(MUSIC CHALLENGE! Zene: Avril Lavigne -Give you what you like)
Mereven előre tekintek. Az előttem heverő kis fehér
edényre szegezem tekintetem, nem látok a körülöttem levőkből semmit sem. Már
semmi érzelem nincs bennem, nincs mit tükröznie a szemeimnek. Már elmúlt az a
hevesség, az a düh, amivel legszívesebben a földhöz vágtam volna az edényt. Már
nem könyörgök, hogy adj még egy utolsó esélyt. Nem kérlelek, nem ajánlok fel
semmit sem. Vesztettem, tudom.
Pislogás nélkül nézem a fehér edényt, benne színültig
tele éjfekete sűrű folyadék. Tükörsima felszínén elveszik a tekintetem, magába
szippant, és nem enged el. Undorodom tőle. De már nincs erőm harcolni. Ez az
edény lesz a vesztem.
Utoljára felpillantok, tekintetem rögtön megtalál.
Ott ülsz velem szemben, elég távol ahhoz, hogy ne hald szavaim, de elég közel,
hogy mindent jól láss. Nem hittem volna, hogy eljössz. Legbelül hálát érzek,
hogy utoljára láthatlak, mégis a keserűség önt el; tudom, hogy nem sajnálsz.
„ - Te jelented
számomra azt a bástyát, ami mögé elbújhatok; ahol nem kell erősnek mutatkoznom;
ahol végre önmagam lehetek. Ezt mind te adod meg nekem, és ezért örökre hálás
leszek.
- Ha a szemedbe
nézek, uram, látom az őszinteségedet. Hiszek neked, de szeretném, ha nemcsak
szavakkal, hanem tettekkel is bizonyítanád irántam érzett szerelmedet. Ha megteszed,
amit kérek Tőled, ígérem, örökre védelmező bástyád leszek!”
Ahogy nézlek, rájövök, hogy mennyit változtál az évek
alatt. Éjfekete hajad kezd megfakulni, régen oly’ sima arcod meggyűrődött a
döntések mérlegelésétől, erős kezedből kezd kimenni az erő. Hatalmat sugárzó
testtartásod, szemedben a keménység szikrája bár még a régi, de nem te vagy
életed irányítója.
„ – Köszönettel
tartozok neked – a fiatal férfi nem tudta abbahagyni mosolygását, kezében
tartott kisdedet óvatosan karolta át. – Megajándékoztál a világ legértékesebb
kincsével! Neked köszönhetően végre fiamat tarthatom kezemben. Nézz rá! Már
most olyan életerős, mint a fa, melyet a legvadabb szél sem tud kicsavarni
helyéről. Kívánom neked, fiam, hogy életedet szerencse és egészség kísérje
végig!
- Oly’
boldogság tölt el, hogy elsőszülött fiaddal láthatlak! Meglásd, méltó lesz
arra, hogy a helyedbe lépjen!
- Ne rohanjunk
előre.
- Persze, még
csak csecsemő. De egyszer ő lesz a koronaherceg, igaz?
- Hálám jeléül
első asszonyommá léptetlek elő! – Hagyta figyelmem kívül a fiatal nő kérdését.”
Kezdem észlelni a körülöttem állókat.
Mindenki arra a pillanatra vár.
Megvető pillantásukkal sürgetnek. Nem figyelek rájuk. Nem nézek senkire, méltóságom,
mi egyedül megmaradt.
„ – Tudd hol a
helyed! – emelte fel hangját. Az előtte álló fiatal lány megszeppenve húzta
össze magát. – Te kis senki! Azt hiszed, hogy ha felveszed a díszes ruhát és a
Nagyúr mellett ülhetsz, feljogosít arra, hogy ne add meg a tiszteletet?!
- Elnézést
kérek, nem állt szándékomban megbántani téged – hebegte amaz reszkető hanggal.
- Elmondom először
és utoljára – olyan közel lépett a lányhoz, hogy orruk majdnem összeért. Az
úrnő lehalkította hangját, szinte csak suttogott, ezzel libabőrt okozva a
tűzpiros ruhát viselő, szinte már remegő lánynak. – Én a Nagyúr első asszonya
vagyok, ki fiúval ajándékozta meg Őt! Ezáltal én vagyok itt a rangidős, engem
olyan jogok illetnek meg, mint egy királynőt! Fiam hamarosan a trónörökös lesz
és ezzel még nagyobb tisztelet fog engem övezni! Jól vésd az eszedbe: lehet,
hogy most benned leli örömét és téged tüntet ki a figyelmével, de úgy fogsz
járni, mint a többi ágyas: megun és eldob. Ellenben én mindig itt leszek
mellette.”
Melletted álló, gyászruhába öltözött nőre pillantok.
Arckifejezése szomorú, együttérző. Győztél, beismerem. Túl sok mindent követtem
el ellened, tudom. Így hát inkább gyűlölj, mint szánj! Sokáig halálodat
kívántam, amiért elvettél tőlem mindent, ami számomra fontos volt, de most már
csak benned bízok.
„ Zokogva
rogyott a földre. Kétségbeesve karolta át a Nagyasszony lábát, könnyeivel
eláztatva annak szoknyáját. Ő meglepetten nézett a földön sírórohamot kapott
nőre, ki minden méltóságát eldobva előtte térdepelt.
- Könyörgöm
neked! – Minden erejét összeszedve próbált artikulálni. – Szánj meg! A
legnagyobb büntetés volt számomra, amit tőled kaptam, hogy elvetted fiamat.
Beismerem tettemet, de nézz rám! Gyűlöllek, amiért elvetted tőlem egyetlen
örömöm forrását, de mégis benned bízok a legjobban! Kérlek, könyörgöm neked,
hogy mentsd meg a herceg életét! Ne hagyd, hogy száműzzék az udvarból, mert
kint a biztos halál vár rá! Könyörgök, hogy vigyázz rá, most már senki nem lesz
mellette! Ez az utolsó kérésem feléd, ne bánts egy ártatlan gyereket!”
Lehunyom szemem. Érzem, hogy könnyeim lefolynak
arcomon, állam hegyéről kézfejemre csöppennek. Szoknyámat erősen szorítom,
próbálok nagy levegőt venni, de csak szaggatottan tudok lélegezni. Lassan kinyitom
szemem, könnyfátyolon keresztül is Téged látlak. Homályosan, de látom
érzelemmentes arcodat, merev testtartásodat. Remélem, hogy magányodban ejtesz
értem egy könnycseppet.
Remegő kezekkel nyúlok az edény felé. Pont elfér a
kezemben. Tartalma ki – kilöttyen szoknyámra, beszínezve annak hőfehér anyagát.
Én is így szennyeztem be mások életét. Utolsó próbatételem következik.
Teljesítem felém intézett parancsodat.
A méreg keserű és forró. Érzem, hogy lefolyik a
torkomon és eléri gyomromomat. Azonnal összerándulok a fájdalomtól, kiesik kezemből
az edény, messze gurul. Mellkasomhoz kapok, próbálom kiszakítani a tüzes
érzést, de minél jobban küzdök, annál jobban felemészt. Nem kapok levegőt, fuldoklom.
Köhögni próbálok, de csak vér folyik ki a számon, beszennyezve arcom, kezem és
ruhám. Mintha a pokol tüzén égnék, elönt a forróság, verejtékezem. Könnyeim
megállíthatatlanul folynak, próbállak keresni a tekintetemmel, de egy hirtelen
mozdulat elvonja figyelmemet.
Fülemben dobogó szívemtől nem hallok semmit,
elmosódottan, de látom, ahogy a herceg felém rohan, üvölt valamit, sír, de
lefogják, próbálják elvinni. Ellenkezik, felém nyújtózkodik. Irtózatos fájdalom
ül ki az arcán, önkívületében dobálja magát.
A Nagyasszonyra nézek, de látom rajta, hogy ő se érti,
miért van itt. Megígérte, hogy nem engedi, hogy fiam lássa halálomat, akkor
mégis mit keres itt? Nagyuram, hát ennyire szívtelen vagy?
Fájdalomtól összegörnyedek, nem bírom magam tartani,
összecsuklok. Próbálom felemelni kezem, gyermekem felé nyújtani karom, hátha
elérem, még utoljára ölelhetem, de gyengülök. A forróság belül felemészt. Hát
ennyire gonosz lennék, hogy a legfájdalmasabb büntetést sújtották rám?
„ Nem bántam
meg, amit tettem. Ha kell, újból megtenném. Tudod miért? Mert meg kell tartanom
a pozíciómat ahhoz, hogy megtudjam védeni a herceget. Nem magam miatt tettem
ezeket a dolgokat, nem kedvtelésből ölettem meg embereket.
Szerettél te
valaha? Én teljes szívemből, őszintén szerettelek.
Emlékszel? Közös
jövőt terveztünk, ahol majd én leszek a feleséged, és sosem fogsz más nőt
szeretni. Mindig meg kellett harcolnom az elsőbbségemért, mindig figyelmen
kívül hagytál, mindig összetörtél, mikor új asszonyt kerestél magadnak.
Mindezek ellenére én bíztam benned, mert a végén, mindig nálam kerestél
vígaszt. Én voltam a támaszod. De te semmibe se néztél, üres szavakkal
hitegettél. Sokkal fiatalabb lányt vettél magadhoz, holott én voltam veled a
kezdetektől, én támogattalak, én segítettelek trónra! Mégis azt a nőt vetted el
feleségül! Próbáltam felülkerekedni féltékenységemen és sértettségemen;
elfogadtam, hogy többet én nem jelentek neked semmit. Még az emlékemet sem
tisztelted. De Nagy uram, nekem van egy fiam, akit te nem neveztél ki
koronahercegnek, ezzel állandó bizonytalanságban hagyva minket.
Mikor elvetted
azt a nőt, azzal a halálos ítéletemet írtad alá. Ha gyermeke születik, és fiú,
akkor elsőbbséget fog élvezni az enyémmel szemben, ha pedig trónra kerül,
testvéreit kivégezteti. Melyik anya szeretné végig nézni gyermeke halálát? Nem
vagyok büszke arra, hogy egy ártatlan gyermek életét vettem el, de ha ez kell
ahhoz, hogy fiamat megmentsem, megteszem újra!
Uram, nem
keresek mentségeket, mindent én követtem el, minden szörnyűség az én
parancsomra történt. De te tettél ilyenné. Ha engem el is taszítasz magadtól,
akkor is harcolni fogok gyermekemért!”
