(Music Challenge: Destrose - Fade out)
"Mert a szerelem, akár a vad levendula, a legvalószínűtlenebb helyeken is kivirágzik..."
A vidéki
kápolna kopott felületű, de büszkén álló oltárán számtalan mécsest gyújtottak,
melyek fénye egyedüli fényforrás volt a hideg és baljóslóan sötét
oltalomházban. Fényükben meg-megcsillant az oltár lekapart aranyozott
szegélyének maradványa, a festett üvegablakok megértően mosolygó alakjait
alulról világította meg, ezzel szivárványszínű szoknyákat varázsolva nekik;
kintről csak a feszült sötétség áradt be.
Diófából
készült feszületet belepte a pókháló, a mennyezetről lelógó elfeketedett
örökmécsest is átszőtte a nyolclábú. A templom egyszerű padjai üresen álltak,
az idő végtelen számú karcot vésett a fába, szálkás lábtartói letörtek. A
kápolna több szobrai közül csak egy maradt hű: fehér márványból készült
aprócska angyalszobor búslakodott egy magas polcon, besárgult merev hidegséggel
köszöntve a belépőket.
Az ódon épület omladozó
vakolatú falával és szürke piszokkal takart fapadlójával éles ellentétben állt
az oltár előtt térdelő ifjú hölgy, ki elragadtatott csodálattal nézte az
elmosódott ecsetvonásokat, amikkel a keresztre feszített Jézus megtépázott
festményét próbálták restaurálni.
A ruha, melyet
viselt, impozáns látványt nyújtott. A testhez simuló ruhaderék szegfűrózsaszín
brokátból készült mély nyakkivágással, a krémszínű fodros szoknyarész elegánsan
fedte csípőjét, a hideg ellen halványkék bársonyköpönyeget viselt, melynek
elején csipkezuhatag omlott le fodrozódva. Nyakában hétsoros, szoros nyaklánc
függött, melyet középen egy rubinkő díszített. Imára kulcsolt ujjait smaragd és
gyöngy navette gyűrű szépített. Fekete selyemcipőjébe rózsabimbókat hímeztek, fülében
smaragd alakúra csiszolt gyémánt-fülbevaló lógott.
Ébenfekete
hajzuhataga laza kontyba volt fonva, sápadt-fehér bőre szinte ragyogott a
félhomályban. Vörös ajkait szelíd mosolyra húzta, de arcvonásai mégis kemények,
testtartása feszült volt.
…
Faszekér
gördült a pocsolyával teli saras úton, kereke meg-megbicsaklott a rendes út
hiányától, úgy tűnt, még egy váratlan kátyú és kifordul helyéről. A lovak patája
csúszkált a sárban, oldalra fröcskölték a vizet, a szakadó esőben, mely
egybefüggő vízfüggöny volt, szőrükről szemükbe és orrukba folyt a víz, prüszkölve
próbáltak megszabadulni tőle. A hajtó ostorral akarta haladásra bírni lovait,
magában imádkozott, hogy a szekér ne boruljon fel. Köpenye és kalapja teljesen
elázott, nyakáról hátára csordogáltak a hideg esőcseppek.
A szekér inogva
bár, de töretlenül haladt előre, fel-felcsapva a pocsolyákat, hátul lekötött
tölgyfakoporsó oldalra csúszkált, félő volt, hogy leesik a sárba; a kocsis hol
előre, hol hátra figyelt, hogy minden rendben menjen és időben megérkezzenek.
…
A fiatal nő
mereven előre tekintett, pillantása az egykor pompás oltárt tartotta fogva. A
templomban csak a gyertyák lángjainak sóhajtása hallatszott, meztelen csend
telepedett a helyiségre.
Léptek zaja
ütötte meg a nő fülét, ki erre szorosabban fonta össze kezét, de fejét nem
fordította a hang irányába – tudta kik jönnek.
A cipőtalpak
alatt recsegett a fáradt padló, ruhák suhogása zavarta fel a légkört. Tíz
bokáig érő, durva vászonból készült, hosszú ujjú fehér csuhát viselt személy
állta körbe az ifjút, mindegyik arcába húzta csuklyáját, ezzel elfedve arcukat.
A nő előtt álló lehúzta fejéről az anyagot, hosszú fekete körmös ujjaival a
térdelő álla alá nyúlt és felemelte fejét, kényszerítve ezzel, hogy ránézzen. A
kisasszony arckifejezése változatlan maradt, ahogy felmérte az előtte lévő
arcát: a férfinak hegyes álla, vékony orra és feketére mázolt keskeny szája
volt, távol ülő szemeivel úgy nézett, mint aki az ember lelkébe is belelát.
Hosszú, szőke hullámos haja, ahogy előre hajolt, arcába lógott.
A férfi
elengedte a puha bőrt, ujjait maga előtt összefonta, fekete karmai vészjóslóan
hegyesek voltak; a nő kényszert érzett, hogy a kezeit nézze tulajdonosa arca
helyett, de pillantását nem merte elvonni.
- Biztos vagy
döntésedben? – kérdezte az mély, dörmögő hangon, mely úgy szelte ketté az
épület csendjét, mint éles kés a megszentelt kenyeret.
- Igen – az úrhölgy
bólintott.
- Tudatában
vagy döntésed következményeivel? Vállalod az összes felelősséget?
- Igen.
- Kijelented-e,
hogy minden saját akaratodból történt, mindennemű rábeszélés nélkül?
- Igen, senki
és semmi nem gyakorolt rám hatást.
- Megesküszöl,
hogy a Társaságról említést nem ejtesz sem élőnek, sem holtnak?
- Megesküszöm.
- Mondd el
esküdet! – Szólította fel erélyesen a férfi, szemében kihívás csillogott, biztosra
akarta menni, hogy a padlón térdelő nem táncol vissza megállapodásuktól.
A nő mély
levegőt vett és határozottan belekezdett, egy pillanatig sem habozott - elhatározta,
végig viszi bármi áron.
- Esküszöm
Élőre és Holtra, hogy a Társaság titkát halálomig megtartom, azt ki nem adom.
Hűséget vállalok és várok el, örökre.
A férfi bólintott.
– A szövetség megköttetett.
…
A kocsis leugrott
a szekérről, csizmájával pocsolyából pocsolyába lépkedett, talpa alatt
beszivárgott a nedvesség. Elgémberedett ujjakkal kioldozta a koporsót és
nehézkesen lecsúsztatta a szekérről. A fekete, arannyal szegélyezett halottas
ládán hosszában arany kereszt ékeskedett, oldaláról vízesésként csurgott le az
eső. A férfi hátára vetette a hozzá erősített kötelet és elkezdte behúzni az
erdőbe.
A nehéz súlytól
előre görnyedt, lábát a csúszós avarban megvetve haladt lassan előre, lélegzete
fehér füstként szállt a hideg szélben. Az eső szakadatlanul ömlött tovább,
mintha szegény ember segítségére sietett volna azzal, hogy elmossa a hátra
hagyott nyomokat.
Megérkezve a
kijelölt helyre a férfi fáradtan rogyott a koporsóra, lihegését elnyomta a
zivatar kopogó hangja. Kisöpörte arcából a vizet, ajkát megnyalva jutott némi
folyadékhoz. Kíváncsisága erőt vett rajta, és félig lehúzta a tölgyfa-fedélt,
hogy megpillantsa a mélyen alvó személyt.
Fiatal férfi
feküdt békésen rózsaágyon, csak az arca látszott ki a vöröslő virágok
tengeréből. Porcelánfehér orcáján nyugalom ült, lecsukott szeme tövén vízcsepp
csordogált le éjfekete haja tövébe, szája sarkán meglepett görbület.
A kocsis
megelégelve a látványt visszahúzta a tetőt és meggyőződött róla, hogy sehol sem
folyik be a víz.
…
A fiatal hölgy a
zöldellő domb tetején ült, mellette a táj szelíd szépsége elenyésző volt. Ölében
kedvese feküdt fehér ingben, arcát a lány simogatta óvatos érintésekkel, mintha
attól félne, hogy kárt tesz a hibátlan bőrben. Kósza rózsaszirmokat fésült ki a
férfi hajából.
Szemét könnyfátyol
lepte el, ahogy az emlékek megrohamozták, remegő kézzel fogta meg a férfi
langymeleg ujjait, és fonta közre sajátjával. A szellő bánatosan fodrozta
ruhájuknak szélét, a nap is elbújt a szürke felhők mögé – nem kívánt tanúja
lenni a történéseknek.
- Kedvesem –
súgta remegő hangon az ifjú, szája reménykedő mosolyra húzódott, arcát
megnyúzta a múlt fájdalma -, ne félj, minden rendben lesz. Megtettem minden
tőlem telhetőt, senki nem bánthat téged. Mostantól örökre együtt leszünk.
A hölgy az ég
felé emelte orcáját, szemét becsukva érezte át a természet erejét. Könnycsepp
csordogált le álla vonalán, majd ott megülve kézfejére cseppent. Tudta mit
vállalt és tudta, hogy miért - eldobta a lelkét, hogy megmentsen egy másikat.
------------------------------
Ha valaki nem ismerné, ő Tetsu Takano, a Malize Mizer japán visual kei banda volt énekese, aki a fekete körmös templomi alak szerepében olvasható.
