fejéről a fülhallgatót és elkenődve ment ki ő is az ajtón.
- Yeon Hee! – nevem hallatára
hátrafordultam és a reggel találkozott férfival találtam szembe magam. -
Gondolkoztunk a nemrég beadott demón és arra jutottunk, hogy megpróbáljuk.
Szólj az énekesnőnek, hogy pár nap és megnézheti a végeleges formát.
- Rendben – bólintottam és már
kaptam is elő a telefonom, hogy szóljak az illetékesnek, mielőtt elfelejtem.
Miután lerendeztem a beszélgetést újból az asztal felé fordultam és az elővett
üres papírt kezdtem el szuggerálni. Valami ötlet kéne az Exo reklámjához, de
semmi használható nem jut eszembe a pár órával folytatott beszélgetésen kívül. Több
mint hat papírt firkáltam és gyűrtem össze, viszont egy sem nyerte el a
tetszésem. Bosszúsan gyűjtöttem össze az elhajigált vázlatokat és dobtam ki a
kukába. Úgy döntöttem nem pazarolok el több lapot, ha szegény fákat kivágták.
Nem akarom el, hogy sírjanak a túlvilágon. Felkaptam a pénztárcámat és halkan,
hogy nehogy megzavarjam – az elkezdődött – munkát, kiléptem a folyosóra. Utam
egyenesen a kávéautomatához vezetett. Azt terveztem, hogy veszek egy vízízű
kávét, hátha megszáll az ihlet. Tervem megint füstbe ment, a mai napom már
másodjára, mert a doboz elnyerte a pénzemet.
- Ez nem igaz – fújtattam
idegesen és elkezdtem ütögetni a fémlapot. Már az idegösszeroppanás szélén
álltam, így egy hatalmasat csaptam az egész berendezésbe. Semmi nem történt,
csupán annyi, hogy megrepedt az üveg. Csodálatos… Feladva a harcot engedtem le
fájós kezemet, mikor előttem benyúlt valaki és megnyomott egy gombot. A
szerkezet azonnal elkezdett működni és se perc alatt kész lett a kávém. Hálásan
néztem oldalra, hogy megköszönjem az illetőnek a segítséget, mikor torkomon
akadt a mondandóm. A hősies lovag nem más volt, mint Suho. Óriási…
