A Fekete Rózsa átka - 11. rész

 HaNi pov~

 - Felkelni! - Rontott be az ajtómon egy hatalmas termetű férfi hajnalok hajnalán. Lerántotta rólam a takarót, majd a karomnál fogva ráncigált be egy számomra eddig még ismeretlen helyre. Oda dobott egy egzotikus kinézetű fehérneműt. Fekete színű, csipkés melltartó részéről vékony láncok lógtak le, amin gyöngyök, és csillogó drágakő kinézetű díszek voltak egészen a köldökömig. Az fehérnemű alsó része szintén fekete és csipkés, valamint kaptam még egy ugyanúgy fekete, szegecsekkel kirakott magas sarkú cipőt, és az ezekhez elengedhetetlen kelléket, a combfixet. Mi történik most? Miért ilyen ruhadarabokat kapok? Már ha lehet ezt ruhának hívni. Az ijesztő fazon újra bejött, akkor már rajtam volt a rám szánt kis cucc (pedig nem emlékszem, hogy felvettem volna). Újra kirángatott, és a bárba vitt, ahol különösen sokan voltak, de az én táncterületemen nem. Egy méteres körzetben nem volt senki. Vagyis apropó volt. Egy vékony, öltönyös férfi ült egy kényelmesnek kinéző bőrfotelben, az ujjain gyűrű. A bal belső zsebébe nyúlva egy színarany öngyújtót vett elő, meggyújtotta vele a kezében lévő szivart, majd szép nyugodtan visszatette a helyére az aprócska tárgyat. Elégedetlen szívott bele a szivarjába, majd egy hatalmas füstfelhőt fújt ki a száján és orrán. A füst kezdett eloszlani, mikor a szájához emelte a félig, valamiféle itallal töltött poharát és belekortyolt annak tartalmába. Intett egyet, mire engem fellöktek a színpadra. Most komolyan? Ennek a mocsoknak kellene táncolnom, méghozzá így? Egy szál bugyiban és melltartóban? Na, nem. Én biztos, hogy nem fogok neki táncolni. Meg sem mozdultam, ezért felállt, és egy kisebb köteg pénzt dugott a fehérnemű alsó részének oldalához, majd visszaült.

- Táncolj kedvesem. - Szólalt meg hihetetlenül nyugodt hangon. A zene jobban dübörgött, de még így sem tudta elnyomni az ordítozó férfiakat.

- Én neked soha nem fogok táncolni. - Mondtam lenézően, majd megláttam hirtelen Chanyeolt a tömegben. Eközben odalépett hozzám az, aki idehozott, és egy hatalmas pofont kaptam. Az arcomhoz kaptam, majd lassan fordultam vissza, és Chanyeolra néztem. Nem tett semmit, csak nézett rám rideg. Nem értem, mi történt? Miért viselkedik ő is így?

- Hogy mondod? - Nézett rám újra a gazdag pali.

 - Jól hallottad seggfej. - Fogott le két ember a két kezemnél fogva, majd egy újabb pofont kaptam. Éreztem, ahogyan a hajamba markolva emeli fel valaki a fejemet, hogy egyenesen annak a szemétládának a szemébe nézhessenek.

- Ezt nem kellett volna szivi. - Hajolt bele a képembe. - Ezért ki kell engesztelned.

- Menj a pokolba. - Köptem le, mire ő csak elővette a zsebkendőjét, és megtörölte az arcát. Ekkor jött el az a pillanat, hogy nem féltem szembeszállni. A hajamat tépve húzott le a színpadról a férfi, és húzott maga után. Chanyeol? Miért nem tett semmit? Miért nem szólt egy szót sem?

- Hát ezt elbasztad kisanyám. - Szorította nagyon a karomat, és az egyik szobába vitt. Kinyitotta az ajtót, majd engem a földre lökött. Lassan felnéztem, és a főnökkel néztem szembe, aki egy fegyvert lógatott a kezében.

- Hogy képzeled, hogy ezt csinálod a legjobban fizető vendéggel? - Ordítozott velem. - Megmondtam, hogy mindig a vendég az első, hogy azt kell tenni, amit a vendég szeretne. - Sétált fel s alá miközben lassan és immáron nyugodtan beszélt. - Főleg ha egy köteg pénzt dug a bugyidba. - Mutatott a fegyverével az említett pénz irányába. - Ezt eltoltad kislány.. Pedig sokra viheted volna. - Hajolt le hozzám, majd újra felállt, és a fegyverét a fejemhez nyomta, majd kibiztosította. Hirtelen az egész életem lepergett előttem. A családom, a barátaim. Az emlékek.. Lecsuktam pilláimat, és úgy vártam a halált. Hirtelen lövést hallottam, és minden elsötétült.

 - Ne! - Ültem fel lihegve, és kissé megizzadva. Huh.. Csak egy rossz álom volt. Hála Istennek. Mivel még sötét volt, hiszen hajnalban riadtam fel, megpróbáltam visszaaludni, ami egy rövid idő után sikerült is. Pár óra múlva a szemeim lassan kezdtek kinyílni, majd hirtelen kipattantak, mikor megláttam, amint Chanyeol nyugodtan ül a széken, és éppen engem néz.

- Te mit csinálsz itt? - Kérdeztem kissé zavartan. - Mióta vagy itt? - Tettem fel a következő kérdést, mivel az elsőre nem kaptam választ.

- Egy jó ideje. - Nézett egy pillanatra a karórájára. Egy jó ideje mi?! Az biztos, hogy egy jó ideje.. A felsője ujja fel van gyűrve, a kabátja pedig a szék támláján pihent. Egy fél órája biztosan itt van már. Vicces a mostani szituáció. Én kérdően nézek rá, mert nem értem a helyzetet, ő pedig továbbra is engem néz. Tök csendben ülünk már percek óta, ő a széken, én az ágyon, és egymást nézzük. Hát, ez kicsit kínos.

- Kimehetek a mosdóba? - Törtem meg a csendet a kérdésemmel, mire ő nem válaszolt, csak felállt kényelmes pozíciójából, és megnyitotta az ajtót, mire én követtem. A folyosóra kilépve egy férfit pillantottam meg, aki egy lányt húzott maga után. Elég rossz állapotban volt.

A haja kócos volt, hiányos és szakadt ruhát viselt, és lehajtott fejjel, kissé nehézkesen követte a férfit, aki ráncigálta maga után. Ő az első lány, akit eddigi ittlétem alatt láttam. Öt nap után először. Mikor mellénk értek, a lány felnézett rám, és ekkor véltem csak felfedezni, hogy a szeme fel van dagadva, a szája kicsattanás miatt vérzett, és egy halvány monokli is megragadta a tekintetemet. A tekintetéből le lehetett olvasni azt a fájdalmat, amit akkor érzett. Mind testileg, de főleg lelkileg. Milyen ember képes ilyenre? Kezet emelni egy fiatal nőre. Undorító.

 - Mond, jól vagy? - Léptem váratlanul a nagydarab fickó és a lány elé. Annyira megsajnáltam szegényt. Úgy, éreztem, muszáj odamennem, mégha ez nem is a legjobb ötlet.

- Tűnj az útból! - Kaptam egy akkora pofont visszakézből, hogy a földre estem. Rögtön az arcomhoz kaptam, aminek nagy részét a lendülettől odacsapódó hajam eltakart. Nagyon meglepődtem, és baromira fájt.

- Hey haver! - Lépett oda Chanyeol. - Én nem tudom, és nem is az én dolgom, hogy ezzel a lánnyal mit csináltok. - Mutatott rá az ereje szűkében lévő fiatal nőre. - De hozzá hozzá ne merj érni. Én vagyok érte a felelős, és ha bármi baja esik, a főnök engem vesz elő, és ha a főnök engem vesz elő, akkor én később téged. - Mondta erélyesen, amit én a földről figyeltem.

- Ezt még később megtárgyaljuk. - Nézett végig Chanyeolon a pasi, majd elviharzott a lánnyal együtt.

- Minden oké? - Fordult felém, majd a kezét nyújtotta. Lassú mozdulattal nyúltam felé, míg végül megfogtam a kezét, és ő felhúzott engem a földről. - Mekkora egy barom. - Durrogott magában, miközben látszott rajta, hogy töri valamin a fejét. - Ezért majd még számolok a disznóval. - Motyogta magában, miközben éppen a folyosón sétálva a fürdő irányába tartottunk. Én az arcomat a kezemmel fogtam, mintha az csillapítaná az égő fájdalmat. Mikor odaértünk, gyorsan besuhantam az ajtón. Megmostam az arcomat, majd a tekintetemet a tükör felé emeltem.

- Úristen! - Gondolkodtam hangosan, mikor megláttam az arcomon a hatalmas piros foltot. Látszott a tenyérnyom, és még pár ujjnyomot is fel véltem fedezni az arcomon. Hűha.. Jó nagyot kaptam gyerekek. Abban a pillanatban a meglepettségtől nem igazán éreztem fájdalmat, hanem majd később. Megmostam az arcomat még egyszer jó hideg vízzel, majd kiléptem az ajtón. Az arcomat a hajammal takartam el, hogy Chanyeol ne lássa meg. Csöndben megyünk visszafelé a szobába, mikor Chanyeol hirtelen visszarántott és a hajamat elsöpörte az arcom elől.

- Az a szemét.. - Mormogta magában, mikor megálltunk az ajtó előtt. - Menj be a szobába. - Nyitotta ki az ajtót.

 - Hová mész? - Kérdeztem kissé idegesen.

- Jövök vissza. - Tolt be az ajtón, majd becsukta, és bezárta azt. Hová megy? Remélem, nem akar balhézni, még a végén megverik. Egy pofon nem ér meg annyit, hogy összerúgja a port miatta valakivel. Akár rosszul is járhat. Istenem, csak ne csináljon semmi hülyeséget. Körülbelül húsz perc múlva lépett be az ajtón, de nekem mintha órákba tellett volna.

 - Chanyeol, hol voltál? - Pattantam fel a várakozástól idegesen.

- Tessék. - Nyomott a kezembe egy ruhába csomagolt jeges csomagot.

- Chanyeol.. - Néztem rá "válaszolj" tekintettel.

- Nem fontos. - Huppant le mellém az ágy szélére.

- Chanyeol! - Fordultam felé keresztbetett kezekkel.

- Beszélgettem egy kicsit a melákkal. Így jó? - Vakarta meg a tarkóját.

- Ugye nem bántott? - Kérdeztem ijedten, mire ő felém kapta a fejét. - Bántottátok.. Mármint hogy bántottátok egymást.. - Javítottam ki magamat gyorsan, mivel rosszul tettem fel a kérdést. Nagyon kell vigyáznom arra, amit mondok.

 - Hm.. - Mosolyodott el a fejét csóválva, amiből leszűrhető volt a válasz. - Miért érdekel ennyire, hogy mi van velem? - Fordult felém teljesen, és akkor pillantottam meg, hogy a szája vérzik.

- Úristen, ti verekedtetek? - Nem tudom, hogy miért, de automatikusan az arca felé nyúltam, és kissé magam felé fordítottam, hogy jobban szemügyre vegyem a sérülését, és ekkor megláttam, hogy a szeme felett is van egy seb. - Úristen Chanyeol! - Hirtelen a haját is arrébb söpörtem, hogy lássam az újonnan felfedezett sérülést. Ránéztem, hogy lássam, mennyire súlyos, mire ő mosolyogva nevetett egyet. Én lefagyva néztem bele a hatalmas szemébe, ugyanúgy, mint ő az enyémbe. Esküszöm, nem vagyok normális. Hogy viselkedett így? Miért sodor mindig ilyen kínos helyzetbe az élet?

 - Vicces. - Szólalt meg még mindig engem nézve, mosollyal az arcán, miközben én kezdtem feloldódni lefagyott állapotomból.

 - Micsoda? - Kaptam el gyorsan a kezeimet az arcáról és a hajától.

- A reakcióid. - Látszott rajta, hogy tetszik neki. Ez milyen kínos basszus.

 - Sajnálom, nem tehetek róla. - Próbáltam magamat kimagyarázni, miközben éppen a föld irányába néztem, mikor hirtelen lecsittelt, és az arcomra tette a jeges cuccot, amit hozott.

Én gyorsan átvettem tőle, hiszen olyan kínos ez az egész helyzet. El tudom képzelni, mennyire vörös lehet a fejem, amit ő is észrevett. Az arcára van írva, hogy tetszik neki, hogy zavarban vagyok. Istenem, megőrülök, olyan kínos! Legszívesebben elbújnék most valahova, ahol nem láthat.

- Apropó, hoztam neked még valamit. - Nyúlt bele a zsebébe.

Szerelemről szó sem volt - 9. fejezet

Túléltem. Nem is volt annyira vészes. Jó, rendben, borzalmas volt. Életem egyik legrosszabb pillanatának egyike. Eddig.

- Na, mi volt? – karolt belém Yumi, mihelyst meglátott az aulában. A fiúk szétszéledtek, nem is tudom, na meg nem is érdekelt, hogy hova mentek, én meg csak álltam a földszint kellős közepén és vártam. Hogy mire? Talán csodára.

Fáradtan ránéztem Yumi sötétbarna hullámos hajkoronájára, az egyik tincsért nyúltam és meghúztam. Yumi feljajdult és elcsapdosta a kezemet.

- Mondj már valamit!

- Elmondtam mindent, amit tudniuk kellett – sóhajtottam egy nagyot és a vállára hajtottam a fejem. – Nem volt olyan rossz a helyzet, csendben végig hallgattak, aztán az egyik megkérdezte, hogy hány éves vagyok.

- És?

- Megmondtam neki, erre meg kijelentette, hogy, idézem, ne már. Mindenki felmordult, hogy fiatalabb vagyok tőlük, igazából semmi normális mondatot nem értettem ki.

- Tényleg? – nevetett fel Yumi. Én nem találtam valami viccesnek a dolgot.

- Kifelé menet azért még meghallottam, hogy őrültnek neveznek. És tudják, hogy én estem be az ajtón.

- Akkor rám is emlékeznek! – szisszent fel, majd megnyugtatóan a fejemre tette szabad kezét. – Nem vagy őrült. Csak egy kicsit hibbant.

- Köszi – szipogtam fel drámaian. – Megkérdeztem azt a gyereket, akire ráestem.

- Mit kérdeztél? – Bár nem láttam, tudtam, hogy ráncolja a homlokát.

- Hogy van e bármi baja – nevettem fel, mert így utólag eléggé hülyén nézhetett ki az a párbeszéd.

- Van?

- Nincs, de azt mondta fura vagyok.

- Ez bók.

- Mi? – néztem fel rá.

- Figyelj, kislány, ez a legnagyobb bók, amit kaphatsz tőle. Nem szidott le, nem hülyézett le, amiért goromba voltál, csak simán furának hívott. És az vagy, ne tagadd.

- Mosolygott.

- Jaj, de cuki! – Gügyögött, majd kirántotta alólam a vállát, így muszáj voltam felemelni a fejem. Szembe fordult velem, vállamra tette a kezét és mélyen a szemembe nézett. – Innen már csak jobb lesz!

- Ha te mondod – rántottam vállat, de Yumi erősebben szorított és kissé megrázott.

- Nem, Yeon Hee, jobb lesz! – Mondta erélyesebben. – Be kell vonzani a jót. Mond utánam: innen már csak jobb lehet!

- Innen már csak jobb lehet – dünnyögtem szemforgatás kíséretében.

- És most mintha élnél!

- Innen már csak jobb lehet – szedtem össze magam. Kihúztam magam, felemelt fejjel és hangosabb hangerővel újból elismételtem. – Innen már csak jobb lehet! Igaz, hogy majdnemhogy kiröhögtek a végére és őrültnek neveztek, és az is igaz, hogy sikerült Kim Minseoknál elérnem, hogy tartson tőlem és Joonmyun totál kattantnak hisz, de ennél már csak jobb lehet!

- Ámen – bólintott végül Yumi és elengedett. – Na, csajszi, gyere inni egy kávét!

Lementünk a KBS előtti kávézóhoz, ahol a hírességek szoktak lógni és rendeltünk egy-egy kávét. Yumi valami csodaturmixot kért, ami elég vészjóslóan festett, így mikor megkínált, foggal-körömmel ragaszkodtam ahhoz az elhatározásomhoz, hogy én bizony nem kérek belőle. Nem sokat törődött a visszautasítással, jókedvűen szürcsölgette azt a valamit, aminek még a színe sem tetszett. Ő azt mondta mennyei, én viszont maradtam a klasszikus felállásnál. Yumi állandóan ilyen furcsaságokat iszik, minden különlegességet kipróbál, és legnagyobb meglepetésemre eddig mind ízlett neki. Kedvencem az első koktélozásunk volt, amikor egyikünk sem rendelt koktélt, csak egy sima teát – én, a normális – és egy… máig nem tudom mit, de az étlapon kivis cseresznyés turmix állt.

Nem tehetek arról, hogy arcom kissé furcsa grimaszra húzódott, mikor letették velem szemben a darabos, pirosas-zöld, habos trutyit. „Cseresznye-kivi”? Gyomorforgató, hát még ha a tejszínt is hozzáképzeli az ember. Azon kezdtem töprengeni, hogy merre ugorjak, ha majd sugárhányni kezd a kedves kis kompozíciótól.

De Yumit nem kell félteni, mindent bevesz a gyomra, elképesztő étel – és italkompozíciókat megkóstol; hellyel-közel normális, de neki is vannak fura dolgai. Sok fura dolgai és még én vagyok az őrült. Ch…

- Hey, Music Bank producer – hallottam hátam mögött egy lágy lejtésű hangot, így megtorpantam sétámban. Nem volt muszáj megfordulnom, így is tudtam, hogy a kedves hangnem mögött maga a nagybetűs Sátán áll.

Széles mosollyal fordultam vele szembe.

- Hong Kun Woo – tártam ölelésre a karomat, mire egy pillanatra megtorpant, de tényleg csak egy pillanatra, utána töretlen mosollyal és kedvességgel a hangjában legnagyobb döbbenetemre átölelt.

- Engedj el – toltam el azonnal magamtól, mire hangos nevetésben tört ki. Amolyan sátáni kacaj volt. – Mit akarsz? - Levette haját hátra fogó hajráfját, megborzolta haját és elnöki arckifejezéssel visszaillesztette fejére.

- Csak megakartam kérdezni, hogy milyen volt a tárgyalás.

- Lezajlott – tettem keresztbe a karom.

- Továbbá figyelmeztetni akartalak, hogy nagyon jól kell teljesítened, ez lesz az év legnagyobb kampánya és bár még mindig tartom magam ahhoz, hogy szakmailag megbízhatatlan vagy, elvárom, hogy kiválóan teljesíts.

- Nem vagy sem a főnököm, se senkim, hogy így parancsolgass. Én meg tudod mit várok el tőled? Hogy végre békén hagyj! De az is megtenné, ha levennéd azt az undok hajpántot.

- Hagyj békén – takarta el azonnal a fejét, mintha megvédhetné azt a nyomorult műanyagot.

- Irigy vagy Kun Woo amiért én kaptam ezt az ügyet.

- Persze – bólogatott bőszen és ismét megvillantotta tehetségét a nevetésben. Valahogy így hangzott: ha-ha-ha. Gyerekriogató.

- Van más is?

- Ma esti összejövetel a sarki étteremben, ne késs. – Furcsán nézett rám. – Jaj, te nem is jössz, ne haragudj! Elfelejtettem.

- Attól, hogy fizeted a főnökeid vacsoráját, nem leszel jobb a szemükben, ehhez tudás és tehetség kell, amit nem lehet megvásárolni.

- Nem, tényleg nem lehet. De miért bánt téged az, hogy jóban vagyok a feletteseimmel? – Vigyorgott szélesen, ami inkább vicsorításhoz hasonlított. Unottan az égre néztem.

- Érezd jól magad, nekem vissza kell mennem a stúdióba, tudod, valaki dolgozik is, de ez ne vegye el a kedvedet –Hiéna mosolyomtól nem riadt vissza.

- Ja, hogy még neked további munkáid is vannak – tettetett elismerést. Eszembe jutott a friss demó és egy duett, amit a nyakamba varrtak.

- A producer számára a legfontosabb, hogy vállalja a pluszfeladatokat – kacsintottam és elindultam előbbi célomhoz.

Fáradtan csuktam be magam mögött a tömör faajtót. Felnézve az ügynökség üvegkupolájára láthattam, hogy már besötétedett. Nehéz volt ez a nap, örülök, hogy végre vége. Nem panaszkodtam volna, ha tovább húzzák a szabadságomat, de hát ideje visszatérni a pörgésbe, na meg imádom a munkám. Mindig feldobódom a kihívásoktól, ilyenkor pörgök ezerrel, de most tényleg úgy érzem, hogy sok volt mára. Ígyis még csak most kezdődik az igazi munka remélhetőleg kevesebb incidenssel.

Cipőm kopogása hangosan visszhangzott a szinte üres folyosón; ahogy közeledtem a kijárathoz, úgy erősödött fel az ajtó által elnyomott zene. Megmosolyogtam a ritmust és megálltam a kis zsákutca végénél. Az egyetlen ajtóhoz fordítottam fejemet és jó ideig hallgattam a visszafogott zenét, ami még így is elég hangos volt, akkor a próbateremben mekkora hangerővel düböröghet?

Holnap körbe kell vezetnem őket és elkezdeni a munkálatokat. Talán ha nem így találkoztunk volna, ahogy, hanem normális körülmények között, akkor nem izgulnék a holnap miatt. Bár ha jobban belegondolok ez a jófajta izgalom, már ha létezik ilyen. Kíváncsi vagyok, hogy fog alakulni a forgatás, a zenefelvétel, hogy alakul majd a kapcsolatom a fiúkkal és remélem, hogy a munka végeztével nem az idegbajra fogok visszaemlékezni – mert biztos lesz sok olyan eset, miért ne -, hanem arra, hogy szereztem új barátokat, a karrierem szempontjából pedig egy ígéretes ajánlólevelet. A peches előzmények ellenére remélem, hogy valami jó fog kisülni a végére.

Szerelemről szó sem volt - 8. fejezet

Első dolgom volt a főnökhöz menni. Bekopogtam, majd választ se várva türelmetlenül beléptem. Mr. Um az íróasztala mögött pakolgatta az iratokat, belépésemre csak feltekintett és máris visszatemetkezett a dokumentumok világába.

- Nyitva van, kérem, fáradjon beljebb! Áh, csak te vagy az Yeon Hee, gyere és ülj le!

- Kérnem kell valamit! – Álltam meg az íróasztala előtt teljesen figyelmen kívül hagyva az „enyhe” célzást. Mr. Um rákönyökölt az asztalra és rám emelte fáradt tekintetét.

- Mit szeretnél, hogy csak így betörtél?

- Az EXO tevékenységeinek a megbeszélését halasszuk el két órával.

- Miért?

- Mert nekem sürgős dolgom van és –

- Kim producer, ez nem így működik! – Vágott a szavamba Mr. Um. – Kérem, legyen tisztában a munkahelyi szabályzattal és követelményekkel! Meg van adva a tárgyalás pontos időpontja, nem lehet ide-oda tologatni csak azért, mert dolga van. Egyébként is milyen dolgod? Az a dolgod, hogy bemutatkozz a csapatnak és ismertesd velük a követelményeket és elképzeléseket, mi ez a hirtelen váltás?

- Nem megy magának ez a szidás – ingattam a fejem. – És ha már itt tartunk, nem volt arról szó, hogy hamarabb berendelik az egész csapatot!

- Ezt honnan tudod? Most akartam neked szólni.

- Yumi már értesített – húztam el a számat az alig pár perce történtekre gondolva. – Pontosan ezért kérem az elhalasztást! Kell nekem még két óra felkészülési idő, ráadásul még nincs befejezve az egyik énekesnő felvétele, ott kell lennem segítkezni!

- Nem kell a hiszti, nem vagy már kisgyerek – csitított felemelt kezekkel. Hátra dőlt és emésztgette a hallottakat. Magamban szurkoltam, hogy megadja az engedélyt. Nekem szükségem van egy kis pihenésre és arra, hogy feldolgozzam az eseményeket. Sokkot kaptam, nem bírok velük találkozni ezek után, Suho önelégült arcát nézni, na meg, hátha halványodik bennük ez a förtelmes beégés. Rossz emlékek, tűnj innen!

- Na? – sürgettem a döntéshozatalban; rátámaszkodtam az íróasztalra, onnan figyeltem, ahogy Mr. Um homloka ráncokba szalad.

- Adok neked egy órát, egy perccel se többet, de csak azért, mert így is megváltozott az ütemterv! Nem fogsz nekem rossz benyomást kelteni az ügynökségünkre és rám nézve, ezért csipkedd magad és azonnal láss hozzá ahhoz a fontos dologhoz!

- Ön mindig megért engem! – tettem a szívemre a kezem. Mr. Um csak legyintett, jelezvén, hogy mehetek, közben telefonhoz nyúlt az időpontváltozás miatt.

Vigyorgó fejjel fordultam meg és léptem ki az iroda ajtaján. Kaptam egy leheletnyi időt, hogy összekaparjam magam. Először is Yumihoz mentem – szigorúan csak azután, hogy alaposan körülnéztem, nem akarok összetalálkozni semmilyen váratlan látogatóval. Tudtam, hogy Yumi a várószobában lesz, bár csak mi neveztük így, pontos megnevezése nemigen volt a helynek. Ott szoktak tanyázni az éppen semmidolgunknincs emberek, akik leülnek a kanapéra egy csésze kávé társaságában és pihenés céljából bámulják a tévét, vagy esetleg újságot olvasnak.

Berontottam hát, én, a rendbontó és villámokat szóró szemekkel legkedvesebb barátnőmet kerestem. Hamar meg is találtam, ott kuporgott az egyik sarokban újságot olvasva, a pultra feltett lábakkal. Elefántokat megszégyenítő léptekkel odatrappoltam és kikaptam kezéből az újságot, mire szemrehányóan rám nézett, de ahogy megismert, próbált minél kisebbre összezsugorodni.

- Te álnok!

- Én? Már vezekeltem a bűneimért, miért vagy itt?

- Eltoltam a konferenciát egy órával később.

- Nagyszerű! – Bólogatott bőszen, mire rácsaptam a nyakára a napilappal. – Hé!

- Csakhogy minden papírom a dossziéban volt és mond, látod nálam? – Tártam szét a karomat, a hatás kedvéért még forogtam is egyet.

- Nem? – szűkítette össze a szemét Yumi végig engem nézve. Csípőre tett kezekkel rá meredtem.

- Abban van a mai napra kellő fontosabbnál fontosabb papírjaim, a dosszié nélkül nem tudok helyzetjelentést tartani a bandának.

- Mert hol van?

- Reggel még nálam volt – néztem rá nyomatékosan. Yumi elgondolkozott, láttam rajta, hogy nem érti mire akarok kilyukadni, aztán felcsillant a szeme, száját eltátotta és mint egy partra vetett hal, úgy tátogott levegő után kapkodva. – Igen, jól gondolod.

- Te voltál olyan szerencsétlen és elhagytad a mappát?

- Én? – Az agyam eldobom, még én vagyok a hibás! – Nem is emlékszem, ki volt az, aki előállt azzal az ötlettel, hogy lessük meg őket, ki hurcolt oda és ki nyitott be? Áh, tudom már, te! – Micsoda blamé lenne, ha itt kapnék agyvérzést.

- És mit akarsz tőlem? Oda kísérlek, ha ez minden vágyad –húzta fel nemtörődöm stílusban a vállát Yumi.

- Én még a közelébe sem megyek, nincs az a pénz, hogy arra a részlegre tévedjek!

- Akkor? – Hiéna mosolyomat meglátva azonnal felugrott a székről. – Nem!

- De bizony!

A mosdóhoz vezetett utam, miután elküldtem Yumit. Szerencsémre épp nem volt senki a wc-ben. A tükör elé sétáltam és mélyen belenéztem saját szemembe. Most akkor mit mondjak? Áh, mindegy, nem is töröm inkább rajta az agyam, majd rögtönzök valamit. Nem jó, nem jó, nem jó, Kim Yeon Hee, ne légy már ennyire amatőr!

Megnyitottam a hideg vizet és megmostam az arcomat, persze ezután újra kellett sminkelnem. Kontyomat kibontottam, inkább hagytam, hogy hajam vállaimra omoljon. Ingem ujját felhajtottam a könyökömig és bíztam abban, hogy ez az apró változás elegendő lesz arra, hogy ne jusson olyan hamar eszükbe a mai látogatásom. Nagy levegőt vettem és a stúdióba indultam, ahol már ott várt a fekete mappa, rajta egy sárga post-ittel, miszerint gyáva alak vagyok és mondjak neki köszönetet. Hah, még mit nem! Összegyűrtem a papírfecnit és kidobtam a kukába.

Nagyon nem akartam, hogy eljöjjön ez a pillanat, még így is, hogy elhalasztottam egy picit. Remegett a lábam, a szám kiszáradt, tenyerem izzadt… komolyan, mint mikor állásért jöttem jelentkezni.

Nagy levegőket vettem, ezzel egyfajta relaxációs gyakorlatot végrehajtva, de felesleges volt, mert nem segített. Ott ültem az asztal szélénél, szinte legelöl és csak a híres bandára vártam. Késnek. Már hat percet és egyre idegesebb vagyok.

Nagy sokára kinyílt a terem ajtaja és belépett kilenc fiatal férfi. Most nem melegítőben voltak, hanem farmerban és ki ingben, ki pedig pólóban. Rögtön a második személy, aki belépett a terembe, Joonmyun volt és ahogy meglátott, szélesen elmosolyodott, erre én mit csináltam? Elkaptam a tekintetem és szigorúan az asztallapra koncentráltam. Szemem sarkából érzékeltem csak, ahogy leülnek, pár szót váltanak még, majd végleg elhalkulnak, ahogy a menedzserük is elfoglalja helyét pontosan velem szembe.

- Rendben, akkor kezdjük! – Csapta össze a tenyerét az egyik munkatársam felállva a helyéről. Bemutatkozott, mondott pár mondatot magáról, a munkájáról, közben próbálta kicsit fényezni az ügynökséget. Az EXO menedzsere megköszönte, eszközölt egy rögtönzött bemutatkozást, a tagok elmondták a nevüket és Mr. Hong megköszönte a lehetőséget, hogy itt lehetünk, továbbá eredményes és jó munkát kívánt. És itt elérkezett az én szerepem.

Lassan felálltam, a mappát komótosan kinyitottam, lapozgattam egy kicsit, majd vissza a megfelelő oldalra. Végül összeszedve minden bátorságomat meghajoltam.

- Köszöntök mindenkit, Kim Yeon Hee vagyok, az EXO tevékenységeihez kirendelt producer – És felnéztem. Az asztalnál ülők kissé előre dőltek köszöntésképpen, végül mindannyian rám néztek. Láttam az arcokon meglepettséget, elgondolkozást, semlegességet, reményt és bizalmat.

Mindenkin elidőzött a tekintetem pár másodpercre, végül Joonmyunon állapodott meg. Arcán szelíd mosoly terült szét, kényelmesen hátradőlve a széken nézett rám. Volt valami… bizalomgerjesztő abban a szempárban, így hát nagy levegőt vettem és nekikezdtem a mai összejövetelünk céljának megmagyarázásának.

- Ennyi lenne – csuktam be végezetül az irattartót és kérdőn körbenéztem. – Van valakinek bármilyen kérdése a továbbiakban?

Egy kéz lendült a magasba, ha jól rémlik a Sehun gyerek jelentkezett kisiskolás módjára.

- Igen? – néztem rá, mert úgy tűnt, magától nem fog megszólalni.

- Hány éves vagy? – Ahogy feltette e roppant fontos kérdést, elégedetten hátra dőlt. Kissé megrökönyödve néztem rá, majd Mr. Hongra. Oké, erre nem voltam felkészülve.

- Öhm… Huszonegy – mondtam zavartan, mire Sehun álla leesett és előre dőlt, hogy jobban rám lásson. A teremben hirtelen zúgolódás vette kezdetét.

- Fiatalabb vagy nálunk? – Kerekedett ki a szeme, majd szinte csalódottan visszagörnyedt. – Ne már…

- Mi? – Bukott elő belőlem nagy sokára. Most azt mondta, hogy ne már? Mi ne már? Mi a baj a korommal?!

- Kim producer még fiatal, de szakmán belül elképesztő teljesítményeket ért el elég rövid idő alatt, szakmai tudásában nem lehet kételkedni – szállt azonnal a védelmemre a konferenciát nyitó férfi. Hálásan pislogtam rá.

- Olyan ismerős vagy – elmélkedett csendesen egy másik, ha jól tudom a szív alakú szájáról és nagy kerek szemeiről, akkor Dyo Kyungsoo.

- Nem volt alkalmunk eddig találkozni… szerencsére – tettem hozzá halkan, de vissza! Ez nagyon nem jó, mikor fordult ekkorát az egész?

- Más egyéb kérdés, ami a munkát érinti? – Állt fel a menedzser is, körbenézett, de választ nem kapva összecsapta a tenyerét. – Akkor köszönjük szépen, további sikeres és könnyed munkát kívánok mindenkinek!

Kifelé menet azért még hallottam, ahogy valamelyik oda súgja társának, hogy „Tudom ki ő! Az őrült csaj! Aki beesett az ajtón!” Ezt megkaptam… Csak tudjam meg, melyik nevezett őrültnek!

Kifelé menet gyorsan elkaptam a fekete hajúnak a karját, aki meglepetten nézett le rám.

- Csak bocsánatot szeretnék kérni a múltkori miatt. Remélem, nem fáj semmid – egy pillanatig nem reagált, majd mikor koppant neki a dolog szélesen elvigyorodott.

- Ja, hogy az! Nem történt semmi.

- Biztos? Nem fáj semmid?

- Nem – rázta meg a fejét. – Szerencse, hogy ott voltam, nem törted össze így magad.

- Szerencse? – Nevettem fel. Még hogy szerencse… - Voltál kivizsgáláson? Ha nem, akkor azonnal menjünk a kórházba!

- Minek? – nézett rám összezavarodva, talán még lépett is egyet hátra. – Nem kell, mondtam, hogy jól vagyok.

- Tuti? Csak mert az állásom múlik az egészségeden…

- Mi? – nézett rám meglepetten, majd elnevette magát. – Már azt hittem ennyire féltesz.

- Féltem a munkámat.

- Fura vagy – mosolygott és kilépett az ajtón. Ott maradtam egyedül a teremben a gondolataimmal. A srác jól van. Kim Minseok szerint szerencse, hogy pont ő rá estem.