A menyasszonyi ruha

(Music challenge: Call Me Karizma - Nails)

Késő délután sétálgattak a folyó partján, minek vizén megcsillant a lemenő nap tompa sugarai. A szellő kellemesen borzolta az ember bőrét, a madarak fáradtan csicseregtek. Minden olyan békés és nyugodt volt, mint készülő vihar előtt a megszeppent csend. A parton többen is kint voltak, gyerekkacagás szállt a levegőben, sétáltatott ölebek ugatták a madarakat, a biciklisek próbálták kikerülni a járókelőket hangos csengetések közepette. A folyó melletti parkban sárkányrepülőket próbáltak reptetni, többen kockás plédeket leterítve piknikeztek; az egész teret belepte a vidám beszélgetés.

A két ifjú egymásba karolva andalgott az aranysárga fényben úszó sétányon, mely messziről hömpölygő aranyáradatnak tűnt. Vidáman beszélgettek, egy pillanatra sem hallgattak el, úgy érezték, hogy annyi mondanivalójuk van a másiknak, hogy egy teljes élet sem lenne elegendő megosztani gondolataikat.

Megálltak, hogy gyönyörködhessenek a folyó sodrásában, a fiatal hölgy szeme elé emelte kezét, hogy árnyékolja látását a villódzó fényektől, és mosolyogva nézte a fényárban tündöklő városrészt. Tekintete rátévedt partnere arcára, annak markáns vonalaira, vékony orrára, tudástól csillog szemeire és kisfiús mosolyára. A férfiú viszonozta pillantását, melegen elmosolyodott és puha csókot lehelt a lány kézfejére, kinek arcát e kedves gesztustól szégyenlős pír futotta tele. Mindketten úgy érezték, hogy megtalálták helyüket a világban, a másik oldalán teljes egésszé válnak, és nem jöhet semmi és senki, hogy elrontsa boldogságukat.

Pár hónapja találkoztak először egy szálloda halljában, ahol a fiatal férfi időzött üzleti útja miatt és mit sem sejtve megszólította a bejáratnál álldogáló igen csinos hölgyet, közölve vele, hogy teljes tiszteletlenség megvárakoztatni egy ügyfelet, mert ő már közel fél órája várakozik az idegenvezetőjére, aki majd körbe vezeti a városban. A dorgáló stílustól a fiatal nő megszólalni sem tudott, bár szólásra nyitotta száját, egy hang sem jött ki rajta, teljesen elképedt a hirtelen támadástól. A férfi épp tessékelte volna ki az ajtón, mert ő igazán elfoglalt ember, nem ér rá egész nap egy helyben ácsorogni és arra várni, hogy a sült galamb belerepüljön a szájába, mikor beviharzott a hallba siettségtől csapzott hajjal egy nő, és próbálva uralkodni levegővételein sűrű bocsánatkérésbe kezdett.

- Elnézést, hogy megvárattam Park úr, de eltévesztettem a címet, és egy másik szállóhoz mentem. Nagyon sajnálom! Ha Ön kész van, akkor azonnal indulhatunk a városnézésre.

Park úron volt a sor, hogy partra vetett halat játsszon a tátogásával és mihelyst sikerült összeraknia a képet, hogy a neki kirendelt személynek hitte szegény leányzót – bár teljes mértékben illet rá az idegenvezető leírása -, sűrűn hajlongva kért elnézést az előbb megszidott hölgytől és kárpótlásként felajánlott egy csésze kávét. A lány szerényen elfogadta a meghívást – így kezdődött szerelmük története.

A városban sokan irigykedtek Bae SueJira, a szerény sorból származó, de igen dolgos lányra, akire rámosolygott a szerencse, és randevúzni kezdett egy gazdag üzletember fiával, az egyetlen örökössel, Park BoGummal. Sokan nem értették, hogy a férfi mit látott meg a pironkodó, szégyenlős lányban, és egyenesen ájuldoztak az eljegyzés hírétől. Rengeteg jómódú és odaadó lány legyeskedett BoGum mellett, akik készségesen teljesítették volna minden vágyát és óhaját, de egy sem volt olyan kifinomult lélek, mint Bae SueJi. Igazán szép teremtés volt hosszú sötétbarna hajával, ovális arcával, mélybarna, beszédes szemeivel, szívalakú szájával és kecses mozgásával – de lelke még szebb volt: hófehér patyolat, melyen egy csepp rosszindulatság sem volt. Ő maga volt a megtestesült kedvesség és báj, megérdemelte egy olyan udvarias és előzékeny férfi kitüntetett figyelmét, mint amilyen Park BoGum volt.

Az ifjabb Park élete viszont nem volt annyira tiszta, mint SueJi lelke, több fekete pletyka is övezte személyét. Többek közt ott voltak a rosszindulatú megjegyzések, hatalom iránti vágya, pökhendi stílusa és nőbotrányai. A férfinak több eljegyzése is volt az évek alatt, hivatalosan négy a gyűrűátadások száma, de egyszer sem állt az oltárnál. A hölgyek vagy meggondolták magukat, vagy kiderült, hogy csak a vagyon miatt mondtak igent, pontosan ezért óvva intette fiát a gyártulajdonos Park, hogy ne döntsön elhamarkodottan, gondolja át, hogy milyen nőt akar a családba hozni, szerelmes szívét próbálja uralni. Lassan kezdett kialakulni a szóbeszéd Park BoGum körül: a szerelemben sikertelen gazdag örökös, ki meggondolatlanul osztogatja a gyűrűket.

SueJit egyáltalán nem érdekelték a pletykák, ő abban hitt, amit látott és ő egy nyitott, őszinte, szeretetre éhes férfit látott, aki könnyen esik szerelembe és vakon bízok az emberekben, éppen ezért csalódik folyamatosan. Nem érdekelte, hogy a hírek úgy kezdték emlegetni, mint az ötödiket, mert tudta, hogy ő lesz az Egyetlen. Mert ő az embert látta, nem pedig a vagyont.

 

Az eljegyzés után a fiatalok ellátogattak az egyik Park birtokra, BoGum körbe akarta vezetni kedvesét leendő otthonukban. A lány szeme itta a zöldellő legelőket, a lombos erdőt, a büszkén magasodó villát, teljesen ámulatba ejtette az a természetes pompa, ami fogadta őket.

- Mesébe illő itt minden! Nem lehet, hogy csak álmodom? – ámuldozott SueJi.

- Nem drágám, ez a valóság, a mi közös mesénk. A ház úrnője leszel és szeretnék mindent megadni neked, hogy otthon érezd magad. Ha bármivel elégedetlen vagy, nyugodtan szólj és átalakíttatom kedvedre.

- Ne viccelj, minden tökéletes! – karolt vőlegényébe SueJi és lágy csókot nyomott kedvese arcára.

 

- Gondolkoztál már az esküvői ruhádon? – kérdezte SueJitól leendő férje. A tágas szalonban üldögéltek a szófán, és teázgattak. A szoba falain hatalmas festmények lógtak, zöld bársony függönyök keretezték a faltól falig érő ablakokat, melyeken játszi könnyedséggel szökött be a napfény. BoGum cigarettára gyújtott, minek füstje kifejezetten zavarta SueJit, de nem mert szólni.

- Még nincs konkrét elképzelésem.

- Megmutathatom a korábbi menyasszonyaim választott ruháit, ha szeretnéd. – BoGum felnézett az újságjából és arájára sandított. – Persze, nem kötelező azokból választani, de adhatnak ihletet. Az egyik fenti szobában vannak elrakva.

 

SueJi nem lelkesedett az ötletért, hogy az előző feleségjelöltek választását megnézze, sőt egyenesen furcsának találta, hogy BoGum megtartotta a ruhákat.

Felmentek az emeletre, és egy idáig észre sem vett ajtóhoz léptek. SueJi csodálkozva nézte, hogy milyen trükkösen el van rejtve a kíváncsi szemek elől a szoba: a virágmintás tapétába teljesen beleolvadt az ugyanolyan színű ajtó. BoGum elővette kulcsát és nyikorogva kitárta menyasszonya előtt a nyílászárót, aki bizalmatlanul belépett a félhomályba.

A közepes méretű szobának egyetlen, a megszokottól jóval kisebb, rácsos ablak volt a szeme, ami nem sok természetes fényt engedett a helyiségben. Faburkolat fedte a falakat, a fapadlón nem nyújtózott szőnyeg. Kicsit dohos szagot lehetett érezni, ami a régi kétajtós szekrényből áradhatott. BoGum felkapcsolta a mennyezetről lelógó csillárt, ami tompa fénnyel világította meg a szobát és felfedte a sarokban nyújtózó hatalmas, rózsamintás paravánt.

SueJi megilletődötten állt egy helyben, az egész terem nyomasztóan hatott rá, nem érezte biztonságban magát. Vőlegénye megfogta kezét és gyengéden maga után húzta egyenesen a paravánhoz, amit könnyedén félregurított. Az ifjú menyasszony néma sikolyt hallatott, mikor meglátta, hogy mit bújtatott a paraván, úgy érezte, hogy lába nem bírja meg saját súlyát. Előtte négy teljesen élethű próbababa volt felállítva, melyek szebbnél szebb menyegzői ruhát viseltek.

- Ne ijedj meg, ezek csak babák – nevetett BoGum a lány falfehér arcán. – Tudod, hogy szeretek bábukat gyártani. Ezeket mind magam festettem.

- Sosem mondtad – lépett közelebb a lány és alaposabban szemügyre vette az egyik bábút. Szőke fürtjei füléig értek, élettelen fekete szembogara olyan fényesen csillogott, mint egy igazi emberé, bőre is feszes volt, igaz, sokkal fehérebb, mint amilyen egy élő ember bőrtónusa. SueJi végtelennek tűnő pillanatokig nézett farkas szemet a babával, furcsa érzés kerítette hatalmába. BoGum kedves hangja rántotta vissza a valóságba.

- Ezeket a ruhákat a korábbi kedveseim varratták maguknak, de viselni már nem volt alkalmuk. – Fanyar mosoly követte a mondatot. – Mivel én álltam a költségeket, megtartottam a ruhákat, majd elszeretném árvereztetni. Tetszik valamelyik?

SueJi végigtapogatta a ruhák anyagát, alaposan szemügyre vette a csipkéket, gyöngyöket, kezét végighúzta a varrás vonalán. Igazán szép munka volt mind a négy ruha, a varrónő tökéletes munkát végzett, mégis idegenkedett már a gondolattól is, hogy ő valamelyik ruhát is megpróbálja.

- Mindegyik nagyon szép, de egyik sem én vagyok. Én egy új ruhát szeretnék tervezni, de ennek az anyagnak az esése nagyon tetszik. Valami hasonlót szeretnék, de mégis mást. Nem baj? – Pislogott félénken SueJi, kezében a harmadik ruha szoknyáját morzsolgatta. Félt attól, hogy megbánthatja BoGumot, de magában ígéretet tett arra, hogy az esküvő után mindegyik ruhát eltünteti a házból – a bábukkal együtt.

- Egyáltalán nem, pár nap múlva érkezni fog a varrónő és vele megbeszélheted az elképzelésedet. Alig várom, hogy láthassalak! – SueJi a férfi lelkesedését nem tudta nem megmosolyogni, ő is legalább ugyanannyira izgatott volt az esküvő miatt, mint párja.

- Ugye tudod, hogy balszerencsét hoz, ha a vőlegény az oltárhoz lépés előtt meglátja a menyasszonyt?

- Tényleg? – Őszinte, meglepődött arc, újabb kacagás. – Akkor lehet ezért nem volt eddig szerencsém.

 

Az elrejtett szoba látogatása után SueJi csak a bábukra tudott gondolni, és azok élethűségére. Vajon BoGum miért nem említette eddig ezt az elfoglaltságát? Szinte mindent tudtak már egymásról, és ilyen lényeges dolgot nem elmondani… De az is lehet, hogy tényleg nem került szóba, mostanában nagyon elfoglaltak az esküvő szervezése miatt, BoGum ha tehetné, már másnap megeskedne, de a lány egy kicsit lassítani szeretne – kiélvezni minden pillanatot és hozzá szokni a gondolathoz, hogy nemsokára ő is Park lesz, ami azt jelenti, hogy nem fog olyan gyakran találkozni szüleivel.

Akárhányszor felment az emeletre, szeme mindig a titkos ajtó felé tévett és ha belegondolt, hogy mit rejt, a hideg végig futkosott a hátán. Ha csak lehunyta a szemét, mindig a babák hullafehér, merev arcait látta maga előtt és ijesztően üveges szemüket. Igazán különleges tehetsége van vőlegényének, hogy ilyen bábukat hoz létre, de nyomasztó a tudat, hogy azok a házban vannak – szólni nem mert, tiszteletben akarta tartani BoGum hobbiját.

 

Hideg szellő borzolta meg fedetlen karját, lúdbőrözött az érzésre és a takaró után tapogatózott. Azt nem találva próbálta gondolkozásra bírni álomittas agytekervényeit, hogy mielőtt lefeküdt aludni, biztosan becsukta-e az ablakot, vagy csak akarta. Fáradtan kinyitotta ólomnehéz szemeit és próbált látni az ablakon beszűrődő holdfény világította szobában. Takaróját tovább kutatva fordította fejét az ellenkező irányba, mikor meglátta a felette magasodó alakot. Pillanatokig csak nézte az idegen arcot, majd mikor agya feldolgozta a látványt, fülsértő sikításban tört ki. Azonnal felült ágyában és kezével maga előtt hadonászva próbált minél távolabb húzódni a szőke menyasszony elől, aki mozdulatlanul állt az ágya mellett és üveges szemeivel a lányt bámulta.

- BoGum! – Sikította SueJi, görcsösen markolászva az ágynemű huzatot. A szőke próbababa csak mereven állt, kifeszített arca szigorúan fehérlett, összevarrt kezét szorosan törzse mellett lógatta, a törtfehér csipke anyag kecsesen simult sápadt testéhez. SueJi kezdeti rohama kezdett csillapodni, megmozdult agya hátsó zugában az a gondolat, hogy csak hallucinál, és BoGum hozta ide a ruha végett, mikor a bábu szeme hirtelen hátrafordult és a mandulavágást csak a hófehérség töltötte ki.

SueJi torkaszakadtából sikított, hatalmas lendülettel leugrott az ágyról és feltépve szobájának ajtaját maga mögött hagyta az utána forduló jegyest. SueJi végig szaladt a sötét folyosón, hálóingének alja térdére tapadt a futás erejétől, a folyamatosan hátrafordulástól, hogy követi-e az a szörny, haja összeborzolódott, tincsei szemébe lógtak. Úgy érezte, hogy végtelen örvénybe került, újra és újra végig fut ugyanazon a folyosón, kezdett elszédülni a forgó levegőben.

Reszkető lábakkal megállt, térdére támaszkodva hangosan lihegett, szája kiszáradt a kapkodástól, nyelvével nedvesítette meg. Remegő kezekkel túrt hajába és szabadította meg látását a kósza tincsektől, arca kipirosodott a futástól. Körbeforgolódott, de nem látta a folyosó végét, kezdett igazán kétségbeesni, hogy mi történik vele. Szíve vadul kalimpált mellkasában, mint ketrecéből kitörni vágyó fenevad, fülében dobogott vérétől semmit sem hallott. Összefonta maga előtt karját, mert a vékony kis pendelke, amit alvás gyanánt viselt, nem védte testét a nyirkos levegőtől.

Kétségbeesve hátrált a folyosó faláig, minek nekidőlve próbált újra erőt gyűjteni. Mellkasa fel-és lejárt, tüdejét nem tudta elegendő oxigénnel feltölteni. Szeme sarkából mozgást érzékelt, tekintetét a szemben lévő falra szegezte és ijedtében még levegőt is elfelejtett venni.

A sötétzöld, absztrakt mintás tapétából pirosra festett körmös kéz nyúlt felé. SueJi szájára tapasztotta kezét, tágranyílt szemekkel követte a kar előrenyújtózását, míg a sokkból felébredve elrugaszkodott a faltól és újból futásnak eredt. Tér és idő összemosódott körülötte, fekete maszlag fogta körbe és tompította el menekülő alakját.

 

Hangos sikításra ébredt fel. Tekintetével keresett valamit, amit az előbb még látott, hallása még nem tért vissza. Nagy sokára felfogta, hogy amit hallott, az saját hangja volt és nincs sehol a korábban látott rémség. Az ágyában ült, fényes nappal volt, a szobát megvilágította a reggeli napfény. Mellkasára tapasztotta egyik kezét, csillapítva szívének természetellenes gyors pulzálását, másik tenyerébe verejtékben úszó homlokát pihentette, és próbálta realizálni, hogy ez csak egy rossz álom volt. Újból. Amióta belépett abba a szobába, ugyanazt a rémálmot éli át éjszakáról éjszakára, teste napról napra gyengébb a kialvatlanságtól, szeme alatt mély, fekete árkok keletkeztek és hiába mondják neki, hogy próbáljon pihenni, egyenesen retteg az éjszakáktól és így nappal szendereg, ott, ahol éppen elnyomja az álom. BoGum aggódva figyelte menyasszonyának állapotát, orvost akart hívni, de SueJi nem engedte, arra fogta alvászavarát, hogy izgul az esküvő miatt – nem akarta elmondani, hogy rémálmait az élethű babák okozzák.

 

Már régóta motoszkált a fejében az a gondolat, hogy neki ismerősek a menyasszonyi ruhákat viselő bábuk arca, de sehonnan sem tudott rájönni, hogy honnan. BoGumot is kérdezte, de ő csak mosolyogva legyintett, mint akit nem is érdekel az ilyesfajta butuska gondolatok – megfestette az arcokat, mert így képzelte el őket, nincs ebben semmi szokatlan. SueJinak szinte belefájdult a feje a sok gondolkozásba, minden éjszaka után egyre biztosabb volt benne, hogy az arcokat korábban már látta valahol.

A válaszra nem kellett sokat várni.

A menyasszony félelemmel kevert izgalommal várta már a nagy napot, ami vészesen közeledett, így próbálta magát minél jobban lefoglalni. Aznap a régi újságokat szortírozta ki, amik egy hatalmas kupacban gyűltek az étkező egyik sarkában. Szétválogatta a friss és a régi lapokat, és így akadt meg a tekintete egy elsárgult oldalon. Szétnyitotta az újságot és a levegőkorty a torkán akadt. Évekkel korábban eltűnt személyek fotóit sorakoztatta fel a napilap, nagybetűkkel közölve az olvasó számára, hogy eltűntekről van szó, akiknek gyanús körülmények között nyoma veszett és azóta sem leltek rájuk. A fotók közt szerepelt BoGum négy próbababájának arcképe is, amik egy az egyben megegyeztek a lányokról közzétett képpel: ugyanaz a kunkorodó hajtincs, vékony orr, szívalakú száj, arcvonások. Nem beszélve arról, hogy a négy eltűnt fiatal lány Park BoGum korábbi jegyesei voltak.

SueJi hirtelen mindent megértett. A pletykákat a megszökött lányokról, a hirtelen felbontott eljegyzéseket, az évenkénti üzleti utazásokat, az élethű bábukat a menyasszonyi ruhákban. A lány gyomra megfordult, kesernyés íz lepte el száját, a remegés végig futott gerince vonalán elzsibbasztva agyát. Kikerekedett szemekkel pislogott az elsárgult újság lapjára, a valaha vidáman mosolygó lányok fényképeire és az álcázott szobában lévők szemeire gondolt, amiknek menekülésre hívó csillogását megfogadta.

Felpattant, az újságok több kupacba szálltak. SueJi felrohant a szobájába és amilyen gyorsan csak tudta, beledobálta ruháit bőröndjébe. Minden mozdulata elkapkodott volt, semmit sem gondolt át és fejezett be, mindenbe belekapott, egy cél lebegett szeme előtt, mégpedig, hogy minél hamarabb távolabb kerüljön ettől az embertől, akiről azt hitte, hogy mindent tud és kiderült, hogy teljesen félreismerte. Önként belesétált a férfi csapdájába, rabul ejtette szívét és elméjét is az udvarias, lovagias álcája.

Bőröndjét kézbe kapva, mint akit űznek, kivágta az ajtót és szoknyáját kissé megemelve lerohant a lépcsőn, a bejárati ajtó felé futott. Keze már a kilincset markolta, mikor egy mély hang megállította; ijedtében földbe gyökerezett a lába, mozdulni sem mert.

- Hova mész? – A lány óvatosan hátra nézett és előtte pár méterre BoGum állt értetlen arckifejezéssel. Szeme csodálkozva nézte a távozni készülő lány alakját, bőröndjét szorongató elfehéredett kezét, ideges szájrágását. – Elkészült a menyasszonyi ruhád, nem nézed meg?

 

Park BoGum elegáns fekete öltönyben állt a terem közepén szépen megfésülködve, frissen borotválkozva. Idegesen ropogtatta kezét, hiszen mégis csak most van az esküvője, természetes volt, hogy izgult. Ám mikor megpillantotta kedvesét, teljes nyugalom szállta meg lelkét, szélesen elmosolyodott és tetőtől talpig végig mérte a szépséget. Bae SueJi törékeny alakját mészfehér, csillogó kövekkel díszített földig érő ruha takarta, melynek ujja és mellrésze csipkéből volt készítve, fehér kesztyű takarta kecses kezét, ami mereven fogta a tűzliliomból álló csokrot. Nyakán gyémánt nyaklánc ékeskedett, kontyba fogott hajába földig érő fátyol volt tűzve. Visszafogott sminket viselt, tűzpiros ajka ellentéte volt sápadt, porcelán bőrének.

BoGum hozzálépett és puha érintéssel megcirógatta kedvese jéghideg arcát, ki komoly, semmitmondó arckifejezéssel tűrte az érintést. A férfi lágy csókot lehelt az ara homlokára, örömteli mosolya még szélesebb lett.

- Annyira gyönyörű vagy, kedvesem. Káprázatos szépséged semmihez sem fogható, de a többi hölgynek sem lehet panasza. – BoGum bocsánatkérően hátrapillantott a négy fiatal nőre, majd ismét SueJira koncentrált. Nem tudott betelni a lány látványával, szeme itta a csillogást, egyenesen csodálta menyasszonyát. Csak azt sajnálta, hogy a lány nem élte át a pillanatot. – Mostantól örökké együtt leszünk.

BoGum oldalra lépett és visszahúzta helyére a rózsamintás paravánt, eltakarva az üveges szemű jegyeseket. A férfi megkönnyebbülve kifújta a levegőt, majd maga előtt tolva a nyikorgó kerekű, fém sebészeti asztalt, minek tetején egymáshoz koccantak a preparáláshoz szükséges eszközök, elégedett sötét vigyorral az arcán kilépett a szobából és kulcsra zárva azt, fütyörészve elsétált.

Hóvirág

(Music Challenge: Harry Styles - Sweet Creature)

- Boldog Születésnapot! Kívánj, mielőtt elfújod a gyertyákat!

Tudtam, hogy mit fogok kívánni, még csak gondolkoznom sem kellett rajta: Azt, hogy gyere vissza és hadd lássalak még újból.

Fogalmad sincs róla, hogy mennyit szenvedtem Miattad. Nem tudod, hogy hányszor kapott el a sírógörcs, ha csak Rád gondoltam; hogy hányszor éreztem azt, hogy összepréseli a mellkasomat az a szörnyű kínzó érzés, mintha csak a lelkemet akarnák kitépni. Nem tudod azt sem, hogy azért imádkoztam, hogy újból a szemedbe nézhessek, láthassam szivetmelengető mosolyod, érezhessem semmivel össze nem téveszthető illatod; hogy elveszhessek védő ölelésedben.

Sejtésed sincs róla, hogy minden percben Rád gondoltam, hogy bejártam azokat az utakat, ahol te mentél, és hogy végig pörgettem minden Veled töltött pillanatot. Nem bírtam elszakadni a múlttól, olyan szép és jó volt; annyira hiányoztál.

Tudod milyen gonosz és kegyetlen voltál? Elmentél egy szó nélkül. Képes voltál összecsomagolni, míg nem voltam otthon és egy búcsúüzenet nélkül elhagyni. Nem mondtál okokat, nem érveltél, csak eltűntél. Otthagytál a bizonytalanság mély gödrében és nem maradt nekem más, mint önvád és önsajnálat keserű egyvelege.

Azt a napot sosem fogom elfelejteni.

Napok óta nem beszéltünk egymással, az egyetem miatt én későn értem haza, te pedig hajnalban mentél dolgozni, szinte csak köszönni volt időnk egymásnak. Azt mondják, az ember megérzi, ha valami baljós fog történni. Én nem éreztem semmit. Sejtelmem sem volt, hogy mi járhatott a fejedben, amiért a végén úgy döntöttél, hogy elcuccolsz. Nem láttam jelét a készülő viharnak.

Mikor beléptem a lakásba, olyan szokatlan érzés kerített hatalmába, mikor az ember háta borsódzik, a szíve gyorsabban ver és minden idegszála megfeszül. Gyanút fogtam, túl nagy volt a csend. Persze, próbáltam magam nyugtatni, hogy számtalanszor jöttem haza az üres lakásba, voltam már egyedül; de ez más volt. Akkor már éreztem, hogy valami nincs rendben. Kár, hogy nem hamarabb, talán megelőzhettem volna a bajt.

Kibújtam cipőmből, beljebb mentem a lakásban és először az tűnt fel, hogy nincs a polcon az a giccses fényképkeret, amit még a húgodtól kaptál ajándékba. Számtalanszor próbálkoztam, hogy egy kevésbé látható helyre teszem a képkeretet, de Te ragaszkodtál ahhoz, hogy a nappaliban legyen, mert mégiscsak az imádott húgod készítette. Borzalmas, hatalmas csillogó strasszkövekkel volt kirakva, és napsárga kis virágok voltak mindkét széléhez erősítve. Akárki jött hozzánk, azt látta meg először, én is szinte minden nap megbotránkoztam rajta.

És nem volt ott, pedig még elmozdítani sem engedted.

Szemem az üres polcon tartva, tovább próbálkoztam megfejteni azt az idegen érzést, ami elöntött abban a percben, hogy átléptem a küszöböt. A konyhába mentem és öntöttem magamnak egy pohár vizet, mikor szinte fénycsíkként agyamba vágott, hogy kevesebb DVD lett a tévé alatt. Azonnal visszasiettem, és nem tévedtem, megfeleződött a filmek tartalma.

Élesen szívtam be a levegőt.

Áttrappoltam a hálószobába, de csak a saját dolgaimat találtam ott. Feltéptem a ruhásszekrényedet, és üresen találtam. Éreztem, ahogy szemeim fájdalmasan tágra nyílnak, hogy szám is tátva van, hogy agyamra felkúszik egy zavart érzés. Keserűséggel oltott düh kezdett hömpölyögni ereimben és vitte az epét el az egész testembe. Szerettem volna felüvölteni, de nem találtam meg a szót…

Bevágtattam a fürdőszobába, dolgaid után kutattam, de még a fogkrémedet sem találtam.

A nevedet kiáltottam. Mit kiáltottam, sikítottam. Ahogy felkutattam a ház minden egyes helyiségét, egyre kétségbeesettebb lett a hangom. Szememet könny futotta tele, egyre hevesebben ziháltam, éreztem, hogy pánik önti el a testem.

A könnyfátyoltól alig látva matattam elő telefonomat és remegő ujjakkal nyomtam rá neved mellett a hívás gombra. Ki se csöngött. Hisztérikusan hívtalak újra és újra, de nem vetted fel.

Kiszakadt belőlem a fájdalom. Kezem számhoz tapasztva rogytam le a padlóra, torkomból csak ostoba bugyborékolás próbált a felszínre szakadni. Teljes torkomból üvöltöttem. 

Senki nem mondott Rólad semmit, hiába próbálkoztam. Mindenki csak hátrált, nem akartak belefolyni a kettőnk dolgába. Dolgozni sem mentem, mert féltem attól, hogy ha visszajössz, nem fogsz otthon találni és hogy elkerüljük egymást. Két lábon járó depresszió lettem, képes voltam egész nap az ablakot bámulni, és egyre csak fojtogatott a sírógörcs. Enni sem volt kedvem, írtóztam a gondolattól, hogy el kell hagynom a lakást; szemeim alatt mély, sötét karikák keletkeztek, arcom beesett, még a napszemüvegemből is kifogytam. Aggódtak értem, de egy értelmes mondatot nem tudtam elmondani anélkül, hogy ne görbült volna le a szám.

Kezdetben haragudtam rád. A kezedbe tettem a lelkemet, mindent elmondtam Neked, Te voltál nekem az élet, bármit megtettem volna Érted. De mikor akar a legnyagyobb bizalmasod, minden titkod tudója, mint valami bűnöző, valami alattomos semmi ember, kiosonni az életedből úgy, hogy nem hagy maga után, csak egy bevetetlen ágyat és egy tátongó űrt! Belegondoltál egyáltalán, hogy mit fogok érezni, ha hazajövök? Ha semmidet se találom? Nem tűnhetsz el csak úgy, mintha egyáltalán nem is lettél volna! Aki... szeret, az nem tesz ilyet! Ha megtehetném, kivágnám az agyamból azt a darabot, ami emlékszik rád, csak hogy azt is elvihesd! Kár volt megismerjelek...

Egy idő után viszont nem haragudtam Rád, inkább csak magamat hibáztattam. Ha jobban figyelek Rád, ha megpróbálok több időt tölteni Veled, ha elég bátor vagyok és… talán nem mentél volna el. De így, hogy még csak homályos jelét sem adtad annak, hogy miben hibáztam, mit rontottam el… a legkegyetlenebb kínzás volt az élettől. Vajon mióta készülhettél erre a lépésre vagy égből kapott gondolat volt csupán?

Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít. Teltek-múltak a napok, a hetekből hónapok lettek. Még sokszor éreztem, hogy maga alá akar seperni a fájdalom szele, de kezdett fakulni a gyötrelem ereje. Ügyünk lezáratlansága miatt mindenben és mindenhol Téged kerestelek, éreztem, talán soha nem tudok teljesen túllépni Rajtad, mindig ott lesz a miért gondolata. Megpróbáltam csak a szép, kellemes emlékekre gondolni, de mindig ugyanoda jutottam ki: a félig üres lakásra és hogy Te talán vígan éled az életed, míg én mellkasomat ütögetve próbálok erős maradni.

De egy nap csoda történt.

Gyönyörű napsütéssel ajándékozott meg minket a nap, a madarak egymással versenyezve trilláztak, kellemes szellő simogatta az ember fedetlen bőrét. Élveztem a szabadban töltött idő minden percét, megálltam egy pillanatra és csukott szemmel élveztem a természet kényeztető ajándékát.

Haza felé tartottam a vásárlásból, könnyű léptekkel haladtam célom felé, hajamba játékosan bele kapott a szél. Kedvem volt mosolyogni.

Éppen hogy befordultam az utcánkba, mikor megláttam egy ismerős alakot, igaz, a távolban csak fehérlő foltnak látszott. Ahogy közeledtem, úgy olvadt le arcomról az őszinte mosoly, és vált szám szigorú, egyenes vonallá. Agyam menekülő utat keresett, cikáztak bennem a kérdések, szememet nem bírtam levenni az alakról.

Nem messze a bejárattól megálltam, kezemből, mint csintalan gyerek, kiszaladt az erő, a szatyor a földre esett és tartalma szerte-széjjel gurult. Háttal állt, de felismertem; még a sötétben is ki tudnám tapintani alakját. Átfutott rajtam a gondolat, hogy csak képzelődöm, ez nem lehetséges. Annyi hónap után végre meghallgatást nyertek imáim?

Megfordult. Semmit sem változott az utolsó találkozásunk óta. Hanyagul zsebre vágta kezét, és zavart mosoly ült szája szegletében. Mélybarna szemeivel sűrűn pislogva próbált megszólalni.

Ezernyi érzelemhullám öntött el, a múlt fájó történései körbelengtek, úgy éreztem sötét örvény szippant magába.

Hangszínében kétségbeesés és félelem bújkált, mikor nagy sokára megszólalt. - Megmagyarázom.

Néztem őt.

Egyetlen méter. Ennyi volt köztünk. Egyetlen méter és... egy hatalmas szakadék. Mindegy az ok, hogy kinek a hibája ez a tátongó verem, de... de itt van. Idehozták a hetek, a tények, mik számomra ismeretlenek... A titok lopta közénk az űrt.

Kinyújtottam a kezem. Elég vagyok ehhez? Átnyúlni a szakadék másik végére és idehúzni magamhoz? Le tudom győzni a mélységet? Le akarom?

 ...

A hóvirág a tavasz első virága, a reményt és a tisztaságot szimbolizálja. A hóvirág üzenete: "Örülj a jelennek és a jövőnek! A múlt szomorú emlékeinek ne engedj helyet a szívedben!”

Kéz a kilincsen

(Music challenge: Younha  ft. RM - Winter Flower)

Ismered azt az érzést, mikor megígérsz valamit valakinek, és nem tudod betartani? Önhibádon kívül vagy szándékosan? Felrémlik benned az az érzés, mikor ráébredsz arra, hogy nem tudtad tartani a szavad és be kell ismerned mulasztásod annak a valakinek? Rossz érzés, de túlélhető.

Tudod mi rosszabb ennél? Mikor magadat csapod be. Ott van a szádban a csalódás íze, a szánalom a szívedben és a gondolat a fejedben: mi lett volna, ha…

Az én fejemben mindig ugyanaz a film forog: eléd lépek, megszólítalak, beszélgetünk, nevetünk. Több forgatókönyv is él bennem, mindegyik más, de egyben ugyanaz: Rád várok, Érted teszem, Téged akarlak.

Mikor először megláttalak, az élet megállt egy percre, elég volt egy pillantás és tudtam, Te más vagy, Te különleges vagy. Attól a végtelen pillanattól fogva az életem csak Rólad szólt: szüntelen kutattalak a tekintetemmel, kerestem az alkalmakat, amikor megpillanthatlak. Minden egyes másodpercet elraktároztam az agyam hátsó zugában egy régi dobozba, amit hézagmentesen lezártam, hogy később ezekből a mozzanatokból táplálkozhassak. Ezek a tovaszálló életfoszlányok mindig mosolyt csaltak az arcomra, bearanyozták napomat, felvidítottak.

Ám minél többször láttalak, annál többet akartam.

Már nem volt elég, hogy a függöny mögül lesselek; hogy érkezésedkor az ajtóhoz rohanjak és ahhoz arcomat nyomva érezzem még közelebb Hozzád magam; hogy ábrándozzak Rólad.

Többet akartam, és így tovább ment Veled együtt a hozott öröm. Semmi másra nem tudtam koncentrálni, csak Rád, és a semmittevés szépen lassan belülről kezdett felemészteni. Egyre gyakrabban és nagyobb hullámokban tört rám az émelygés, a rosszullét, mely olyan volt, mintha a lelkemet tépnék szét.

Próbáltam erőt venni magamon és elfelejteni Téged, de mikor azt hittem, hogy sikerül, Te visszajöttél és hoztad magaddal a régen bezsákolt aranynapsugarat.

Kezdődött minden elölről és tartott egészen az első, igazi nagy kiborulásig. A sírógörcs hulláma maga alá temetett és nem jött segítség, hogy kihúzzon alóla – azt hittem belefulladok.

Eltelt egy hét és láttalak. Eltelt két nap és láttalak. Eltelt öt nap és láttalak. Szánalmas, hogy Hozzád igazítom az idő múlását? Az. Tudom. De ha azt mondom, hogy hétfő, az önmagában nem mond semmit, ám, ha azt mondom, hogy három nappal ezelőtt láttalak, akkor érzelmi töltése is lesz a szónak.

Döntöttem.

Elegem lett abból, hogy úgy kuncsorgok utánad, mint szeretetéhes kiskutya, aki az ajtót lesi arra várva, hogy a szeretett gazdi mikor jön haza és végre a nyakába ugorhasson. Úgy döntöttem felfedem magam, hogy Te is észrevegyél.

Minden próbálkozásom kudarcba fulladt és mindet Te fújtad el. Ám egy nap mégis a közeledben lehettem és a mennyekben éreztem magam a melegséget sugárzó szemeidtől, a gyengéd mosolyodtól és az egész lényedtől. Kegyetlen érzés, mikor nem tudod elmondani senkinek az örömöd, miközben világgá kürtölnéd.

Ígéretet tettem magamnak: kilépek a komfortzónámból, eljátszom, hogy az vagyok, aki mindig is lenni szerettem volna és megvalósítom egyik képzeletszülte tervemet. Minden tökéletes volt: a nap, a helyszín, a körülmények. Készültem, próbáltam a legjobb formámat mutatni neked és mikor elérkezett a várva várt pillanat…

Felesleges hibáztatnom mást. Kifogásokat kereshetek, amiért a film tovább pörgött, a jól felépített tervem pedig darabokra hullt. Ott álltam az ajtó előtt, kezem a kilincsen, szívem torkomban dobogott és Téged néztelek. Téged, ahogy ott állsz alig karnyújtásnyira, egy hajszálnyira a megálmodott jelenettől és mégsem voltam képes lépni. Egy hang a fejemben folyamatosan azt súgta, hogy „Menj ki! Tedd meg! Mire vársz?” Én mégis végignéztem, ahogy elmész.

Sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy miért hagytam, hogy ez történjen? Miért nem mentem utánad? Talán mert elkéstem és ragaszkodtam az eredeti tervhez? Mindegy.

Sokáig bámultam távolodó alakod után, és ahogy távolodtál, az én reményeim is elszálltak. Kezem lassan lecsúszott a kilincsről, üres fejjel elsétáltam és csak álltam a szoba közepén, próbáltam megfejteni, hogy mi az az ismeretlen, de sajgó érzés, ami átjárja egészemet.

Elszalasztottam a várva várt alkalmat és csalódtam önmagamban. Megszegtem a magamnak tett ígéretet és ezzel együtt szembesültem azzal a ténnyel, hogy soha nem tudok kilépni saját árnyékomból, hiába minden próbálkozásom, a valóságban nincs helyem, nekem csak a képzelet jut.

Mert túl tökéletes vagy hozzám.

Térkép nélkül

(Music challenge: Szilaj - Száguld a musztáng)

Volt egy régi, fejlett, messzi kultúra. Fent laktak a hegyekben, a többi néptől elzártan, így nem tudtak más emberek létezéséről. Meg volt a maguk világa és oda más lényeknek nem volt bejárása. Hittek nem evilági lények létezésében és azok akarata szerint cselekedtek. Nem volt tiltakozás, ellenvetés, a fensőbb hatalmak szava szent volt. Ha valaki mégis másképp cselekedett, mint ahogy elvárt lett volna, azt keményen megbüntették. Ha engedelmes vagy, az életed nyugodt és veszélytől mentes lesz, de elég egy kicsi, aprócska hiba és megjárod a poklok poklát. A szabályaik egyszerűek, de ugyanannyira kegyetlenek voltak: ha lopsz, meghalsz; ha ellenkezel, meghalsz; ha elhagyod a falut, meghalsz.

Bobby elmerengve nézte a tenger hullámzását; a lemenőben lévő nap vörösre festette a kacér vízfelszínt. Levegőben sós pára íze terjengett, a hajó álmosítóan ringott jobbra-balra.

Hetek óta nem láttak szárazföldet és még messze volt a cél. Fekete haját a hűvös szél a szemébe fújta, de nem foglalkozott vele. Fejében számtalan lehetőség mutatkozott meg, hogy mi lesz, ha belépnek a „tiltott földre”. Azt mondták arról a helyről, hogy démonok lakják, akik emberhúst esznek és vérrel mosakodnak. Ha idegen lép be a területükre, akkor az életével kell fizetnie. Bemenni be lehet, de kijönni… Senki nem tért még vissza onnan.

Bobby nem hitte el ezeket a mendemondákat, amik a városban terjengtek, és amiket a mesélők előszeretettel színesítettek meg egyéb természetfeletti dolgokkal. Bobby tudta, hogy az ember fantáziája végtelenül színes, mégis… mindennek van alapja.

Mikor jelentkezett erre a hajóútra, csak a kíváncsisága és a kalandvágya vezérelte. Tudatában volt vele, hogy ez az út egyenlő az öngyilkossággal: elhajózni egy olyan helye, ami csak a közbeszédben létezik, ami nem rendelkezik pontos térképpel, és nem tudni, hogy mi is vár rájuk… lehetetlen küldetés. Ám Bobby kihívást látott ebben az útban. Nincs családja, a szüleit rég elvesztette, nem várja vissza senki. Ha meghal, akkor legalább úgy fog meghalni, hogy tudja, mi vagy ki lakik Odaát.

- Bobby – lépett mellé egyik jóbarátja, akivel együtt jelentkezett az expedícióra. A férfi szőke haja fekete karimás kalap alá volt rejtve, fehér ingje nadrágjába begyűrve, vállán pisztolytartó átvetve. Fekete, kopott csizmás lábát a hajó oldalához rögzített ládára tette és hunyorogva bámult a messzeségbe. – Esni fog.

- Úgy gondolod? – kémlelte az eget a megszólított, de nem látta valószínűségét annak, amit barátja mondott.

- Biztos vagyok benne. Túl fülledt a levegő.

- Ha te mondod - hagyta rá egy vállrándítás kíséretében, majd ellökte magát az eddigi támaszkodó helyétől és a kabinok felé vette az irányt. Menetközben könyökig feltúrta ingjének ujját és tisztelgett egy arra járó felettesének. A szőke beérte, majd fütyörészve ballagott mellette.

- Hong Ki, kérlek, hagyd abba – szólt rá társára kérlelően. Hong ki megsértve lebiggyesztette száját és keresztbe tett karokkal ment tovább. Bobby nem szerette, ha fütyültek mellette. Maga se értette mi volt a pontos oka e művelet nem tetszésének, de egyszerűen sértette a fülét és ideges lett tőle.

- Mindig olyan goromba vagy – morgott Hong Ki, mire fekete hajú barátja elmosolyodott. Ez igaz volt. Bobby sosem volt az a nagy társasági ember, szerette a magányt, magának való volt és nyers. Furcsa, hogy két ennyire különböző egyén, mint ők, hogy lehettek barátok. Hong Ki mindig vidám volt, optimista és szeretett a mának élni. Ezzel szemben Bobby zárkózott volt, keveset beszélt, de mondandója mindig tartalmas és lényeggel teli volt. Általában komoly arcán ritkán enyhültek meg a vonások, éber szemei tudástól, értelemtől és megfontoltságtól csillogtak.

- A kapitány azt mondta, hogy hamarosan elérjük a szigetet – mondta Hong Ki. – Kíváncsi vagyok.

- Nem félsz? – Hunyorgott Bobby.

- Én? A legbátrabb ember vagyok a világon, öreg barátom – A szőke nevetve kihúzta magát és ősember stílusban a mellkasára csapott. Bobby halványan elmosolyodott. – Kezdem unni a tengert. Mindenhol csak víz, víz és víz. Hoznom kellett volna magammal egy üveg földet.

Bobby rosszallóan megcsóválta fejét és ismét gondolataiba merült, miközben jóbarátja tovább ecsetelte neki terveit a hátra hagyott üveg földdel.

Több mint egy hétnek kellett eltelnie, hogy szárazföldet kiáltsanak. Bobby izgatottan meredt a kis zöld szigetre, mely a távolban csak apró pontnak tűnt.

- Oly’ távol vagy tőlem, s mégis közel – suttogta maga elé. Gyorsan megfordult és a helyére sietett, hogy a vitorláknál segítsen és ezáltal minél gyorsabban elérjék a szigetet. A hajó legénysége felbolydult hangyabolyra emlékeztetett, mindenkin úrrá lett az izgalommal vegyült félelem.

Csónakok kötöttek ki a parton, csizmák mélyedtek a homokba és ládák landoltak az új területen. Bobby lelkesen pattant ki a csónakból, amivel érkezett az alig tízfős csapattal, és ahogy lába szilárd talajra érkezett, apró homokfelhőt kavart a régi bakancs.

Térdig érő fekete vászonkabátját a hűvös szél lengette, övében rejtőző fegyverek mozgásától összekoccantak.

Szíve nagyot dobbant, ahogy körülnézett: izgalma erősödött, alig várta, hogy kezdetét vegye a küldetés; mégis félt. Félt attól, hogy belép az erdőbe, akkor mi vár majd rá. Nem tudta, hogy élve el tudja –e hagyni a helyet vagy, hogy mennyire igazak a legendák.

- Gyerünk fiúk! – Adta ki az utasítást a kapitány és egy határozott mozdulattal az erdő felé indult. Bobby egy nagyot nyelt. Most érezte a félelmet, a kétségbeesést, mégsem visszakozott meg. Ha egyszer belép a Démonok Földjére, többet nem jöhet vissza.

Utoljára visszanézett a végtelen tengerre és a hajóra, s csak remélni tudta, hogy nem utoljára teszi.

Órák óta gyalogoltak a vad, burjánzó növények között. A napsugarak csak megtörve jutották át a hatalmas leveleken, ismeretlen madarak éneke visszhangzott. A párás levegő miatt folyt róluk a víz, hajuk homlokukhoz és tarkójukhoz tapadt, izzadság cseppek gyöngyöztek az arcokon. Fáradt lihegésük betöltötte a dzsungel csendjét. Óvatosan próbáltak lépni, minél kevesebb zajt csapni, hisz nem tudhatták miféle veszély leselkedik rájuk.

- Csak éljem túl ezt az egészet, többet biztos nem jövök ilyen helyekre – pufogott Hong Ki, miközben mérgesen vagdosta az elé kerülő indákat. Szőke haja szinte már szürke volt a rá hullott kosztól, összevissza meredezett az állandó beletúrástól.

A csapat többi tagja helyeslően morgott, míg Bobby csendben szenvedett. Minden érzékszerve ki volt hegyezve, izmai ugrásra készen álltak, szemét minden neszre oda kapta, erősen markolta késének nyelét.

A kapitány hirtelen megálljt parancsolt. Mindenki feszülten várakozott. Pár perc néma csend után a vezető hátra fordult és mindenki szemébe mélyen belenézett. Bobby szíve nagyot dobbant, úgy érezte most egy fordulóponthoz érkeztek el, és a kapitány egy néma üzenetet akar közvetíteni mindenkinek.

- Tábort verünk. Ott lent látok egy patakot, menjünk, töltsük fel készleteinket és pihenjünk. Hosszú utat tettünk meg, ránk fér a pihenés mielőtt leszáll az éj. Legyen energiátok az őrködésre.

Bobby értetlenül nézte a vezetőt és társait, ahogy tovább indulnak. Határozottan nem az volt, amire számított.

- Gyáva vénember – pufogott, majd átlépett egy nagyobb kiálló fagyökeret.

A kis csapat elfáradva helyezkedett el a csendesen csordogáló patak partján. A legtöbben azonnal megrohamozták a selymes vizet és felfrissítették magukat.

Bobby az iránytűjét nézegető kapitányt figyelte, és fogadott magával, hogy az öregnek fogalma sincs, hol van a visszafelé vezető út. Egyben bevallotta magának, hogy neki sincs, mert itt minden egyforma volt.

Hong Ki nagyot nyújtózott barátja mellett, majd elterült a zsenge füvön.

- Állj egy kicsit elém – Szólt Bobbynak, aki oda sem figyelve arrébb lépett. – Még. Még egy kicsit. Most túl sok, menj egy kicsivel jobbra. Na, most jó.

Bobby neheztelően nézett a fűben heverésző alakra, akinek az arcán egy elégedett mosoly terült el most, hogy árnyékban pihenhet.

- Kényelemben van, uram? – szólt cinikusan Bobby. – Esetleg óhajt még valamit?

- Egy kis rum most jól esne.

- Ejj, te lusta – dörmögött Bobby az orra alatt, majd a szőke hasára dobta kulacsát, mire a szőke feljajdult. – Víz. Elégedj meg ennyivel.

Az első éjszaka a Démonok Földjén feszülten telt. Szinte senki nem aludt nyugodtan, minden neszre felébredtek, tőrük, pisztolyuk után nyúltak. Bobby szemét sem hunyta le, csak bámult a csillagos égre és ha véletlen mégis elpisszent, véres rémálmok gyötörték.

Kora hajnalban a csapat már talpon volt, sajgó végtagjaikat masszírozták, készleteiket feltöltötték és Istenhez fohászkodtak.

Hong Ki régi kesztyűjébe földet kapart, majd hurkot kötve rá az övére akasztotta. Társai furcsa tekintetére magyarázkodni kezdett.

- Ez az én talizmánom.

Többen is a kapitány felé fordultak.

- Merre indulunk, uram?

- Követjük a folyót. Ahol víz, ott ember is lesz.

- Már ha emberről beszélünk – suttogta Hong Ki Bobbynak, kinek arcizma megrándult a gondolatra. – Mi van, te félsz? – Hong Ki meglepettséget tettetett, és a világért nem halasztotta volna el barátjának ugratását.

Bobby nem válaszolt, egy szó nélkül sarkon fordult és követte a csoportot. Hong Ki beérte és a feketét lazán átkarolva mesélt jókedvűen egészen addig, míg Bobby meg nem unta a felesleges csevegést és lerázta magáról Hong Ki kezét.

Napok teltek el, de a kis csapat nem jutott eredményre. Monoton meneteltek előre, lassan kezdték megkérdőjelezni elméjük épségét, mert egy olyan álomvilágba akartak belépni, ami lehet nincs is. Egyre feszültebbek lettek, idegeik pattanásig feszültek, több konfliktus volt közöttük, mint a hajóút egésze alatt.

Mindenben kétkedtek: az élőlényekben, a fákban, virágokban, a vízben, levegőben, élelemben. A készletük egyre fogyott, az ismeretlen növényeket nem merték megízlelni. Egyre többen vetették fel azt az ötletet, hogy forduljanak vissza, pihenjenek a hajón, raktározzák fel magukat ismét és majd úgy induljanak megint felfedő útnak. Ám a kapitány nem engedett, csak előrébb akart jutni.

- Füllesztő ez a hőség. Magas a páratartalom, úgy érzem, megfulladok – Törölte le a verejtéket homlokáról Hong Ki, miközben kését élezte. Ingje izzadtságtól átázva tapadt testéhez, csizmájának orra kezdett kopni. Bobby egyetértően sóhajtott, egyik társuk kalapjával próbálta legyezni magát, de csak a forró levegőt kavarta fel. Vászonkabátját levetette, ingének ujját könyökig felhajtotta, bőre felhólyagosodott az állandó viszketéstől.

A csoport egyik tagja a bogarakat próbálta elhesegetni nagy karmozdulatokkal, és ezen mutatványán mulattak a többiek. Bobby is őt figyelte, bár neki nem volt mulatságos a jelenet, inkább dühítette. A kapitány az egyik fa tövében pihent, kalapját fejére húzta. Bobby kezdett egyre mérgesebb lenni a kapitányra, úgy tűnt neki, hogy nem is akarja megtalálni a „tiltott földet”, mintha direkt vezetné a csapatot körbe és körbe.

A rovarokat hajkurászó férfi egy óvatlan pillanatban megbotlott egy kiálló indában, és elvesztve egyensúlyát a földre esett. Mindenki jót nevetett a szerencsétlenségen, a férfi dühösen emelkedett fel, végig porolta magát és ekkor észrevette, hogy elejtette a fegyverét. Többieknek címzett káromkodások közepette fegyvere után lépett, de hirtelen beszakadt alatta a talaj és egy meglepődött kiáltás kíséretében eltűnt a föld alatt.

Mindenki meglepetten pislogott a jelenet láttán, majd a lyukhoz léptek. Bobby óvatosan nézett bele, de vége eltűnt a sötétségben. A kapitány a földet taposta, azt nézve, hogy hol lehet még laza a talaj.

- Ez direkt van itt – köszörülte meg a torkát. – Lehet egy csapda.

- Hahó! – kiáltott bele a semmibe Hong Ki, Bobby pedig rögtön barátja szájára tapasztotta a kezét. Mindenki csendbe maradt, feszült légkört szinte vágni lehetett, Bobby az eget kémlelte és madarak után lesett, a kapitány továbbra is a talaj szerkezetét vizsgálta, míg Hong Ki meredten bámult a nagy lyukba.

A kapitány a gödör széléhez guggolt.

- Hozzatok petróleumlámpát és kötelet. – Egy fiatal férfi azonnal ugrott, a petróleumlámpára kötötték a kötelet, a lámpát meggyújtotta, majd a kapitány leengedte a lyukba. Ahogy csak tehették, lenéztek a mélybe, amelyet megvilágított a kis szerkezet.

- Olyan, mint egy alagút – Lepődött meg Hong Ki az egységes kialakításon. A többiek is egyetértettek vele.

- Valaki lemegy – szólt a vezető, mire mindenki meglepődötten rászegezte tekintetét. A kapitány sorban ránézett mindenkire. – Valaki a dereka köré köti a kötelet, lemegy, és ha zsákutcába jut, megrángatja a kötelet kétszer; ha valahova vezet, amit érdemes megnézni, egyszer rántja meg a kötelet.

Csend ült a társaságra, senki nem mert jelentkezni erre a feladatra. Nagy sokára Bobby megszólalt.

- Én megyek.

Bobby a lyuk szélén ült, lábát a semmibe lógatta.

- Kétszer húzd meg a kötelet és akkor felhúzunk. Ha egyszer, leküldjük utánad a szőkét. – Hong Ki felháborodva fordult a kapitány felé, aki hiéna módjára vicsorgott vissza rá.

Bobby nagy levegőt vett és ugrott.

Nagy sebességgel csúszott le, a föld és gaz arcába hullott, csizmája sarka bele-bele akadt valamibe, keze próbált kapaszkodót keresni. Semmit nem látott, a vak sötétségben haladt előre.

Egy-két enyhe kanyar után négykézlábra esett. Szemét bántotta a hirtelen világosság, feje kótyagos volt a nem mindennapi csúszda miatt, egy kicsit szédült is.

Sarkára ült, fájós tenyerét megfújta és végül lihegve felnézett. Ugyanolyan volt minden, mint „fent”, a fák, levelek, talaj, madarak csiripelése. Meglepődve vette észre, hogy az alagút nem egy barlangba vezetett, hanem a hegy egy szintjével lejjebb.

- Hé – kiáltott a perem szélén álló, előbb eltűnt társának, aki megkövülve nézett valamit. – Hé, jól vagy?

- Gyere ide – szólt halványan amaz, majd Bobby nyögdécselve talpra állt és a kötelet leoldva magáról, bicegve társa mellé lépett.

- Hű – szaladt ki a száján.

A hegy ezen oldalán látni lehetett azt, amiért jöttek. Bobby nem tudta, hogy néz ki a Démonok Földje, de ahogy elnézte az alatta elterülő teljesen új civilizációt, tudta, hogy megtalálták.

A rókalelkű

(Music challenge: Angela Zhang - All From Me)

„Ha képes vagy harcolni, akkor harcolj. Ha nem tudsz harcolni, akkor védekezz. Védekezés híján vissza kell vonulni. Visszavonulás híján be kell hódolni. Behódolás híján pedig nincs más, csak az önkéntes halál.”

- Őfelsége elhunyt.

- Hogyan? – A férfi lepődötten fordult meg a hír hallatán. Tekintete megnyílt, ajka kiszáradt. Hirtelen az összes vér kifutott az arcából, úgy érezte menten elájul. Őfelsége, igaz, már régóta betegeskedett, de nem vett észre rajta hirtelen állapotromlást.

- Még senki sem tud róla.

- Ezt hogy értsem? Össze kell hívni az udvart és – Hirtelen hallgatott el. A vele szemben álló nő lassan előhúzott a háta mögül egy vaskos, zöld tekercset, melyet királyi pecsét zárt le. Kecsesen végig simított ujjával a finom felületen, mintha egy kisállatot cirógatna, majd ravasz pillantást vetett a férfira.

- Őfelsége végrendeletet készíttetett. Nem téged választott Wonshik, hanem a néhai koronaherceg fiát – szánakozva ejtette ki a szavakat, élvezte, ahogy a férfi arca csodálkozva megnyúlik, majd a szemében vad tűz lobban.

- Unokaöcsémet? Jihot? – A fiatal férfi dühösen szorította ökölbe a kezét, száját belülről kezdte rágni. Arcára a csalódottság, düh és szégyen egyvelege ült ki, összegyűrve vonásait. Nem akart hinni a fülének. Az unokaöccsét nevezték ki a következő uralkodónak, nem pedig őt? Őt, aki az elhunyt uralkodó egyetlen életben maradt gyermeke? Hogy árulhatta el így az apja? Egy tíz éves kisfiú kezébe akar adni ekkora hatalmat? Hogy szégyeníthette meg őt így a király?

A nő elégtételt érzett, ahogy látta a férfi szenvedését; mindentudó mosolyra húzta ajkát.

- Persze a végrendelet kiiktatható. – A kijelentésre a herceg felkapta a fejét. Nem szólt, csak kérdőn nézett a nő éjfekete rókaszemeibe. Várt a folytatásra. – Akkor, ha elfogadsz királynédként.

A férfi meghökkent, még egy lépést is hátrált. Gondolatai ide-oda cikáztak, ahogy a vele szemben álló nő szép, puha vonásait, vörösre mázolt ajkait és mindentudó tekintetét nézte. Esze tudta, hogy ez nem lenne helyes, apja utolsó kérését meggyalázni bűn, de minden porcikája azt súgta, hogy éljen a lehetőséggel, mert neki kell királynak lennie. Ő a legidősebb a trón várományosai közül, sokkal rátermettebb a feladatra, mint egy kiskorú, a birodalom urának neki kell lennie, így igazságos. Amióta testvére, a néhai koronaherceg elhunyt, azóta éri őt a megaláztatások végtelen sora. Apja kitüntetett figyelmet fordított unokája felé, míg saját fiát pillantásra sem méltatta. Mindig éreztette vele, hogy nem lenne alkalmas az uralkodásra, de az okot sosem mondta ki; éveken át próbálta kivívni apja elismerését, de erőlködésében csak hibát hibára halmozott. Sértette büszkeségét, hogy egy gyerekkel kell versenyeznie a trónért, miközben a szokásjog őt, mint herceget helyezte előbbre.

A nő élt a pillanatnyi zavar lehetőségével. Kecses léptekkel a férfi mellé lépett, és mikor az nem mozdult, megszűntette a köztük lévő távolságot. Testét a másik testhez préselte, egyik kezével óvatosan megérintette a herceg állát. Pillangó alakú gyűrűs ujjával végig simított a keskeny száj vonalán, miközben szemét le sem vette a markáns vonásokról. A herceg figyelemre méltó férfi volt, és akár az apja, ugyanolyan öntudatos. Az előző király ágyasaként tudta, hogyan kell bánni a férfiakkal, hogyan kell szolgálni az uralkodókat.

- Mindkettőnket cserbenhagyott – hajolt a férfi füléhez, aki megborzongott a nedves lehelet érzésére. – Többre vagyunk képesek, de még azt is elvennék tőlünk, amihez jogunk van. Éveken át szolgáltam Őfelségét, és annyit kaptam cserébe, hogy mostantól éljek Buddhának. Te, hercegem egy új világot nyithatsz meg. Mutasd meg a hivatalnokoknak, hogy a birodalom élére tudsz állni. Tudom, hogy ezt szeretnéd. Én megadhatom neked ezt, ha te teljesíted az én kívánságomat. Áll az egyezség?

A herceg elgondolkozva meredt előre. Szívében dulakodott a vágy és a kötelesség. De a nőnek igaza volt: neki ez jár, nem vehetik el tőle a jogot, hogy hercegként a trónra lépjen.

Rávezette tekintetét az ágyasra. Igazán szép nő volt: fiatal, hamvas bőre, mélyreható tekintete, csábító ajka és hattyúnyaka. Okos volt és céltudatos kisugárzása még veszélyesebbé tette: tudta, mit akar és azt hogyan érheti el. Nem könnyű ellenállni egy ilyen nőnek.

A herceg elfogadta az egyezséget. Részéről nem nagy áldozat ez egy egész királyságért cserébe. A nő ajka felé hajolt, aki belemosolygott a csókba.

Az aranyozott szobrokkal teli terem közepén egy ibolyakék, ezüst szegélyes ruhát viselő nő állt a trón előtt. Éjfekete haja leengedve derekát súrolta, drágakőből készült nyaklánc díszítette karcsú nyakát. Elképedt arcán a bánat árnya aludt. Könnyes szemmel nézett a trónon ülő férfira, ki kényelmetlenül fészkelődött a szent széken, mint akit rajta kaptak egy csínyen és most kérdőre vonják.

- Mondd csak – a nő hangja sírástól remegett -, cserben akarsz hagyni? Azt akarod, hogy ágyasként maradjak melletted?

A király szinte elbújt aranyozott ruhája gallérjában, nem bírt a vádló szempárba nézni. Ruhaujjának piros színű selymét összegyűrte, ahogy ujjait morzsolgatta ölében.

- Hwasa – fordult ágyasa felé -, miért nyaggatsz folyton ezzel? Fontos ceremónia lesz a mai nap, muszáj azzal foglalkoznom.

- Felség – Wonshik király megrezzent ágyasa kérlelő hangjára és összeszedetlenül nézett a fiatal nőre. – Ma éjjel megígérted, hogy melletted ülhetek királynéként.

- De tudod, hogy a miniszterek, sőt, anyám is megtiltotta, hogy betartsam az ígéretemet.

- Mind meghajolnak előtted, ha akarod!

A király megszeppenve nézett Hwasára, esdeklő tekintete lelkifurdalást ébresztett belsőjében. Előtte állt az a nő, aki lehetővé tette, hogy uralkodó legyen, s neki mégis cserben kell hagynia. Oly’ régóta hitegette, hogy nőül veszi, és olyan egyszerű lépés is volna, ha a miniszterek nem lennének ellene ennek a házasságnak. Hwasa trónra jutása semmilyen politikai előnyt nem hozna, sőt, a nép szemében is furcsán venné ki magát, ha a néhai uralkodó kedvenc ágyasát ültetné maga mellé a trónra.

- Még Chilhyun király végrendeletét is eltűntettem érted! – Hwasa számonkérő hangja visszarántotta a valóságba Wonshikot. – Hogy te kerülhess erre a trónra! A végrendeletben –

- Elég! Egy szót se többet a végrendeletről! – Wonshik király a harag villámait szórva fordult fenyegetően az ágyas felé. A nő szavai felszakították önbecsülésének sebeit: a vádló szavak ráébresztették, hogy ő valójában sosem lehetett volna uralkodó, sosem ülhetne a trónon, ha ez a nő nem segít neki. Ő egy trónbitorló, egy senki, akit bármikor el lehet tüntetni. Nem! Ezt nem engedheti meg, már ő a király, a birodalom ura, egy nő nem fog felette uralkodni! Már máshogy állnak a dolgok, ő parancsol, a nő cselekszik.

Hwasa úgy meglepődött a király hirtelen reakciójától, hogy még könnye is elapadt. Torkát a ki nem mondott szavak súlya kaparta. Szótlanul nézték egymást, mindkettejükben forrt a sértettség pokoli tüze.

Hwasa meghajolt és sarkon fordult. Sértődötten vonult ki a trónteremből, majd a friss levegőre kiérve utat engedett a feszültségnek. Vonásai eltorzultak, szája egyenes vonallá préselődött össze, szemében a bosszú tükröződött, kezét ökölbe szorította olyan erősen, hogy gyűrűje élesen bele vágott húsába.

- Elfelejted ki vagy, király! – Sziszegett, akár egy mérges kígyó. – Tévedsz, ha azt hiszed, majd behódolok előtted! Évek teltek el, és én türelmesen vártam, de mit ér a szép szó, ha nincs tett. Megsínyled még, hogy így bántál velem!

Az éj vészjóslóan sötét volt. A csillagok fényük lüktetésével próbálták nyugtatni a világot, de sötét felhők gyülekeztek, és így vesződésük hiába való volt.

Az udvar egyik nem őrzött területén gyűltek össze. A miniszterek és katonai vezetők rezzenéstelen arccal meredtek előre, egymáshoz szólni nem szóltak, gondolatukba voltak mélyedve. Próbálták kitalálni, hogy miért hívták össze őket az éjszaka közepén, és miért kértek tőlük teljes titoktartást.

Egyetlen fényforrásuk pár égő fáklya volt, melyet a szolgálók fogtak. A tűz fénye úgy lobogott, ahogy feszültségtől vibrált köztük a levegő.

A csendbe élesen hasított a cipők kopogása, mely közeledő léptekre utaltak. Az urak megfordultak, és ahogy feltűnt előttük a várva várt alak, meghajoltak.

A sötétségből kilépett a tűz megvilágításába, és az összegyűltek elé lépett. Sötétlila, földig érő ruhája egybeolvadt az éjszaka sötétségével, arcát a kíváncsiskodók elől szintén sötétlila fátyol fedte.

Kezén, ahogy felemelte, lejjebb csúszott a selyem hosszított ujja, fehér bőre megcsillant a félhomályban. Egyetlen mozdulattal félrevonta arcát takaró fátylat és erős kontyba tűzött hajkoronájára illesztette. Vállig érő ezüst fülbevalója a mozdulatsorra megremegett.

Hwasa lágyan végigmérte az összegyűlteket és elégedetten nyugtázta, hogy minden híve eljött.

- Köszönöm, hogy eljöttetek – mosolygott. – Gondolom, van elképzelésetek arról, hogy miért hívattalak benneteket.

- Sejtésünk van, úrnő – szólt ki a tömegből egy kemény férfi hang. Hwasa töretlenül mosolygott tovább.

- Kezdtünk aggódni Önért, asszonyom. A napokban ki sem mozdult rezidenciájáról, mindig azt a hírt kaptuk, hogy pihen. Betegeskedett?

- Jól vagyok, köszönöm az aggódását.

- Az uralkodó is nyugtalan volt a napokban.

- Hát persze – szólt vidám az ágyas. Szórakoztatta a gondolat, hogy Wonshik nem tud semmit sem csinálni nélküle, hiszen mindig ő adott neki tanácsot a királyság vezetésében. A király sokat mulatozott, és költött pénzt haszontalan dolgokra, de a politikában mindig jó döntéseket hozott. Miért? Mert ő, Hwasa, ott volt mellette és ő uralkodott helyette. A király csak egy üres bábu, akit dróton lehet rángatni, de mi történik, ha nincs mellette az, aki mozgatja a szálakat?

- A nép kezd zúgolódni, amiért nem kapták meg a megígért terményt. A szárazság miatt kezd megállni a kereskedelem.

- Az uralkodó mit javasolt, mit tegyetek?

- Semmit.

- Ez aggasztó, asszonyom.

- Beszéljen őfelségével!

- Nem! – Hwasa mosolya töretlen volt. – Az uralkodó már épp eleget bizonyított nekünk. Megmutatta, hogy nem tudja a királyságot felemelni, egyre inkább a mélységbe taszítja országunkat a végtelen költekezésével és nemtörődömségével. Nincs hasznunk Wonshik királyból!

A tisztek elégedetten zúgolódtak. A nőnek igaza volt, évek óta csak fokozódott a nyugtalanság a birodalomban.

- Segítségeteket szeretném kérni – Hwasa meghajtotta fejét. – Mi mind ott voltunk, mikor a néhai Chilhyun király megerősítette az ország határait. A királyság a mi királyságunk is! Ne hagyjuk, hogy tönkre tegyék azt, amiért mi harcoltunk!

A férfiak arca elégedettséget tükrözött. Mind csalódtak a mostani királyban, úgy bánt velük, mint az utolsó szolgákkal, miközben ők irányították helyette az országot. Most jött el annak az ideje, ami hosszú évek óta nyomasztotta a lelkeket.

- Életünket és vérünket az úrnőért! – Szólt egy eltökélt hang és kéz lendült a magasba.

A hullám elindult, egyre több hang kántálta ugyanazt. Az éj leple alatt megpecsételődött az ország sorsa. Hwasa boldogan tekintett az égre. Aki mellett a nép, azé a világ. Nem az az uralkodó, kinek fején van a korona, hanem az, aki tömegek mozdít meg.

Pusztító hőség tombolt. A Nap perzselő sugarai nem kíméltek semmit és senkit, bebújt a homokszemek közé, a sziklák repedései közé, felforrósítva azokat, a fűszálakat tövig perzselte.

A tiszta égbolton vakítóan ragyogott a Nap, a szél lágyan fújta a fák leveleit, de a hőségen enyhítni nem tudott.

Az udvarban csend volt, nemesek és szolgálók néma figyelemmel izgulták az előadás történéseit, mely az uralkodót hivatott szórakoztatni. Wonshik király nevetve nézte az előadást, de örömét beárnyékolta Hwasa hiánya. A nő hetek óta feléje se nézett, hűvös viselkedése megrémisztette. Megszenvedte hiányát, hibás döntéseket hozott, a nép hangját sem tudta lecsitítani, a miniszterek kétkedve fogadták minden egyes ötletét. Bosszúsan ismerte el, hogy az ágyas meg akarta neki mutatni, hogy mekkora hatalmat és politikai befolyást halmozott fel az évek alatt.

A feldíszített kapun hirtelen dörömbölés hallatszott. Azonnal megfagyott a levegő, a jókedv elszállt. A műsor abbamaradt, a színészek összekuporogtak Őfelsége előtt, míg mindenki más a hang irányába nézett. Wonshik összehúzott szemmel koncentrált, az őt körbevevő őrök készenlétbe álltak, félig kihúzott kardjuk markolatát szorongatták; ugrásra készen voltak megvédeni urukat.

A miniszterek összesúgtak, csak pár férfi volt, ki nyugodt arckifejezéssel várta a történteket.

A kaput betörték, és katonák hada sereglet be rajta, élükön az ország legbefolyásosabb asszonyával. Hwasa félig felkontyolt hajába pillangó alakú csatokat tűzött, ajkát a szokásos módon vérvörösre festette. Fehér földig érő ruháját világoskék, ezüst szegélyes mellény takarta. Félelmet nem ismerően közeledett seregével a király elé, megmosolyogta Őfelsége megszeppent vonásait.

Senki nem lépett közbe, a miniszterek próbáltak fedezékbe vonulni, a színészek riadtan menekültek, a szolgálók sikongattak. Az uralkodó testőrei védelmezően a lázadók elé sorakoztak megállítva őket menetelükben.

- Mit jelentsen ez? – Az uralkodó körbe kémlelt, végig mérte a felfegyverzett katonákat, kik egytől egyig Hwasa jelképét viselték, nem pedig a királyi címert.

- Teljesítem a katonák akaratát, felség – Hwasa nyugodtan beszélt, mely megijesztette az uralkodót. Wonshik fején lévő koronához kapott, mint aki azt a tárgyat félti a legjobban a világon.

- Mit beszélsz?

- Felség, adja át a trónt!

Meghökkenés szelte át az udvart, mindenki a szájához kapott. A politikusok méregették a helyzetet, hogy most kinek az oldalára is álljanak, ha a szemük előtt történik egy trónfosztást.

Őfelsége egy lépést hátrált, szája elnyílt, kezével a trón felé nyúlt, hogy megtámaszkodhasson. A világ megfordult körülötte, méreg rázta át egész valóját.

- Mondd még egyszer!

- Várjuk, hogy felséged önként lemondjon. – Wonshik király hitetlenül felnevetett, úgy érezte egy rossz komédiában van. Élesen nézett ágyasa szemébe, és próbálta kitalálni, hogy honnan jött az a bátorság, amivel szembe mert szállni vele? A királlyal?

- Milyen képtelenségeket beszélsz? Esedezzetek bocsánatért, és akkor megkímélem az életeteket!

- Felséged megcsúfolta Chilhyun király nagy vívmányait! Kicsapongásaival fejetlenséget okozott, alattvalóit nyomorba taszította pazarlásával és nem ápolta a hagyományokat!

- Elég! Fogjátok el az árulókat!

- És csalt, mert eltitkolta a néhai király valódi végrendeletét! – kiáltotta Hwasa úrnő, amivel még jobban felborzolta a kedélyeket. Az uralkodó bénultan állt, katonái nem engedelmeskedtek neki, az udvar felbolydult, mint egy hangyaboly. Mint egy sarokba szorított vadállat, úgy remegett egész teste és nézett a rókaszemű nőre, aki, még mindig mosolyogva, elővette apja valódi végrendeletét és átadta a főminiszternek.

Hwasa úrnő elégtételt érzett, legszívesebben kacagott volna örömében. Bosszúszomjasan nézte a zavarodott királyt, aki felett a főminiszter, mihelyst megbizonyosodott a végrendelet valódiságán, ki mondta a végítéletet.

„Ha egy tigris bekapja a karod, ne harcolj ellene, ne próbáld kihúzni, mert csak elveszted. Told beljebb a karod és találd meg a tigris szívét, majd tépd ki!”

Napszentület

(Music challenge: Oneus - Twilight)

A nap bíborvörös köntösbe bújt. Halvány sugaraival beszínezte a hegyek orrát, és a dombok őket utánozva próbáltak egyre feljebb nyújtózkodni, hogy elérhessék a meggyszínű palást egyik csücskét.

A völgyek pihegve terültek el alattuk, rózsaszínen pislogtak felfelé, ahol a madarak utolsó köreiket repülték és csivitelve búcsúztatták a lenyugvó napot. Felhők gyülekeztek, hogy szemérmesen eltakarják a nap pirulását.

A fehér márványból készült filagóriát a nap utolsó mosolya flamingórózsaszínre festette, lila márványpadlója maradt meg egyedül eredeti színében. Két alak ült a pavilon pereméhez közel egy padon, s gyönyörködtek a naplemente fényjátékában. Szemük élvezettel itta a látványt, bőrük fürdőzött a langymeleg sugarakban, arcukon vágyakozó mosoly jelent meg. Közel ültek egymáshoz, de hagytak maguk között annyi távolságot, amennyit az illem diktált – árnyékuk egy emberként olvadt össze.

A fiatal hölgy aranyszőke, leengedett haja eltakarta fedetlen vállát, égszínkék ruhája kiemelte szeme színét, abroncsos szoknyáját folyamatosan igazgatta fekete csipkés kesztyűs kezével. A mellette ülő fiatal férfi gesztenyebarna haja arccsontját súrolta, fenséges piros felöltője és fehér galléros ingje kiemelte férfias kisugárzását. Mindketten büszke, egyenes testtartással ültek, szinte mereven, egyedül egymásba kulcsolt kezük árulkodott bizalmasabb viszonyukról.

- Gyönyörű szép – szólt elmerengve az úrfi és tekintetét átvezette az égről a mellette ülő hölgyre.

- Életem legszebb naplementéje – sóhajtott amaz. Partnere elgondolkozva nézte őt, szép vonásait, próbált a lány fejébe belelátni, szeméből kiolvasni a gondolatokat, de eredménytelen volt próbálkozása; hiába fogta az áhított nő kezét, annak gondolatai messze voltak tőle, szemével talán nem is őt látta, hanem valaki mást.

- Ön annyira őszinte, nincs önben semmi tettetés. – Szorította meg a kesztyűbe bújtatott legszebb kezet. A hölgy rá nézett, hagyta, hogy a férfi meghajolva kezet csókoljon neki; ajka puhán érintette az anyagot, lehelete csiklandozta a nő kesztyű alatti bőrét. - Holnap találkozunk kisasszony. – Vágyakozva nézett a szemébe, nyitott könyv volt a számára, nem leplezte érzéseit, viszonzást viszont nem kapott.

Délcegen lépkedett el magára hagyva a kisasszonyt, ki száját rágva temetkezett saját lelkifurdalásába.

- Kedvesem – szólt a lány – jó vagy, gyengéd és szerény. Szép is vagy, hű is vagy és már majdnem az enyém. Szívem csak téged vár – pirult el vallomásában a fiatal lány, kezében szorongatott zsebkendőjét gyűrögette tettetett zavarában.

- Engem kerestél te régen, szíved végre rám talált. Van már csillagunk az égen, a fénye vigyáz ránk.

- Hidd el, nem csal meg a látszat. –A lány közelebb lépett az előtte álló férfihoz, csillogó szemekkel nézett fel rá. - Minden valósággá vált.

- Röpke pillanatot kaptunk, de nekem ez nem elég. Többet akarok a kettőnk boldogságából! Igazságtalan az élet, kedvesem, hogy most szólít el tőled.

- Várni foglak!

- Ez természetes. Vársz rám, én meg téged várlak, úgy, mint senki más.

- Úgy, mint senki más – Erősítette meg fogadalmukat lágy suttogással, cseresznyepiros ajkait kérlelően csücsörítette.

- Kérlek, légy a társam. – A lány meglepődött a kijelentéstől, majd örömében szorosan átkarolta a vágyott férfit. Szíve sebesebben vert, lelkének minden porcikáját átjárta a jóleső boldogság meleg érzése. A férfi is átölelte és percekig így álltak némán, csöndesen, megtartva a pillanat aranyát. - Boldogságod nálam vár, hát szeress én belém.

- Nem tudom mi vár rám, meddig ragyog ránk a fény. Te veled maradok, hát szeress én belém.

A fiatal nő nagyot sóhajtva állt fel a padról, szoknyája ráncait megigazította. Szomorkásan nézett a távolodó alak után, kesztyűs kezét tördelte. Hirtelen megfordult, a peremhez sietett, kezét az érdes felületen pihentette és úgy bámult a végtelenbe.

„Csak egy szabadnapra vágytam egész életemen át. Semmit sem tenni, ez lehetne a boldogság. Gondolatom, mi egyedül szabadon száll. Dalolnék, táncolnék, de engem kötelez a vérem és sosem fér össze a kötelék az érdekkel.

Felkap az álom, felvisz az égig, hív a messzeség. Szívem úgy szállna, lelkem azt súgja, kérlek, maradj még.”

Egy érdekházasság, melyből menekülni nem lehet.