1. fejezet

Bemutatkozom. Kim Yeon Hee vagyok, 21 éves. Félhosszú, fekete hajam és sötétbarna szemeim vannak. Producer vagyok. Pár hónapja abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy beválasztottak rendezőnek a jól ismert Mnet Asian Awards, röviden MAMA – hoz. Igen, ez hatalmasat dobott előre a karrieremben. Sokan írtak rólam az újságban, hogy milyen fiatal vagyok, szinte csak most érettségiztem, de máris mit elértem. Miért is választottam ezt a pályát? Még kiskoromban voltam egy koncerten. Igazából csak a szüleim miatt mentem, nem is kötött le az előadók zenéje. Nem is emlékszek rájuk. Viszont jó lenne, hisz ennél a koncerten kezdődött el minden. Valami ismerősünk, aki háttérmunkásként dolgozott, megengedte, hogy körül nézzünk a színfalak mögött. Csodálatos érzés volt ott állni, és nézni, ahogy sietnek az emberek, ahogy mindent kézben tartanak. Olyan érzés volt, mintha szerelmes lennék. Igen, ez az volt. Szerelem első látásra. Belezúgtam a produceri munkába. Onnantól kezdve meg volt életem célja. A közép suliban gyakorlatra mehettem egy ügynökséghez, ahol beletanulhattam a munkába. Nehéz volt, mondhatom, szinte vért izzadtam. De mikor ott álltam, a színpad mögött és néztem az előttem lévő embertömeget, akik mind csápoltak és kedvencük nevét kiabálták, a szívem majd kiugrott a helyéről. Jó volt látni, hogy mennyire tetszik nekik a munkánk. Megérte. Ezt gondoltam. Egy kínkeserves, és nehéz év után úgy döntöttek, hogy felvesznek. Azóta eltelt három év, és igaz, hogy a főnököm teljes idegösszeroppanást kap, hacsak valamit elszúrok, és igaz, hogy ez alatt a három év alatt többször lettem kirúgva, mint ahány csillag van az égen, de a nagykutyáknak be kell vallaniuk, hogy nagyon jó munkát végzek. Gondolhatjátok, mennyire izgatott voltam, mikor megtudtam, hogy bekerültem a MAMA szervezői közé. Nem mondom, hogy minden simán ment, de mikor megláttam a rólam szóló cikket a napilapban, szinte kitörtem az üveget a sikongatásommal. Imádtam megszervezni a MAMA koncertet, minden producernek az az álma, hogy bekerüljön oda. És NEKEM sikerült! Alig húsz évesen!

Azóta eltelt két hosszú hónap, és még mindig a munkát pihenem ki. Ez nálam azt jelenti, hogy délben kelek, háromkor ebédelek és estig bámulom a tévét. A házam teljes kupleráj, kaja sosincs itthon és én még mindig az ágyban húzom a lóbőrt. Vagyis húznám, ha hagyna a telefonom. Mert már ötödjére csörög meginoghatatlanul.  Mérgesen nyitottam ki a szemeimet és tapogatóztam az éjjeli szekrényemen a telefonom után. Mikor mindent szép sorban levertem a bútorról, a készüléket álmosan a fülemhez emeltem. Még csak nem is szóltam bele, hogy „Ki az?” vagy „Halló?”, egy iszonyat hangos és dühös hang megsüketítette a bal fülemet.

- Mégis miért csak most veszed fel?! Tudod hányszor hívtalak?!

- Ööö… aludtam. – Jön a hanyag válasz a részemről, miközben felülök az ágyban és kómásan a hajamat kezdem igazgatni. Félszemmel rápillantok az órára. Ah, még csak fél kilenc. Miért keltettek fel hajnalok hajnalán?

- Mióta tudsz te ilyen nyugodtan aludni?! Megmondanád, hogy neked miért van telefonod, számítógépet, ha még csak rá se nézel?! – emeli fel még jobban a hangját a vonal túlsó végén lévő, mire csak egy fintor ül ki az arcomra.

- Mégis kivel beszélek? – motyogom az orrom alatt.

- Még is kivel? Yumi vagyok te szerencsétlen! Tudod, az, aki tartja a hátát, amiért te nem küldted el a szerződést!

- Milyen szerződést?

- Amit el kellett volna faxolnod! A főnök tiszta ideg, a tárgyalás mindjárt kezdődik és a kis asszisztensed meg már a körmét rágja, mert azt hiszi, hogy őt fogják kirúgni! Azt ajánlom kisanyám, hogy azonnal gyere be, kapsz két percet, mert nem csak lapátra tesz az öreg, hanem még pert is indít ellened, ha miattad bukjuk a videóklippet! – kidülledt szemekkel bámulok az elcsendesedett telefonra. Aztán leesik, hogy mit is mondtak az előbb.

- ÁÁÁ!! – sikítom, és hatalmas lendülettel kivetődöm az ágyból. A telefonomat ledobom az előbbi fekhelyemre és fénysebességgel kutatok ruha után a padlón összegyűlt kupacok között. Egy világosabb farmert és egy egyszínű zöld pólót találtam, amiről még azt gondoltam, hogy használható állapotban van. Besprinteltem a fürdőbe, két perc alatt letusoltam és a nagy sietségben majdnem el is csúsztam. Még szerencse, hogy meg tudtam kapaszkodni a polcban. Igaz, hogy a rajta lévő dolgok mind el – és leborultak, de a lényeg, hogy nem törtem el semmim. Még. Sminkelni nem is volt időm, csak egy kis púderbe nyomtam a képem, a hajamat meg gyorsan felkötöttem egy egyszerű copfba. Előkaptam a fogkefém, nyomtam rá egy kisebb adag fogkrémet – kisebb adag? Ch, az egész tubus tartalma rajta landolt; és míg a fogamat mostam, a szerződést kerestem a dolgozó szobámban, a nappaliban és a hálószobámban. Az idegösszeroppanás szélén álló embert hűen utánozva túrtam fel az egész házat. Az íróasztalomon mindent felforgattam mire megtaláltam az üres üdítős dobozok, a használt zsepik és a cukros – csokis papírok között. Eh, kicsit összegyűrődött, de nem baj! Majd azt mondom ráültem odafelé menet. Gyorsan kiöblítettem a számat és már rohantam is, hogy felvegyem a cipőm. Már az egyikbe bele is dugtam a lábam, mikor megcsörrent a telefonom. A fülemhez tartottam a készüléket, miközben a vállammal tartottam, nehogy leessen és felráncigáltam magamra a másik pár lábbelit is.

- Elindultál már? – kérdezi Yumi elég ideges hangnemben. Yumi a kollégám és a legjobb barátnőm egy személyben. Hihetetlen mennyi energia van benne, mindig a legjobbat nyújtja és állandóan falaz nekem. Mint most is. A legtöbb balhét azért úsztam meg, mert ő kimagyarázott a szituból. Pontosan így találkoztunk először is. Leszidtak, mert elfelejtettem valamit, és a felettesem már szinte ordibált velem, amikor Yumi közbe lépett. Nem lettünk azonnal puszipajtások, de egyre többet lógtunk együtt és így valahogy kialakult a barátságunk. Idősebb tőlem, 24 éves, így van, hogy úgy kezel, mintha a húga lennék. Most nem kezel úgy. Most szerintem már a síromat ássa az erdő közepén, ahol senki sem fog rám találni. Csak elfáradt az ásásban, így felhívott, hogy egy kicsit siettessen. De szerintem jobb, ha az ő gödrébe sétálok bele vidám képpel, minthogy a főnököm keze által leljem halálom…

- Igen, épp most megyek ki az ajtón. – ez egy kicsit nagy hazugság volt, hisz még közel sem álltam az ajtóhoz. Válaszomra egy kicsit megkönnyebbült sóhaj érkezett a vonal másik végéről. Gyorsan belebújtam a fekete bőrdzsekimbe, de aztán le is vettem, hisz jó idő van.

- A tárgyalást már nem lehet tovább húzni. Két perc múlva kezdődik a megbeszélés és a feltételek megszabása. Amíg ide érsz, a főnök próbálja addig nyúzni az ülést, amíg azt nem mondják, hogy kérik a papírokat. Érj ide minél hamarabb! – emeli meg a hangját a mondat végére, hogy nyomatékosítsa mondandóját. Eközben én már magamra cibáltam a táskámat, belegyűrtem a dossziét és épp a kulccsal babráltam, hogy be tudjam zárni az ajtót.

- Mire kimondod, hogy tárgyalás, én már ott is vagyok. – sietek ki az utcára és az ügynökség felé veszem az irányt.

- Tárgyalás – mondja Yumi sóhajtva. – Tessék, már kimondtam és még mindig nem látlak! – tettetett dühöt hallok ki a hangjából, mire csak felkacagok.

- Akkor mond még egyszer – és lerakom a telefont. Lesprintelek a lépcsőkön az aluljáróba és a metró felé emelem a lábaim. Épp jókor érkeztem, mert, ahogy megálltam a többi várakozó ember között, pont besuhant elém a tömegközlekedési eszköz. Felverekedtem magam rá, és olyan szinten megrökönyödtem, hogy még azt sem vettem észre, ahogy arrébb lökdösnek az emberek. Mi a jó lekváros süti van itt? Még kilenc óra sincs, mégis annyian vannak itt, mint a heringek. Vagy csak nekem van ennyire korán? Hát persze, ez Korea. Tök mindegy, hogy hány óra, az utcán, a vonaton, a buszon, a villamoson, a metrón mindig ezernél több ember nyüzsög. Itt élek – mármint Szöulban, nem a metrón – majdnem húsz éve, természetes, hogy megszoktam az embertömeget. Csak hát két hónap, az két hónap. Ez idő alatt nem nagyon mentem sehova, maximum a sarki boltba végszükség esetén, amikor már tényleg nem volt otthon semmi. Elszoktam az emberek lavinájától.

Elmélkedésemből a metró indulása zökkentett ki, hisz akkorát rántott rajtam, hogy a mögöttem lévő férfinak ütköztem. Egy gyors „Elnézést!” elmormogtam, és megkapaszkodtam a legközelebb álló vasrúdba. Kerek három percet utaztam, amikor a nekem megfelelő megállónál fénysebességgel kirohantam a „földfelszínre”. Az utcánál megpillantottam egy várakozó taxit, így felé vettem az irányt. Szinte kitéptem a kocsiajtót a helyéről, úgy huppantam be a hátsó ülésre. Gyorsan elhadartam az úti célt és hátradőltem a bőrülésben.

- Még ma, ha lehet. És lépjen rá a gázra! – A sofőr egy pillanatig megdöbbenve nézett a visszapillantó tükörben, majd végre elindult. Előhalásztam a telefonom a táskámból. Kilenc óra múlt hat perccel. Ha azt vesszük figyelembe, hogy már úton vagyok az ügynökség felé, akkor jól állok. Ha meg azt, hogy még mindig nem vagyok ott, akkor már kevésbé.

- Miért álltunk meg? – kérdezem előre dőlve az ülésen, hogy jobban rálássak a sofőrre.

- Forgalmi dugó, kisasszony. – feleli halál nyugodtan. Na, ne! Ezt nem hiszem el! Letekerem az ablakot és szinte kiesek, annyira kihajoltam. Egy egész kilométeres sor állt előttünk. Megrökönyödve huppanok vissza.

- Oké, tudja mit? – Előveszem a pénztárcámat a tatyómból, és random kirántok belőle pár papírpénzt. – A visszajárót tartsa meg, köszönöm a fuvart! – Nyomom a megilletődött vezető kezébe a pénzt, és kivetődöm a járműből. A táska pántját átvetem a vállamon és futásnak eredek.

- Elnézést, pardon, bocsánat! – vergődök át az embertömegen jó pár embert felborítva és arrébb lökve. Most mit néztek? Ha nem érek oda minél hamarabb, temetés lesz. Az én temetésem! Pf, bunkó emberek…

A tüdőmet kiköpve érek a nagy épület elé. A térdeimre támaszkodva próbálom kifújni magam, miközben rásandítok a karórámra. Kilenc óra húsz perc. Remek, nagyon remek… Sóhajtva egyenesedik ki, és a főbejárat felé veszem az irányt. Az ügynökség egy magas, világos és szinte átlátszó épület, hisz annyi itt az ablak és az üvegajtó. A bejárattól rögtön balra vannak a liftek, és mivel azok gyorsabbak, így oda lépkedek. Idegesen nyomogatom a lift felfelé mutató gombját, de nem használ; nem jön le hamarabb. Mérgesen hátravetem a fejem és mivel nem akarom, hogy a lift miattam romoljon el, ezért inkább a lépcsőt választom. Gyorsan feltrappolok a második emeletre, és már rohannék tovább, mikor meglátok egy biztonsági őrt annak a folyosónak az elején, ahova én is megyek. Mikor tettek ide őrt? Nem is nagyon foglalkoztat, már éppen suhannék el mellette, amikor erősen megragadja a karom és visszaránt.

- Ácsi kislány. Ide nem léphetsz be. – Mormogja hűvösen.

- Na, ne vicceljen. – És már húznék is el megint mellette, de megint visszahúz. – Engedjen már el!

- Nem mehetsz be.

- Mégis miért? – húzom össze a szemöldököm és magamban a másodperceket számolom.

- Mert nem lehet és kész. Menj el innen. – jön a rideg válasz. Elképedve nézek rá. Ez most csak szívat, ugye?

- Tudja, hogy én ki vagyok? Kim Yeon Hee. Nem? Nem rémlik? – még csak nem is pislog, így felmegy bennem a pumpa. A csípőmre helyezem a jobb kezem és így folytatom. – Akkor elmondom. Az a Kim Yeon Hee vagyok, aki ha nem adja be húsz másodpercen belül egy roppant fontos dossziét, akkor bukunk egy pár milliót. És ha megtudják, hogy maga miatt nem értem be időbe, akkor búcsút vehet az állásától. Na, mit gondol? Maradt hét másodperce. – Nézek rá siettetősen, de ő csak megszeppenve néz rám. Most megfogtam. Az állását mindenki félti, még én is, így ha nem akarok kiutazni a Holdra, akkor el kéne indulnom.

- Szép próbálkozás, kis hölgy. – Dörmögi. Ezt komolyan nem hiszem el. Valamit ki kell találnom…

- Nézze, mindjárt berepül egy teknősbéka! – mutatok hirtelen az üveg kupola felé és ismét nyakamba veszem a lábam.

- Állj meg! – kiabálja utánam és a nyomomba ered.

- Nyugalom, ő velem van! – siet elém Yumi fekete szoknya kosztümben, mikor már az egész második emeletet oda-vissza megfussuk. Megmentőm feltartott kezétől és szigorú nézésétől a sarkamban loholó biztonsági őr lelassít és elképedve néz hol rám, hol Yumira. Egy „én megmondtam” nézéssel a férfi felé fordulok és kinyújtom rá a nyelvem. Nem fürödhetek tovább a dicsőségben, mert Yumi karon ragad és elkezd a másik irányba rángatni.

- Mondtam már, hogyha idejössz, vedd fel a belépőkártyádat. – Rohanunk végig egy másik folyosón. – Elhoztad?

- Nem volt időm felvenni. És igen, nálam van.

- Gyorsan! – lök egyet rajtam, mire neki esek az üvegajtónak. Fájdalmasan dörzsölöm az arcom és nyitok be az újabb folyosóra. Mi az Istenért van itt ennyi? Labirintust építettek? Végig korcsolyázom a csúszósra sikált padlót és lefékezek egy üvegfalú szoba előtt, aminek a belsejében tíz emberke ül öltönyben és savanyú pofával merednek egymásra. Elkezdek integetni a főnökömnek, így mikor észrevesz, tisztán látom rajta a megkönnyebbültséget. Sűrűn meghajolva áll fel az asztaltól és jön ki hozzám.

- Ki vagy rúgva. – kezdi villámokat szóró szemekkel és arrébb taszigál, hogy ne lássanak minket.

- Sajnálom – hajolok meg előtte, és kiráncigálom a táskámból a dossziét. Mikor átadom, főnököm gyorsan kinyitja és átlapozza. Remélem mindent elhoztam!

- Átnézted? – kérdezi a lapokban elmerülve. Rámeredek a szürke öltönybe öltözött, kissé őszülő fazonra, kinek olyan fiatalos vonásai vannak, hogy nem mondaná meg az ember róla, hogy negyven múlt. Az elhagyhatatlan arany nyaklánc most is ott lóg a nyakában és kivételesen másik gyűrűt is vett fel a jegygyűrűje mellé. Bírom a palit, ő is engem, de ettől függetlenül nem egyszer kívánjuk a másikat a hátunk közepére…

 - Hm? – nézz rám sürgetve, mikor nem kap választ. Gyorsan megrázom a fejem, hogy felébredjek álmodozásomból.

- Ööö… Kellett volna? – húzom ideges mosolyra a szám, mire tarkón csap a fekete mappával. Feljajdulva simogatom meg a fájó pontot.

- Nézd át. – tolja orrom elé a lapokat, én meg durcásan veszem el tőle és olvasom a sorokat.

- Minden rendben. – nyújtom vissza a mappát, de ő csak felhúzza az egyik szemöldökét. Az ég felé emelem a tekintetem. – Biztos. Hozzám már úgy kerül, hogy páran átnézték. Ha gond lett volna vele, az asszisztensem nem küldte volna át.

- Ezért még számolunk. – kapja ki a kezemből a fekete irattartót és visszalépked az üvegajtó elé.

- Akkor még sem vagyok kirúgva? – kérdezem vigyorgó képpel.

- Én ezt nem mondtam – és belép a tárgyalóterembe.

Bevezető

Ha elmegyünk egy koncertre, akkor a fellépők miatt tesszük. Borsos árat vagyunk képesek fizetni, csak azért, hogy élőbe lássuk kedvenceinket, fülkárosodásig hallhassuk a zenéjüket, és addig üvölteni, sikítani, amíg be nem rekedünk. Igen, ez így van rendjén. Mikor kialszanak a fények, a terem sötétbe burkolózik, mindenki lélegzet visszafojtva várja, hogy a színpadra irányuljon a reflektor. Majd felhangzik a jól ismert dallam és a berobbannak az előadók. Az egész koncert egy tökéletes álom. És mikor vége van az egésznek, boldogan mész haza, rekedt torokkal, fülig érő vigyorral, kipirosodott arccal, összetaposva, és ha szerencséd volt, akkor pár aláírással és közös képpel. Mindenkinek napokig ecseteled, hogy ott voltál, hogy milyen király volt az egész; a háttértáncosok, a kivilágítás, a refrénnél leeső csillámeső, a ruhák, a hangulat. Egy szóval minden. De a lényeg, mégis az előadókon van: a hajuk, a ruhájuk, a poénjaik. És mikor este beleesel az ágyba, egy forró zuhany után, arra várva, hogy minél előbb aludhass…. nem jön álom a szemedre. Tele vagy friss élményekkel és csak azt kívánod összeszoruló mellkassal, hogy bárcsak örökké tartott volna az a pillanat. Ez eddig oké. Hisz mindenki el szeretne menni egy menő banda koncertjére. És mindenki tudja is, hogy mennyit készültek a fellépők. Mennyi gyakorlás van egy másfél – két órás fellépés mögött. És ettől a ténytől csak még jobban szereted és tiszteled őket. Persze, természetes, hogy rajonganak értük, hisz megszenvednek a sikerért. De egy tényről mindenki elfelejtkezik. Az pedig nem más, mint az előkészületek. A színpad mögött hány ember dolgozik és görcsöl azon, hogy minden jól menjen, hogy a háttérvilágítás pont jó szögből vetítse fényét a színpadra, hogy a színpad biztonságos legyen, hogy a díszlet felhívja magára a figyelmet, hogy melyik kamera mikor vegye az előadást. Minden egyes másodpercet be kell osztani, el kell rendezni. És ha valami nem a terv szerint megy, akkor is fel kell készülni a lehetséges verziókra. Mindig kell egy b terv. És ha az nem válik be, akkor egy c is. Amíg kint a nézők azért izgulnak, hogy mikor látják már a bandát, addig a szervezők azon, hogy minden jól menjen és az újságok úgy emlegessék őket, mint egy megbízható, remek munkaerő, mely emlékezetes koncertet tudott előállítani. És mégis alig vesznek róla tudomást. Pedig a rendezők, a koncertszervezők között is megy a rivalizálás. Melyik a jobb, melyiket kérik fel, hogy rendezzék meg a koncertet, melyik tud jobb helyet biztosítani és ez által még nagyobbat kaszálni. És honnan tudom mind ezt? Én is átélem ezeket nap, mint nap. Kimész az utcára, és senki fel sem ismer. De ha bemész a kiadóhoz, akkor már messziről üdvözölnek az emberek. Ilyen ez a szakma. Kapsz pár perc hírnevet. De ennél sokkal többről van szó. Ha mi nem vagyunk, akkor nincs híresség. Vagyis van, de sokat lendít a karrierjükön az előadás színvonala. Kim Yeon Hee vagyok. 21 éves. A szakmában a legfiatalabb. Mégis sokan adnak a szavamra. Fiatalon elértem azt, amit sokak csak álmodnak. Híres vagyok, nem csak szakmán belül, hanem azon kívül is. És szeretem. Nagyon szeretem és élvezem azt, amit csinálok. Viszont sose hittem, hogy egyetlen egy koncerttől ennyire felfordulhat az életem.