5. fejezet

Meglepetten és egy kicsit bosszúsan néztem a mellettem álldogáló idolra, aki nyugodtan várakozott.  - Máskor ne verd szét az automatát, hanem tanuld meg használni – mondta rám se nézve, miközben kezébe fogta a kis műanyag poharat és hátat fordított nekem. Pár pillanatig csak pislogás nélkül bámultam utána, majd miután felébredtem a sokkból, utána eredtem.

- Hé! Mit képzelsz? Elmész a kávémmal? – kiáltottam utána és elé szaladtam. Széttárt karokkal próbáltam elállni az útját, mire megállt. Érdeklődve nézegetett, mire úgy éreztem magam, minta az állatkertben lennék, de a rács túloldalán.

- Igen. Talán zavar?

- Te most szórakozol velem? – Válaszoltam kérdésre kérdéssel és felhúztam az egyik szemöldököm. Csípőre tett kézzel próbáltam olyan csúnyán és méltóságteljesen nézni, ahogy csak tudtam.

- Nem – rázta meg a fejét pár perc gondolkozás után. Fújtattam egyet, majd egyszerűen kivettem a kezéből a poharat.

- Akkor fizesd ki – öltöttem rá nyelvet, majd belekortyoltam a barna folyadékba, de az olyan keserű volt, hogy még a fogam is görcsbe rándult tőle. Fintoromat elnyomva adtam vissza a kezébe. – Elfelejtettem cukrot kérni bele – Adtam választ a fel nem tett kérdésre, mire gúnyosan elhúzta a száját.

- Most már nem kell?

- A tiéd lehet.

- Köszönöm nagylelkűségedet. – bólintott tettetett elismeréssel. Megelégeltem a beszólásait, ráadásul semmi kedvem nem volt vele találkozni, így nemes egyszerűséggel sarkon fordultam és elindultam vissza a stúdióba. Alig mentem pár métert, mikor a szemem sarkából megláttam, hogy Suho utánam jött és felvéve az én tempómat ballag mellettem. Úgy tettem, mintha nem is vettem volna észre; továbbra is feltartott fejjel mentem.

- Holnap is így fogsz duzzogni? – törte meg a csendet, mire megtorpantam. Pókerarccal néztem fel rá. Az arca semleges maradt, de a szeme szórakozottságtól csillogott.

- Miről beszélsz?

- Csak arról, hogyha holnap is ilyen leszel, az megnehezíti mindenkinek a munkát. Hisz itt lesz majd a banda összes tagja. Készen állsz, kislány? – Ez a feltételezés egyszerre mosolyogtatott meg és tett bosszússá. Kinek képzeli ő magát? Komolyan gyerekesnek nevezett?!

- Na, ide figyelj, Suho, vagy mi is az igazi neved – böktem meg a mutatóujjammal a mellkasát. Meglepettség ült az arckifejezésén, de a szeme elárulta, hogy élvezi a szekálásomat. – Nem hiába tartok ott, ahol. Sokkal nagyobb és komolyabb feladatokkal is megbíztak már, mint egy fanmeeting. Ha kételkedsz a tudásomban, kérdezz meg itt nyugodtan bárkit. Bátran fogják állítani, hogy milyen jó, kiváló munkaerő vagyok. Felelősséget, precizitást és végtelen türelmet igényel a munkám. Szóval mielőtt elszállnál, kipukkasztom azt a nagy egódat, ami a föld felé emel. Nézz szét! Itt mindenki azon fáradozik, hogy tökéletesnek állítson be titeket. Légy inkább hálás, mintsem, hogy kötözködj! – Szavaim nyomatékosítására minden mondatommal megböktem a mellkasát. A fiú türelmesen végighallgatta a monológomat és mikor végeztem, megdörzsölte a fájó pontot, ahol az ujjam erőt fejtett ki rá. Felhúzott orral fordultam meg, de eszembe jutott valami, így visszafordultam. – És nem vagyok kislány! – A copfomat meghúzva trappoltam a folyosón. Teljesen végig sértett. Hát nem tudja, hogy én itt kivagyok? Hogy merészel kételkedni a teljesítményemben? Nem hiába kaptam én ezt a feladatot. Egy nagyot sóhajtva támaszkodtam meg a korlátnál és lefelé nézve figyeltem, ahogy a beosztottak sietnek a munkájukat végezve. Talán nem kellett volna így beszélnem vele. Még a végén panaszt tesz rám. És akkor elveszik tőlem ezt a feladatot. De olyan allergiás vagyok arra, ha az emberek a tudásomat becsmérlik! Így nem fog komolyan venni, ha minden szúrkálódós megjegyzésére felkapom a vizet. Mondjuk, eddig sikerült magamat beállítani egy hisztis kislánynak, akinek gond van a memóriájával. Ha jól számolom, akkor ez volt a harmadik kínos találkozásunk. És még én legyek finom, meg kedves! Pff, még mit nem!

Elmélkedésemből az rángatott ki, hogy megláttam a szemem sarkából egy mellém álló személyt. Nem fordítottam oda a fejem, hisz tudtam, hogy ki az. A korlátra támaszkodva álltunk egy darabig, mikor megelégelte a „úgy teszünk, mintha nem enne itt senki” jelenetet és felém nyújtott valamit. Lenéztem és barna műanyagpohárnak a tartalmával néztem farkasszemet.

- Mi ez? – néztem rá bárgyú szemekkel, mire felnevetett.

- Kávé – nyomta a kezembe a poharat – Úgy gondolom, hogy megérdemled.

- Miután elvetted az enyémet? – húztam gúnyos mosolyra a szám. Belekóstoltam a folyadékba és mikor az enyhén kesernyés íz legördült a torkomon, jóleső melegség árasztott el. Suho mosolyogva megrázta a fejét. – Ne haragudj. Tudom, hogy sokat dolgoztok és nem kevés energiát fektettetek bele, hogy ott lehessetek, ahol vagytok. Csak tudod…

- Senkinek nem esik jól, ha kritizálják, vagy lenézik. Tudom. – Bólogatott elkomolyodva.

- Szóval, ha már itt tartunk – Köszörültem meg a torkom és elővarázsoltam egy bájos mosolyt – Adhatnál pár tippet. Milyen elképzelésed és ötleted van?

- Az előbb mondtad, hogy megbirkózol a feladattal. Sok sikert! – kacsintott rám, majd elrugaszkodott a korláttól és az ellentétes irányba indult.

- Puszta kíváncsiság vezérel! Nem lehet megkérdezni, ha már olyan nagy leader vagy? Jól van, nem kell a véleményed, majd kitalálok valamit! – kiáltottam utána, de füle botját sem mozdította – Aish! – Toporzékoltam a lábammal. Egy hangosat fújtatva megfordultam és a kávémat szürcsölgetve elindultam.

Ebédidőmet kihasználva mentem le a büfébe. Egészen idáig semmilyen ötlet nem jutott az eszembe, pedig jó lenne, mert szorít az idő. Ma délután összeül a kupaktanács, és megvitatjuk a dolgokat, de nem mehetek oda úgy, hogy nem tudok kinyilvánítani saját véleményt. Kínos lenne a részemről.

Éppen csak letettem a megrakott tálcát az asztalra és leültem, rögtön megjelent életem megrontója. Kun Woo. Szemrebbenés nélkül néztem, ahogy elhelyezkedik és neki áll enni.

- Neked muszáj itt lenned? Pont mikor ebédelek? – kérdésemre felnézett és megrántotta a vállát. Az ég felé emeltem a tekintetem, elmormoltam egy imát, hogy legyen türelmem ehhez az emberhez és én is neki álltam enni. Pár perc csend után Kun Woo felnézett.

- Van már valami ötleted?

- Tudtam, ahogy akarsz valamit! – ráztam felé az ujjam. Olyan nincs, hogy ez a hapsi hátsó szándék nélkül jöjjön ide!

- Ja, ebédelni, miközben összeegyeztetjük az ötleteinket. – Tátott szájjal meredt rám. Tollas a hátam? Ilyen hülyének néz? Felkönyököltem az asztallapra és intettem, hogy jöjjön közelebb. Előre hajolt és csillogó szemekkel várta, hogy elmondok neki titkokat.

- Szerinted el fogom mondani? Még a végén lekopiznál és beállítanád az egészet úgy, mintha a te ötleted lett volna – súgtam neki, majd visszadőltem és tovább ettem. Kun Woo ugyanott maradt. Fáziskésés után megmozdult. Szikrákat szóró szemekkel figyelt, miközben felemelkedett a székről.

- Jól van, legalább tudom, hogy nincs ötleted – felkapta a tálcáját és elment. Fülig érő vigyorral néztem utána, majd miután visszafordultam, ez a vigyor lehervad az arcomról. Igazából úgy megijedtem, hogy majdnem kihánytam a szívemet is, mikor szembe találtam magam Yumival.

- Miért nem hagytok enni?! – Rejtettem arcomat a tenyerembe a kisebb szívinfarktus után.

- Ma délután lesz a konferencia.

- Tudom. Még ki kell találnom valamit – mondtam a tenyerem mögül.

- Izgulok.

- Miért?

- Nem tudom, mit mondjak. – Ez volt az a pillanat, mikor előmerészkedtem rejtekhelyemről és Yumira néztem. Csüggedten lógatta a fejét, az asztal alatt pedig morzsolta az ujjait. Ritka alkalomnak számított, ha Yumi ideges. Ő mindig magabiztos és semmitől sem fél. Ezért is ő a szószólónk. A kis beszélőkéje mindig pörög, improvizálni nagyon tud, és úgy meg tudja csavarni a dolgokat, hogy teljesen más lesz a téma, mint eredetileg.

- Hé – fogtam meg a kezét, mire rám nézett. – Mitől félsz? Több százszor csináltál már ilyet. Ha valami gáz lesz, csak improvizálsz és megmondod, hogy vágják ki.

- Rendben – mosolygott rám.

Feszengve ültem a tölgyfaillatú asztalnál és erőltetett mosollyal az arcomon pásztáztam a befelé áramló embereket. Az idegességem oka pedig nem más, mint ez az alig másfél órás megbeszélés, amire úgy jöttem el, hogy nem készültem semmit. Komolyan, a záróvizsgáimra nagyobb nyugalommal mentem. Kínomban a számat rágcsáltam és összeugrott a gyomrom, ahogy megláttam Mr.Hong-ot. Ő is észrevett és egy barátságos mosollyal biccentett. Én is hasonlót produkáltam, de valószínű, hogy vicsorításhoz hasonlított a produkcióm, mint fesztelenüdvözlés.

- Mindenki itt van? – állt fel a helyéről Mr. Um. Gyors körülnézés után biccentett, majd folytatta. – Akkor kezdjünk is hozzá.

Olyan kicsire próbáltam meghúzni magam, ahogy csak tudtam. Minden erőmmel azon voltam, hogy belepréselődjek a székbe és láthatatlanná váljak. Levegőt sem mertem venni, nehogy hirtelen eszükbe jusson, hogy én is ott vagyok. Gondolataim ezerrel pörögtek. Minden kiejtett szó bevésődött az agyamba és próbáltak vele kezdeni valamit. Semmi. Egy használható ötlet, egy mondat, egy szín, de még a saját nevem sem jutott eszembe. Időt akartam nyerni. Mindenki bombázta a másikat az ötleteivel, szórták a megannyi lehetőséget, én meg ültem ott, mint aki karót nyelt. Az átok fél óra után tört meg. Vagy inkább kezdődött. Hirtelen fel sem fogtam, el sem jutott az eszemig, hogy hozzám szóltak. De a mellettem ülő megszánt és könyökével meglökött épp annyira, hogy felébredjek álomvilágomból.

Zavartan körbenéztem és a rám szegeződő kíváncsi pillantásokból ítélve az én válaszomra vártak. Egyre pirosodó fejjel néztem az asztal végébe, ahol főnököm ült.

- Elnézést – makogtam, de még én sem ismertem fel saját hangomat. Krákogtam egyet, hogy visszanyerjem eredeti hangszínem és kihúztam magam. Ezt még Yumitól tanultam. Ha azt mutatod, hogy erős vagy és magabiztos, akkor a környezeted elhiszi. Hiába remeg a gyomrod és érzed, hogy belül már atomjaidra hulltál az idegességtől; mutasd azt a világnak, hogy céltudatos vagy és nem félsz semmitől. – Megismételné a kérdést?

- Mit szólsz az eddigi tervekhez? Vagy van valami konkrét elképzelésed? Yeon Hee, egész végig hallgattál. – Oh, hát nekem elég sok elképzelésem van arról, hogy menekülök ki ebből a teremből, változtatok lakhelyet, férfivá operáltatom magam, hogy aztán senki ne találjon meg.

- Igazából, öhm… - és ekkor csapott fejbe az ötlet, mint valami bunkós bot. Olyan szinten fájt, hogy beleszédültem. – Először is kéne egy reklám, ami felkészíti a fanokat az mv-re. Amin elolvadnak, ami után sóvárognak, és hajukat tépdesve fogják kérdezni, hogy lehet – e majd őket überelni. A válasz pedig az igen lesz. Ez lehetne tíz perces, kis mozdulatot, állapotot bemutató videó. Egy édes kis arc. Egy cuki pofa. Élénk színek. Szívet megmelengető mosoly. A kisfilm viszont lehetne ennek az ellentéte. Dögös, férfias megjelenés, rossz fiús külső, sötét színek, elhagyatott utca. Mit szóltok? – néztem körbe. Mindenki csendben ült, bólogatott, majd zajongásba csapott át a kezdeti susmorgás. Fogalmam sincs, hogy ez miért nem jutott előbb eszembe. Az egyik öltönyös fickó szót kért.

- Nekem tetszik. Tökéletes variáció lenne.

- Nekem is elnyerte a tetszésemet. Már látom magam előtt a ruhákat – bólogatott az egyik feltűzött hajú nő. Se perc alatt olyan egyetértés született a teremben, amit a politikai képviselők megirigyelhettek volna. Büszke mosollyal néztem főnökömre, ki tollát ki-be kapcsolgatva nézett. Egy aprót bólintott, mire vigyorom még szélesebb lett.

- Mit szól hozzá Mr. Hong? – fordult hirtelen a menedzser felé. Minden szem rá szegeződött. Egy darabig lehajtott fejjel fixírozta az asztallapot, rágta, emésztette és mérlegelte a dolgokat. Végül felemelte a fejét és tekintetét körbe futatta a bent ülőkön. Szeme megakadt rajtam.

- Nem csalódtam kisasszony. Örülnék, ha ez az ötlet valósulna meg. Esetleg a fiúk közül segédkezzen valaki?

- Nem szükséges, megoldom egyedül is. – Büszke arckifejezésemet semmi nem moshatta le. Semmi sem vehette el a jókedvemet. Nagyon nehezen ment a további koncentrálás, hisz csak az járt a fejemben, hogy nyertem magamnak egy hibátlan ajánló levelet. Másfél óra úgy eltelt, mintha elfújták volna.

- Akkor hát, hölgyeim és uraim, megegyeztünk. Holnap neki látunk. Jó munkát végeztek, köszönöm, hogy megjelentek! – Állt fel Mr. Um és szélnek eresztette a kis csapatot. Összeszedtem a holmimat és a bejárat felé ballagtam. Főnököm hirtelen mellettem termet és átkarolta a vállamat, így vezetett ki a folyosóra.

- Büszke vagyok rád, Yeon Hee. Mr. Hong oda van tőled. Ne okozz csalódást és próbálj meg minél kevesebb bajt okozni.

- Igenis – szalutáltam, mire kaptam tőle egy fejcsóválást és magamra hagyott. Huh, holnap kemény napom lesz. A három fiúból már eggyel túlestem a kínos találkozáson. Hátra van még kettő. Akkor a végtelenbe és tovább!

4. fejezet

Üveges szemekkel bambultam magam elé. Egyáltalán nem észleltem a körülöttem történő dolgokat. A fejemben újra, meg újra lejátszódtak az események. Hogy lehettem én ilyen hülye? Ennyire ostoba? Híresek, mindenki ismeri az arcukat, ráadásul pont aznap volt a koncertjük, láttam is őket, erre…. Kim Yeon Hee, neked kezelésre van szükséged!

- Akkor délután megbeszéljük az elképzeléseket. Kisasszony, remélem, együtt tudunk működni – tört utat ez a mondat a gondolataim közé. Kábultan néztem fel, nem is értem, hogy hol vagyok, és mit keresek én itt; gyorsan összeszedtem magam és megfogtam Mr. Hong kezét, miközben egy mosolyt erőltettem magamra. Mikor kimentek, visszazuhantam a székre.

- Jól vagy? – fogta meg a vállam Mr. Um.

- Persze – bólogattam. Pár percet még maradtam az irodában, megbeszélni egyéb teendőket, majd elindultam vissza a stúdióba. Kár, hogy a tervem első lépésénél megakadtam, hisz mihelyst kiléptem az ajtón, megpillantottam Suhot. A falnak vette hátát, lábát lazán keresztbe rakta és becsukott szemmel várakozott. A rémület azonnal átcikázott rajtam és próbáltam olyan halkan becsukni az ajtót, ahogy csak tudtam. Lábujjhegyen kezdtem el araszolni, nehogy észrevegyen, de hirtelen kipattantak a szemei és a fejét felém fordította. Tágra nyíl szemekkel figyeltem, majd egy nagyobbat nyelve elkezdtem szedni a lábamat. Nem futhattam el, az eléggé feltűnő lenne, de talán azt hiszi, hogy sietek és nem fog utánam jönni.

- Hé, várj egy percet! – Pechemre utánam kiabált. Nem nézek hátra, nem nézek hátra! Egyre gyorsabban mentem, majdnem, hogy futottam, de éreztem a hátamon a tekintetét. Egyet gondolva lefordultam egy kihalt folyosóra, és megcéloztam egy árván álldogáló hatalmas szobanövényt, amelynek akkora levelei voltak, hogy egy elefánt is elbújhatott volna mögötte. Bebújtam mögé és vártam a halálomat. Nem mertem kinézni, nehogy észrevegyen, de hallottam, ahogy egy idő után a léptei elhalnak. Vártam még pár percet, majd megnyugodva fújtam ki a levegőt és előjöttem a növény biztonságot nyújtó levelei mögül. Megigazítottam a hajam, majd kifújva a levegőt lépkedtem a folyosó végéhez, és mikor oda értem, gyorsan jobbra fordultam, de azzal a lendülettel vissza is ugrottam egy kisebb sikkantás kíséretében. Szívemre helyezett kézzel néztem az előttem álló Suhot, aki várakozó arckifejezéssel meredt rám.

 - Megijesztettél – köhögtem kissé erőltetetten, majd a mellettünk lévő falat kezdtem el bámulni azon személy helyett, aki előtt egyszer már beégettem magam.

 - Csak beszélni szeretnék veled – szólalt meg lágy, mély hangján és bár nem láttam, kihallottam a hangjából, hogy mosolyog.

- Azt hiszem, hogy új búvóhelyet kell találnom – tűrtem a fülem mögé egy rakoncátlan hajszálat. Mondatomra felnevetett, mire felé kaptam a tekintetem. Nem vártam egy ilyen reakciót. Suho magabiztosnak és kedvesnek tűnt. Mégis több menekülési útvonal futott át az agyamon.

- Attól tartok, hogy felesleges lenne, ha már együtt kell dolgoznunk – hagyta abba a nevetést és szórakozott tekintettel méregetett. Ami kifejezetten zavart.

- Ha megbocsájtasz, akkor én most elmennék; dolgom van – hajoltam meg gyorsan előtte, majd spuriztam is volna el mellette, de megfogta a karom és határozottan, mégis gyengéden visszahúzott maga elé. Felháborodtan meredtem fel rá; miért ennyire makacs, hogy nem ért a szép szóból?

- Ya! Mit képzelsz? – rántottam ki a karomat a szorításából. – Mondtam, hogy nem érek rá!

- Csak kérdezni szeretnék valamit – hagyta figyelmen kívül a zsörtölődésemet. Kijelentésére összerezzentem, majd félve néztem rá. Ugye, most nem…?

- Nem ér rá? – kockáztattam meg a lehetetlent.

- Később is lehet, de jobb most túlesni rajta. – Igaza volt. Később még kínosabb lenne.  Hát akkor hajrá, mond ki! Ne kímélj! – Tényleg nem ismertél meg minket? – Kérdése végére becsuktam a szemem és kifújtam az eddig bent tartott levegőt. Lassan ránéztem és a várakozást, kíváncsiságot tükröződő arckifejezését figyelmen kívül hagyva belekezdtem életem egyik legkínosabb magyarázatába.

- Így van. Nem tudom, hogy miért, de tényleg nem ugrott be, hogy kik vagytok. Szét voltam esve, az aznapi nap nagyon kuszára sikeredett. Sajnálom. Tényleg. – Hadartam el gyorsan a monológomat. Suho csak állt és nézett. Tekintetét a két szemem között járatta. – Itt vagy? – törtem meg a két perces beállt csendet.

- Igen, csak tudod, nem sűrűn vágják a képünkbe, hogy nem tudják a nevünket – köszörülte meg a torkát, majd elmosolyodott.

- Mondtam már, hogy csak véletlen volt! Nem kell őrültnek nézni, oké? – fontam durcásan össze magam előtt a karom. – Mindenkinek lehet rossz napja. Ne hidd, hogy mindenkinek tudnia kell, hogy ki vagy! Most pedig dolgom van – hajoltam meg és végig lefelé nézve kikerültem őt.

- Örülök, hogy megismertelek! – kiáltott utánam, mire még jobban vörös lett az arcom a megszégyenüléstől. Összezárt szemekkel próbáltam kiverni fejemből a hangját és sietős tempóban indultam meg Yumi keresésére.

Barátnőmet a sminkes szoba előtt találtam meg. Kérdezés nélkül megragadtam a karját és behúztam magam után a szobába. Yumi idétlenül toporogva próbálta megtalálni az egyensúlyát, aminek az elvesztését a beviharzásomnak köszönhetett. Becsuktam magam mögött az ajtót, majd gyorsan körbefutottam a szobát, megbizonyosodva arról, hogy rajtunk kívül nincs bent senki.

- Mégis mi ütött beléd? – nézett rám furán Yumi. Kétségbeesett arccal álltam meg előtte.

- Emlékszel, mikor azt meséltem, hogy karamboloztam pár sráccal.

- Persze – ült le az egyik sminkes székbe barátnőm.

- Rájöttem, hogy kik azok.

- Kik? – csillant fel gesztenyebarna szeme Yuminak. A halántékomat masszírozva kezdtem el fel-alá járkálni.

- Az egyikkel összefutottam nemrég. Kiderült, hogy én leszek a producerük.

- Ez tök jó! – pattant fel a helyéről Yumi, mire összezavarodva néztem rá. Most komolyan nem érti a helyzetet? – Yeon Hee, ez egy nagyszerű lehetőség, főleg ha helyes a pasas! Na, ki ő? Pontosabb ők? – húzgálta jelentőségteljesen a szemöldökét, mire csak még elképedve néztem rá. Lehet, hogy nem nekem tenne jót egy kapcsolat, hanem kelekótya barátnőmnek?

- Az Exo! – kiáltottam tehetetlenül, mire Yumi úgy ahogy volt lefagyott. – Érted?!

- Szóval – köszörülte meg a torkát – azt akarod mondani, hogy akikre ráestél, azok nem mások, mint az egyik leghíresebb fiúbandának a tagjai? – Na, jó, ez így kimondva még gázabb… Rémülten roskadtam le a közelemben lévő székre és úgy bólogattam. Yumi is kitágult szemekkel ült vissza a helyére és így maradtunk egy darabig.

- Majd azt mondjuk, hogy ilyen főnökösködő vagy. Ezért bunkóztál velük – nézett maga elé a felcopfozott hajú lány, akinek a mondatát először fel sem fogtam, olyan halkan mondta.

- Már bevallottam, hogy nem ismertem fel őket – sértődtem meg egy pillanatra – mégis mi az, hogy főnökösködő? Kikérem magamnak! – majd megint összezuhantam.

- Ugye nem lett semmi bajuk? – hallottam meg újból a hangját, mire válaszul csak hümmögtem. – Mert ha valamit, egy kisebb kis sérülést is okoztál nekik, akkor vége; biztos, hogy kirúgnak. – Tányér nagyságú szemekkel bámultam a fényesre súrolt parkettát, miközben magamban igazat kellett adnom Yuminak. Ha kiderül, hogy fáj valamije a gyereknek, akkor azért én leszek a felelős! Na, nem! Tisztességes felmondást képzeltem el magamnak, nem pedig egy idol könyökfájásra való panaszkodása miatt való lapátra kerülést!

- Ember, eszednél vagy?! – rántottak fel ültemből, mire, ha lehet még nagyobb sokkot kaptam. Halálfélelemmel néztem a vállamat szorongató Yumit, akinek az arcán tisztán látható volt a kétségbeesés és a hitetlenség. – Mégis miért vagy ennyire idióta? Az első benyomás a legfontosabb! Úgy kellett volna megismerniük téged, mint egy felelősség teljes producert, akiről igazat írtak az újságok és csak pozitívokat lehet mondani! Szerinted nem fog elterjedni maguk közt az a hír, hogy még csak fel sem ismerted őket, ráadásul szó szerint levetted a lábáról az egyik tagot? Gratulálok kisanyám, sikerült félőrültként bemutatnod magad! – mondandója végén befejezte a faltól falig való járkálást, amitől már szédültem, és vérben forgó szemekkel nézett rám.

- Nem kell túldramatizálni! Bárki leeshet a lépcsőn! – reagáltam monológjának azon részénél, ahol kezdeni is tudtam valamit. Most őszintén… léteznek balestek. Kár, hogy azok kilencven százaléka velem történik meg.

- Ugye rólam nem feltételeznek semmit? – idétlen fejrázásom után megnyugodva fújta ki a levegőt – Akkor még van esélyem normális emberként megjelenni előttük.

- Arról ne is álmodj! Ha majd egy kicsit jobban megismernek, kettőnk közül én leszek a normálisabb – fújtam fel óvodás módjára az arcom, mire Yumi pókerarccal meredt rám. Így maradtunk addig, míg el nem zsibbadt az arcom és egy leeresztett lufihoz hasonló hangot nem produkáltam. Ekkor mindkettőnkből kitört a nevetést, amit elég sokáig nem tudtunk abba hagyni. Így szokott nálunk lenni. Először a másikon röhögünk, majd azon, ahogy a másik nevet, végül már egymáson. Az utolsó fázis az, amikor már kínunkban nem tudjuk abba hagyni a röhögést. Most is így van, nekem már a könnyem folyt, míg Yumi a hasát fogva próbált lenyugodni.

- Istenem! – Néztem a plafon felé és próbáltam úgy megtörölni a szemem, hogy a sminkem ne kenődjön el. – Nem hiszem el, hogy ez velem történik meg.

- Legalább tudják, hogy nem esel hátra attól, hogy híresek – hajolt a tükör elé és saját tükörképét bámulva legyezte a nevetéstől kipirosodott arcát.

- Csak előre – sandítottam rá, mire megint felfelé görbült a szája sarka. – Mindegy, majd valahogy megoldom. Mint eddig mindent.

- Sok sikert – kacsintott rám Yumi, miközben az ajtó felé lépkedett. Megilletődve kaptam a keze után.

- Nem is segítesz? – néztem rá kiskutya szemekkel, de nem hatotta meg. Összeszűkített szemekkel tette csípőre a kezét.

- Ez a te sarad, neked kell megoldanod a problémáidat. Te keverted magad ebbe a helyzetbe, mássz is ki belőle!

- Milyen barátnő vagy te? – néztem rá szemrehányóan, hisz azért tőle több együttérzést vártam.

- Olyan, aki megpróbálkozik a lehetetlennel, azaz megpróbálom elérni azt, hogy ne csinálj magadból még nagyobb idiótát – tette a mutatóujját a homlokomra és egy kicsit meglökött. A homlokomat dörzsölve álltam félre és hagytam, hogy Yumi kimenjen a sminkszobából. Elmormoltam még pár imát, hogy legyen velem kegyes az Ég és ne sodorjon még elviselhetetlenebb helyzetbe; majd követtem barátnőm példáját és kiléptem a nyüzsgő térbe.

Teljesen elfáradva ültem a stúdióban és az üvegfal mögötti lányt néztem, ahogy szenvedett a dal feléneklésével, hisz már sokadjára kezdett neki újból, de valahogy sosem jött össze neki a hangszín. Az államat jobb tenyeremben pihentettem, míg felkönyököltem a pultra. Kollégáim is nagyon unták a szenvedést és ez már nagyon látszott az arcukon. Többször is átjavították a dallamot, volt, hogy már a meglévő szövegbe is belenyúltak, de még mindig nem elégedettek az eredménnyel. A majdnem velem egyidős lánynak gyönyörű hangja volt, mégis mindig elcsúszott pár oktávval.

- Próbáljuk meg még egyszer, jó? És több érzelmet vigyél bele – mondta a mikrofonba Joe, egy tengerentúli születésű férfi, aki a harmincas éveinek végét taposta. A lány idegesen feltúrta a haját, majd nyugalmat erőltetve magára –újból – belekezdett a dalba. Valami szerelmes tini dal az egész, nekem abszolút nem jön be sem a dallama, sem a szövege. Nem akarok beleszólni a felvételbe, hisz nekem ebben nincs szerepem, de teljesen átérzem a többiek nyűgjét. Mint mondtam a lánynak csodaszép hangja van, ha énekel, olyan, mintha több kis csengettyű csilingelne, viszont a dögös részeknél elakad, és hiába dalol teli torokból, nem jön át a lényeg. Olyan, mintha szakadék szélén kapaszkodnál az életedért, de nem tudsz segítséget hívni, sem felhúzni magad, mert hiányzik belőled az erő és az akarat. Ez pont olyan. Viszont szerintem ott kezdődik a legnagyobb probléma, hogy ez a dal nem az énekesnőnek való.

Még közel sem jártunk a dal végéhez, Joe egyszerű mozdulattal lerántotta magáról a szemüvegét és ledobta a papírokkal teli asztalra. Hátra dőlve orrnyergét kezdte masszírozni, miközben megálljt intett a kezével, mire rögtön abba maradt a zene. A mikrofon előtt álló fiatal csajszi megilletődve meredt az üvegen túlra.

- Ennyi elég lesz. Később még megpróbálkozunk a felvétellel, most tartsunk szünetet – mondandója végén felpattant az irodai székből és egyenesen az ajtóhoz ment. A lány levette fejéről a fülhallgatót és elkenődve ment ki ő is az ajtón.

- Yeon Hee! – nevem hallatára hátrafordultam és a reggel találkozott férfival találtam szembe magam. - Gondolkoztunk a nemrég beadott demón és arra jutottunk, hogy megpróbáljuk. Szólj az énekesnőnek, hogy pár nap és megnézheti a végeleges formát.

- Rendben – bólintottam és már kaptam is elő a telefonom, hogy szóljak az illetékesnek, mielőtt elfelejtem. Miután lerendeztem a beszélgetést újból az asztal felé fordultam és az elővett üres papírt kezdtem el szuggerálni. Valami ötlet kéne az Exo reklámjához, de semmi használható nem jut eszembe a pár órával folytatott beszélgetésen kívül. Több mint hat papírt firkáltam és gyűrtem össze, viszont egy sem nyerte el a tetszésem. Bosszúsan gyűjtöttem össze az elhajigált vázlatokat és dobtam ki a kukába. Úgy döntöttem nem pazarolok el több lapot, ha szegény fákat kivágták. Nem akarom el, hogy sírjanak a túlvilágon. Felkaptam a pénztárcámat és halkan, hogy nehogy megzavarjam – az elkezdődött – munkát, kiléptem a folyosóra. Utam egyenesen a kávéautomatához vezetett. Azt terveztem, hogy veszek egy vízízű kávét, hátha megszáll az ihlet. Tervem megint füstbe ment, a mai napom már másodjára, mert a doboz elnyerte a pénzemet.

- Ez nem igaz – fújtattam idegesen és elkezdtem ütögetni a fémlapot. Már az idegösszeroppanás szélén álltam, így egy hatalmasat csaptam az egész berendezésbe. Semmi nem történt, csupán annyi, hogy megrepedt az üveg. Csodálatos… Feladva a harcot engedtem le fájós kezemet, mikor előttem benyúlt valaki és megnyomott egy gombot. A szerkezet azonnal elkezdett működni és se perc alatt kész lett a kávém. Hálásan néztem oldalra, hogy megköszönjem az illetőnek a segítséget, mikor torkomon akadt a mondandóm. A hősies lovag nem más volt, mint Suho. Óriási… 

3. fejezet

Egy halk sikítás hagyta el a számat, ahogy a cipőm talpa megcsúszott a lépcsőn és én előre dőltem. Már csak az rémlik, hogy a lépcsőnél befordul pár fiatal fiú, kiknek az arcán eléggé érzékelhető a meglepettség, viszont az egyik egyre közelebb lett. Kinyújtottam a karomat, hogy valami kapaszkodót keressek, de hiába borultam szinte a nyakába, és ő hiába fogta volna meg a derekam; a lendületem elvitt minket, és ráestünk a padlóra. Tágra nyílt szemekkel figyeltem az arcomtól alig pár centire lévő fiú arcát, aki fájdalmasan összehúzta a szemét, mikor a feje is koppant. Mikor kinyitotta, kérdő tekintettel nézett egyenesen a szemembe. Gyönyörű volt az az igéző tekintet, és egész helyesnek mondanám.

- Jól vagytok? – Kérdezi egy mély hang, mire felocsúdok a bambulásból. Térdelőtámaszba tornázom magam, mire az egyik fiú gyengéden megfogja a karom és felhúz, míg a másik a padlón fekvőnek segít a felállásban. Mikor két lábon állok, gyorsan leporolom magam és meghajolok a felborított srác előtt.

- Kérlek, ne haragudj!

- Semmi baj – motyogja fájdalmasan, miközben a karját dörzsöli. Felegyenesedek és ránézek. Most olyan ismerős.

- Jól vagy? – kérdezi a mellette álló. Ő egy kicsivel alacsonyabb, mint az, akire ráestem. Bólintok egy aprót és elmosolyodok.

- Remélem te is – nézek fel a nálam egy fejjel magasabb srácra, aki még mindig a karját dörzsöli. Most szinte meglepetten nézz rám, majd elmosolyodik. De valahogy ez olyan műmosoly. Beállt közénk az a tipikus kínos csend, mindenki a másikat nézte. Épp arra készültem, hogy sűrű meghajlások és bocsánatkérések közepette elhagyom a megszégyenülésem helyszínét, mikor a –hármójuk közül – a legalacsonyabb srác megszólalt kedves, szinte érdeklődő hangnemben.

- Kérsz autógrammot? – Erre a kérdésre tányér nagyságúvá váltak a szemeim. Én? Autógrammot? Minek nézel te engem? És ki a franc vagy?

- Tessék? – Kérdezem nyugodtságot színlelve, hátha csak rosszul hallottam. Az engem felsegített fiú oda lép a másik kettőhöz.

- Bár sietünk, a rajongókhoz mindig van időnk – húzza szelíd mosolyra a száját.

- Rajongó? Úgy nézek ki, mint egy rajongó? – Kérdezem egy kicsit hisztisebb hangnemben, mire a velem szemben állók, úgy ahogy voltak, lefagytak. – Megbotlottam, valószínűleg meghúztam egy kicsit a bokám, és pont kapóra jöttetek, hogy felfogjátok az esést, de ennél többről nincs szó. Most pedig elmegyek. – Rántok egyet a vállamon, hogy a táska ne essen le, és feltartott fejjel a kijárat felé veszem az irányt. – Még hogy rajongó… - motyogom még magamnak. Vissza se merek nézni, biztos vagyok benne, hogy még mindig ugyanúgy állnak, ahogy faképnél hagytam őket. Ahogy kinyitom az ajtót, megcsap a kellemes, nyári levegő. Gyors léptekkel haladok a parkolóhoz, hogy az autónál várjam meg Yumit. A kisebb fuvallat belekap a hajamba, kissé összekuszálva azt, játszik a fürtjeimmel, miközben a testemet jól eső borzongás futja át, ahogy a lehűlt levegő simogatja bőrömet. Feltekintek az égre, amit beborítanak a csillagok és elgondolkozok azon, hogy mégis kik voltak azok a fiúk. Olyan ismerősnek tűntek, de hol láthattam már őket?

- Hát te min merengsz? – hallok egy ismerős hangot a hátam mögött, és mikor megfordulok, Yumival találom szembe magam.

- Semmin. Te is hallod ezt? – mutatok az égre, mire barátnőm egy lemondó sóhajt hallat.

- Igen. Azt hinné az ember, hogy a fellépés alatt elmegy a hangjuk, de ők mindig rácáfolnak.

- Már azt hittem a fülem cseng. – Bár a dolgozóknak külön parkoló van felállítva, messze a főbejárattól, pontosabban a hátsó kijáratnál van elhelyezve, mégis idehallatszik a fanok őrült sikongatása. Nem értem, hogy bírják. Még ki sem jöttek a srácok, de már visítanak, mint a malac. Nem értem ebben mi a logika: ha meglátnak egy idolt, a józan észt félre téve mennek oda szegényhez, és az arcába üvöltenek. Biztos élmény lehet valakinek úgy dedikálni, hogy minden egyéb mozdulatodra az arcodba sikítanak, vagy ha véletlenül ránézel az illetőre, akkor az már ájultan esik össze.

Mikor hallom a zár kattanását, oda bicegek a kocsi másik oldalához és behuppanok az anyósülésre. A fene, csak megrándult a bokám. Mikor haza érek az lesz az első dolgom, hogy borogatást teszek rá, nehogy bedagadjon.

- Mi baj? – kérdezi Yumi felém fordulva.

- Mi lenne? – kérdezek vissza, miközben becsatolom a biztonsági övet.

- A lábad. Miért sántítasz?

- Csak hoztam a formám. Éppen, hogy elmentél, lezakóztam a lépcsőn.

- Micsoda?! Két percre hagylak magadra és te már összetöröd magad? – néz rám villámló tekintettel, mire csak megrázom a fejem.

- Ráestem egy fiúra. Szegény akkora sokkot kaphatott, de utána meg azt kérdezték, ké…

- Hát miért nem ezzel kezdted? Egy fiúra, igen? Legalább helyes volt? – Még be se fejezem a mondatomat, Yumi már a szavamba vág, és bizalmasan közelebb hajol hozzám, mintha csak valami titkot mondana. Elképedve nézek rá és azon gondolkozok, hogy mégis mikor fogja kinőni ezt a hangulatingadozást. Én is közelebb hajolok hozzá, mire barátnőmnek felcsillan a szeme abban bízva, hogy most valami óriási dolgot fok elmesélni neki.

- Nem azzal voltam elfoglalva, hogy megbámuljam, hanem azzal, hogy felnyaljam magam a padlóról. – Erre a mondatomra Yumi rögtön elkomorodik. Visszadől a helyére és beindítja a motort, miközben én is megtámasztom a hátam. Azonban mielőtt indulnánk, Yumi még egyszer rám néz.

- Te akkora egy idióta vagy – közli halál nyugodtan, és végre elindulunk.

Álmosan tapogatózok az éjjeli szekrényemen, és mikor megtalálom felébredésemnek az okát, a kezembe veszem, és a fülemhez emelem.

- Igen? – szólok bele a készülékbe kómásan, viszont az tovább csörög. Homlokráncolva emelem el a fülemtől a telefonomat, miközben az még mindig csörög. Mikor eljut a tudatomig, hogy csak az ébresztőm szól, és nem hívnak, álmosan kapcsolom ki az idegesítő pittyegést. Mint akit félholtra vertek, úgy kászálódtam ki az ágyból. Az álmosságtól összeragadt szemekkel botorkálok az ablakhoz és félelmet nem ismerve húzom el a függönyt. Mielőtt a Nap vakító sugarai kiégethették volna a retinámat, gyorsan hátraarcot vágtam és a fürdőszobába trappoltam. A zuhanykabinba lépve megnyitottam a hideg vizet, hogy majd az biztos felébreszt. Hát igen, jól gondoltam, tényleg felébresztett. Ahogy a jéghideg folyadék a bőrömhöz ért, úgy ugrottam ki a zuhanyzóból egy sikítás kíséretében. Óvatosan benyúltam és lejjebb csavartam a nyomást és hozzá engedtem a meleget is. Áh, máris sokkal jobb ez a kis langyosság! Miután sikeresen fedezékbe vonult az álmosságom, valamivel üdébben mostam fogat és sminkeltem. Törölközőbe csavarva suhantam vissza a szobába, ahol gondterhelten ácsorogtam egy darabig, azon gondolkozva, hogy mit vegyek fel. Végül arra jutottam, hogy felkapok magamra egy fekete csőnadrágot és egy fehér rövid ujjú inget. Az ügynökségnél nincs meghatározott egyenruha, viszont mégsem mehetek melegítőbe… Miután magamra ráncigáltam a ruhadarabokat, gyorsan megágyaztam. Ezután utam újból a fürdőszobába vezetett, és miközben azon agyaltam, hogy milyen frizurát kreáljak magamnak, nem vettem észre, hogy milyen veszély fenyeget is valójában.

- Az Istenit! – kiáltottam el magam, miközben az ajtófélfába kapaszkodtam. A lábam megcsúszott a vizes padlón és majdnem hanyatt vágtam magam. – Miért ne kezdődhetne jobban a reggel? – Sóhajtottam és óvatosan betotyogtam a fürdőbe. Elővarázsoltam a felmosórongyot és feltöröltem vele a fürdőszobát. Végül a tükör elé álltam és végig a tükörképemet nézve fésültem át a hajam. Úgy döntöttem, hogy oldalra vezetve befonom és egy csattal feldobom az egészet. Mikor megvoltam, a már tegnap kikészített holmimat magamhoz vettem, az asztalról felkaptam egy müzli szeletet és már rohantam is a bejárati ajtóhoz. Mikor kiértem az utcára egy kicsit megborzongtam a reggeli hűvös miatt, de nem akartam visszamenni kardigánért, hisz hamar felmelegszik az idő. Szépen, ráérősen kezdtem sétálni, és míg az oda felé vezető utat megtettem, a nemrég küldött demót hallgattam. Egy fiatal csajszi énekli a dalt, erős hangja van, ahhoz képes, hogy nagyon kislányos az arca. Állítólag ő maga írta, ez érződött is egy kicsit, de majd a profik kicsit rásegítenek. Többször is újra hallgattam a hangfelvételt, és azon gondolkoztam, hogy mi lehetne a címe. A dal a szakítást megelőző időszakról szól, vagyis azt mesélné el, hogy a boldog időszakot, hogy váltja fel fokozatosan a nemtörődömség, a gond és a bánat. Hm, lelki szemeim előtt már látom, ahogy egy idős nő vissza emlékezik első szerelmének a történetére. Mező, virágkoszorút viselő lány, egyszerű világoskék háttér. Míg fejben lejegyzeteltem az ötleteimet és egy másik címen gondolkoztam, mert amit az énekesnő adott neki valahogy nem nyerte el a tetszésemet, megérkeztem a kiadóhoz. A legközelebbi kukához lépve kidobtam az úton elfogyasztott reggelimet és beléptem a céghez. Előző hibámból tanulva a nyakamba akasztottam a céges belépőkártyámat, ami igazolja, hogy itt dolgozom és a stúdió felé vettem az irányt. Hiába van korán, itt sosem áll meg az élet, ugyanúgy pörög itt minden, mint kint. Már ide-oda sietnek a dolgozók, a headset a fülükbe, kávé a kezükbe, miközben egymással egyeztetik a dolgokat. Akikkel összetalálkoztam, azokkal köszöntünk egymásnak, voltak, akik gratuláltak és azt hangoztatták, hogy örülnek, hogy újra látnak. A végére olyan büszkén lépdeltem, hogy egy beképzelt király is megirigyelhette volna.

- Jó reggelt Kim kisasszony! – hallottam meg magam mellől egy gúnyos hangot. Oda se kellett néznem, hogy tudjam kicsoda az illető. A világ legundokabb, legbunkóbb és legkritizálóbb embere.

- Eddig az volt… - forgatom meg a szemeim és lefordulok egy folyosóra.

- Miért van az, hogy az ember kedves akar lenni, és te mindig ilyen undok vagy? – tetteti a sértődöttet. Na persze! Ő és a kedvesség!

- Miért van az, hogy ha valami jól kezdődik, akkor te rögtön jössz és taccsra vágod az ember jókedvét? – vágtam rá kapásból, miközben visszaköszöntem pár dolgozónak.

- Kicsit nőtt az egód, nem gondolod? – a hangsúlyából kihallatszott, hogy mennyire élvezi a szekálásomat. Amióta az ügynökséghez kerültem ő azóta piszkál. Emiatt én sem bírom, viszont halovány lila gőzöm sincs, hogy miért űz hobbit abból, hogy alázzon. Amint lehetősége van, ő mindig beszólogat, és állandóan el akarja venni tőlem a feladataimat. Érdekes, hogy csak velem van így, na meg az rangsorba alatta állókkal, a főnökeivel mindig jó pofizik, szinte dorombol. Utálom ezt a pasit!

- Neked meg a bőr a képeden – állok meg a stúdió ajtaja előtt és fáradtan nézek rá – Mit akarsz Hong Kun Woo?

- Csak én is gratulálni szerettem volna neked – fonja össze a kezét a mellkasa előtt. Igazából elég jóképű férfi, és csak két-három évvel idősebb tőlem. Világosbarna haját mindig hátrasimítja, mert állítólag így öregebbnek nézz ki, fekete szeme pedig minden fényt elnyel, viszont semmit nem bocsájt ki magából. Arcvonásai mindig kemények, testtartása pedig ugrásra kész. Életemben eddig csak akkor láttam igazán, szívből jövően nevetni, mikor részeg volt az egyik céges bulin. Pályám elején még jó pofizott velem, és akkor még nem tudtam megkülönbeztetni a nyalizással járó álmosolyt az igazitól; de ahogy egyre több felkérést és dicséretet kaptam, úgy lett egyre undokabb és lekezelőbb. Egy idő után kiismertem és rájöttem, hogy irigy azokra, akik többre vitték/viszik, mint ő maga.

- Oh, hát akkor köszönöm, viszont nem kellett volna ezzel fáradnod – vigyorgok rá ártatlan arccal.

- Félreértettél. Nem a gála miatt, hanem a tegnap történtek miatt – húzta fel a szemöldökét – Mindenki arról beszél, hogy semmit sem lehet tőled kérni. Igazán szívességet tennél nekünk, ha végre nem csak nyűg lennél, hanem mondjuk hasznodat is vennénk. Hiba volt Mr. Um-tól, hogy te kaptad az Exo-t.

-Ennyi? – néztem rá unott arccal. – Most nem vagy formában, tőled jobb leoltást vártam.  

- Legközelebb eleget teszek a kérésednek – Nézz rám szúrósan, majd megfordul és az éppen arra tévedt újoncokkal kezd ordibálni. Csak megrázom a fejem és benyitok a stúdióba.

- Jó reggelt! – mosolygok kedvesen a bent lévőkre, akik rögtön felfigyeltek az érkezésemre és szintén köszöntek. – Hoztam egy friss és ropogós demót.

- Ezt szó szerint kell érteni? – Les hátra az egyik dalszövegíró. Ledobtam a táskám az egyik székbe és a kezemben tartott dossziékat lecsaptam az asztalra. Legtöbbször a stúdióban vagyok, szinte ez az irodám. De nem bánom, hisz nagyon jó a társaság. Most is öten vannak bent rajtam kívül, és tudom, hogy a nap folyamán leszünk többen is. Oda megyek az egyik épp szabad munkatársamhoz és elé teszem a beküldött demó CD-t.

- Már gondolkoztam az MV-n és van pár ötletem. Majd ha meghallgatjátok, neki ülünk – míg magyarázok, a férfi betette a CD-t és a fülére helyezte a fülhallgatót. Türelmesen vártam, hogy végig hallgassa, miközben ő bólogatott. Mikor végére ért levette a fülest.

- Van benne fantázia – közli, majd feláll és a szoba másik felében elhelyezett irattartó szekrényhez lép, hogy eltegye a lemezt. A többiekkel való pár perc beszélgetés után az ajtón a kis félénk asszisztensem jött be és kérte, hogy menjek a Mr. Um irodájába, mert be kell mutatkoznunk az Exo képviselőinek.

- Hogy van? – kezdett el beszélgetni SuBin, a legújabb prédám. Eddig öt segítőt fogyasztottam el. Nem én mondtam fel nekik, nekem semmi bajom nem volt velük, a legtöbbjük mind kedves és aranyos volt, csak hát… Egy idő után a főnök irodájában könyörögtek azért, hogy helyezzék át őket. Hálátlan népség. Nincs olyan nehéz természetem, mint ahogy ők beállítják. Jó, néha megfenyegettem őket, hogy megfosztom az állásaiktól, de sosem gondoltam komolyan! Van, hogy néha bepörgök, de az a stressz és a nyomás miatt szokott lenni. A leghosszabb ideig egy fiatal fiú bírta, akit miután leoltottam, hogy legyen férfi és szedje össze magát, ha kérek tőle valamit. Hm, hát megmutatta és igazán hálás voltam neki, bár sokszor nem értettem miért húzta úgy össze magát, ha közvetlenül elé álltam. Ő jobb állás ajánlatot kapott, azért ment el tőlem, egy másikat előléptették, az utolsó kettő pedig felmondott. A legutóbbi titkárnőm kórházba kényszerült, így került mellém SuBin, akit igazán megkedveltem, így magam mellett akarom tartani a jövőben. Kis félénk lány attól függetlenül, hogy idősebb tőlem.

- Még pihentem volna otthon – nevetek fel, mire megereszt a mellettem, mégis egy kissé lemaradva sétáló SuBin egy halovány mosolyt. – És te?

- Összetalálkoztam Mr. Hong-al – húzza félre a száját, mire elmosolyodok.

- Én is. Hallottam, hogy megijedtél tegnap.

- Mitől? Én ugyan nem! – kapja fel azonnal a fejét, mire csak mosolyogva megrázom a fejem és megállok az iroda előtt.

- Nem is kell. Maximum engem rúgnak ki, te kapsz másik idegbajos személyt. Szerintem Kun Woo megfelelő választás lesz.

- Akkor inkább Ön! – rémült meg egy pillanat alatt. Miután kinevettem magam, beléptem az irodába.

- Meg is érkezet – állt fel az asztaltól Mr. Um és elém sietett. Vidám képet vágva mentem közelebb az íróasztalnál álldogáló két férfihoz. – Uraim, bemutatom cégünk feltörekvő producerét, Kim Yeon Hee-t. Yeon Hee, ő itt az Exo menedzsere Mr. Hong és a csapat vezetője Kim Joon Myun, azaz Suho – mutatott be minket Mr. Um. Meghajoltunk egymás előtt és mikor a menedzser mellett álldogáló fiúra néztem, megszédültem egy pillanatra. Ezt nem hiszem el, mindjárt lemegyek hídba! Ilyen nincs! A fiú ugyanolyan kiguvadt szemekkel meredt rám, mint ahogy én rá.