A menyasszonyi ruha

(Music challenge: Call Me Karizma - Nails)

Késő délután sétálgattak a folyó partján, minek vizén megcsillant a lemenő nap tompa sugarai. A szellő kellemesen borzolta az ember bőrét, a madarak fáradtan csicseregtek. Minden olyan békés és nyugodt volt, mint készülő vihar előtt a megszeppent csend. A parton többen is kint voltak, gyerekkacagás szállt a levegőben, sétáltatott ölebek ugatták a madarakat, a biciklisek próbálták kikerülni a járókelőket hangos csengetések közepette. A folyó melletti parkban sárkányrepülőket próbáltak reptetni, többen kockás plédeket leterítve piknikeztek; az egész teret belepte a vidám beszélgetés.

A két ifjú egymásba karolva andalgott az aranysárga fényben úszó sétányon, mely messziről hömpölygő aranyáradatnak tűnt. Vidáman beszélgettek, egy pillanatra sem hallgattak el, úgy érezték, hogy annyi mondanivalójuk van a másiknak, hogy egy teljes élet sem lenne elegendő megosztani gondolataikat.

Megálltak, hogy gyönyörködhessenek a folyó sodrásában, a fiatal hölgy szeme elé emelte kezét, hogy árnyékolja látását a villódzó fényektől, és mosolyogva nézte a fényárban tündöklő városrészt. Tekintete rátévedt partnere arcára, annak markáns vonalaira, vékony orrára, tudástól csillog szemeire és kisfiús mosolyára. A férfiú viszonozta pillantását, melegen elmosolyodott és puha csókot lehelt a lány kézfejére, kinek arcát e kedves gesztustól szégyenlős pír futotta tele. Mindketten úgy érezték, hogy megtalálták helyüket a világban, a másik oldalán teljes egésszé válnak, és nem jöhet semmi és senki, hogy elrontsa boldogságukat.

Pár hónapja találkoztak először egy szálloda halljában, ahol a fiatal férfi időzött üzleti útja miatt és mit sem sejtve megszólította a bejáratnál álldogáló igen csinos hölgyet, közölve vele, hogy teljes tiszteletlenség megvárakoztatni egy ügyfelet, mert ő már közel fél órája várakozik az idegenvezetőjére, aki majd körbe vezeti a városban. A dorgáló stílustól a fiatal nő megszólalni sem tudott, bár szólásra nyitotta száját, egy hang sem jött ki rajta, teljesen elképedt a hirtelen támadástól. A férfi épp tessékelte volna ki az ajtón, mert ő igazán elfoglalt ember, nem ér rá egész nap egy helyben ácsorogni és arra várni, hogy a sült galamb belerepüljön a szájába, mikor beviharzott a hallba siettségtől csapzott hajjal egy nő, és próbálva uralkodni levegővételein sűrű bocsánatkérésbe kezdett.

- Elnézést, hogy megvárattam Park úr, de eltévesztettem a címet, és egy másik szállóhoz mentem. Nagyon sajnálom! Ha Ön kész van, akkor azonnal indulhatunk a városnézésre.

Park úron volt a sor, hogy partra vetett halat játsszon a tátogásával és mihelyst sikerült összeraknia a képet, hogy a neki kirendelt személynek hitte szegény leányzót – bár teljes mértékben illet rá az idegenvezető leírása -, sűrűn hajlongva kért elnézést az előbb megszidott hölgytől és kárpótlásként felajánlott egy csésze kávét. A lány szerényen elfogadta a meghívást – így kezdődött szerelmük története.

A városban sokan irigykedtek Bae SueJira, a szerény sorból származó, de igen dolgos lányra, akire rámosolygott a szerencse, és randevúzni kezdett egy gazdag üzletember fiával, az egyetlen örökössel, Park BoGummal. Sokan nem értették, hogy a férfi mit látott meg a pironkodó, szégyenlős lányban, és egyenesen ájuldoztak az eljegyzés hírétől. Rengeteg jómódú és odaadó lány legyeskedett BoGum mellett, akik készségesen teljesítették volna minden vágyát és óhaját, de egy sem volt olyan kifinomult lélek, mint Bae SueJi. Igazán szép teremtés volt hosszú sötétbarna hajával, ovális arcával, mélybarna, beszédes szemeivel, szívalakú szájával és kecses mozgásával – de lelke még szebb volt: hófehér patyolat, melyen egy csepp rosszindulatság sem volt. Ő maga volt a megtestesült kedvesség és báj, megérdemelte egy olyan udvarias és előzékeny férfi kitüntetett figyelmét, mint amilyen Park BoGum volt.

Az ifjabb Park élete viszont nem volt annyira tiszta, mint SueJi lelke, több fekete pletyka is övezte személyét. Többek közt ott voltak a rosszindulatú megjegyzések, hatalom iránti vágya, pökhendi stílusa és nőbotrányai. A férfinak több eljegyzése is volt az évek alatt, hivatalosan négy a gyűrűátadások száma, de egyszer sem állt az oltárnál. A hölgyek vagy meggondolták magukat, vagy kiderült, hogy csak a vagyon miatt mondtak igent, pontosan ezért óvva intette fiát a gyártulajdonos Park, hogy ne döntsön elhamarkodottan, gondolja át, hogy milyen nőt akar a családba hozni, szerelmes szívét próbálja uralni. Lassan kezdett kialakulni a szóbeszéd Park BoGum körül: a szerelemben sikertelen gazdag örökös, ki meggondolatlanul osztogatja a gyűrűket.

SueJit egyáltalán nem érdekelték a pletykák, ő abban hitt, amit látott és ő egy nyitott, őszinte, szeretetre éhes férfit látott, aki könnyen esik szerelembe és vakon bízok az emberekben, éppen ezért csalódik folyamatosan. Nem érdekelte, hogy a hírek úgy kezdték emlegetni, mint az ötödiket, mert tudta, hogy ő lesz az Egyetlen. Mert ő az embert látta, nem pedig a vagyont.

 

Az eljegyzés után a fiatalok ellátogattak az egyik Park birtokra, BoGum körbe akarta vezetni kedvesét leendő otthonukban. A lány szeme itta a zöldellő legelőket, a lombos erdőt, a büszkén magasodó villát, teljesen ámulatba ejtette az a természetes pompa, ami fogadta őket.

- Mesébe illő itt minden! Nem lehet, hogy csak álmodom? – ámuldozott SueJi.

- Nem drágám, ez a valóság, a mi közös mesénk. A ház úrnője leszel és szeretnék mindent megadni neked, hogy otthon érezd magad. Ha bármivel elégedetlen vagy, nyugodtan szólj és átalakíttatom kedvedre.

- Ne viccelj, minden tökéletes! – karolt vőlegényébe SueJi és lágy csókot nyomott kedvese arcára.

 

- Gondolkoztál már az esküvői ruhádon? – kérdezte SueJitól leendő férje. A tágas szalonban üldögéltek a szófán, és teázgattak. A szoba falain hatalmas festmények lógtak, zöld bársony függönyök keretezték a faltól falig érő ablakokat, melyeken játszi könnyedséggel szökött be a napfény. BoGum cigarettára gyújtott, minek füstje kifejezetten zavarta SueJit, de nem mert szólni.

- Még nincs konkrét elképzelésem.

- Megmutathatom a korábbi menyasszonyaim választott ruháit, ha szeretnéd. – BoGum felnézett az újságjából és arájára sandított. – Persze, nem kötelező azokból választani, de adhatnak ihletet. Az egyik fenti szobában vannak elrakva.

 

SueJi nem lelkesedett az ötletért, hogy az előző feleségjelöltek választását megnézze, sőt egyenesen furcsának találta, hogy BoGum megtartotta a ruhákat.

Felmentek az emeletre, és egy idáig észre sem vett ajtóhoz léptek. SueJi csodálkozva nézte, hogy milyen trükkösen el van rejtve a kíváncsi szemek elől a szoba: a virágmintás tapétába teljesen beleolvadt az ugyanolyan színű ajtó. BoGum elővette kulcsát és nyikorogva kitárta menyasszonya előtt a nyílászárót, aki bizalmatlanul belépett a félhomályba.

A közepes méretű szobának egyetlen, a megszokottól jóval kisebb, rácsos ablak volt a szeme, ami nem sok természetes fényt engedett a helyiségben. Faburkolat fedte a falakat, a fapadlón nem nyújtózott szőnyeg. Kicsit dohos szagot lehetett érezni, ami a régi kétajtós szekrényből áradhatott. BoGum felkapcsolta a mennyezetről lelógó csillárt, ami tompa fénnyel világította meg a szobát és felfedte a sarokban nyújtózó hatalmas, rózsamintás paravánt.

SueJi megilletődötten állt egy helyben, az egész terem nyomasztóan hatott rá, nem érezte biztonságban magát. Vőlegénye megfogta kezét és gyengéden maga után húzta egyenesen a paravánhoz, amit könnyedén félregurított. Az ifjú menyasszony néma sikolyt hallatott, mikor meglátta, hogy mit bújtatott a paraván, úgy érezte, hogy lába nem bírja meg saját súlyát. Előtte négy teljesen élethű próbababa volt felállítva, melyek szebbnél szebb menyegzői ruhát viseltek.

- Ne ijedj meg, ezek csak babák – nevetett BoGum a lány falfehér arcán. – Tudod, hogy szeretek bábukat gyártani. Ezeket mind magam festettem.

- Sosem mondtad – lépett közelebb a lány és alaposabban szemügyre vette az egyik bábút. Szőke fürtjei füléig értek, élettelen fekete szembogara olyan fényesen csillogott, mint egy igazi emberé, bőre is feszes volt, igaz, sokkal fehérebb, mint amilyen egy élő ember bőrtónusa. SueJi végtelennek tűnő pillanatokig nézett farkas szemet a babával, furcsa érzés kerítette hatalmába. BoGum kedves hangja rántotta vissza a valóságba.

- Ezeket a ruhákat a korábbi kedveseim varratták maguknak, de viselni már nem volt alkalmuk. – Fanyar mosoly követte a mondatot. – Mivel én álltam a költségeket, megtartottam a ruhákat, majd elszeretném árvereztetni. Tetszik valamelyik?

SueJi végigtapogatta a ruhák anyagát, alaposan szemügyre vette a csipkéket, gyöngyöket, kezét végighúzta a varrás vonalán. Igazán szép munka volt mind a négy ruha, a varrónő tökéletes munkát végzett, mégis idegenkedett már a gondolattól is, hogy ő valamelyik ruhát is megpróbálja.

- Mindegyik nagyon szép, de egyik sem én vagyok. Én egy új ruhát szeretnék tervezni, de ennek az anyagnak az esése nagyon tetszik. Valami hasonlót szeretnék, de mégis mást. Nem baj? – Pislogott félénken SueJi, kezében a harmadik ruha szoknyáját morzsolgatta. Félt attól, hogy megbánthatja BoGumot, de magában ígéretet tett arra, hogy az esküvő után mindegyik ruhát eltünteti a házból – a bábukkal együtt.

- Egyáltalán nem, pár nap múlva érkezni fog a varrónő és vele megbeszélheted az elképzelésedet. Alig várom, hogy láthassalak! – SueJi a férfi lelkesedését nem tudta nem megmosolyogni, ő is legalább ugyanannyira izgatott volt az esküvő miatt, mint párja.

- Ugye tudod, hogy balszerencsét hoz, ha a vőlegény az oltárhoz lépés előtt meglátja a menyasszonyt?

- Tényleg? – Őszinte, meglepődött arc, újabb kacagás. – Akkor lehet ezért nem volt eddig szerencsém.

 

Az elrejtett szoba látogatása után SueJi csak a bábukra tudott gondolni, és azok élethűségére. Vajon BoGum miért nem említette eddig ezt az elfoglaltságát? Szinte mindent tudtak már egymásról, és ilyen lényeges dolgot nem elmondani… De az is lehet, hogy tényleg nem került szóba, mostanában nagyon elfoglaltak az esküvő szervezése miatt, BoGum ha tehetné, már másnap megeskedne, de a lány egy kicsit lassítani szeretne – kiélvezni minden pillanatot és hozzá szokni a gondolathoz, hogy nemsokára ő is Park lesz, ami azt jelenti, hogy nem fog olyan gyakran találkozni szüleivel.

Akárhányszor felment az emeletre, szeme mindig a titkos ajtó felé tévett és ha belegondolt, hogy mit rejt, a hideg végig futkosott a hátán. Ha csak lehunyta a szemét, mindig a babák hullafehér, merev arcait látta maga előtt és ijesztően üveges szemüket. Igazán különleges tehetsége van vőlegényének, hogy ilyen bábukat hoz létre, de nyomasztó a tudat, hogy azok a házban vannak – szólni nem mert, tiszteletben akarta tartani BoGum hobbiját.

 

Hideg szellő borzolta meg fedetlen karját, lúdbőrözött az érzésre és a takaró után tapogatózott. Azt nem találva próbálta gondolkozásra bírni álomittas agytekervényeit, hogy mielőtt lefeküdt aludni, biztosan becsukta-e az ablakot, vagy csak akarta. Fáradtan kinyitotta ólomnehéz szemeit és próbált látni az ablakon beszűrődő holdfény világította szobában. Takaróját tovább kutatva fordította fejét az ellenkező irányba, mikor meglátta a felette magasodó alakot. Pillanatokig csak nézte az idegen arcot, majd mikor agya feldolgozta a látványt, fülsértő sikításban tört ki. Azonnal felült ágyában és kezével maga előtt hadonászva próbált minél távolabb húzódni a szőke menyasszony elől, aki mozdulatlanul állt az ágya mellett és üveges szemeivel a lányt bámulta.

- BoGum! – Sikította SueJi, görcsösen markolászva az ágynemű huzatot. A szőke próbababa csak mereven állt, kifeszített arca szigorúan fehérlett, összevarrt kezét szorosan törzse mellett lógatta, a törtfehér csipke anyag kecsesen simult sápadt testéhez. SueJi kezdeti rohama kezdett csillapodni, megmozdult agya hátsó zugában az a gondolat, hogy csak hallucinál, és BoGum hozta ide a ruha végett, mikor a bábu szeme hirtelen hátrafordult és a mandulavágást csak a hófehérség töltötte ki.

SueJi torkaszakadtából sikított, hatalmas lendülettel leugrott az ágyról és feltépve szobájának ajtaját maga mögött hagyta az utána forduló jegyest. SueJi végig szaladt a sötét folyosón, hálóingének alja térdére tapadt a futás erejétől, a folyamatosan hátrafordulástól, hogy követi-e az a szörny, haja összeborzolódott, tincsei szemébe lógtak. Úgy érezte, hogy végtelen örvénybe került, újra és újra végig fut ugyanazon a folyosón, kezdett elszédülni a forgó levegőben.

Reszkető lábakkal megállt, térdére támaszkodva hangosan lihegett, szája kiszáradt a kapkodástól, nyelvével nedvesítette meg. Remegő kezekkel túrt hajába és szabadította meg látását a kósza tincsektől, arca kipirosodott a futástól. Körbeforgolódott, de nem látta a folyosó végét, kezdett igazán kétségbeesni, hogy mi történik vele. Szíve vadul kalimpált mellkasában, mint ketrecéből kitörni vágyó fenevad, fülében dobogott vérétől semmit sem hallott. Összefonta maga előtt karját, mert a vékony kis pendelke, amit alvás gyanánt viselt, nem védte testét a nyirkos levegőtől.

Kétségbeesve hátrált a folyosó faláig, minek nekidőlve próbált újra erőt gyűjteni. Mellkasa fel-és lejárt, tüdejét nem tudta elegendő oxigénnel feltölteni. Szeme sarkából mozgást érzékelt, tekintetét a szemben lévő falra szegezte és ijedtében még levegőt is elfelejtett venni.

A sötétzöld, absztrakt mintás tapétából pirosra festett körmös kéz nyúlt felé. SueJi szájára tapasztotta kezét, tágranyílt szemekkel követte a kar előrenyújtózását, míg a sokkból felébredve elrugaszkodott a faltól és újból futásnak eredt. Tér és idő összemosódott körülötte, fekete maszlag fogta körbe és tompította el menekülő alakját.

 

Hangos sikításra ébredt fel. Tekintetével keresett valamit, amit az előbb még látott, hallása még nem tért vissza. Nagy sokára felfogta, hogy amit hallott, az saját hangja volt és nincs sehol a korábban látott rémség. Az ágyában ült, fényes nappal volt, a szobát megvilágította a reggeli napfény. Mellkasára tapasztotta egyik kezét, csillapítva szívének természetellenes gyors pulzálását, másik tenyerébe verejtékben úszó homlokát pihentette, és próbálta realizálni, hogy ez csak egy rossz álom volt. Újból. Amióta belépett abba a szobába, ugyanazt a rémálmot éli át éjszakáról éjszakára, teste napról napra gyengébb a kialvatlanságtól, szeme alatt mély, fekete árkok keletkeztek és hiába mondják neki, hogy próbáljon pihenni, egyenesen retteg az éjszakáktól és így nappal szendereg, ott, ahol éppen elnyomja az álom. BoGum aggódva figyelte menyasszonyának állapotát, orvost akart hívni, de SueJi nem engedte, arra fogta alvászavarát, hogy izgul az esküvő miatt – nem akarta elmondani, hogy rémálmait az élethű babák okozzák.

 

Már régóta motoszkált a fejében az a gondolat, hogy neki ismerősek a menyasszonyi ruhákat viselő bábuk arca, de sehonnan sem tudott rájönni, hogy honnan. BoGumot is kérdezte, de ő csak mosolyogva legyintett, mint akit nem is érdekel az ilyesfajta butuska gondolatok – megfestette az arcokat, mert így képzelte el őket, nincs ebben semmi szokatlan. SueJinak szinte belefájdult a feje a sok gondolkozásba, minden éjszaka után egyre biztosabb volt benne, hogy az arcokat korábban már látta valahol.

A válaszra nem kellett sokat várni.

A menyasszony félelemmel kevert izgalommal várta már a nagy napot, ami vészesen közeledett, így próbálta magát minél jobban lefoglalni. Aznap a régi újságokat szortírozta ki, amik egy hatalmas kupacban gyűltek az étkező egyik sarkában. Szétválogatta a friss és a régi lapokat, és így akadt meg a tekintete egy elsárgult oldalon. Szétnyitotta az újságot és a levegőkorty a torkán akadt. Évekkel korábban eltűnt személyek fotóit sorakoztatta fel a napilap, nagybetűkkel közölve az olvasó számára, hogy eltűntekről van szó, akiknek gyanús körülmények között nyoma veszett és azóta sem leltek rájuk. A fotók közt szerepelt BoGum négy próbababájának arcképe is, amik egy az egyben megegyeztek a lányokról közzétett képpel: ugyanaz a kunkorodó hajtincs, vékony orr, szívalakú száj, arcvonások. Nem beszélve arról, hogy a négy eltűnt fiatal lány Park BoGum korábbi jegyesei voltak.

SueJi hirtelen mindent megértett. A pletykákat a megszökött lányokról, a hirtelen felbontott eljegyzéseket, az évenkénti üzleti utazásokat, az élethű bábukat a menyasszonyi ruhákban. A lány gyomra megfordult, kesernyés íz lepte el száját, a remegés végig futott gerince vonalán elzsibbasztva agyát. Kikerekedett szemekkel pislogott az elsárgult újság lapjára, a valaha vidáman mosolygó lányok fényképeire és az álcázott szobában lévők szemeire gondolt, amiknek menekülésre hívó csillogását megfogadta.

Felpattant, az újságok több kupacba szálltak. SueJi felrohant a szobájába és amilyen gyorsan csak tudta, beledobálta ruháit bőröndjébe. Minden mozdulata elkapkodott volt, semmit sem gondolt át és fejezett be, mindenbe belekapott, egy cél lebegett szeme előtt, mégpedig, hogy minél hamarabb távolabb kerüljön ettől az embertől, akiről azt hitte, hogy mindent tud és kiderült, hogy teljesen félreismerte. Önként belesétált a férfi csapdájába, rabul ejtette szívét és elméjét is az udvarias, lovagias álcája.

Bőröndjét kézbe kapva, mint akit űznek, kivágta az ajtót és szoknyáját kissé megemelve lerohant a lépcsőn, a bejárati ajtó felé futott. Keze már a kilincset markolta, mikor egy mély hang megállította; ijedtében földbe gyökerezett a lába, mozdulni sem mert.

- Hova mész? – A lány óvatosan hátra nézett és előtte pár méterre BoGum állt értetlen arckifejezéssel. Szeme csodálkozva nézte a távozni készülő lány alakját, bőröndjét szorongató elfehéredett kezét, ideges szájrágását. – Elkészült a menyasszonyi ruhád, nem nézed meg?

 

Park BoGum elegáns fekete öltönyben állt a terem közepén szépen megfésülködve, frissen borotválkozva. Idegesen ropogtatta kezét, hiszen mégis csak most van az esküvője, természetes volt, hogy izgult. Ám mikor megpillantotta kedvesét, teljes nyugalom szállta meg lelkét, szélesen elmosolyodott és tetőtől talpig végig mérte a szépséget. Bae SueJi törékeny alakját mészfehér, csillogó kövekkel díszített földig érő ruha takarta, melynek ujja és mellrésze csipkéből volt készítve, fehér kesztyű takarta kecses kezét, ami mereven fogta a tűzliliomból álló csokrot. Nyakán gyémánt nyaklánc ékeskedett, kontyba fogott hajába földig érő fátyol volt tűzve. Visszafogott sminket viselt, tűzpiros ajka ellentéte volt sápadt, porcelán bőrének.

BoGum hozzálépett és puha érintéssel megcirógatta kedvese jéghideg arcát, ki komoly, semmitmondó arckifejezéssel tűrte az érintést. A férfi lágy csókot lehelt az ara homlokára, örömteli mosolya még szélesebb lett.

- Annyira gyönyörű vagy, kedvesem. Káprázatos szépséged semmihez sem fogható, de a többi hölgynek sem lehet panasza. – BoGum bocsánatkérően hátrapillantott a négy fiatal nőre, majd ismét SueJira koncentrált. Nem tudott betelni a lány látványával, szeme itta a csillogást, egyenesen csodálta menyasszonyát. Csak azt sajnálta, hogy a lány nem élte át a pillanatot. – Mostantól örökké együtt leszünk.

BoGum oldalra lépett és visszahúzta helyére a rózsamintás paravánt, eltakarva az üveges szemű jegyeseket. A férfi megkönnyebbülve kifújta a levegőt, majd maga előtt tolva a nyikorgó kerekű, fém sebészeti asztalt, minek tetején egymáshoz koccantak a preparáláshoz szükséges eszközök, elégedett sötét vigyorral az arcán kilépett a szobából és kulcsra zárva azt, fütyörészve elsétált.