(Music challenge: Jesse&Joy - Espacio Sideral)
- Áh, micsoda
gyönyörű nap a mai! Érzem, hogy ez az én napom lesz! – Nagyot nyújtóztam
vékonyka lábaimmal, megmozgattam apró testemet, mert odabent elég kényelmetlen
volt már, alig fértem el.
Nagyon vártam
már ezt a napot, mert végre végre végre önmagam lehetek! Persze, korábban is én
voltam én, ezt nem is vitatom, de születésemtől kezdve átalakulásomra vártam.
Szerintem társaim közül én voltam a legtürelmetlenebb, ők csak nyugodtan
eszegették a leveleket, lustán csámcsogtak egésznap és vidáman másztak ágról
ágra, míg én szüntelen testemet nézegettem a tükörtiszta vízcseppen a
varázslatra várva. Kicsit már untam, hogy a rét többi lakója csúf viccet űz
velünk, a nagyok pedig hiába intettek türelemre, nem tudtam elrejteni
duzzogásomat. Minden egyes nap megkérdeztem, hogy mikor fog eljönni az idő,
mikor én is olyan gyönyörű leszek, mint a többiek, de úgy éreztem, hogy sosem
fog eljönni. Jaj, milyen izgatott voltam, mikor zsigereimben megéreztem azt az
ősi, természeti késztetést, hogy álomra hajtsam a fejem a biztonságos, meleg
kis zugban! Szerintem hernyó nem volt még olyan derűs, mint én, és fogadni
mernék, hogy még álmomban is mosolyogtam. Igen, gyerekként még csúf kis zöld
teremtés voltam, puha testtel, több apró bolyhos lábbal és lomha mozgással, de
lám! Most a ronda hernyócskából gyönyörű szép pillangó lettem hatalmas selymes
szárnyakkal! Apropó, szárnyakról jut eszembe, még csak meg sem néztem
átváltozásom pompás eredményét.
Nagyot
nyújtózkodva próbáltam hátra pislogni, jobbról is, balról is megnéztem
szárnyaimat. A boldogságtól eddig feltekert végű csápjaim kiegyenesedtek, lábam
közé fogtam arcomat, és körbe-körbe forogtam. Fodros végű szárnyaim türkizkéken
ragyogtak, végei sötétbarnába futottak, mintha csak megmártóztam volna egy üveg
festékben. Ráeső napsugárban pedig csak úgy ragyogtak, mintha ezernyi
drágakövet viselnék. Megérte várni, gyönyörű lepke vagyok!
- Jó reggelt
szomszéd! – Álmosan kecmergett elő bábjából régi pajtásom álomszürke, fehér
pettyes szárnyaival. Boldogságtól majd’ kicsattanva felé intettem.
- Ugye milyen
gyönyörű napunk van?
- Nagyon
szép, bár kicsit még aludtam volna.
- Jaj, te
mindig csak aludnál – legyintettem álomittas barátomra, és a Nap felé
fordultam. Becsukott szemmel élveztem a jóleső meleg cirógatást, úgy éreztem,
mintha ezernyi kéz simogatna. Apró szellőfuvallat ölelt körbe, éppen csak megborzolta
szárnyaim és már rohant is tovább. Körülöttem társaim egymást üdvözölték rég
nem látott barátként, bókok hada hangzott fel. Rájuk sandítva elmondhatom, hogy
egyikünk sem hasonlít régi önmagára, de azért magamban megjegyezhetem: csak én
vagyok a legszebb mindközül. Hihi, na, igen, hittétek volna? Én igen.
- Milyen szép
vagy! – hajolt közelebb még mindig kicsit kótyagosan barna szárnyú szomszédom.
Rácsodálkozásától büszkén kihúztam magam.
- Nos, igen,
valóban. Köszönöm. De te sem panaszkodhatsz.
- Áh, eszem
ágában sincs.
- Ez egy
valóban gyönyörű nap. Megyek, kipróbálom az új szárnyaimat, jössz velem?
- Nekem még
kicsit zsibbad, majd talán később. Köszönök addig is a többieknek.
- Ahogy
gondolod. Szia! – És már el is totyogott mellettem, szárnyait maga után húzta,
mintha egy krumplis zsákot cipelne a hátán.
Na, akkor
hogy is kell ezt csinálni? Az ág végére lépkedtem, kissé berogyasztottam,
karjaimat, szárnyaimat kitártam, becsuktam a szemem és…
Semmi.
Miért nem
történt semmi? Egyik szememet kinyitva kémleltem körbe, és valóban. Nem
repültem. Na, akkor még egyszer.
Rogyaszt,
szárny kitár, szem becsuk és koncentrál, nagyon erősen koncentrál, és még
mindig koncentrál… Nemsokára megéreztem, hogy szárnyaim lomhán megmozdulnak,
majd egyre gyorsabban verdesnek, lábaim elhagyják a faágat. Hurrá, sikerült!
Látjátok? Repülök! Huhú!
Ez sokkal
jobb, mint ahogy elképzeltem, ahogy szállok a szélben, alattam az egész mező,
úgy érzem enyém a világ. Hangosan kacagva repültem egyre magasabbra, majd onnan
nyílegyenesen a fűszálak közé. Megsimogattam a bársonyos szálakat, sűrű
rejtekükben bóklásztam egy kicsit, majd mielőtt újból felkapaszkodtam volna a
szél hátára, csintalan csomót kötöttem egy zöldellő fűszál szárára. Spirál
alakban ismét felszálltam és neki indultam megnézni otthonom egy másik
nézőpontból.
A rét
káprázatosan szép volt, fentről nézve olybá tűnt, mint egy végeláthatatlan zöld
tenger, hajladozó szárai között szivárvány fodor emelkedett ki: napsárga
kankalin, bóbitás sötétrózsaszín sadler imola, tompalila baracklevelű
harangvirág, fehérbe hajló tövises iglice, púderrózsaszín kakukkszegfű, citromsárga
kamilla a fehér szirmaival, a gyermekláncfű ikrek egyik fele még élénksárgán
vihog, míg a másik már fehérre daueroltatta haját, a vérvörös pipacs még nem
bontott virágot, a cickafark felhőszínű szirmai szinte úsztak a zöld tetején.
Leszálltam
egy éppen kinyíló virágra, és megízleltem mézédes nektárját. Számat törölgetve
röppentem egy másik növényre, majd át még egyre és még egyre, felhőtlen
jókedvvel ugráltam virágszálról virágszálra.
- Sziasztok!
Meg sem ismertek? Én vagyok, az apró kis hernyó. Nem is tudtok mit mondani,
igaz? Nem is kell, elégedjetek meg látványommal – kacagtam ki a bámészkodó
szomszédokat, nyelvet nyújtva szálltam tova.
Csendben
csordogáló patakocskához érkeztem, pöttöm kavicsra telepedtem le, lábamat a
vízbe lógatva kortyoltam nagyokat a selymes ízű vízből és elégedetten dőltem
hátra. Szüntelen mosollyal vesztem el a táj festői szépségében, hallgattam
minden apró kis neszt, még a sznob méheknek is integettem, mikor elhaladtak
mellettem – persze, visszaköszönni egyik sem tudott.
Bódító érzés
vett uralma alá, éreztem, egyre laposabbakat pislogok, sok volt egyszerre ennyi
repülés, de nem is kell sietnem, egy egész élet áll még a rendelkezésemre és
olyan helyekre is eljuthatok, ahova eddig csak gondolatban szálltam.
Kényelmesen
elhelyezkedtem egy levél oltalmazó hűs árnyékában, és boldogan álomra hajtottam
fejem.
