Ujjaim görcsösen ütik a billentyűket, nyakam begörcsölt
a merev testtartástól, minden második másodpercben az órát lesem, szám kiszáradt,
homlokomon izzadságcseppek jelentek meg. Mindjárt vége. Mindjárt vége és
mehetek haza. Mindjárt vége, letelik a határidő, még pár mondat és mehetek haza.
Szemem össze-vissza cikázik a monitoron megjelenő
sorok között, az izgalomtól elütött betűket gyorsan kell kijavítani, mielőtt
elküldöm. Számat egyfolytában harapdálom, lassan már sebes is lesz. Még pár
adatbevitel és mehet is a rendszerbe, de nagyon gyorsnak kell lennem. Mindjárt
üt az óra. Tíz, kilenc… Nem leszek kész… Hét, hat… Csak pár kattintás… Három,
kettő, egy.
Hatalmas sóhajtás kíséretében dőltem hátra a székben,
kezemmel fáradt szemeimet dörzsöltem. Megropogtattam a nyakam és az üveg vízért
nyúltam és hatalmas kortyokban ittam meg a tartalmát. Kimerülten ücsörögtem még
pár percet a székben a számítógép előtt és próbáltam magam rávenni, hogy
felálljak és haza menjek. Nagy nehezen összeszedtem minden energiámat és
feltápászkodtam. Nyújtózkodtam egyet és kikapcsoltam a gépet. Sikerült. Igaz,
hogy az utolsó pillanatban, de sikerült befejeznem. Összepakoltam és épp ki akartam
lépni az ajtón, mikor a főnököm elkapott és a kezembe nyomott egy dossziétornyot.
Kelletlenül ugyan, de elvettem és rábólintottam, hogy holnapra kész lesz.
Milyen jó, hogy az ő munkáját is nekem kell elvégeznem…
Vacilláltam, hogy bent maradjak-e az irodában vagy
inkább haza vigyem, de végül úgy döntöttem, hogy majd otthon megcsinálom, semmi
kedvem abban a féreg lyukban maradni még órákig. Így felpakolva indultam útnak,
körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy málhás szamár, főleg miután bevásároltam
a közeli kisboltban, hogy ugyan ne haljak már éhen, mert az igen nagy luxus a
számomra; a főnökömtől még azt sem lehetne, mert ebből a fizetésből koporsóra
sem telik, ahhoz meg végképp nincs kedvem, hogy a vízben lebegve egyenek meg a
halak. Amúgy sem pihenhetnék nyugodtan, mert a főnököm annyiszor emlegetne és
szidna, amiért bejelentés nélkül meghaltam, hogy muszáj lenne feltámadnom
befejezni a munkámat.
Szóval összefoglalva: egyik kezemben a bevásárolt
holmi, másikban az aktatáskám, közben egyensúlyozom a rám tukmált dossziékat és
próbálok kapaszkodni a buszon, hogy ne essek el, mert a sofőr ma bizony versenyautónak
képzeli a buszt, önmagát meg Forma-1-es versenyzőnek, aki kihívásnak tekinti a
zsúfolt útnak nevezett akadálypályát.
Megkönnyebbülés volt a szilárd talajon állni, mondjuk
egy darabig még hullámzott lábam alatt a járda, de egyensúlyomnak köszönhetően
nem estem el, csak részegnek néztek embertársaim.
Miután leküzdöttem a lépcsőnek nevezett kínzóeszközt
és négyemeletnyi követ másztam meg lift híján, a következő akadállyal néztem
szembe: az ajtóval. Addig szerencsétlenkedtem a kulcs előráncigálásával, hogy
kiesett a kezemből a papírhegy fele, szétszóródva a társasház koszos kövén. Miután
beestem az ajtón, lepakoltam és felszedtem az aktákat, sikerült elérnem, hogy
végre, végre valahára leülhessek a kanapéra. Nem sokáig pihenhettem, mert még vacsorát
kellett készítenem magamnak, hogy aztán neki állhassak a plusz munkának.
Éjfél után végeztem a papírokkal, és úgy ahogy
voltam, ruhástul beleestem az ágyba és elaludtam. Még csak be sem takaróztam.
Reggel persze olyan gyűrötten ébredtem, mint a
Sziklás-hegység domborzata, mindenem fájt és az életmentő, szinte már
megszokottá vált egy liter kávé után turbó üzemmódba kapcsoltam és rekord
sebességgel készültem el, hogy még egy felejthetetlenül unalmas napot tölthessek
el az irodában, ahol nem csak nem becsülik a munkámat, hanem le is néznek, meg
is aláznak és a túlórát sem fizetik.
A munkahelyemre ziláltan ékeztem, mint mindig, kaptam
egy-két bátorító szót a főnökömtől, mint pl. „Ha még egyszer elkésik, kirúgom!”
vagy „Remélem megcsinálta, amire kértem, mert kirúgom!” esetleg „Le fogom vonni
a béréből az elrontott fénymásoló javításának az árát!”. Leültem a helyemre és
újból kezdődött minden elölről.
De állj! Ki is vagyok én?
Egy senki, egy csóró, egy nincstelen, egy elcsigázott
semmire sincs ideje valaki, akit a társadalom észre sem vesz.
Egy kis irodában dolgozok, mint adatkezelő, de minden
mást is megcsinálok, amire éppen kérnek. Például kávét főzök a főnöknek,
postára adom a dolgozók leveleit, egyéb ügyekben telefonálok, más munkáját
csinálom és legtöbbször túlórázom, hogy a saját teendőimet is be tudjam
fejezni.
Fizetés? Minimális, vagy éppen semmi, attól függ,
hogy éppen mi romlott el és mit tudnak levonni a fizumból, teljesen mindegy,
hogy az én hibám vagy sem. Vegyük csak a liftet. Egy hónapja taccsra ment és
mindenkitől vontak le. Kérdem én, hogy mi közöm van a lifthez? Vagy mi közöm
van, ahhoz, hogy a főnök fia szerencsejáték zsetonját felváltsam vagy, hogy
üdvözlő kártyát írjak a drága jó nagymamának, aki hol meghal, hol pedig a
születésnapját ünnepli.
Szabadnap? Ugyan! Én még hallottam, hogy létezik
ilyen, de találkozni még nem sikerült vele. Azt mondják, hogy ritka, mint a
fehér holló. Nem baj, nem adom fel és állandóan résen vagyok, hátha látok
egyszer olyat.
Minden hónapban csúszom a lakbérrel, de spórolni azt
nagyon tudok! Mivel szinte egész nap az irodában ücsörgök, nem használok túl
sok gázt, vizet, fűtést vagy áramot.
Párkapcsolat? Nincs nekem arra időm, még a rokonokat
is az újságban látom, ha meghaltak vagy születésnapjuk van. Ebből kiindulva
hobbim sincs, mivel ha van egy cseppnyi szabadidőm, akkor alszok. Barátaim
sincsenek, a munkatársakkal sem beszélek, mindenki pörög és nagyon elfoglalt.
Tehát ez vagyok én, Lee Jong Suk, 27 éves kis senki,
aki semmire sem ér rá, nem tudja magát felküzdeni és változtatni sem tud.
Sokszor gondolkodtam azon, hogy mi lenne, ha felmondanék? Amíg újból munkát
találok hónapokba is telhet, és addig mit csinálok? A tartozásaim miatt lehet,
hogy ki is lakoltatnak, felkopik az állam, kölcsön kérni is kitől? Az életben
nem tudom visszaadni. Az lenne a leglogikusabb lépés, hogy átmegyek egy másik
céghez, de nem nagyon van se energiám, se időm másik állás után nézni.
Ah, kéne egy
kis szünet.
Vajon ha egy nap eltűnnék, észrevenné valaki? Talán
ha egy nap nem jönnék be dolgozni, felhívnának, hogy hol vagyok? Ha nem veszem
fel a telefont, értesítenék a rendőrséget? Szerintem nem. Még a szüleimet sem
érdeklem, akkor biztos nem egy pénzsóvár vezető fog majd keresni és érdeklődni
felőlem.
A napok ugyanúgy telnek, mindig ugyanaz történik,
nincs semmilyen változás és én magam, egyedül kevés vagyok ahhoz, hogy
változtassak. Nem is tudnék. Vagy nem merek? Nem is akarok? Ez nem igaz,
akarok, csak nem tudom, hogy mit tehetnék. Hogy tehetném. Mikor tehetném.
Egyre jobban betelik a pohár, érzem, hogy túlfeszülnek
az idegeim, vékony jégen táncolok és beleszédülök az alattam húzódó mélységbe.
Beszippant és nincs kiút. Berepednek a sima lapok, összegyűrődnek a vonások és
én egyre jobban elveszettnek érzem magam. Nem látom, hogy lenne értelme
bárminek is, amit csinálok hasztalan, még csak nem is szeretem a munkámat.
Néha csak szeretnék elmenekülni, behúzódni egy
sarokba, összekuporogni és nem csinálni semmit. Nem hallani semmit. Egy kis
kikapcsolódás, egy kis változás. Arra vágyom, hogy a főnököm ne legyen egy
tapló, a munkámat megbecsüljék, rendes fizetést kapjak, legyen saját házam,
családom, szabadidőmben pedig olvasni és festeni akarok. Azt akarom, hogy ne
legyek időhöz kötve, ne legyen minden percem beosztva, ne nézzenek át rajtam és
ne legyek egyedül.
Vajon van merszem azt mondani, hogy „nem”? Van elég
bátorságom azt mondani, hogy „elég”? Képes vagyok nem törődni a
következményekkel?
Összefolytak a napok, de arra az estére tisztán
emlékszem. Hazafelé tartottam a munkából, kivételesen nem sóztak rám semmilyen
plusz melót, de nagyon elgyötört voltam és a saját nyomorúságomon gondolkoztam.
Egy pillanatra megálltam és a sötétbe burkolózó várost figyeltem, hallgattam a
kocsik zúgását, az emberek beszélgetését, a reklámok hangját és az előttem
száguldó kocsik fénye egybefolyt egy végtelen arany folyóvá. Nem is tudom, hogy
mi járt a fejemben, de leléptem a járdáról. Nem érdekelt semmi és senki.
Bizonyítani akartam magamnak. Hogy mégis mit? Nem tudom. Csak azt éreztem, hogy
nekem most mennem kell. És én mentem. A hangok megszűntek körülöttem, semmit és
senkit nem láttam, úgy éreztem magam, mint akit hipnotizáltak.
Egy erős szorítást éreztem a karomon, ami
visszarántott. Vissza a valóságba és vissza a járdára. A fülemhez újból eljutottak
a hangok, az autók dudálása, a sofőrök szidása, az emberek zsibongása, az élet
hangja.
Oldalra néztem, hogy mégis ki volt az az eszement
hülye, aki nem hagyta, hogy az autók elé menjek, aki észrevette, hogy mire
készülök és időben reagált. Ki volt az, aki visszatartott?
- Elment az eszed? – kérdezte az idegen, hangjában
keveredett a harag, ijedség, aggódás és furcsa mód a szeretet is. Belenéztem a
szemébe és tudtam, hogy Ő lesz az, aki változást hoz az életembe.
Szia! :3
VálaszTörlésAzt hiszem, az eddigi egyik legrosszabb dolog ez az életemben, hogy még nem találkoztam a neveddel, illetve az írásaiddal. Körülnéztem a blogodon, és voltak ismerős ficik, azonban soha nem nyitottam meg őket, mert általában nem szeretek úgymond "ismeretlenektől" olvasni, olyan nagyon sokszor nyitottam már meg történeteket, és még még annyival többször is csalódtam. Igen, sajnos ez az előítélet megvan már bennem is, bár legalább ilyenkor mindig csodálkozok egy sort, hogy még vannak tehetséges írók, és remélem lesznek is:)
Az egész annyira életszagú, annyira fájdalmasan valós volt, hogy többször eszembe jutott akár az én régi munkahelyem, vagy az amit mások mesélni szoktak, mennyire nemtörődöm stílusban kezelik őket a munkahelyükön. Ez a valóság, pláne ha valaki a nulláról kezdi, semmilyen protekcióval. Szinte lehetetlen feljebb jutni akár egy mércét is, bár valakinek csodával határos módon sikerül, sokkal több ember megérdemelne, hogy minimum emberszámba vegyék.
Eleve nagyon empatikus vagyok, úgyhogy rendesen sajnáltam Jongsukot, bele tudtam magam élni a soraidba, meg hát ugye az egész annyira hiteles és valós, hogy ez nem is volt így nehéz. Örülök neki, hogy te egy teljesen más szemszögéből közelítetted meg ezt a zenét. És azon kívül, hogy még kreatív is vagy, egyetlen elírásod sem volt, nagyon szép és összetett mondatokat hoztál össze, viszont azt meg kell említenem itt, hogy az nem "össze-vissza", hanem "összevissza". Ebbe a hibába szinte mindenki beleesik, jómagam is nagyon sokáig kötőjellel írtam, aztán egy úgymond elismert író rám szólt, én meg utánanéztem és koppantam is egy nagyot.
Szerintem a vége egy kicsit elhamarkodott, ott én még feszegettem volna Jongsuk határait, vagy akár hogy mire gondol abban a pillanatban, olyan hirtelen történt minden, és olyan hirtelen rántotta vissza a valóságba az az idegen, hogy szinte feleszmélni sem volt időm.
És ami azt illeti, amikor a végéhez értem, én egyből Suzy-ra gondoltam, kb nem is tudok más embert elképzelni Jongsukkal. TEAM JUZY XD Már a While you were sleeping előtt is shippeltem őket, mert hát a két tökély, és annyira összeillenek, aztán kiderült hogy még közös doramájuk is lesz, olyan elmondhatatlanul boldog voltam akkor, és még a dorama is csodálatos volt. Na jó, abbahagyom XD
Köszönöm az élményt, és hajrá a továbbiakban is^^
Nagyon szépen köszönöm, hogy írtál! <3
TörlésMindig jól esik, ha valaki azt mondja, hogy tehetséges vagyok és hogy körülnéz a blogon (amit mondjuk már alig használok, ugye..khm.. Remélem jobbá tettem az életed XD Na jó...
Örülök, hogy ennyire valóságosnak, hitelesnek tűnt az írás, bevallom, én magam nem vagyok vele 100 %-ban megelégedve, amit írtam is, kifogott rajtam a betegség. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy sikerült valami jót alkotnom :) Nagyon boldog vagyok ^^
Köszönöm az észrevételt és mondjuk én találtam benne egy hibát, így a tizedik átolvasásra végre feltűnt, de gyorsan orvosoltam is :D
Nem igazán akartam megnevezni, hogy kit kell elképzelni az "Ő" helyére (nekem is van egy tippem pl), mert szeretem, ha az olvasó gondolkodik, elképzeli és rá van bízva a folytatás.
Még egyszer köszönöm, hogy írtál, nagyon jól estek a szavaid! <3
Egyszerre szorakoztam egy jót, jutottak eszembe keserű emlékek és éreztem halat, azért amin van. Nekem szerencsére jó munkahelyem van, és szeretek bejárni, én is úgymond adatot rögzítek, és egyszer-kétszer érzek úgy, mint a torteneted elején leírtad. Habár én ha nem fejezek be valamit, másnap folytathatom. Utána eszembe jutott az iskola, ami kész szenvedés volt... utaltam szinte minden percet. Majd Anglia, ahol idős gondozó voltam, és munka idő vége előtt már a kormom rágtam, hogy az idős néni igya már azt a teat, had menjek a dolgomra időben.
VálaszTörlésAztán az erzesek, hogy mi lenne ha eltűnnek... Angliában nagyon durván minden napom munkából állt, heti 6nap... nem igazán volt ott család, barátok szerves része az életemnek. Minden mindig ugyan olyan volt. Sokszor eszembe jutottak ezek a gondolatok...
Viszont nem hagytad, hogy teljesen a negatív érzelmek vegyek at az irányítást, a hasonlatok, a szituációk, a gondolat menetek néhol nagyon komikusra sikerültek és mosolyt csaltak az arcomra. Ez nagyon frissítően hatott, hiszen minden szomorúbb epizódot felvaltott egy ilyen vidámabb, bohókásabb rész :D Annak is örülök, hogy a románc nem volt központi része a novellanak, hogy te is egy külső, mások által nem használt szemszögből közelítetted meg a dalt.
Csak így tovább!
Mirtill ^^
Köszönöm szépen, hogy írtál! <3
TörlésSajnos nagyon sokan vannak abban a cipőben, mint Jong Suk és ez a keserű valóság. Ahogy hallgattam a zenét és néztem a klipet, már tudtam, hogy valami ilyesmit fogok írni és örülök, hogy valóságosnak, hitelesnek tűnt, bár én magam nem vagyok vele 100 %-ban megelégedve, ugye a betegség miatt.
Örülök, hogy elnyerte a tetszésedet és még egyszer köszönöm, hogy írtál! :3
Ahogy egyre tovább jutottam a történetben, egyre inkább olyan érzésem lett -vizuális típus révén- mintha egy sorozatot néznék, olvasnék.
VálaszTörlésAz elején kíváncsi lettem, hogy miért volt a visszaszámlálás és milyen idő is járt le, aztán végül sajnos azt nem sikerült megértenem, még nem volt alkalmam megtudni, milyen ilyen helyeken dolgozni így ezt a nulla szakmaitapasztalatomra fogom.:D
Feldobódtam olvasás közben, nem éreztem túl művészinek, inkább hétköznapi volt, még a fogalmazásmód is, amitől közelebb tudtam engedni magamhoz az egészet.
A végén mondjuk egy öngyilkosságot vártam, szóval meglepett a semmiből jött idegen, a szerelemként.
Nagyon tetszett,érdekes és mókás volt a magamódján.
Köszönöm az élményt!❤
Erika
Köszönöm, hogy írtál! <3
TörlésNagyon örülök, ha valaki pozitív véleménnyel van az írásom felől, ez nekem nagyon jól szokott esni. Annak is örülök, hogy (bár jómagam nem vagyok vele teljesen megelégedve) hitelesnek és valóságosnak tartjátok.
Én köszönöm, hogy elolvastad! <3
Egek. Ez nagyon komoly volt. Úgy felvitte a pulzusomat a vegére, mintha futottam volna. Hu, de izgultam. És miért nem olvastam még tőled, mondd, miért vagyok ilyen figyelmetlen? Orvosolnom kell ezt. Hú. Szóval, nagyon tetszett a történeted!! Nem találtam benne hibát (csak az előadót írtad el véletlen), és olyan gördülékeny a történetvezetés, hogy teljesen ott voltam Jongsukkal, a szemével láttam az egészet. Még a stressz is átjött rajta, tulajdonképpen a suliban is ennyire sok dolog rakódik ránk már 14 éve, elvaras, teljesítési kényszer, elváras, elváras, és még több stressz, és sose vagyunk elég jók, kifejezetten életképtelenek, üresek, tudatlanok. Kapjuk meg mindig az aznapi adagot, mint Jongsuk a pakkokat az asztalára vagy kezébe és a lekicsínylő szavakat a főnöktől. Ej, szegény.
VálaszTörlésHétköznapi szituáció, a legtöbb ember valamilyen szinten megéli, vagy így, vagy úgy. Valahogy éreztem, hogy ilyesmi lesz a vége, de mégis. Úgy csavartad a mondatokat, hogy a keserű valóság mellett a humor is ott volt, ami akarva akaratlan is megmosolyogtatott, hiába sajnáltam nagyon szegény Jongsukot. :D plusz tetszik a szemszög, amit a zene szerint kialakítottál. Nagyon érdekes történet lett, örülök nagyon, hogy megírtad a nehézségek és betegségek ellenére is, remélem hamar meggyógyulsz és megoldódnak a dolgok.
Köszönöm, hogy olvashattam ezt a kis szösszenetet, várom a további írásaidat, FIGHTING! 😊
U.i. SZERETLEK JONGSUK ;;;;
Nagyon szépen köszönöm, hogy írtál! <3
TörlésNagyon örülök annak is, hogy elnyertem a tetszésedet, nyugodtan nézz körül az oldalon, bár sajna mostanában nem nagyon pörög, de azért van mit rajta olvasni :D ;)
Annak is nagyon örülök, hogy Te is hitelesnek, valóságosnak tartod, hogy tetszik és igen, mindenkinek van valami hasonló tapasztalata, érzése ezzel kapcsolatban. Köszönöm a jókívánságokat és köszönöm, hogy olvastad! :3
Még annyit, hogy köszi, hogy szóltál, mert magamtól észre sem vettem, hogy elírtam az előadó nevét :D
TörlésSzia! :)
VálaszTörlésNagyon-nagyon tetszett a történeted. :O Rendesen meglepődtem, hogy mennyire magába szippantott a sztori, és hogy mennyire izgultam, pedig igazából semmi különös nem történik az emberkénkkel, csak nyomorog a szerencsétlen élete miatt. Eszméletlenül jól vezetted a történetet, minden eliserésem. :) Szerintem elképesztően jól illet Jongsuk karaktere a ficihez, és egyetértek az egyik előttem kommentelővel, tényleg olyan érzése támadt az embernek, mintha belecsöppent volna egy sorozatba, és a főszereplő sarkából figyelné a történéseket. Nagyon jól átadtad a kitörni képtelen, már fiatalon megfáradt ember karaktarét, aki csak egy segítő kézre/pillantásra vár, mert már önerőből képtelen változtatni. Nagyon-nagyon tetszett a befejezés is, hogy nem lőtted le, ki rántotta vissza, vagy hogy hogyan alakul a továbbiakban az emberkénk története, mi lesz kettejük kapcsolatából, mégsincs hiányérzete az olvasónak, mert egy tökéletes utolsó mondattal zártad a történetet. Szóval, te jó ég, nagyon tetszett a ficed, alig várom, hogy a többit is olvashassam. :D
Szia!
TörlésBocsi a késői válaszért, a fejemet is elhagynám, ha nem lenne a nyakamhoz nőve!
Köszönöm szépen a szavaidat, nagyon jól esnek, és örülök, hogy elnyerte tetszésedet a firkálmányom! ;)
Remélem, nem fogsz csalódni (akkorát) a következő körökben!
Köszönöm, hogy olvastad!
Sziaa.~
VálaszTörlésFuh, én nem tudok olyan nagyon szépeket írni, mint az előttem szólok. :c Nekem nagyon sok helyen elütött egy-egy hasonlat a szövegkörnyezettől, sőt voltak szavak vagy kifejezések, amik szintén nem oda illőnek tűntek, vagy épp már túlragozásnak hatott. Nyögvenyelősen olvastam végig, számomra nem olvastatta magát, kicsit vontatottnak hatott az egész, mintha próbáltál volna másfajta stílusban írni a megszokottól (nem olvastam ezelőtt még tőled, szóval nem tudom, milyen alapjáraton a stílusod), de mégsem sikerült azonosulnod azzal, ahogy forgattad a szavakat. Némelyik hasonlat tényleg kizökkentett és nagyokat pislogva kellett újraolvasnom azt a mondatot.
Grammatikailag nálad is a vesszőhibákat tudnám leginkább kiemelni, ami ugye mindenkinél lesben áll, hogy keresztbe tegyen.
Nekem a hossza kicsit elvette a kedvem, mert úgy éreztem, soha nem érek a végére, főleg, hogy nem történt benne semmi lényeges, ami miatt érdemes lett volna ilyen hosszúra nyújtani. Nincs bajom az ilyen terjedelmű írásokkal, csak ált. akkor azok több mindent foglalnak magukba, vagy legalábbis nemcsak a szürke és rossz munkát vesézik ki, kb 3x visszatérve a leszólásra, de semmi újat mutatva.
A vége szerintem el lett hamarkodva, sőt eléggé idegen volt a szituáció. Leginkább azért, mert nem tudtuk meg, ki volt az illető, aki megmentette, de már a szeretetet kiolvasta a szemeiből. Ez eléggé abszurd btw. Az aggodalom még érthető, hiszen ki nincs kétségbeesve, ha észleli, hogy egy ember épp nem lát már semmi érdemlegeset az életében és kilépne az útra? Persze, ha ismeri az illető, akkor ott lehet a szeretet is, de ugye ezt meg nem tudtuk meg, így meg csak arra tudok támaszkodni, hogy szürreális a szóhasználat.
Örülök amúgy, hogy olvashattam tőled, s remélem, hogy a következőnél már nem fogom szemétnek érezni magam, ha a kommenteléshez érek. Hiszen nem leszólni akarlak, szóval így a végére bocsánat, ha sértésnek vetted, amit írtam, vagy ahogy írtam.
Köszönöm!
Sumire
Szia!
TörlésBocsi a késői válaszért!
Mindig nehéz válaszolni egy "nem pozitív" visszhangra, de ilyen is van. Először is köszönöm, hogy olvastad, az észrevételeket is, remélem a követező darabok jobban fognak tetszeni. :)