Elmejáték

(MUSIC CHALLENGE - Queen: Bohemian Rhapsody)

A sötét, nyirkos folyosón fülbántó nyikorgás törte meg a csendet. Fehér köpenyes alak tolta maga előtt a büfé kocsira emlékeztető szerkezetet; rajta ezüst tálcán gyógyszerek, melyek a mozgás hatására fel-le gurultak.

A fehér köpenyes lépései halkan kopogtak, szinte nem is hallatszódtak a kocsi megolajozatlan kerekének nyikorgása miatt.

Lekanyarodott és bement egy ajtó nélkül szobába.

A helyiségben félhomály uralkodott, csak egy kis rácsos ablak adott lehetőséget a természetes fényre, más fényforrás nem volt a szobában. Az ablak előtt ágy, rajta egy vékony alak ült, térdeit átkarolva, kis gombóccá formálva magát. Vékony, szinte áttetsző hálóing takarta jéghideg testét; vacogott, de nem a hidegtől.

A köpenyes betolta a kocsit a szoba közepéig, majd megállt. Körül nézett és motyogott magában valamit. A tálcákhoz lépett és felemelt egyet, a gyógyszerek össze-visszagurultak a mozdulattól.  Az ablakhoz lépett és várt.

A hálóinges komoran nézett ki az ablakon. Keresett valamit a szemével. Ő maga sem tudta, hogy mit, de egyszer már megtalálta. Nem akart az orvos felé fordulni, nem akarta a gyógyszert bevenni. Csak arra tudott gondolni, hogy megint elvesztette azt a valamit, és meg kell találnia.

Az orvos motyogott valamit. A fiú nem akart ránézni, behunyta szemét. Vakon nyúlt a tálca felé és a gyógyszer után kezdett tapogatózni. Meglepetésére nem talált semmit. Az orvos felé fordult kikerekedett szemekkel.

Amaz csak nyugtatóan mosolygott, elefánt fején füleit mozgatta, ormányával borzolta a fiú haját. Rózsaszín szemével kacsintott egyet, mire a fiú összerezzent és szorosan összezárta szemét. Teljesen összegömbölyödött, fülére tapasztotta kezét, de így is hallotta az orvos motyogását.

Szellő borzolta haját, libabőrök keletkeztek bőrén, mikor elsuhant mellette valami. A fiú elmosolyodott; az egész szobát belengte a málnaszörp illat. Tudta, hogy az asszisztens jött be.

Óvatosan nyitotta ki szemét. Az orvos háttal állt neki, mellette a szintén fehér köpenyben egy női alakot vélt felfedezni, kinek hosszú, sötét rózsaszín haja volt. Valamit beszéltek, majd az asszisztens megfordult, kezében az előző tálca. Emberi arc helyett flamingó madárfej volt, rózsaszín csőrével mosolygott az ágyon ülő felé. Hosszú, madár karmaival megfogta a fiú kezét, és tenyerébe ejtette a gyógyszereket.

A fiú úgy érezte megfojtja az az erős édes illat, ami a nőből áradt, ezért inkább befogta az orrát és megvárta, míg kimennek a szobájából.

A tükör előtt állt. Sötét rúzzsal írta fel búcsúüzenetét. Próbált szép betűket kanyarítani, de mindig elmaszatolódott vagy letört a rúzs vége. Egyik betű sem tetszett neki, mérgesen törölte le a szöveget, ezzel még nagyobb maszatot hagyva a tükrön. A végére semmi más nem látszott, csak egy nagy, piros paca. Hátrébb lépett, törte a fejét, hogy most mi legyen. Pillanatokkal később felcsillant szeme arról árulkodott, hogy rájött a megoldásra. Mutató ujjával írt most, fehér csíkot húzva vörös alapon.

Elégedetten lépett hátra. A betűk résein még magát is látta, ez nagyon tetszett neki, vidáman mosolygott.

Megfogott a rúzsok közül egyet és maradékával próbálta kifesteni magát. Ez sem tetszett neki, elkente a kézfejével. A végén már csak azt vette észre, hogy az egész arca, keze és ruhája is piros. Felsóhajtott.

A fürdőszoba ütött-kopott volt. Sötétzöld tapétája kezdett leválni, dohszag uralta a helyiséget és a csempe is törött volt. A fürdőszoba egyik sarkában fürdőkád volt elhelyezve, körbe rakva gyertyával, tele engedve vízzel. A fiú belemászott, ruhája vizesen tapadt rá, fogai összekoccantak a hideg érzésére, pedig a tükör bepárásodott a meleg gőztől, felirata kezdett összeolvadni.

A fiú összeráncolta szemöldökét és lépett volna ki, hogy újra írja, mikor meghallotta. Gyorsan belebújt a kádba, elmerült benne, csak az orra hegye volt kint, hogy kapjon levegőt. A víz teljesen betapasztotta hallását, de így is hallotta a motyogást. Még mélyebbre merült, a felesleges víz kifolyt a padlóra.

Érezte, valami összepréseli mellkasát, kiszorítja belőle a szuszt is, lefogja végtagjait, mozdulni sem engedi. Szemét kinyitotta, látta, hogy a szépen elhelyezett illatgyertyák fénye mocorog, majd egy hirtelen pillanatban elalszanak és ezzel a lendülettel kiragadják őt.

Teljesen besötétedett, már nem látott kint semmit; fáradtan sóhajtott. Megint nem találta meg. Pedig emlékszik, tudja, hogy van, és mégsem leli.

A szoba falán megjelent egy árny. A fiú sokáig szórakozott saját árnyékával, de mint minden mást, erre is ráunt. Majd meglátta.

Örömittasan pattant fel, kiáltani akart, de egy hang sem jött ki a torkán. Leugrott az ágyról és teljesen a falhoz simult. Átakarta ölelni az árnyat, de a fal megakadályozta ebben, ezért meg akart szabadulni a felesleges akadálytól. Ököllel kezdte ütni, tíz körömmel kaparni, de nem használt semmi.

Az árny tovább ugrott, így a fiú is ment utána. Körbe ugrálta a szobát, próbálta elkapni, de sosem sikerült. Hangosan nevetett a bugyuta játékon, régen nem szórakozott ilyen jól.

Ide-oda kapkodta fejét, a fény irányába próbált futni, de mindhiába; lassú volt. Elfáradva és elszédülve kuporodott le a földre; megint elvesztette. Szomorúan fogta két kezébe arcát és egy pillanatra azt hitte, nem saját vére ragad bőréhez, hanem a rúzs szétkenődött anyaga.

Kiszaladt a folyosóra, nevetve, táncolva ugrándozott, minden szobába benézett, integetett és szaladt tovább. Két karját magasba emelve forgott körbe-körbe. Mögötte fehér köpenyt viselő orvosok szaladtak, próbálták elkapni, de ő csak nevetett és ugrándozott. Falhoz tapadt, mintha úgy nem vennék észre, majd nyelvet öltve szökdécselt tovább.

Alig tudták lefogni, olyan erővel rángatta magát, hogy azt hitték, azonnal kiszakítja magát az erős karok fogságából. Egyre hangosabban nevetett, próbált körbe nézni, hátha látja, amit oly’ sokszor keresett, de azt már régen elszalasztotta; várnia kell még. Olyan dühös lett, mikor erre ráébredt, hogy ordítani kezdett, nem akarta, hogy hozzá érjenek; azt akarta, hogy hagyják békén, hadd keresse tovább, benézhessen a többi szobába, hagyják elmenni. A rúzst akarta, a gyertyákat, nem pedig a sötét szobát a rózsaszín flamingóval és kacsintós elefánttal. De nem hagyták őt, erősen tartották.

„Nem akartalak megríkatni. Ha holnap ekkorra nem jönnék vissza, lépj tovább, tarts ki, mintha semmi sem számítana. Túl késő, eljött az én időm. Viszlát, mindenkinek! Nekem el kellett mennem.”

Nincs kegyelem

(MUSIC CHALLENGE! Zene: Avril Lavigne -Give you what you like)

Mereven előre tekintek. Az előttem heverő kis fehér edényre szegezem tekintetem, nem látok a körülöttem levőkből semmit sem. Már semmi érzelem nincs bennem, nincs mit tükröznie a szemeimnek. Már elmúlt az a hevesség, az a düh, amivel legszívesebben a földhöz vágtam volna az edényt. Már nem könyörgök, hogy adj még egy utolsó esélyt. Nem kérlelek, nem ajánlok fel semmit sem. Vesztettem, tudom.

Pislogás nélkül nézem a fehér edényt, benne színültig tele éjfekete sűrű folyadék. Tükörsima felszínén elveszik a tekintetem, magába szippant, és nem enged el. Undorodom tőle. De már nincs erőm harcolni. Ez az edény lesz a vesztem.

Utoljára felpillantok, tekintetem rögtön megtalál. Ott ülsz velem szemben, elég távol ahhoz, hogy ne hald szavaim, de elég közel, hogy mindent jól láss. Nem hittem volna, hogy eljössz. Legbelül hálát érzek, hogy utoljára láthatlak, mégis a keserűség önt el; tudom, hogy nem sajnálsz.

„ - Te jelented számomra azt a bástyát, ami mögé elbújhatok; ahol nem kell erősnek mutatkoznom; ahol végre önmagam lehetek. Ezt mind te adod meg nekem, és ezért örökre hálás leszek.

- Ha a szemedbe nézek, uram, látom az őszinteségedet. Hiszek neked, de szeretném, ha nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is bizonyítanád irántam érzett szerelmedet. Ha megteszed, amit kérek Tőled, ígérem, örökre védelmező bástyád leszek!”

Ahogy nézlek, rájövök, hogy mennyit változtál az évek alatt. Éjfekete hajad kezd megfakulni, régen oly’ sima arcod meggyűrődött a döntések mérlegelésétől, erős kezedből kezd kimenni az erő. Hatalmat sugárzó testtartásod, szemedben a keménység szikrája bár még a régi, de nem te vagy életed irányítója.

„ – Köszönettel tartozok neked – a fiatal férfi nem tudta abbahagyni mosolygását, kezében tartott kisdedet óvatosan karolta át. – Megajándékoztál a világ legértékesebb kincsével! Neked köszönhetően végre fiamat tarthatom kezemben. Nézz rá! Már most olyan életerős, mint a fa, melyet a legvadabb szél sem tud kicsavarni helyéről. Kívánom neked, fiam, hogy életedet szerencse és egészség kísérje végig!

- Oly’ boldogság tölt el, hogy elsőszülött fiaddal láthatlak! Meglásd, méltó lesz arra, hogy a helyedbe lépjen!

- Ne rohanjunk előre.

- Persze, még csak csecsemő. De egyszer ő lesz a koronaherceg, igaz?

- Hálám jeléül első asszonyommá léptetlek elő! – Hagyta figyelmem kívül a fiatal nő kérdését.”

 Kezdem észlelni a körülöttem állókat. Mindenki arra a pillanatra vár. Megvető pillantásukkal sürgetnek. Nem figyelek rájuk. Nem nézek senkire, méltóságom, mi egyedül megmaradt.

„ – Tudd hol a helyed! – emelte fel hangját. Az előtte álló fiatal lány megszeppenve húzta össze magát. – Te kis senki! Azt hiszed, hogy ha felveszed a díszes ruhát és a Nagyúr mellett ülhetsz, feljogosít arra, hogy ne add meg a tiszteletet?!

- Elnézést kérek, nem állt szándékomban megbántani téged – hebegte amaz reszkető hanggal.

- Elmondom először és utoljára – olyan közel lépett a lányhoz, hogy orruk majdnem összeért. Az úrnő lehalkította hangját, szinte csak suttogott, ezzel libabőrt okozva a tűzpiros ruhát viselő, szinte már remegő lánynak. – Én a Nagyúr első asszonya vagyok, ki fiúval ajándékozta meg Őt! Ezáltal én vagyok itt a rangidős, engem olyan jogok illetnek meg, mint egy királynőt! Fiam hamarosan a trónörökös lesz és ezzel még nagyobb tisztelet fog engem övezni! Jól vésd az eszedbe: lehet, hogy most benned leli örömét és téged tüntet ki a figyelmével, de úgy fogsz járni, mint a többi ágyas: megun és eldob. Ellenben én mindig itt leszek mellette.”

Melletted álló, gyászruhába öltözött nőre pillantok. Arckifejezése szomorú, együttérző. Győztél, beismerem. Túl sok mindent követtem el ellened, tudom. Így hát inkább gyűlölj, mint szánj! Sokáig halálodat kívántam, amiért elvettél tőlem mindent, ami számomra fontos volt, de most már csak benned bízok.

„ Zokogva rogyott a földre. Kétségbeesve karolta át a Nagyasszony lábát, könnyeivel eláztatva annak szoknyáját. Ő meglepetten nézett a földön sírórohamot kapott nőre, ki minden méltóságát eldobva előtte térdepelt.

- Könyörgöm neked! – Minden erejét összeszedve próbált artikulálni. – Szánj meg! A legnagyobb büntetés volt számomra, amit tőled kaptam, hogy elvetted fiamat. Beismerem tettemet, de nézz rám! Gyűlöllek, amiért elvetted tőlem egyetlen örömöm forrását, de mégis benned bízok a legjobban! Kérlek, könyörgöm neked, hogy mentsd meg a herceg életét! Ne hagyd, hogy száműzzék az udvarból, mert kint a biztos halál vár rá! Könyörgök, hogy vigyázz rá, most már senki nem lesz mellette! Ez az utolsó kérésem feléd, ne bánts egy ártatlan gyereket!”

Lehunyom szemem. Érzem, hogy könnyeim lefolynak arcomon, állam hegyéről kézfejemre csöppennek. Szoknyámat erősen szorítom, próbálok nagy levegőt venni, de csak szaggatottan tudok lélegezni. Lassan kinyitom szemem, könnyfátyolon keresztül is Téged látlak. Homályosan, de látom érzelemmentes arcodat, merev testtartásodat. Remélem, hogy magányodban ejtesz értem egy könnycseppet.

Remegő kezekkel nyúlok az edény felé. Pont elfér a kezemben. Tartalma ki – kilöttyen szoknyámra, beszínezve annak hőfehér anyagát. Én is így szennyeztem be mások életét. Utolsó próbatételem következik. Teljesítem felém intézett parancsodat.

A méreg keserű és forró. Érzem, hogy lefolyik a torkomon és eléri gyomromomat. Azonnal összerándulok a fájdalomtól, kiesik kezemből az edény, messze gurul. Mellkasomhoz kapok, próbálom kiszakítani a tüzes érzést, de minél jobban küzdök, annál jobban felemészt. Nem kapok levegőt, fuldoklom. Köhögni próbálok, de csak vér folyik ki a számon, beszennyezve arcom, kezem és ruhám. Mintha a pokol tüzén égnék, elönt a forróság, verejtékezem. Könnyeim megállíthatatlanul folynak, próbállak keresni a tekintetemmel, de egy hirtelen mozdulat elvonja figyelmemet.

Fülemben dobogó szívemtől nem hallok semmit, elmosódottan, de látom, ahogy a herceg felém rohan, üvölt valamit, sír, de lefogják, próbálják elvinni. Ellenkezik, felém nyújtózkodik. Irtózatos fájdalom ül ki az arcán, önkívületében dobálja magát.

A Nagyasszonyra nézek, de látom rajta, hogy ő se érti, miért van itt. Megígérte, hogy nem engedi, hogy fiam lássa halálomat, akkor mégis mit keres itt? Nagyuram, hát ennyire szívtelen vagy?

Fájdalomtól összegörnyedek, nem bírom magam tartani, összecsuklok. Próbálom felemelni kezem, gyermekem felé nyújtani karom, hátha elérem, még utoljára ölelhetem, de gyengülök. A forróság belül felemészt. Hát ennyire gonosz lennék, hogy a legfájdalmasabb büntetést sújtották rám?

„ Nem bántam meg, amit tettem. Ha kell, újból megtenném. Tudod miért? Mert meg kell tartanom a pozíciómat ahhoz, hogy megtudjam védeni a herceget. Nem magam miatt tettem ezeket a dolgokat, nem kedvtelésből ölettem meg embereket.

Szerettél te valaha? Én teljes szívemből, őszintén szerettelek.

Emlékszel? Közös jövőt terveztünk, ahol majd én leszek a feleséged, és sosem fogsz más nőt szeretni. Mindig meg kellett harcolnom az elsőbbségemért, mindig figyelmen kívül hagytál, mindig összetörtél, mikor új asszonyt kerestél magadnak. Mindezek ellenére én bíztam benned, mert a végén, mindig nálam kerestél vígaszt. Én voltam a támaszod. De te semmibe se néztél, üres szavakkal hitegettél. Sokkal fiatalabb lányt vettél magadhoz, holott én voltam veled a kezdetektől, én támogattalak, én segítettelek trónra! Mégis azt a nőt vetted el feleségül! Próbáltam felülkerekedni féltékenységemen és sértettségemen; elfogadtam, hogy többet én nem jelentek neked semmit. Még az emlékemet sem tisztelted. De Nagy uram, nekem van egy fiam, akit te nem neveztél ki koronahercegnek, ezzel állandó bizonytalanságban hagyva minket.

Mikor elvetted azt a nőt, azzal a halálos ítéletemet írtad alá. Ha gyermeke születik, és fiú, akkor elsőbbséget fog élvezni az enyémmel szemben, ha pedig trónra kerül, testvéreit kivégezteti. Melyik anya szeretné végig nézni gyermeke halálát? Nem vagyok büszke arra, hogy egy ártatlan gyermek életét vettem el, de ha ez kell ahhoz, hogy fiamat megmentsem, megteszem újra!

Uram, nem keresek mentségeket, mindent én követtem el, minden szörnyűség az én parancsomra történt. De te tettél ilyenné. Ha engem el is taszítasz magadtól, akkor is harcolni fogok gyermekemért!”

Origin

( MUSIC CHALLENGE! Ezt a kis novellát Hanyu Yuzuru Origin című program zenéje ihlette <3 )

Fáradtan susogtak a fák. Ágaikon csüngő levelek zizegtek, sugdolóztak, mintha csak valami titkot adnának át egymásnak. A hold sápadtan ragyogta be fényével az égboltot; mint aggastyán király, úgy uralkodott a táncoló csillagok felett. Az égbolt aranyérméi nevettek, csilingeltek, egymásnak hencegtek, versenyeztek kinek szebb tündöklő palástja. De fényük hamis volt. Tudták, amit az alattuk szundító erdő még nem tudott. A hold aggódó tekintettel pillantott le, majd atyáskodó mozdulattal hívta maga köré a csillagokat.

Az égen hívatlan vendégek sorakoztak, engedélyt nem kérve borították be az égi paplant. Magukkal hideg, lúdbőröztető fuvallatot hoztak, sejtetve a hírt a földi néppel.

Az égi ragyogás eltűnt, árnyéksötét fedte be az alvó erdőt. A szél végigsuhant füvön, virágon, bokron, bebújt az odúkba, a sziklák réseibe, felébresztett mindenkit. Hírt hozott: ma éjjel életre kell valami fékezhetetlen, legyőzhetetlen vad pusztító.

Belengte az erdőt egy különös, ismeretlen illat, mely nem ígért semmi jót. Az ismeretlentől való félelem átjárta az állatok porcikáját, valójuk legmélyén érezték az ősi ösztönt, ami menekülésre szólította fel őket. A fák susogása, a madarak zavarodott rikácsolása, a békák hirtelen abbahagyatott, fagyott kuruttyolása mind szellemként követte őket. Reszkettek attól az erőtől, ami hamarosan rájuk támadt.

Mint égzengés, úgy tört fel az éjszaka csendjébe a fájdalmas üvöltés. Az erdő legmélyén sértettséggel és megsebzett büszkeséggel telve felütötte fejét az ellenség. Még szinte gyermek volt, mikor eltaposták és gyalázattal mutogattak rá, undorral az arcukon eldobták őt maguktól. Nem találta helyét a világban, érezte, őt nem akarja senki sem. De most, egy cseppnyi figyelmetlenség volt csupán, kiszaladt az erős kezek irányítása alól: bosszút esküdött. Meg akarta mutatni, hogy milyen ereje van. Azt akarta, hogy az erdő meghajoljon előtte, félje őt és soha többé ne vegyék félvállról.

Először lassan, óvatos léptekkel indult végzetes útjára, de ahogy megízlelte a hatalom mámorát, úgy lett egyre magabiztosabb és erősebb. Szeme vadságtól és bizonyítási vágytól csillogott, a harag bíborvörös árnyalata eluralkodott rajta. Látta, hogy a csillagok is a hold védelmet adó ölelésébe burkolóztak, a sötét viharfelhők bátorították tettére. Öntelt mosolyra húzódott ajka, tetszett neki, hogy még az ég ura is elhúzódott előle. Tudta, hogy senki nem állhat az útjába.

És a Tűz elindult. Egyre gyorsabban és vadabban rohant, célját nem ismervén futott bosszúszomja után. Hangosan kacagott, őrült tempóban haladt. Az erdő vaskos őrei önmagukat feláldozva próbálták feltartóztatni, de nem sikerült, csak még jobban táplálták a Tűz elszabadult mérgét. Az állatok riadtan, félelemtől felhevülten rohantak védelmet keresve, bódult állapotukban egymásra sem figyeltek, taposták és félrelökték a másikat. Halálsikolyok zengték be az erdőt, jajgatások és imák hangzottak fel, segítségkérések a fentiekhez, de a hold királysága nem tudott mit tenni. Tehetetlenségtől csillogott, sajnálattal nézte a felfordulást, a vérengzést, amit egy szeretettől megfosztott alak indított.

Családok szakadtak el egymástól, meg nem született életek vesztek oda, ártatlanok szenvedték el mások bűneit. Mások dacolni kezdtek sorsukkal: hol erőszakosan, hol pedig szép szóval akarták észhez téríteni a barbárt. De nem értek el vele semmit. A Tűz fájdalma tovább égett, az apró sóhajtások nem értek el hozzá, minél előrébb tőrt, annál elveszettebbnek érezte magát és annál erősebb lett. Nem tudott megállni és nem is akart. Hangos zokogással csakis magára gondolt.

Méreggel átitatott belseje további elégtételre ösztönözte. Őrült lendülettel vetette bele magát az erdő mélyébe, ki akart törni, fel akarta magára hívni a figyelmet. Senki nem tudta megállítani.

A Tűz elérte a folyót. Látta, ahogy az állatok hullámoktól nem félve ússzák át a medret és fáradtan tekintenek vissza rá a túlpartról. A Tűz lenézést vélt felfedezni szemeikben, ezért újból haragra gerjedt és neki lódult. Azt hitte, senki sincs, aki erejét legyőzné, hatalmát felülmúlná, de tévedett. Útját állta egy ismeretlen ellenfél. Elé állt és félelmet nem ismerve megálljt parancsolt neki.

A Tűz nevetett, gúnyolódott, hogy vajon kicsoda ő, aki így hetykén megszólítja, még grimaszolt is hozzá. Az ellenfél nem felelt. Hátrált pár lépést és a túloldalra mutatott. A Tűz követte az irányt és végignézett a rémült társaságon. Látta szemükben a lehetőséget, hogy az idegen majd megvédi őket. Látta a bizalmat, a hitet és a hálát. Pillantását visszavezette az útját állóra, aki bemutatkozott: ő volt a Víz.

A Víz nyugodtan kezdett el beszélni hozzá. Megkérdezte, hogy honnan jött, hová tart és mi bántja. A Tűz összezavarodott. Eddig senki sem kérdezett tőle semmit, csak utasítgatták és parancsoltak neki. A Tűz makacskodott és fenyegette a Vizet, hogy őt is elsöpri, ha nem engedi útjára, de a Víz nem engedett szavának.

Összecsapott a Tűz és a Víz. A Tűz törtetve próbált előrébb jutni, de a Víz mindig visszatartotta. Harcuk által sűrű pára szállt a magasba, a tejfölszínű köd beszőtte a túl partot. A Tűz harcolt, de egyre gyengébb lett és elkeseredett saját veszteségén. A Víz nem rótta fel neki tettét, közelebb lépett hozzá, megsimogatta arcát és táncba hívta őt. A Tűz bódult állapotában el is felejtkezett tettének okáról, életében először érezte úgy, hogy törődnek vele, nem tolják el maguktól. Csodálattal nézte a Víz táncát, puha hullámzását, átlátszó valóját és nem is vélt felfedezni semmilyen hátsó szándékot.

Térdre esett a Víz előtt, beismerte vereségét. A viharfelhők elúsztak az égbolt óceánján, a csillagok tisztán ragyogtak. A Víz tovább bódította táncával az izzó lelkűt. Lassú, sompolygó mozgásával teljesen elvarázsolta a Tüzet, aki útja szándékát a semmi dobta. Felhagyott tervével, engedett a csábításnak.

Fátyolfüst lepte el a volt csatateret, mi immár táncparketté változott. Füstszínű alakok keltek életre szenvedélyes táncot ejtve, mint sírból felkelt szellemek. Forogtak körbe és körbe, az erdő dalára táncoltak, a bódító köd mindent befedett és elfedett.

De a Víz tovább játszott, nem érte be ennyivel. Megérezve a nap első mosolysugarait, elindult, folytatta megkezdett útját. A Tűz megszeppent, nem értette, miért hagyja el újonnan szerzett kedvese. Feleszmélve követte a Vizet, futott utána, nem látott és nem hallott semmit, csak a Víz hívó szavát. Mögötte dühének szülöttje szépen elcsendesedett, nem sírt, nem ordított többet követelve, egyre erőtlenebbül kapaszkodott fűszálba, de csak egy szikrányipillantot élt csupán.

A Víz nevetve menekült, énekelve ugrált, köveket került ki, míg végül megmutatta teljes valóját. A Tűz lendülettől inogva dermedt meg a sziklán és tátott szájjal meredt az alatta húzódó hatalmas állóvízre, mely onnan fentről nagyobbnak látszott, mint maga az erdő. A Víz királysága mindennél nagyobb volt; jótett lélek volt ő, életet adó, bölcs és igazságos királynő. Tiszteletet érdemelt.

A Tűz ámulva szemlélte mindezt, elméjébe becsúszott a valóság. Őt becsapták, elkábították, manipulálták és ezért nagyon csalódott volt. Csüggedten szemlélte a vízesést, annak morajától saját magát sem érzékelte. Könnyű lett volna visszafordulni és befejezni útját, de tudta jól, hogy már gyenge. Megmutatta, amit tud, félték most már őt, mégis itt a búcsú ideje. A Víz még mindig énekelt, hívogatta őt, szerelméről biztosította, így a Tűz feladta önmagát. Tudta, hogy gyermekei soha sem győzhetnek, mert még a Víz állandó és örök, a Tűz múló. Erős, hatalmas és lángoló, de nem veheti fel a versenyt a Víz oltalmat adó igazsága ellen.

Döntött. Enged a mézédes hívó szónak, a gyönyörű hazugságnak. Utoljára a felkelő nap narancssárga horizontjába nézett, elmosolyodott és a Víz után vetette magát. A vízesés elnyelte, szétszaggatta és múlandóvá tette. Örökre a rabja maradt, de immár a Tűz nem bánta. Így győzte le a Víz a Tüzet és így lett fátyolfelhő szerelmük gyümölcse.

A nap már teljesen felkelt, átölelte a természetet oltalmad adó karjával. A vízesés gyökeréből madarak szálltak fel, égi magaslatokba röppentek, utaztak a szelek szárnyán. Szabadságot jelképezve köröztek az erdő felett és sajnálkozva nézték az est történéseinek maradványait. Az állatok bódultan és kimerülve vonszolták magukat, otthonukat gyászolva építették azt újra. Az ég madarai tovarepültek, élvezték a szél vadító illatát, követték hívó szavát. Vitték a hírt: a Tűz bár veszélyes, mégis legyőzhető. Repültek hegyek felett, mezőn át és emberlakta helyeken keresztül, széllel üzentek a világnak. A szellő puha lágysága a virágokat is megérintette, a mező sóhajtva nyújtózott egyet, a levelek megkönnyebbültek és az állatok neki kezdtek koncertjüknek. Égi és földi muzsika egybevegyült, a nap pedig boldogan, atyáskodóan mosolygott le a földre.

Rosszabb a halálnál

(Music challenge :) Ghost - Cirice)

„Milyen érzés volt meghalni?”

Újra és újra ez a kérdés jár a fejemben. Mindenki ezt akarja tudni. Milyen érzés meghalni és milyen odaát. Ha meglátnak, csak egy kérdés jut az eszükbe, amit azonnal feltesznek nekem, hogy aztán kielégítsem kíváncsiságukat. Miért? Mert én tudom a választ.

A nevem Alfonz Yang és huszonegy éves vagyok. Mármint huszonegy éves voltam, mikor meghaltam ötven évvel ezelőtt. Akkor hány éves is vagyok pontosan? Hetvenegynek kellene mondanom magam.

Az emberek szeretik az adatokat és a pontos információkat. Teljesen mindegy, hogy ha azt újságolom el valakinek, hogy láttam egy szép házat, mely kétemeletes, erkéllyel rendelkezik, a tengerpartra néz, sövénykerítés futja körbe és még medencéje is van; a válasz: „Az jó.” És megy tovább az illető. De ha már azt mondom, hogy láttam egy körülbelül 10 millió dollár értékű házat, ami már szinte nem is nevezhető háznak, akkor az illető elismerően bólogat: „Ez igen. Gyönyörű!”

Így ha úgy kezdem a bemutatkozásomat egy ismeretlennek, aki érdeklődik irántam, hogy huszonéves voltam, mikor elindultam életem utolsó útjára, de addig csodás gyerekkorom volt, imádtam a zöld biciklimet, számtalan baráttal rendelkeztem, akikkel – „Jó, jó, de pontosan hány éves voltál mikor meghaltál?” Ne is folytassam, hogy mi a kedvenc színem, hogy miért szeretem a naplementét, mit írtam az utolsó levelemben a szüleimnek, melyik fűszerre vagyok allergiás, nem. Itt egy nagy STOP van. Igaz, én vétettem hibát, hogy meg mertem említeni egy pontatlan adatot, hiszen a huszonéves elég sok mindent takar – korai húszas vagy késői húszas, nem mindegy. Rögtön ráharap a számra és csak a pontos ténymeghatározást fogadja el, köntörfalazást nem. Így alkalmazkodva az emberekhez, csak a tényekre koncentrálok és a számokat emelem ki. A számoknak ereje van, súlya, talán nagyobb hatása is van, mint a szavaknak, így elmesélem ki is vagyok és ki lettem.

1948-ban születtem Japánban egy szerető család negyedik gyermekeként. Három  nővérem és egy öcsém van. Volt. Nagyjából harmadvérnek mondanám magam, de ez így nem lenne pontos. Apai nagymamám kínai, nagyapám olasz származású volt, apám pedig egy japán nőt vett el feleségül. A teljes nevem pedig Alfonz Felize-Yang, de csak a Yangot használom. Ez azért is fontos, mert pont annyira látszott, hogy nem vagyok teljes vérű, hogy piszkálni és belém kötni tudjanak. Ezért szinte mindennap kék és zöld foltok borítottak, így egy idő után rájöttem, hogy muszáj megvédenem magam.

A második világháború nyomai még frissek voltak, a porból kellett felállnia az országoknak és egy olyan vegyes származású családnak, mint amilyenek mi voltunk, a nyomorúság és a nélkülözés jutott. Muszáj volt csalni, lopni, hazudni egy kiló kenyérért és mindennapos volt a verés az iskolában. Ütöttek, mert nem tudtam a leckét. Ütöttek, mert nem tudtam olvasni. Ütöttek, mert én voltam a különc és ütöttek, mert okosabb voltam náluk. Otthon pedig azért kaptam pofonokat, mert nem tudtam ki állni magamért.

A nővérem házassága segített a helyzetünkön, már nem kellett megalázkodni másoknak. Az ország kezdett talpra állni, mindenhol érezhető volt a javulás. Erre az időszakra szívesen emlékszek vissza. Naptól és piszoktól volt sötét az arcunk, a hajunk kócos, ingünk gyűrödt, a fűben heverésztünk, lányok után fütyültünk, titokban dohányoztunk és mindenen nevettünk. Pimasz voltam, nagyképű és büszkeséggel teli. Talán ez vezetett el oda, hogy szerencsejátékozni kezdtem és végül nyertem egy jegyet az Amerikába induló hajóútra – egy jegyet a halálba.

A terv az volt, hogy elmegyek Amerikába, ismeretségem révén munkát vállalok és egy hónap elteltével a szüleimnek is küldök jegyet. De a Sors máshogy rendelkezett az életem felett.

1969-ben a hajó motorja felrobbant és elsüllyedt. Több száz ember utazott a fedélzeten, több mint fele meghalt. Igen, én is akkor estem a tengerbe. Viszont valami csoda folytán a testem nem kezdett el bomlani, körbe ölelt a fagy és ötven teljes évig hibernált állapotban lebegtem.

A kutatók azt mondták, hogy szerencsém volt és hogy egy teljesen új életet kezdhetek itt, 2019-ben, de valljuk be, ez nekik szerencse. Szerencse, mert sikerült egy halottat kiemelniük a tengerből, akit sikeresen felolvasztottak és újraélesztettek, ráadásul semmilyen komplikáció nem lépett fel. Én lettem a világ csodája, akin a kutatók és orvosok nyugodt szívvel kísérletezhetnek, akit vizsgáltathatnak. Kaptam egy személyi testőrt és egy aranyos bilincset a lábamra, ami nyomkövető akar lenni, de ha ellenszegülök, mert nem akarok a laboratóriumba menni, akkor az a szerkezet megráz, lesokkol és lezsibbaszt. Ezek az emberek nem tartják tiszteletben, hogy én is ember lennék, vannak jogaim; állatként tekintenek rám, aki majd előrébb viszi a tudományt. Senkit nem érdekel, hogy milyen érzés volt szembesülni a ténnyel: újból élek, új a világ, minden teljesen más.

El akarok szökni innen, beleugrani a vízbe és tényleg meghalni. Ez nem szerencse, ez egy rémálom. Be vagyok zárva, mint egy börtönben, minden lépésemet nyomon követik, a legnagyobb titokban tartják azokat a dokumentumokat, amik rólam szólnak, de most… most a nyilvánosságnak is bemutattak. Úgy villogtak velem, mintha egy kirakati bábu lennék, egy eladásra szánt tárgy, egy érinthetetlen műemlék és mindenkit csak az érdekel, milyen volt, mikor megérintett a halál szele.

Alkut kötöttünk. Megismerhetem a mai világot, kint járhatok a szabadban, nézhetem a naplementét és a rokonaimat is felkutathatom, ha részt veszek minden olyan riportban, amit az Intézet engedélyez.

„Nagyon fáztam. Vacogtam. A fogaim össze-összekoccantak, a nyelvemet alig éreztem. A leheletem sűrű felhőként szállt fel, hajam fagyos csomókban tapadt a fejbőrömhöz. Kezeim elgémberedtek, alig éreztem őket, de tudtam, kapaszkodnom kell. Szemem előtt már minden homályos volt, a hajó kivilágított képe összemosódott egy nagy fényes ponttá. Fülemben éreztem szívem heves dobogását, ami elnyomta a körülöttem hangzó halálsikolyokat. Mindig úgy hittem, hogy az ember érezni fogja, mikor jön el a halál ideje, tudni fogja, mikor kell elmennie és mikor itt az idő, visszagondol eddigi életére; számot vet, mit csinált helyesen és mi az, amit megbánt. De akkor, ott, egy farúdba kapaszkodva, mellkasomig a jéghideg vízben csak arra tudtam gondolni, hogy a szüleimet senki nem tudja értesíteni a halálomról, hogy szegényeknek tett ígéretemet nem tudom betartani, nem fog érkezni levél Amerikából. Élni akartam, nem akartam elfogadni a nyilvánvalót, de rettenetesen fáztam. Erőm sem volt úszni. Aztán hirtelen melegem lett. Elöntött a forróság, égtem belülről és ez elkábított. Nem tudtam uralkodni a testem felett, szemem lecsukódott és többé nem éreztem az életet jelentő fadarabot a kezeim közt.”

Vége

(Music challenge második forduló. Zene: Jin - Awake (BTS) )

Nem vagyok jól. Minden nap egyre rosszabbul leszek. Végtagjaimból szép lassan eltűnik az erő, állni sem vagyok képes magamtól. Nagy nehezen emelem fel karomat, a pohár is kiesik a kezemből, nyelvem is zsibbad, agyam gyorsabban jár, mint ahogy a szavak kijönnek. Levegőért kapkodok, de hiába szívom az éltető oxigént, valami gátolja, hogy eljusson tüdőmig. Arcizmaim is fáradtak, nagy erő kell egy mosolyhoz. Egy idő múlva, tudom, az ágyból sem fogok tudni kiszállni, így minden maradék energiámat összeszedve állok, járkálok és beszélek.

Nem segítenek az orvosok sem. Hiába a tömérdek gyógyszer, nem használ. Csak kába leszek tőle, gyengébb és magatehetetlen. Tudom, nincs kiút ebből a betegségből. Tudom, hogy haldoklom.

Anyu, apu. Valamit meg kell beszélnünk. Nem megoldás az, hogy homokba dugjátok a fejeteket. Szembe kell nézni a tényekkel: Nem sokára elmegyek. El kell mennem.

Tudom, hogy minden erőtökön azon vagytok, hogy tovább maradjak, de őszinte leszek: nem akarok. Nem akarom, hogy gépek tartsanak életben, arra várva, hogy talán csoda történik. Le lehet lassítani a folyamatot, de akkor egy élettelen porhüvely leszek, de ezt nem akarom. Méltósággal fogok távozni.

Tudjátok, hogy mindig is orvos akartam lenni. Állandóan azt hangoztattam, hogy ha meggyógyulok, én is betegeken fogok segíteni. Emlékszem, mennyire leszidtatok, mikor nem pihentem, hanem tanultam; nagyon mérgesek voltatok, mikor rájöttetek, nem szedtem a gyógyszert, csakhogy tiszta elmével tudjam magamba szívni a tudást. Mennyire boldogok voltunk, mikor az eredmény jobb lett a vártnál és mennyire összetörtünk, mikor romlott.

Élni akartam, a tenger illatát magamba szívni, napnyugtában gyönyörködni, madarak énekét hallgatni. Futni, ugrálni, nevetni. Hajnalig kimaradni, rossz döntéseket hozni, ostobaságokban részt venni, tetteimet megbánni és újult erővel belevágni a következő napba. Barátokat szerezni, lógni a suliból, buliba menni, szobafogságot kapni.

Évekig harcoltam. De most már alig van erőm. Ami tegnap még ment, ma már alig, holnap pedig egyáltalán nem fog. Belefáradtam a hitegetésbe; tényeket akarok, nem pedig reményfelhőt.

Anyu, apu. Nem szeretném meghosszabbítani a kezelést. Be akarom fejezni. Szépen, csendesen megpihenni. A fájdalmat már nem akarom eltűrni, de ígérem, magammal viszem, hogy más ne élje át azt, amit egykor én. Ne sírjatok! Nem tudtok meggyőzni. Ez az én saját döntésem, kérlek titeket, engedjétek, hogy most az egyszer én döntsek a sorsom felől.

Nem hagylak titeket örökre egyedül. Csillag leszek, mely beragyogja az egész eget. Ha felnéztek, ott leszek: legfényesebb mindközül.

Pillangó leszek, mely könnyen röppen virágról virágra, és ha megtalál titeket, a vállatokra fog szállni.

Szivárvány leszek, mely színeivel elkápráztat és mosolyt csal az arcotokra.

Lágy szellő leszek, mely simogat és huncutul összeborzolja a hajatokat.

Sóhajtásotok leszek.

Az élet hangja

(Ezt a kis szösszenetet egy music challenge-re írtam, aminek a témája Queen- I want to break free)

Ujjaim görcsösen ütik a billentyűket, nyakam begörcsölt a merev testtartástól, minden második másodpercben az órát lesem, szám kiszáradt, homlokomon izzadságcseppek jelentek meg. Mindjárt vége. Mindjárt vége és mehetek haza. Mindjárt vége, letelik a határidő, még pár mondat és mehetek haza.

Szemem össze-vissza cikázik a monitoron megjelenő sorok között, az izgalomtól elütött betűket gyorsan kell kijavítani, mielőtt elküldöm. Számat egyfolytában harapdálom, lassan már sebes is lesz. Még pár adatbevitel és mehet is a rendszerbe, de nagyon gyorsnak kell lennem. Mindjárt üt az óra. Tíz, kilenc… Nem leszek kész… Hét, hat… Csak pár kattintás… Három, kettő, egy.

Hatalmas sóhajtás kíséretében dőltem hátra a székben, kezemmel fáradt szemeimet dörzsöltem. Megropogtattam a nyakam és az üveg vízért nyúltam és hatalmas kortyokban ittam meg a tartalmát. Kimerülten ücsörögtem még pár percet a székben a számítógép előtt és próbáltam magam rávenni, hogy felálljak és haza menjek. Nagy nehezen összeszedtem minden energiámat és feltápászkodtam. Nyújtózkodtam egyet és kikapcsoltam a gépet. Sikerült. Igaz, hogy az utolsó pillanatban, de sikerült befejeznem. Összepakoltam és épp ki akartam lépni az ajtón, mikor a főnököm elkapott és a kezembe nyomott egy dossziétornyot. Kelletlenül ugyan, de elvettem és rábólintottam, hogy holnapra kész lesz. Milyen jó, hogy az ő munkáját is nekem kell elvégeznem…

Vacilláltam, hogy bent maradjak-e az irodában vagy inkább haza vigyem, de végül úgy döntöttem, hogy majd otthon megcsinálom, semmi kedvem abban a féreg lyukban maradni még órákig. Így felpakolva indultam útnak, körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy málhás szamár, főleg miután bevásároltam a közeli kisboltban, hogy ugyan ne haljak már éhen, mert az igen nagy luxus a számomra; a főnökömtől még azt sem lehetne, mert ebből a fizetésből koporsóra sem telik, ahhoz meg végképp nincs kedvem, hogy a vízben lebegve egyenek meg a halak. Amúgy sem pihenhetnék nyugodtan, mert a főnököm annyiszor emlegetne és szidna, amiért bejelentés nélkül meghaltam, hogy muszáj lenne feltámadnom befejezni a munkámat.

Szóval összefoglalva: egyik kezemben a bevásárolt holmi, másikban az aktatáskám, közben egyensúlyozom a rám tukmált dossziékat és próbálok kapaszkodni a buszon, hogy ne essek el, mert a sofőr ma bizony versenyautónak képzeli a buszt, önmagát meg Forma-1-es versenyzőnek, aki kihívásnak tekinti a zsúfolt útnak nevezett akadálypályát.

Megkönnyebbülés volt a szilárd talajon állni, mondjuk egy darabig még hullámzott lábam alatt a járda, de egyensúlyomnak köszönhetően nem estem el, csak részegnek néztek embertársaim.

Miután leküzdöttem a lépcsőnek nevezett kínzóeszközt és négyemeletnyi követ másztam meg lift híján, a következő akadállyal néztem szembe: az ajtóval. Addig szerencsétlenkedtem a kulcs előráncigálásával, hogy kiesett a kezemből a papírhegy fele, szétszóródva a társasház koszos kövén. Miután beestem az ajtón, lepakoltam és felszedtem az aktákat, sikerült elérnem, hogy végre, végre valahára leülhessek a kanapéra. Nem sokáig pihenhettem, mert még vacsorát kellett készítenem magamnak, hogy aztán neki állhassak a plusz munkának.

Éjfél után végeztem a papírokkal, és úgy ahogy voltam, ruhástul beleestem az ágyba és elaludtam. Még csak be sem takaróztam.

Reggel persze olyan gyűrötten ébredtem, mint a Sziklás-hegység domborzata, mindenem fájt és az életmentő, szinte már megszokottá vált egy liter kávé után turbó üzemmódba kapcsoltam és rekord sebességgel készültem el, hogy még egy felejthetetlenül unalmas napot tölthessek el az irodában, ahol nem csak nem becsülik a munkámat, hanem le is néznek, meg is aláznak és a túlórát sem fizetik.

A munkahelyemre ziláltan ékeztem, mint mindig, kaptam egy-két bátorító szót a főnökömtől, mint pl. „Ha még egyszer elkésik, kirúgom!” vagy „Remélem megcsinálta, amire kértem, mert kirúgom!” esetleg „Le fogom vonni a béréből az elrontott fénymásoló javításának az árát!”. Leültem a helyemre és újból kezdődött minden elölről.

De állj! Ki is vagyok én?

Egy senki, egy csóró, egy nincstelen, egy elcsigázott semmire sincs ideje valaki, akit a társadalom észre sem vesz.

Egy kis irodában dolgozok, mint adatkezelő, de minden mást is megcsinálok, amire éppen kérnek. Például kávét főzök a főnöknek, postára adom a dolgozók leveleit, egyéb ügyekben telefonálok, más munkáját csinálom és legtöbbször túlórázom, hogy a saját teendőimet is be tudjam fejezni.

Fizetés? Minimális, vagy éppen semmi, attól függ, hogy éppen mi romlott el és mit tudnak levonni a fizumból, teljesen mindegy, hogy az én hibám vagy sem. Vegyük csak a liftet. Egy hónapja taccsra ment és mindenkitől vontak le. Kérdem én, hogy mi közöm van a lifthez? Vagy mi közöm van, ahhoz, hogy a főnök fia szerencsejáték zsetonját felváltsam vagy, hogy üdvözlő kártyát írjak a drága jó nagymamának, aki hol meghal, hol pedig a születésnapját ünnepli.

Szabadnap? Ugyan! Én még hallottam, hogy létezik ilyen, de találkozni még nem sikerült vele. Azt mondják, hogy ritka, mint a fehér holló. Nem baj, nem adom fel és állandóan résen vagyok, hátha látok egyszer olyat.

Minden hónapban csúszom a lakbérrel, de spórolni azt nagyon tudok! Mivel szinte egész nap az irodában ücsörgök, nem használok túl sok gázt, vizet, fűtést vagy áramot.

Párkapcsolat? Nincs nekem arra időm, még a rokonokat is az újságban látom, ha meghaltak vagy születésnapjuk van. Ebből kiindulva hobbim sincs, mivel ha van egy cseppnyi szabadidőm, akkor alszok. Barátaim sincsenek, a munkatársakkal sem beszélek, mindenki pörög és nagyon elfoglalt.

Tehát ez vagyok én, Lee Jong Suk, 27 éves kis senki, aki semmire sem ér rá, nem tudja magát felküzdeni és változtatni sem tud. Sokszor gondolkodtam azon, hogy mi lenne, ha felmondanék? Amíg újból munkát találok hónapokba is telhet, és addig mit csinálok? A tartozásaim miatt lehet, hogy ki is lakoltatnak, felkopik az állam, kölcsön kérni is kitől? Az életben nem tudom visszaadni. Az lenne a leglogikusabb lépés, hogy átmegyek egy másik céghez, de nem nagyon van se energiám, se időm másik állás után nézni.

Ah, kéne egy kis szünet.

Vajon ha egy nap eltűnnék, észrevenné valaki? Talán ha egy nap nem jönnék be dolgozni, felhívnának, hogy hol vagyok? Ha nem veszem fel a telefont, értesítenék a rendőrséget? Szerintem nem. Még a szüleimet sem érdeklem, akkor biztos nem egy pénzsóvár vezető fog majd keresni és érdeklődni felőlem.

A napok ugyanúgy telnek, mindig ugyanaz történik, nincs semmilyen változás és én magam, egyedül kevés vagyok ahhoz, hogy változtassak. Nem is tudnék. Vagy nem merek? Nem is akarok? Ez nem igaz, akarok, csak nem tudom, hogy mit tehetnék. Hogy tehetném. Mikor tehetném.

Egyre jobban betelik a pohár, érzem, hogy túlfeszülnek az idegeim, vékony jégen táncolok és beleszédülök az alattam húzódó mélységbe. Beszippant és nincs kiút. Berepednek a sima lapok, összegyűrődnek a vonások és én egyre jobban elveszettnek érzem magam. Nem látom, hogy lenne értelme bárminek is, amit csinálok hasztalan, még csak nem is szeretem a munkámat.

Néha csak szeretnék elmenekülni, behúzódni egy sarokba, összekuporogni és nem csinálni semmit. Nem hallani semmit. Egy kis kikapcsolódás, egy kis változás. Arra vágyom, hogy a főnököm ne legyen egy tapló, a munkámat megbecsüljék, rendes fizetést kapjak, legyen saját házam, családom, szabadidőmben pedig olvasni és festeni akarok. Azt akarom, hogy ne legyek időhöz kötve, ne legyen minden percem beosztva, ne nézzenek át rajtam és ne legyek egyedül.

Vajon van merszem azt mondani, hogy „nem”? Van elég bátorságom azt mondani, hogy „elég”? Képes vagyok nem törődni a következményekkel?

Összefolytak a napok, de arra az estére tisztán emlékszem. Hazafelé tartottam a munkából, kivételesen nem sóztak rám semmilyen plusz melót, de nagyon elgyötört voltam és a saját nyomorúságomon gondolkoztam. Egy pillanatra megálltam és a sötétbe burkolózó várost figyeltem, hallgattam a kocsik zúgását, az emberek beszélgetését, a reklámok hangját és az előttem száguldó kocsik fénye egybefolyt egy végtelen arany folyóvá. Nem is tudom, hogy mi járt a fejemben, de leléptem a járdáról. Nem érdekelt semmi és senki. Bizonyítani akartam magamnak. Hogy mégis mit? Nem tudom. Csak azt éreztem, hogy nekem most mennem kell. És én mentem. A hangok megszűntek körülöttem, semmit és senkit nem láttam, úgy éreztem magam, mint akit hipnotizáltak.

Egy erős szorítást éreztem a karomon, ami visszarántott. Vissza a valóságba és vissza a járdára. A fülemhez újból eljutottak a hangok, az autók dudálása, a sofőrök szidása, az emberek zsibongása, az élet hangja.

Oldalra néztem, hogy mégis ki volt az az eszement hülye, aki nem hagyta, hogy az autók elé menjek, aki észrevette, hogy mire készülök és időben reagált. Ki volt az, aki visszatartott?

- Elment az eszed? – kérdezte az idegen, hangjában keveredett a harag, ijedség, aggódás és furcsa mód a szeretet is. Belenéztem a szemébe és tudtam, hogy Ő lesz az, aki változást hoz az életembe.