Enyém vagy

(Music challenge!  Zene: The Rose - Sorry)

- Te mit keresel itt? – kérdezte elfojtott hangon. Szemében a csodálkozás félelemmel vegyült.

- Nem hiányoztam gyönyörűm? – kérdeztem fojtott szórakozással a hangomban. Szórakoztató volt látni, ahogy mozdulatlanságba dermed, ahogy próbál higgadt maradni, de szeme menekülő utat keres. – Azt hittem szívélyesebben fogsz fogadni ennyi év után.

Semmit nem változott. Ugyanolyan gyönyörű, mint emlékeimben. Hányszor próbáltam felidézni magamban az arcképét, s próbáltam papírra vetni képzeletem körvonalait, hogy az idő múlásával se fakuljon fejemben a kép. Kerek szemek, hosszú szempillák, telt, rózsaszín ajkak, pisze orr, hattyúnyak, kecses kezek.

- Mit keresel itt? – kérdezte még egyszer, higgadtságot erőltetve hangjába.

- Téged – nyaltam meg a szám.

- Figyelmeztetlek, hogy bármikor ide hívhatom a biztonságiakat! – Nyúlt a pult alá a segélyhívó gombot keresve. Megadóan emeltem fel a kezem.

- Nyugi, nem lesz erre szükség. Csak beszélgetni szeretnék veled.

- Nem akarok beszélgetni veled. Dolgozom – Nem hittem volna, hogy még mindig itt dolgozik. De ezzel csak megkönnyítette a dolgom. A kaszinó jól fizet az alkalmazottainak, és Lisa mindig is jól értett a koktélkeveréshez. Sosem szerettem, hogy itt keresi a kenyérre valót, egy olyan fiatal lánynak, mint akkor ő, nem egy kaszinóban kellett volna szórakoztatnia az ittas és pénzéhes vendégeket.

Könyökig felhajtott fehér ing és fekete mellény volt rajta, haja erős copfba volt fogatva feje tetején, fufruja eltakarta homlokát. Ékszert nem viselt, egyedül órája díszítette csupasz csuklóját.

- Akkor kérek egy martinit – Elfintorodott, de megfordult, hogy a polcról levegye az italt és töltsön nekem. Kicsit feljebb toltam magam a széken, hogy megnézhessem hátulról is. Nem tévedtem, még mindig szép kerek a feneke. Szívesen megmarkoltam volna.

Szinte elém csapta az üvegpoharat.

- Van pénzed?

- Gondoltam meghívsz – kortyoltam az italba. Csodálkozva húzta fel a szemöldökét.

- Mégis miért tenném?

- Lisa, nem tanultál jó modort? – mosolyogtam kedvesen és felkönyököltem a pultra. – Miért nem üdvözlöd kedvesen azt, aki helyetted vállalta a börtönt? – Undorodva elhúzta a száját, majd fogott egy poharat és elkezdte törölgetni. Örömmel vettem észre, hogy a keze remegett.

- Nem helyettem mentél el. Megérdemelted.

- Lisa – tenyerembe fogtam arcomat és csodálattal néztem a lányt. Rám pillantott, majd még gyorsabban kezdte törölni a poharat. – Hiányoztál.

- Mégis, hogy lehetsz itt? Azt hittem öt évre csuktak le. Csak nem megszöktél?

- Dehogyis! Jó magaviselet – kacsintottam.

- Nem akarom, hogy itt légy. Menj el, kérlek – nézett körbe óvatosan. Én is körbe néztem, mint akik közös titkot rejtegetnek.

- Hogy van a fiú? – Kortyoltam az italba. Lisa megdermedt és riadtan pillantott rám.  – Jó gyerek? Egészséges?

- Ne érdekeljen – fordult el. Türelmesen megvártam, míg másokat is kiszolgál, s közben számat beharaptam. Most azonnal akarom.

- NamGil, kérlek, menj el. Jól megvagyunk nélküled is. Neked is jobb lenne, ha új életet kezdhetnél. Ha kell, adok pénzt is, csak menj el. Menj el messzire. – Hangja kétségbeeséstől fulladt el, könyörgően nézett rám.

- Nem lehet. A mi életünk összefonódott; félbeszakadt, de most itt vagyok és folytathatjuk!

- NamGil…

- Mikor végzel? Megvárlak. Látni akarom a fiam.

Négy évvel ezelőtt ismertem meg Lisát. Elbűvölt a kedvességével, kecsességével és a naivságával. Olyan lány volt, akinek szüksége volt a támaszra, az erős karokra, hogy megvédjék őt. Gondtalanul éltünk, igazi szerelem volt a miénk. Csodálattal nézett rám, én jelentettem neki a világot. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a tenyeremen hordozzam. Nem volt nagy lakásunk, épp hogy elfértünk benne, de szerettünk, mert a miénk volt.

Nem örültem neki, mikor a kaszinóban kezdett el dolgozni, de nem tudtam lebeszélni róla, ragaszkodott hozzá, hogy ő is keressen pénzt.

Egyik nap sírva jött haza. Szétkenődött sminkje, kócos haja és gyűrött blúza nem sejtetett jót. Nagy nehezen kihúztam belőle, mi bántja. Féktelen haragra gerjedtem, mikor megtudtam, hogy az egyik vendég molesztálni kezdte. Mégis ki az az életunt ember, aki az én nőmmel akar kikezdeni? Nem érhet senki ahhoz, ami az enyém!

Másnap ott ültem végig a kaszinóban és próbáltam kitalálni, melyik hígagyú volt az. Lisa nyugtatott, hogy nincs itt, ne csináljak balhét. Egyszer csak hátra ment, hogy kivigye a szemetet, viszont egy idő után sokalltam és utána mentem. Teljesen elborította a vörös köd az agyamat, mikor megláttam, hogy Lisa sarokba lett szorítva.

Ráugrottam a köpcös fickóra és verni kezdtem azt a hájas képét. Nem érzékeltem semmit a környezetemből, csak az járt a fejemben, hogy ennek a fickónak meg kell tanulnia, nem szép dolog más tulajdonára tenni a kezünket.

Elszámítottam magam, mikor azt hittem hamar feladta. Mihelyst megfordultam, nekem jött és kést szorított a nyakamhoz.

Egy pillanat volt az egész.

Lisát láttam, ahogy egy vasrudat szorongat, melynek végéről vér csöpög, s a fickó ájultan, vérző fejjel fekszik a lábam előtt. Lisa lihegve állt előttem, szeméből ömlöttek a könnyek. Rosszat sejtettem. A fickó nyakához guggoltam, de nem éreztem a pulzusát.

Lisa kezéből kiesett a rúd és riadtan elkezdett futni. Utolértem, karomba zártam és próbáltam megvigasztalni, hogy nincs semmi baj, nem tett semmi rosszat. Nem hitt nekem. Ököllel kezdte ütni a mellkasom és mindenért engem hibáztatott. A rossz életkörülményekért, a nem látható jövőért, és a gyerekért is.

Azt hittem jót cselekszem, mikor azt hazudtam a rendőrségen, hogy én öltem meg az embert.

Hazáig követtem Lisát. Megvártam, míg végez a kaszinóban, majd mikor végre kilépett az épületből, én is kiléptem a sötétből és követtem.

Elköltözött, nem a régi házunkba ment haza, még a környék is más volt. Szórakozottan lépkedtem, előttem Lisa sietősen haladt, összehúzta magán a szőrmés kabátot, jobbra – balra forgatta a fejét. Félt, hogy követni fogom. Tetszett a félelme.

A bejárati ajtó előtt kapkodva kutakodott a táskájában, de sietségében elejtette a kulcsot. Gyorsan lehajolt érte, körbe tekintett, majd beviharzott. Nem telt el sok idő, a harmadik emeleti ablakból világosság szűrődött ki.

Keserédes mosolyra húzódott a szám. Azt hittem, hogy szeret.

Másnap becsengettem hozzájuk. Lisa, ahogy meglátott, azonnal rám akarta csukni az ajtót, de lábammal megakadályoztam a tervét. Belöktem az ajtót, Lisa nyakára fontam a kezem, ezzel meglepett nyöszörgést váltva ki belőle, és a falhoz szorítottam. Kezével kezemhez kapott, próbálta lefejteni nyakáról, de hiába. Erősebb voltam nála.

- Tudod, Lisa, csalódtam benned. Ilyen szinten elárulni… Nem hittem volna, hogy van merszed új életet kezdeni azok után, hogy voltaképpen feláldoztam magam helyetted. Én mindig azt néztem szemem előtt, hogy neked és a babának mi a jó, te meg így cserbenhagysz. Félsz tőlem, Lisa?

Ahogy elengedtem, a lány a padlóra rogyott. Nyakát simogatta, hangosan kapkodott levegőért. Szeméből könnyek csordogáltak. Leguggoltam hozzá, megsimogattam az arcát. Érintésemtől elfordult, próbált hátrálni, de a fal megakadályozta ebben. Egyre hangosabba zokogott.

- Bocsáss meg – zilálta. – Ne bánts!

- Sosem tudnálak bántani – mosolyogtam. – De nagy sebet ejtettél a szívemen.

- Mit akarsz? – Nézett rám gyűlölettel teli tekintettel. Lebiggyesztettem az alsó ajkam.

- Hogy egy családként éljünk. Nem egyértelmű? – Felsegítettem, s belé karoltam, hogy ne essen újból össze. – Hol a fiam?

Lisa egy ajtóra mutatott. Megtámaszkodott egy szekrényben, míg én benyitottam a szobába.

A szoba közepén egy aranyos, két éves kisfiú ült terpeszülésben és nagyban várat épített fakockákból, mikor az érkezésemre felpillantott. A szeme az enyém, de az ajka Lisáé. Rámosolyogtam. Itt ez az édes kisgyerek, aki szerelmünk gyümölcse és boldogságunk záloga. Ő a kulcs mindenhez, Lisa is meg fogja érteni, hogy nekünk hármunknak együtt kell lennünk. Egy család vagyunk.

Épp le akartam hozzá guggolni, hogy bemutatkozzak, mikor a szoba sarkában elhelyezett tükörben megláttam Lisát, ahogy a hátam mögött áll, magasra tartott éjjeli lámpával, lesújtásra készen. Farkas szemet néztünk, majd megfordultam és elmosolyodtam.