Vidáman indultak neki az útnak. Az öt fiú teljesen be
volt zsongva, alig várták, hogy megérkezzenek, noha alig két perce vette
kezdetét az utazás. Hatalmas lázban égtek, egymást túlkiabálva vágtak a másik
szavába, egy rendes mondatot nem tudtak elmondani, valaki mindig közbeszólt és
új téma vette kezdetét, így egy teljesen értelmetlen beszélgetés, majd játékos
civakodás alakult ki, bár a történetekből semmit nem lehetett kihámozni.
Boldogok voltak, jókedvűek és fiatalok. Nem vetheti senki a szemükre, hogy
élénkebbek voltak az átlagosnál.
A legfiatalabb barátjukat indultak megünnepelni,
akinek ma volt a születésnapja. Nem is akármilyen születésnap, a fiú most
ünnepelte a tizennyolcadik életévét. Nagykorúvá érett a kissrác és ezt illő módon
kellett köszönteni. A barátai meglepetés bulit szerveztek neki, bár a dolog ott
bukott meg, mikor elszólták magukat az ünnepelt – akkor még szigorúan kiskorú –
édesanyja előtt, hogy a banzájt másik városban tervezik. Lett is nagy pánik a
fiatal nő körül, hallani sem akart arról, hogy fia olyan helyen ünnepelje
nagykorúságát, amit ő nem ismer. Ajánlott klubokat, bárokat, éttermeket, mozit,
mindent bevetett, még saját otthonát is képes lett volna csatatérré
változtatni, de süket fülekre talált. A négy fiú makacsul ragaszkodott a vidéki
bulihoz, így elkezdődött az órákon át tartó veszekedés, egymás megpuhítása, míg
végül az anyuka megadta magát és engedélyt adott nekik. Mikor zöld lámpát
kaptak, azonnal ígértek fűt-fát, de ennyivel nem úszták meg és meg kellett adni
a hely címét, elérhetőségét, a meghívottak nevét, telefonszámát és lakcímét, a
fogyasztásra szánt pénz mennyiségét; meg kellett bizonyosodni afelől, hogy
induláskor az autó üzemképes, nem meghibásodott és legfőképpen tele a tank. Hosszú
egy procedúra volt és itt még korántsem volt vége. A meglepetés eddig titokban
is volt tartva, de hála az aggályokkal teli édesanyának, az ünnepeltet is be
kellett avatni.
Luhan jó gyereknek számított, nem feleselt, nem
verekedett, jól tanult és mindenben segítsége volt anyukájának. Legjobban a zene
érdekelte, órákat volt képes eltölteni a gitárja társaságában, énekelni is
szeretett, hangja is volt hozzá. A barátai támogatták zenész karrierjében,
megígérték, hogy ott lesznek az első koncertjén, de előtte persze le kell
érettségizni. Utána lehet karriert építgetni.
Sok barátja volt, kedves személyiségével bárkit
eltudott kábítani, állta a szavát és benne volt minden apró hülyülésben, amit a
haverok kitaláltak. Nevettek a viccein, bolondos egy gyerek volt, akire egyszerűen
nem lehetett haragudni. A lányok körében is közkedvelt volt, bájos, kisgyerek
arcával, puha vonásaival és kecses mozgásával minden lány róla álmodozott.
Kedves, segítőkész és szófogadónak számított. Így mikor bociszemekkel anyjára
nézett, némán engedélyt kérve arra, hogy ne pörögjön túl, mégiscsak tizennyolc
lesz, a nő nagyot sóhajtva csak annyit kért, hogy vigyázzon magára és hívja
fel, ha odaérkeztek és ha visszaindulnak.
Luhan borzasztó boldog volt, madarat lehetett vele
fogadtatni, teljesen be volt zsongva, alig várta, hogy elérkezzen a nagy nap.
Persze a barátok nem mondták meg hova viszik, így a hely teljes ködbe lett
burkolva. Még Minseok talált rá pár éve és mikor felvette az ötletet, hogy
rendezzék meg ott Luhan buliját, a fiúk azonnal beleegyeztek. Szerettek ott
lenni, hangulatos volt, nem túl drága és a tulajdonos is elég jó fej volt
mindvégig, és mikor felhozták neki, hogy születésnapot tartanának, rögtön
beleegyezett, hogy ingyen fogyasszanak. Nem bérelték ki az egész helyet, inkább
csak odacsődítettek pár embert, akik Luhan barátai voltak – sokat kellett
szelektálni, mert rengetegen akartak ott lenni, így csak a legközelebbi és
legrégebbi ismerősök lehettek csak jelen. Alig várták, hogy Luhan is megismerje
a szórakozóhelyet, már előre beharangozták, hogy mennyire „csúcs és kafa” ott
bulizni. Nem kell csodálkozni, hogy Luhan életében nem volt ennyire izgatott,
alig tudott egy helyben ülni, míg várt a többiekre.
Mielőtt elindultak egy hosszú búcsút intéztek el,
Luhan mindenre igennel felelt, már kétszer elköszönt, de az édesanyja nem
tágított. Még odalépett Taohoz, fia legjobb barátjához, aki vállalta erre az
estére a sofőr szerepét.
- Végig te vezetsz?
- Igen, asszonyom – támaszkodott fél karral a kocsi
kinyitott ajtajára amaz. Ő volt a legidősebb a kis társaság között, Luhanra
négy évet vert rá. Mégis nagyon jóban voltak. Tao felelősségtudatos, higgadt
személyiségnek számított, akit ritkán lehetett kihozni a sodrából. Az erőszakot
elítélte, bár adódott olyan alkalom, mikor fizikai erejét kellett használnia –
nem is maradt alul. Fekete haja szemét súrolta, bal fülében apró fülbevaló
csücsült. Luhant öccseként szerette, együtt szoktak gitározni és legtöbbször ő
volt az, aki lehűtötte Luhan hirtelen ötleteit. Bölcsessége és nyugodtsága
miatt sokan felnéztek rá és tisztelték őt.
- Nem fogsz inni.
- Nem, asszonyom – Válaszolt, bár tudta, hogy a nő
nem kérdésnek szánta mondatát. – Egy korty alkoholt sem, tudja, hogy jól
vezetek.
- Azt tudom, de most az a fontos, hogy biztonságosan.
- Kérem, nyugodjon meg. Luhan jövőre egyetemre megy
és egy másik városban fog továbbtanulni. Ne féltse őt annyira.
- Luhan még gyerek, hiába lett tizennyolc, ő még
nagyon naiv. Kérlek, vigyázz rá!
- Megígérem – hajolt meg Tao. – Egy óra múlva
odaérünk, éjfélkor torta, kettőre pedig vissza is jövünk.
- Szellőztesd ki a fejét, ha túllépné a határt, nincs
sok kedvem hányást takarítani.
- Nekem sincs, higgye el – nevetett fel Tao, mire az
édesanya is mosolyra húzta a száját. Megbízott Taoban, őt tartotta a
legfelelősségteljesebb embernek fia barátai közül és ez nem csak korából
adódott. Tao számtalanszor bebizonyította, hogy érdemes az emberek bizalmára és
így nyugodt szívvel engedte el fiát ünnepelni. Nyugodt szívvel… legmélyen
valami nem hagyta nyugodni és bárhogy igyekezett figyelmen hagyni, ott
motoszkált benne.
- Szia anyu, majd csörgök – nyomott gyors puszit
anyja arcára a legkisebb és már be is pattant az anyósülésre.
- Jó szórakozást! – Mosolygott amaz és integetve
nézte, ahogy felkapcsolódnak a fényszórók, majd kihajt a kocsi az útra és végül
elindulnak. Luhan vigyorogva intett vissza anyjának addig, míg már nem látta.
- Be vagy kötve? – Nézett oldalra Tao, mire Luhan
büszkén kihúzta magát.
- Igen be, vagyok ennyire okos, ha már felnőtt
lettem!
- Hoppá! – röhögtek hátul. Minseok előre nyúlt, hogy
megborzolja Luhan világosbarna tincseit.
- A mi kis Luhanunk végre férfi! – vigyorgott
ördögien, válaszul csak egy halk morgást kapott.
- Kapcsolj valami zenét! – utasította a sofőrt
Joonmyun és mikor meghallotta az első szólamot, élvezkedve behunyta a szemét. –
Hangosabbra!
- Lehetetlen vagy – nevetett Tao, de feljebb vette a
hangerőt.
Alig fél óra múlva viszont meg kellett állniuk.
- Nem tudod visszatartani? Hamarosan megérkezünk –
kérdezte hitetlenkedve Tao. A visszapillantó tükörben látta, hogy Jongdae
elhúzza a száját.
- Nagyon kell, kérlek, állj meg!
- Miért nem mentél el WC-re mielőtt elindultunk?
- Elmentem, de azóta ittunk és most nagyon kell! Nem
bírom visszatartani! – Nyűglődött hátul, mire a többiek próbáltak minél
távolabb kerülni tőle.
- Ittatok? Nélkülem? – ragadta meg a lényeget Luhan
és csalódott ábrázattal fordult hátra. Az ott ülők csak szélesen elmosolyogtak.
- Bemelegítettünk, nem szabad üres gyomorra inni –
tárta szét a karját Joonmyun, mire hangos nevetés töltötte be a kocsi belsejét.
- Rád majd a partiban koccintunk, öcskös – legyintett
Minseok, ezzel egy időre elhallgattatva a fiatalabbat.
- De Tao… Nekem még mindig pisilnem kell – dőlt előre
a középen ülő, hogy jobban lássa Taot. Amaz csak kínosan röhögött.
- Ne viccelj!
- Nem, halál komoly!
- Jongdae, nem fogok megállni, tartsd vissza!
- Hát jó, te akartad – dőlt hátra, majd kissé nyújtózkodva
elkezdte kicsatolni övét. Tao rémülten nézett hátra.
- Mi a fenét művelsz?
- Te csak vezess nyugodtan, megoldom. Itt van ez a
kis üvegcse és –
- Eszedbe ne jusson össze huggyozni a kocsimat!
- Ne nézz hátra, az utat figyeld!
- Jongdae!
- Fúj, ember – röhögött Minseok az ablaküvegnek
döntve homlokát.
- Nyugi, jól célzok. Próbálj egyenesen vezetni és
akkor nem megy félre. Joonmyun, majd kikerülöm a lábadat.
- Tao, ez nem viccel, állj meg! – esedezett Joonmyun.
- Nem teszi – szűrte a foga közt Tao, remélte, hogy a
cicamosolyú srác csak viccel. De ahogy a mozgolódást látta, kezdett elbizonytalanodni.
- Tao!
- Ne rángasd a kormányt, lepisálja a nadrágomat!
- Ha a sebváltóra csurgatsz, megöllek!
- Nem teszed meg! – nézett hátra szúrósan Tao, mire
Jongdae gonoszan elvigyorodott. Igazi sátáni mosoly volt.
- De igen.
- Nem!
- Félsz?
- Jongdae!
- Nem hagytál más választási lehetőséget…
- Oké – adta meg magát a sofőr. A kiabálásra mindenki
elhallgatott, Jongdae pedig elégedetten dőlt hátra. Tao lehúzódott, a középen
ülő fiú pedig meg sem várta, hogy társa kiengedje, átbukdácsolt rajta és fura,
kacsaszerű csámpás járást utánozva elballagott a vaksötétben az egyik bokorhoz.
- És még nem vagyunk ott – döntötte a fejét a
kormánynak Tao, mire Luhan felnevetett.
Mikor végre Jongdae is visszaült és senki másnak nem
kellett pisilnie, újból útnak indultak. A ricsaj nem hagyott alább, talán egy
kicsit fel is erősödött.
Sötét volt már, baljósan zúgtak az
útmenti jegenyék. A széltépte felhők már-már feladni látszottak harcukat a Hold
ellen, ám az égitest győzedelmeskedett. Hideg fény szórta be ezüstjével a
csalitos settenkedő vadjait, az árokban lassan varangyos békák kuruttyolták
esti imájukat. De a békáknak hamarosan torkára fagyott a kurutty.
- Miért nem vagy bekötve? –
sandított oldalra Tao.
- Csak egy pillanat – nyomkodta a
telefonját Luhan, majd a fejtámlára kapaszkodva feljebb állt, a telefont a
magasba tartotta. – Szelfi! – Kiáltotta és szélesen elmosolyodott. A hátul ülők is azonnal vigyorogni kezdtek,
talán csak a sofőr mosolygott szelíden. Luhan visszapattant, majd kissé oldalra
fordulva készített még egy képet legjobb barátjával. Tao éppen csak oda nézett,
szeme ismét az utat pásztázta.
- Most már kösd be magad – szólt rá,
mire Luhan bólintott és el is tette a telefont. Épp a biztonsági övhöz nyúlt,
mikor meglátta.
Kanyarodott az út és így csak az
utolsó pillanatban vették észre a feléjük száguldó kocsit. Tao össze is húzta a
szemöldökét, de aztán megértette, hogy miért nem megy egyenesen a szemben jövő.
- Az utat! – Kiáltott fel Joonmyun
erősen rászorítva Tao fejtámlájára, miközben teljesen elfehéredett
arccal meredt ki a szélvédőn a szembe jövő forgalommal szemezve. A másik
gondatlan sofőr nem reagált hamar, egyre közelebb csúsztak hozzájuk. Minden egy
pillanat alatt játszódott le.
Tao reflexből próbált kitérni előlük, de nem sikerült
a kanyar miatt. Luhan elfehéredett arccal nézte az egyre közeledő világítást,
ujjai görcsösen szorították a biztonsági övet némi menedék után kutatva.
Tao fülében dübörgött a vér, szinte semmit sem
hallott, a vakító fényszóróktól semmit nem látott, elfehéredett ujjakkal
kapaszkodott a kormánykerékbe, aminek össze-visszaráncigálásával próbálkozott a
kocsi egyenesben tartásával. Nyakában fájdalmat érzett, mikor feje
előrebicsaklott, nyelvét elharapta, érezte szájában a vér összetéveszthetetlen
vasas ízét, míg többiek leblokkolva ülték végig, ahogy az autó fordul egyet
tengelye körül a becsapódás hatására, lebucskázik az árokba, majd hátulról egy
fába ütközik.
Tao görcsösen támaszkodott a kormánynak, hangosan
lihegve próbált levegőt szuszakolni tüdejébe. Bőre gyöngyözött az izzadtságtól,
homlokát elvágta a törött üvegből kipattanó szilánk, vére végig csörgedezett
arcán és nyakán. Füle sípolt, egyszerűen nem hallott semmit, körülötte még
mindig forgott a világ. Ahogy gondolatai tompultak, úgy vette át az irányítást
a hatalmas ricsaj és sikolyok. Feltépték mellette a megrongálódott ajtót és
gondoskodó kezek nyúltak felé. Segítettek neki kiszállni a volán mögül, de lábai
nem igazán akartak engedelmeskedni, össze-össze rogytak alatta. Nyakához kapott
egy szisszenés kíséretében és próbált az előtte álló férfire összpontosítani.
Bizonyára beszélt, hisz a szája mozgott.
- Jól van?! Hahó! K…kérem! Válaszoljon, jól van?
- Igen – bólint aprót, amit nyaka nem díjazott
túlzottan, majd miután megbizonyosodtak afelől, hogy segítség nélkül is lábon
bír maradni, ott hagyták. Tao körülnézett, nem igazán fogta fel az előbb
történteket. A kocsiban már senki nem volt, látta Joonmyun sápadt arcát, ahogy
a magas fűben ül és kezét szorongatja, látta Minseokot, akinek a fejéhez
zsebkendőt tartanak, de az hamar vörössé változott. Végül meglátta Jongdaet is,
aki a betonútnál magyarázott valamit hevesen gesztikulálva, látta a fiú mellett
lévő másik autót is, aminek utasai bűnbánóan lehajtott fejjel álldogáltak. Csak
a motorháztető horpadt be, más baja alig volt az autónak.
Feltűnt neki, hogy Luhant sehol sem látja, így
megkerülte az autót, hogy megkeresse. Szinte figyelmen kívül hagyta járművét,
mikor meglátta a kisebb csoportosulást. Pedig az autó nem volt a legjobb
állapotban, a szélvédő pókhálósan megtört, a kocsi eleje, de főleg a jobb
oldala felismerhetetlenségig megrongálódott. Anyósülés felől az ajtó félig
leszakadva, ablaküveg szinte nincs is.
Tao elkezdett rohanni, majd megtorpant, mikor meglátta.
- Luhan! – kiáltott és átfurakodva a tömeg között
letérdelt az eszméletlen fiú mellett.
- Ne érintse meg, ne okozzon nagyobb kárt benne! A
mentők bármelyik pillanatban megérkezhetnek – szólt egy hang. Tao nem fordult
hátra, nem válaszolt, csak meredten nézett Luhanra. Könnyek szöktek a szemébe,
ahogy végig pillantott a törékeny fiú testén.
A legkisebb arcát beborította kasmírszínű vére,
bronzbarna haja a sűrű folyadéktól összetapadt; hibátlan bőrét millió karcolás
fedte, ruhái szakadtak és koszosak voltak az eséstől.
- Luhan – suttogta Tao és óvatosan megfogta
barátjának kezét. Hideg és merev volt annak végtagja és hiába próbálta
kitapintani a pulzusát, egyszerűen nem találta. – Nem lehet… - Az idősebb
pánikolva nyúlt a nyaki érhez, ahol megnyugvására kitapintotta a halvány
dobogást.
- Félre! – rántották fel a földről idegen kezek és
azonnal ellenkezni akart, de mikor felismerte az életmentő személyzetet,
megnyugodott. Magatehetetlenül nézte végig, ahogy felemelik Luhan aprócska és
törékeny testét a hordágyra, lélegeztetőt helyeznek arcára és amilyen gyorsan
és óvatosan csak lehet a mentőautóhoz rohannak vele.
- Várjanak! – Kapott észbe Tao és ahogy mozgása
engedte, a mentősök után sietett.
- Mindenkit beszállítunk a kórházba egy alapos
vizsgálat érdekében, de csak a másik autónkkal tud jönni – hadarta az egyik
ápoló és már fel is lépett a kocsiba.
- Vele akarok menni! A legjobb barátom.
- Akkor siessen már! – Szóltak rá mérgesen és már el
is indultak.
- Felkészítették már az ötös műtőt?
- Igen, uram.
- Szükségem van még két orvosra.
- Szóltunk már nekik.
- Kész vannak?
- Igen, uram.
- Hozzon 0-s vért, de azonnal!
- Igenis!
Hatalmas lendülettel csapódott ki az ajtó és hordágy
gurult végig a tükörsima padlón orvosok és ápolók társaságában. Az ágyon fekvő
fiatal fiú nagyon rossz állapotban volt, azonnal meg kellett műteni. Édesanyját
már értesítették, bármelyik pillanatban megérkezhetett, útitársai közül egy
álldogált a műtő bejárata előtt, a többieket a helyszínen vizsgálták meg és
kért tőlük a rendőrség részletes beszámolót. Hamarosan ők is megjelennek a
kórházban.
Tao mélyeket lélegzett és erőt véve magán követte az
egyik ápolót, hogy őt is megvizsgálhassák. Nem volt komoly baja, megrándult a
nyaka, a vágást letapasztották és már át is adták a rendőröknek.
- Ön volt a sofőr, igaz? – Kérdezte a vele szemben
ülő főhadnagy. Tao lassan bólintott. – Hova tartottak éppen?
- A többiek már elmondták, nem igaz? – morogta
gorombán. Semmi kedve nem volt beszélgetni, mikor pár méterre arrébb barátja
életéért küzdenek.
- A maga szerepe kulcsfontosságú, kérem, működjön
együtt.
- Pontosan ebbe a városba indultunk szórakozni, mert meglepetés
bulit szerveztünk annak a fiúnak, akit épp műtenek – adta meg magát Tao és egy
szuszra el is hadarta, de gondolatai teljesen máshol voltak. Aggódott, félt és
teljesen megrémült.
- A társai fogyasztottak alkoholt.
- Én nem.
- Megtenné azért? – Nyújtották oda a szondát, mire
kelletlenül elvette és belefújt. Visszanyújtotta, az idősebb férfi pedig
azonnal megvizsgálta. Helyeslően bólintott és újból elkezdte faggatni.
- Leírná nekünk részletesen az összeütközés
körülményeit? A maga szempontjából.
- Nem én voltam a hibás!
- Tudjuk, hogy nem – nyugtatta meg a rendőr. – De
értse meg, hogy jelenteni kell a balesetet.
- Azokkal mi lett? – húzta el a száját, ahogy a másik
autóban utazókra gondolt.
- A sofőr erősen illuminált állapotban vezetett,
utasai is hasonló állapotban voltak. Már magában ez a tény és az, hogy ezzel
közlekedési balesetet okoztak, továbbá veszélyeztették a többi személy épségét
és egészségét, következményeket von maga után.
- Nem csak a jogosítványát kéne elvenni!
- Ezt az ügyet bízza ránk, inkább mesélje el az
ütközést.
Zilált nő lépett a recepcióhoz, majd rohant végig a
megadott műtő ajtajához. Fel-alá járkált, leülni képtelen, míg vár; egyre csak
magát hibáztatja, amiért belement ebbe a veszélyes utazásba, tudta, egyszerűen
érezte, hogy nem lesz minden rendben.
Körmét rágva toporgott egyhelyben, miközben
könnyeitől nedves papírzsebkendőt morzsolgatta.
- Doktor Úr! – Toppant a műtőből kilépő kék ruhás
alak elé. – A fiam bent van a műtőben.
- Igen, most sietnem kell – tolta volna arrébb a
törékeny asszonyt, de az megmakacsolta magát. Úgy csüngött a férfi karján, mint
valami kisgyerek, aki fél egyedül otthon maradni.
- Kérem, az anyja vagyok. Hogy van a fiam?
- Minden tőlünk telhetőt megteszünk, a becsapódás a
gyermek oldalán volt a legnagyobb és a biztonsági öv becsatolásának hiánya
miatt a sérülése súlyos.
- Mennyire? – Sápadt el még jobban és lehet még
erősebben szorította az orvos ruhaujját.
- A fia nagyon komoly fejsérülést szenvedett.
- Uramisten! – Az asszony szájához kapott és
megtántorodott. A doktor könyöke után kapott, hogy ne essen össze.
- Ne mondhatok semmi többet, mi azért vagyunk, hogy
életeket mentsünk. Mindent megteszünk, asszonyom – ültette le a várószékbe. –
Nekem most sietnem kell, a fia jó kezekben van.
- Asszonyom! – Rohantak mellé. Másfél óra után az édesanya
úgy döntött vesz egy kávét, bár semmi esetre sem hagyta volna el törzshelyét,
mégis be kellett látnia, hogy szüksége van egy meleg italra. A hangra felkapta
a fejét és végig nézett az előtte állókon.
- Jól vagytok? – Kérdezte megtörten.
- Megúsztuk – mosolygott féloldalasan Joonmyun,
akinek be lett gipszelve a bal karja; Minseok feje hatalmas kötéssel lett
bekötve, Jongdae sima zúzódással túlélte.
- Ön hogy van? – Érdeklődött halkan Minseok, mire a
nő nagyot sóhajtott.
- Nem tudom. Úgy aggódok!
- Minden rendben lesz.
- Úgy legyen – Nézett félre.
- Azonnal mondja meg a fiam állapotát! – Üvöltött Luhant
műtő orvossal több óra múlva. Ő igazán türelmes volt, csendben ülte végig a
műtétet, elfogadta, hogy még nem mehet be a fiához – bár minden vágya volt őt
látni -, de azt már sokalta, hogy semmit nem akartak neki mondani. – Jogom van
tudni, hogy mi van vele, az anyja vagyok!
- Kérem, nyugodjon meg – szólt halkan a műtős, bár
látszott, hogy fogytán van a türelme.
- Már hogy tudnék megnyugodni? Elengedem a gyerekemet
a születésnapján és kapom a telefonhívást, hogy karamboloztak! Még oda sem
értek és máris baleset történt! Nem fogom elveszíteni a másik gyermekemet is! A
lányom… - szipogott fel hangosan, ahogy eszébe jutottak a fájó emlékek. –
Luhant nem engedem! Magának van gyereke? Milyen érzés lenne Önnek, ha nem
tudhat róla semmit?
- Ne kiabáljon, kérem. A fiú elég szerencsétlenül
járt. A legjobb tudásunkkal dolgoztunk, a gyermek állapota stabil, de…
- De?
- De súlyos a fejsérülése. Félek asszonyom, hogy
ezentúl nem élhet teljes életet.
- Hogy érti ezt? – Ráncolta a homlokát a nő.
- Agykárosodás és –
- Nem – lépett egyet hátra hitetlenül és még jobban
szétzuhant. Összetört benne az egész világ. – Nem lehet.
Csendben ült Luhan ágya mellett. A gépek hangos és
egyenletes csipogása töltötte meg a szoba csendjét. Nem hitte volna, de az,
hogy hallja a gépek monoton zaját, megnyugtatja, hisz fia szívdobbanásait
tükrözi.
Kezét fogta és csendben sírt. Nem akarta elhinni,
hogy ez mind megtörténhet. Olyan jó fiú, nem ezt a sorsot érdemli. Másnak a
hibájából elvették a jövőjét és látva bekötözött fejét, zúzódásokkal teli arcát,
infúziós karját és lélegeztető gépre kapcsolt szervezetét csak annyit kér, hogy
fia ébredjen fel. Csak éljen, semmi mást nem kér.
Fejét felemelve egy alakot pillantott meg a kórterem
ablakából. Letörölte könnyet és kiment hozzá.
- Hallottam róla. Úgy sajnálom – suttogta Tao, de a
hirtelen pofonra nem számított. Arca égett, nyaka belefájdult.
- Megbíztam benned – sziszegte ingerülten az
alacsonyabb hölgy. – Kértelek, hogy vigyázz rá és nézd meg! Elvetted tőle a
jövőjét, az életét! Gyűlöllek!
- Nem az én hibám volt, asszonyom – motyogta
lehajtott fejjel. Nem kifogásokat keresett, egyszerű tényt közölt. Tudta, hogy
Luhan állapota mennyire súlyos és hiába mondta mindenki, hogy mind ártatlan
áldozatok másnak a hibájából, ő is saját magát vádolta. Ha szigorúbban rá szólt
volna Luhanra, akkor az öv talán megvédte volna. Talán nem lenne ilyen súlyos
az állapota. Luhan előtt nagy jövő állt, ő olyan kis kedves, ártatlan lélek
volt, nem bántott soha senkit, hogy ezt a sorsot érdemelte volna ki – még a
hangyákat is az ablakon szórta ki. Akit többé ismerni fog, csak árnyéka lesz
néhai önmagának; soha többet nem fogja látni bolondos mosolyát, értelmet a
szemében, okos buksijában új ötleteket kitalálni, hogy azokat vidáman újságolja
el neki. Nem fogja látni gitáron játszani és akkordokat lefirkantani
agyongyűrödt füzetében. Hallani énekelni és végig csacsogni mindenféle
butaságról. Nem az a Luhan lesz, akit megismert.
- De igen, a te hibád! És akárhogy sajnálod, attól a
dolgok nem fognak megváltozni! Tönkre tetted és azt kívánom, hogy bárcsak te
feküdnél ott! Soha többet ne kerülj a szemem elé és megtiltom, hogy találkozz
Luhannal! Megértetted?
- Igen – mosolyodott el keserédesen. Nem hibáztatta a
nőt, tudta, hogy csak a szomorúság és a fájdalom beszélt belőle, mégis fájtak a
szavai. Igen, az lesz a legjobb, ha Luhan nem látja többet életének elrontóját és
békésen él majd hátralevő életében. Ha egyszer viszont találkoznak, reméli meg
fog tudni neki bocsájtani. – Viszlát, asszonyom – hajolt meg és utoljára
visszanézett a kórházi ágyon kómában fekvő barátjára. Aprót bólintott, mintegy
elköszönésképpen, s kisétált a folyosóról.
Nem kell ahhoz meteorológusnak lenni, hogy az égre
nézve lássuk, esni fog. Aki nem vak, az észreveszi a gyanúsan kék színeket, az
érzi a hűvös fuvallatot. De vannak, akik abban a percben döbbenek csak rá, mi
zajlik felettük, mikor megérkeznek a tombolni kész sötét fellegek, s kézfejüket
kitartva bőrük felfogja az első hideg cseppet.
Hogy
megállapítsa, morajlik valami a mélyben, ahhoz nem kell pszichiáter diplomának
lógni az irodában. Látja gyülekezni a felhőket, pedig még tiszta az ég. Ragyog
a nap... De hamisan teszi. Fénye nem az a boldog tündöklés. Csalóka
szemfényvesztés minden arany sugár, s aki hagyja magát, azt könnyedén vakítja
el.
Az ember
szereti önmagát áltatni, saját kezével oltani ki önnön szemének világát. Örök
érvényű: hiszem, ha hinni akarom. Pedig, ha megpróbálnának a távolba kémlelni,
látni a fénye mögé, észrevennék a beborult tájat, a lélek baljóssá sötétedő
egét, s tudnák ők is, amit Ő attól a perctől érez, mikor felnyitotta szemét...
Még két perc és
itt a vihar.
