(Music Challenge: Machine Gun Kelly, YUNGBLUD, Travis Barker - I Think I'm OKAY)
A sötét éjszakában fényesen ragyogtak a csillagok. Hogy mit suttogtak, csak ők tudták; senki nem ismerte titkaikat. Irányt mutatnak vagy figyelmeztetnek? Vajon mit jelenhet a fényes pislogás?
Ha tudnám előre, hogy a jövőre ragyog vagy a jelenre mutat fényével, akképp cselekednék. De mivel nem vagyok e tudás birtokában, fogalmam sincs, hogy a jó utat választom e, vagy előbb le kellett volna térnem. Ezt csak utólag tudom meg, s akkor ragyogásuk pöffeszkedő lesz. „Ugye megmondtam?” De ha egyszer nem tudok olvasni benned…
Vajon minden embernek van saját csillaga? Amelyik csak Ő érte ragyog, őrzi álmát, legféltettebb kincseit, legbelsőbb énjét. Vagy nem az élő emberért pulzál ott fenn a magasban? Azoknak fényét zárta magába, kik már nem lehetnek köztünk? Mind felettünk ragyognak, és így sosem tudunk szabadulni a múlttól?
Tanítanak e a csillagok?
Ablakomban támaszkodva figyeltem az éji égboltot, s méláztam az ismeretlenen. Mit meg nem tennék, hogy tudatában legyek a jövőről, hogy tudjam mit és miképp cselekedjek helyesen. Egy kis halvány morzsának is örülnék, de a tudatlanság maradt nekem.
- Vagy azért vannak, hogy ne gondolkozzak – sóhajtottam.
Ellöktem magam az ablaktól, behúztam a függönyt és leültem az asztalomhoz. Füzetet vettem elő, rongyos sarkút, megtépázottat – pont olyan, mint én.
Ceruzát vettem elő és kerestem egy üres oldalt. Szavakat firkáltam rá, megtörve ezzel a lap fehérségét. Felpillantottam az órára: kilenc óra múlt. Azt mondta, hogy ma este itthon lesz.
Tovább írtam a sorokat, gondolataim megelevenedtek a papíron, visszhangjuk nagyokat ütött a fejemben. Izgatottan álltam fel és léptem a sarokban pihenő gitáromhoz. Leültem vele az ágyra és akkordokat pengettem, hozzá magamban dúdoltam a dallamot.
Tíz óra múlt.
Elrejtettem gitárom az ágy alá, fejemben kavargó gondolatok közül párat még gyorsan lefirkantottam. Nem fog jönni. Majd ismét előjön azokkal az érvekkel, hogy „nem mondhattam nemet; a plusz pénz mindig jól jön; majd legközelebb”. Hazudik; csak nem bír parancsolni a testének.
Kimentem a konyhába, hogy készítsek magamnak valami vacsorát, közben halkan dúdoltam az előző dallamot. Magányos vacsorámat a rádió hangja kísérte.
Bűzös egérlyuk, ahol élek. Se egy tévé vagy vezetékes telefon. Szobánk is csak kettő: a nappali, ahol néha anyám alszik, egyik sarkában berendezve a konyha; és az én szobám, ahol csak az ágyam és az asztalom fér el. Ruhás szekrényem sincs, felakasztva vannak a holmijaim. Fürdőszoba is akkora, hogy belép az ember, fordul kettőt és kint is van. Ablak kettő, azokon épp, hogy csak ki lehet mászni vész esetén. A tapéta is málik, szikszalaggal próbáljuk menteni a menthetőt, de így csak még szánalmasabb a látvány. Hol van vakolat, hol nincs. Gyerekként azzal játszottam, hogy próbáltam memorizálni, hol nincs lyuk a falon. A kopott padló pedig mindig kilyukasztja a zoknijaim.
Bejárati ajtót épp, hogy csak be lehet húzni, lánccal kell megerősíteni, hogy ne tudjon bárki bejönni. Bár mit vinnének el? Az ócska hűtőt? A gázszivárgásos tűzhelyet? A kilyukadt futont, amin anyám fekszik, ha néha haza téved, esetleg többedmagával? Az eltört rugójú matracot, amire én hajtom a fejem? Nem, akkor már az ágy keretet vinnék, amit még én eszkábáltam össze. A szakadt függönyöket?
Féltem a gitáromat, ezért rejtem el mindig, ha a házban hagyom – bár ez ritkán van. Bele rakom a tokjába, bepólyázom egy régi ágyneműhuzattal, betolom a fal tövéig és elé rakom az ágy alatti dobozokat, vackokat. Bár, aki keres, az talál. Remélem, erre nem kerül sor, több évig spóroltam arra a gitárra, mire végre megvehettem. Az életemnél is jobban féltem azt a hangszert, egyedüli mentsváram, menekülésem a való világtól. Meg a füzet, amibe dalszövegeket firkálok. E két dolog van nekem összesen a világon, semmi több.
Másnap reggel korán keltem, még a napot is megelőztem. Megszoktam már a fáradtságot, a folyton karikás szemeket. Ilyenkor szívesen innék egy kávét, olyan bitang erőset, nem pedig azt az olcsó poros vackot. Az egyenlő a nullával. Ha belegondolok, nincs okom panaszkodni, mert a jéghideg víz, amivel reggelente megmosom az arcom, olyan hideg, hogy új fokra emeli a frissesség szót.
Kisebb tálba rizst szedtem, mellé tükörtojást csúsztattam. Leraktam azokat a rögtönzött asztalra az evőeszközökkel együtt, majd felvettem a hátamra a gitárom, belebújtam a cipőmbe, és a kabátomat felkapva elindultam melózni.
Már általános iskolás korom óta dolgozok, nem ismeretlen fogalom számomra az, hogy munka. Nincs más választásom, muszáj. Eleinte csak tejet vittem reggelente, majd újságokat hordtam. A nyári szünidőkben viszont sokkal több dolgot tudtam vállalni, így sajnos nincsenek olyan emlékeim, mikor felhőtlenül játszok egész nap a barátaimmal.
Középiskola után nem mentem tovább tanulni, bár nem is vágytam rá igazán. Így most a piacon segédkezek a kirakodásban, s néha a kereskedők adnak nekem is a friss áruból. Ha ez lemegy, egy kisboltba visz az utam, ahol a munkaidő végéig unatkozok a kassza mögött.
Jobb életről álmodok. Egy olyan életről, ahol nem kell hajnalban kelnem és egyik helyről a másikra rohannom, hogy kijöjjek a hónap végén. Ahol nem kell a városban éjszakáznom csak azért, mert anyám nem tud jobb helyet találni az aktuális kuncsaftjainak, mint a lakásunk. Ahol nem kell minden megaláztatást eltűrnöm, ahol emberszámba vesznek. Arról álmodom, hogy zenész leszek, sikeres leszek, az emberek szeretik, amit csinálok és elismernek.
De nem ilyen életet szántak egy prostituált fiának, ki még a biológiai apját sem ismeri. Egy fattyúnak számkivetett élet jut.
Ha végeztem a munkával, mindig egy kávézóba visz az utam, ami eléggé zsúfolt, hangos, de nagyon hangulatos és barátságos. Legtöbbször késő délután vagy estefelé ülök be és pengetem a gitárom, míg várok. Az a legszebb ebben a kávézóban, hogy senki nem néz rám rosszalló tekintettel, amiért ott zenélek.
A személyzet jól ismer minket, szinte mindennap ott lebzselünk. Én, a senki és ők, a valakik. Középiskolás korom óta ismerem őket egy véletlen találkozásnak köszönhetően. Suzy és Wonho lett a két legjobb barátom, a családom.
- Kávét kérek – néztem fel az asztalomnál megálló Yunhora. – A szokásosat.
Füzetembe firkálgattam, míg kihozta a rendelésem. Mikor Yunho lerakta elém a gőzölgő csészét, felcsillant a szemem. Végre, egy erős kávé.
- Akarsz szórólapozni? – kérdezte Yunho. Rámeredtem és kelletlenül meghúztam a vállam.
- Nem, de vállalom.
- Holnapi napra szól a Plázában. Négy órás. – Elfintorogtam. Utáltam szórólapokat osztogatni, az emberek mindig elhajítják összegyűrve, amit a kezükbe nyomok, vagy már messziről elkerülnek.
Lassan kortyolgattam a forró éltetőerőt.
Tompán hasított a zsibongásba az ajtó felé felszerelt csengettyű, jelezve, hogy beléptek az üzletbe. Zihálva huppant le elém Suzy.
- Bocsi, hogy késtem, de óráról jöttem. Régóta vársz? – Hadart, miközben lefejtette magáról kabátját.
- Nem, még csak most jöttem.
- Milyen napod volt? – Fújta ki szeméből frufruját.
- Szokásos. Neked?
- Két zh-m is volt. Lemerültek az elemeim. – Személtetésképpen összerogyott a széken. – Wonho is mindjárt itt lesz.
- Képzeld, új dalt írok. – A lánynak felcsillant a szeme. – Tegnap este kezdtem el. Még nem tudom, hogy mi lesz belőle, eddig csak nagy katyvasz az egész, de majd alakul.
- Te mindig jó dalokat írsz – mosolygott, mire egy kicsit zavarba jöttem. Nem vagyok hozzá szokva a dicséretekhez.
Yunho ismét az asztalunkhoz jött, felvette Suzy rendelését és épp megfordult, mikor újból megszólalt a csengő. Wonho letelepedett hozzánk, elhadarta, hogy mit kér, majd nagyot sóhajtott.
- Nem tudok túl sokáig maradni, apám vacsorát szervezett és ott kell lennem – húzta a száját.
Suzy és Wonho unokatestvérek, bár inkább mondanám őket testvéreknek. Mindkettő családja sikeres a gazdasági életben, több céggel is rendelkeznek. Ők ketten mindent megkaptak, amit csak akartak, sőt. A legelitebb helyekre is bejutnak, a felső tízezer pazar életét élhetik, s mégis egy nincstelennel barátkoznak. Miért? Ezt a kérdést sokszor feltettem magamnak. Megszoktam, hogy ez a két társadalmi réteg nem érintkezik egymással és kigúnyolja egymást. Ők azért, mert nekünk nincs pénzünk és nyomortelepen élünk, míg mi azért, mert ők csak megjátsszák magukat. Talán ebből lett elegük – az örökös szabályokból, a tiszteletkörökből, a fékekből.
Voltaképpen mind a hárman ugyanazt akartunk: szabadon élni. És ezt a szabadságot a zenében találtuk meg. Bandát alapítottunk. Suzy ült a doboknál, Wonho énekelt, én pedig gitároztam. Nem szokványos, hogy egy nő legyen a dobos, de pont ez volt a lényeg: eltérni a normáktól.
Szeretnénk egyszer nemcsak hobbiból zenélni, hanem tényleges közönség előtt játszani. A probléma viszont Wonho apja. Attól a férfitól borsódzik a hátam. Magabiztos kiállása és markáns arcvonásai igazi vezetővé varázsolják, még a saját fiát is sakkban tartja. Ha megtudja, hogy egyetlen fiacskája évek óta hülyének nézi és a magán órák helyett, amikre állítólag jár, egy kis raktárhelyiségben próbálja el azokat a dalokat, amiket én írtam, kitörne a botrány. Amiket egy senki írt. Mindannyiunkat megölne.
Meglepetten láttam, hogy az ajtó nincs bezárva. Ez csak egyet jelentett: itthon van.
Óvatosan léptem be a lakásba és húztam be magam után az ajtót. Nem akartam, hogy felébredjen, ha véletlen alszik.
Szemem megakadt az asztalon hagyott tányéron; érintetlen volt tartalma, ugyanolyan volt, mint mikor reggel ott hagytam – nem evett belőle.
- Nem tudsz halkabban bejönni? Szétszakad a fejem – morgott a paplan az egyik sarokban. Teljes testtel fordultam a hang irányába. A régi, rossz matracon feküdt, fejére húzta a takarót, csak haja vége lógott ki.
- Meg fogsz fulladni – vetettem oda flegmán, miközben a szobám felé haladtam. Morgás jött válaszul. Olyas fajta, ami azt üzeni „hagyj békén”, „kit érdekel” vagy „ne törődj vele”. – Mikor jöttél?
- Pár órája. Seunghyub, ha nem eszed meg a kajádat, akkor pakold el magad után, ne hagyd ott rohadni. Mindent nekem kell csinálni hulla fáradtan?
- Neked hagytam ott – Te szerencsétlen.
Leültem az asztalom elé, kezembe fogtam a gitárom és az előző dallamokat pengettem. Anyám a másik szobában hangosan felhorkant, feltápászkodott a futonról, majd eget rengető léptekkel elindult felém és bevágta rám az ajtót. Olyan erővel, hogy még a fal is beleremegett, pár omladozó vakolat le is pergett.
Tovább pengettem a gitár húrjait, közben a füzetemben jegyzeteltem. „A Night Dream zenés estét szervez a jövő héten. Bárki felléphet, aki befizeti a nevezési díjat és azt susmogják, hogy producerek is eljönnek az estére. Itt a nagy esély!”
Producerek, persze… A miniszter is ott lesz, vagy mi? Suzy azt se tudja mit beszél.
„Beszéltem egy sráccal, szívesen benne lenne a bandában. Gitározni tud, de szeretné, ha az egyik haverja is jöhetne. Zongorázni akar.”
A toll végét rágcsáltam, miközben gondolkoztam a rímen. Egy hét nem elég, ahhoz, hogy összeszokjon az új csapat vagy új embereket keressünk. Nem elég idő arra, hogy próbáljunk. De mi van, ha ez lesz a nagy lehetőségem? Hogy kitörjek? Hogy felfedezzenek? Meg kell próbálni.
- Meddig akarsz abban a boltban dolgozni? – Tépte fel az ajtót anyám. Az ajtófélfának támaszkodott karba tett kézzel. Haja kócosan tapadt fejbőréhez, szeme duzzadt volt az alváshiánytól. Csak egy kinyúlt pólót viselt bugyival. – Rendesebb munkát kellene keresned.
- Mondod te – szóltam hátra, még mindig a gitáromat pengetve. Nem kellett odanéznem, tudtam, hogy elhúzta a száját.
- Szálloda recepciósnak is elmehetnél.
- Oda nyelvvizsga kell, nekem meg nincs.
- Taxis?
- Nincs se jogsim, se kocsim.
- Pincér.
- Nyelvvizsga.
- Akkor az a fazon, aki a pult mögött kávét készít.
- Yunho már szólt az érdekemben, de még semmi.
- Azt hiszed a zenélésből meg fogsz élni? Még csak nem is jársz fellépésekre! Ha legalább az utcán zenélnél, kapnál valami aprót…
- Az utcán dolgozzak, mint te? Kösz, nem. – Húztam el a szám. Leraktam a hangszert és anyám elé léptem. – Mit tudsz a Night Dream-ről?
- Baba egy hely – túrt a hajába. – Klassz fickók járnak oda.
- Szoktál oda menni? – Lenézően nézett fel rám. Mintha nem ismerném.
- Nem az a célközönségem.
A szél egyre erősebben fújt. Érezni lehetett a levegőben a közeledő vihar illatát. A hold és serege is halványabban fénylett.
Kissé lihegve másztam egyre feljebb a tűzlépcsőn. A szél felborzolta hajam, könnyeket csalt szemembe, kabátomat oldalra fújta.
Fellöktem magam az épület tetejére. Egyenesen a betonkorláthoz mentem, ami a monstrum szélét védte. Felkönyököltem rá és élveztem az alattam elterülő város rohanását.
- Megvárhattál volna – lihegett mellettem Wonho. – Ez nem illegális?
Mögöttünk lévő nagy reklámtáblára pillantott. Úgy magasodott felénk, mint valami óriás. Meghúztam a vállam és cinkosan mosolyogtam.
- Kell egy kis szabálysértés. Főleg neked.
- Mi? Ezt hogy érted? – Nézett rám felháborodva. Teljesen kipirosodott a széltől az arca, fekete haja madárfészekké alakult a fején, gallérja állára tapadt a szélben. – Úgy érted, hogy egy elkényeztetett gazdag úrfi vagyok?!
- Nem az vagy?
- Ez még nem jelenti azt, hogy az orrom alá dörgölheted – húzta fel az orrát. Mosolyogva néztem a város éjszakai látképét. Szememmel megkerestem otthonom elhelyezkedését és Wonho házát. A város két különböző szegletén volt található, gyönyörűen szemléltetve a különbségeket. A köztünk húzódó különbségeket.
- Lassan összeáll a fejemben az új dal.
- Miről fog szólni? – Kapta felém a fejét, s kíváncsian közelebb húzódott.
- A csillagokról.
- Ne már, az olyan elcsépelt. – Grimaszolt. Kedvem lett volna tarkón vágni, hogy mégis miért kötözködik, ha egyedül én írok zenét, neki pedig csak az a dolga, hogy felénekelje.
- De ha mi adjuk elő, akkor már más lesz. Különleges lesz.
- Először játszanánk közönség előtt. Kicsit félek, milyen lenne a fogadtatás.
- Apádtól félsz.
- Ezt úgy mondod, mintha nem ismernéd – lökte meg a karom.
- Az apád nem ismerkedne magam fajtával.
- Az apám senkivel nem ismerkedne – nevetett. Sokáig egyikőnk sem szólalt meg. Elmélyedtünk a kilátás szépségében. Olyan érzésem volt, mintha a világ rohanna, s csak én állnék egy helyben.
- Wonho, figyelj – vettem egy nagy levegőt. Barátom mosolyogva hümmögött, jelezve, hogy figyel. Nyeltem egy nagyot. – Sokan zenélgetnek és járnak fellépésekre. Ezáltal kialakítják a saját közönségüket, megismerik őket, hírnévre tesznek szert és ha szerencséjük van, akkor felfedezik őket. Leszerződtetik a bandát és egy új út veszi kezdetét. Lehet, hogy az az út rögös és nehéz, de összefogással és kitartással átvészelhetjük. Közösen.
Wonho néma maradt. Számat rágva figyeltem az arcát, de semmilyen érzelmet nem mutatott.
- Én szeretném ezt a lehetőséget. Suzy is szeretné, tudod, hogy nem érdekli a jog, amit tanul. Az a két srác is benne lenne a dologban.
Wonho kifújta a bent tartott levegőt. Szólásra nyitotta száját, de nem nézett a szemembe.
- Seunghyub, tudod, hogy mennyire szeretem a bandát, az éneklést, a zenét és titeket. Szeretek veletek együtt lógni és szeretném, ha nem csak az alumínium lemezeknek zenélnénk, hanem élő embereknek, kik tapsolnak és ugrálnak a zenénkre. Szeretném az egyetemen reklámozni a zenekart. De nem tehetem meg. Ha kiállok az emberek elé, futótűzként fog terjedni a hír és egyenesen apám fülébe fog jutni. Meg kell akkor tudnia, hogy nem külön órákat veszek, a tandíjat pedig elköltöm másra. Megtudja, hogy olyanokkal barátkozok, akiket ő nem tűr meg. – Óvatosan rám pillantott. Nem vettem lelkemre a megjegyzését. – Talán megengedi, hogy hobbiból énekelhessek, de azt, hogy abbahagyjam a tanulmányaimat és ezen a pályán helyezkedjek el, azt ellenezné. Csoda lenne, ha téged nem ölne meg ezért, mert engem biztos megverne.
- Wonho – tettem a vállára a kezem -, tudom jól, hogy milyen helyzetben vagy. Ezért bujdosunk évek óta. De felnőtt vagy. Van pénzed. Miért hagyod, hogy apád irányítsa az egész életed? A sarkadra kell állnod, nem hazudhatsz neki örökké, egyszer úgyis lebuknánk.
- Nem bukunk le, ha minden úgy marad, ahogy.
- Mi négyen fel akarunk lépni, új esélyt adni magunknak. Meg akarom adni magunknak az esélyt, még ha nem is sikerül. El akarok indulni ezen az úton. A többiek velem tartanak. Szeretném, ha te is velünk jönnél.
- Seunghyub –
- Te vagy az énekes. A frontember. Éld úgy az életed, ahogy szeretnéd. Megteheted és nem vagy egyedül; mi itt melletted vagyunk.
A kávézóban ültem és a füzetemben javítgattam a sorokat. Majdnem kész, csak apró javításokat kíván. A Night Dream fellépése vészesen közeledik, a zenekar ugyanúgy próbál, mint mindig, de Wonho még mindig nem mond semmit. Tudom, hogy azon töri fejét, hogy találhatná meg az arany középutat, hogy léphetne fel velünk és hogy hagyhatná az apját öntudatlan állapotban. Tudom jól, hogy az apja agresszív és többször megverte, ha nem úgy cselekedett, ahogy ő azt elvárta volna. Tudom, hogy Wonho fél tőle és a kitagadástól. Tudom, hogy azzal, hogy velem barátkozik és esténként nem a tanulószobában tölti az idejét, saját sírját ássa.
- Elnézést, zavarhatlak? – Váratlanul ért, hogy megszólítottak, kissé megugrottam a helyemen. – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Leülhetek? – Bólintottam. Az idegen helyet foglalt velem szemben. Grafitszürke öltönyt viselt, világosszürke nyakkendővel, méregdrága óra pihent a bal csuklóján. Borostás arca, férfias arcberendezése és széles válla volt. Kissé feszengve éreztem magam a társaságában.
- Biztos nagyon belemélyedtél a munkába.
- Egy kicsit. Ki maga?
- Choi Siwon a nevem – Nyújtott kezet. Elfogadtam. – Elég régóta figyellek. Mindennap látlak itt, pontosan ennél az asztalnál. Oh, ne ijedj meg, nem vagyok zaklató – Nevetett. - Jung Yunho volt olyan szíves, és mesélt nekem rólad. Elmondta, hogy keményen dolgozol és törzsvendég vagy itt. Zenéket szerzel és zenekarod is van pár jó barátoddal. Meghallgathattam a jóvoltából egy dalotokat, és le vagyok nyűgözve. Te komponálod őket? Bár biztos, hisz mindig gitárral látlak.
Megilletődve figyeltem a pasas hadarását, nem értettem, mire akar kilyukadni. Szúrós szemmel méregettem, mire rögtön szabadkozni kezdett.
- Mint mondtam, nem vagyok zaklató, csak fiatal tehetségekre vadászom. Az ügynökségünk éhezik az újdonságokra, nekem pedig az a dolgom, hogy felmérjem a lehetőségeket és felfedezzem a csiszolatlan gyémántokat. – Névjegykártyát csúsztatott át az asztallapon. – Szívesen megismernélek téged és a barátaidat, ha gondoljátok, megbeszélhetünk egy időpontot.
- Maga producer? – Néztem fel rá a névjegykártyájából. Choi Siwon elkuncogta magát. Nem értettem mi ebben olyan vicces.
- Olyasmi. Nevezd, ahogy akarod.
- Nem tudom, mit mondhatnék. Hirtelen feltűnik a semmiből…
- Igen, ilyen „lecsapós” fajta vagyok – mosolygott jókedvűen.
- Ne haragudjon, de meg kell ezt beszélnem a barátaimmal.
- Persze, persze. De nem te vagy a vezető?
- Nincs vezetőnk.
- Érdekes – Dőlt hátra a székben.
- Hogy érti?
- Legtöbbször az a vezető, aki a zenét szerzi. És te vezető alkatnak tűnsz.
- Nem ismer.
- A fiatalember ódákat zengett rólad – biccentett Yunho felé. Szegény, csak segíteni akart. Tudta jól, hogy mennyire szeretnénk feljebb lépni, nem haragudhatok rá ezért. Viszont ennek a pasasnak tenyérbe mászó képe van.
- Köszönöm az ajánlatát, beszélni fogok a többiekkel, viszont most egy másik fellépésre koncentrálunk elsősorban.
- Oh, a Night Dream-re gondolsz? Valójában ez pont kapóra jön. Két legyet üthetnénk egyszerre – Szórakozottan dörzsölte borostáját. – Ti felléptek, én pedig élőben is láthatom, hogy játszotok, és hogy nyeritek meg magatoknak a közönséget.
- Beszélni fogok a többiekkel.
Izgatottan várakoztam az egyetem előtti lépcsőn, lábammal türelmetlenül doboltam a ritmust. Nem tudtam mikor végez Wonho, így jó pár órája kint várakoztam. Nagy sokára megláttam mosolygós arcát, ahogy csoporttársai kíséretével kijött az épületből. Ahogy meglátott, lehervadt arcáról a mosoly. Elköszönt a többiektől és felém lépkedett, karomnál fogva húzott arrébb.
- Mit keresel itt? – Sziszegte a fogai közt.
- Wonho, szerencsénk van – vigyorogtam, mint a vadalma. Értetlen tekintettel nézett rám. – Megkeresett egy fazon és felajánlotta, hogy meghallgat minket. A Night Dream kettős lehetőség! Adott egy névjegykártyát és Yunhotól belehallgatott a zenénkbe. Tetszünk neki!
- Seunghyub, miről beszélsz?
- Felfedezhetnek minket! Elkészültem az új dallal, és ha azt adjuk elő, az nagyon ütős lesz!
- Seunghyub – Nézett fel az égre. Megráztam a fejem. Nem, nem, nem akarom, hogy belekezdjen! – Nem találok megoldást. Aznap, mikor a fellépés lenne, apám üzleti találkozót szervezett, s muszáj ott lennem. Próbáltam neki érvelni, hogy miért nem tudok részt venni, de hajthatatlan. Beszélj meg egy másik időpontot azzal a fickóval. Ha egymást közt történik a meghallgatás, akkor –
- Akkor mi? – Szakítottam félbe. – Nem akarsz fellépni, nem akarod megmutatni az arcod a világnak, akkor miben lesz másabb, ha csak a banda és a férfi van? Vegyél fel egy maszkot, ha annyira félsz!
- Ez nem olyan egyszerű, mint gondolod – fújtatott.
- Persze, mert én semmit nem értek. Én vagyok a hülye suttyó a gettóból.
- Nem mondtam ilyet!
- Wonho, döntened kell. Évek óta rád várunk. Évek óta nem csinálhatjuk azt úgy, ahogy szeretnék. Egy sötét raktárban bújunk meg miattad! Négyen vagyunk, miért egy embertől függünk?
Megint nem aludhatok otthon. Céltalanul kell járnom az utakat, hogy elüssem az időt. Hátamon a gitár, zsebeimbe mélyesztett kezeimmel bandukoltam az ismerős utcákon. Az utcai lámpák fénye megvilágította alakom, árnyákomat nem tudtam elhagyni. Vészesen közeledik a Night Dream, s még mindig nem döntöttük el, hogy fellépünk e. Szeretném, ha Wonho is el tudna jönni, de ez nem lesz olyan egyszerű.
Mellettem lelassított egy fekete autó, lehúzott ablakon keresztül megláttam Choi Siwont. Mosolyogva integetett felém, megállította a járművet.
- Szia Seunghyub!
- Jó estét!
- Hova ilyen későn?
- Csak sétálok – húztam el a szám.
- Beszélhetünk egy kicsit? Ülj be – nyitotta ki az anyósülés felőli ajtót, én pedig kis habozás után behuppantam mellé. A kocsiban kellemes meleg volt. A gitárom tokját a combomra fektettem.
- Miről akar beszélni?
- Gondolkoztatok az ajánlatomon?
- Igen, mind benne vagyunk – hazudtam.
- Milyen dallal fogtok fellépni? – Hirtelen ötlettől vezérelve átnyújtottam neki a fülhallgatómat és a zenelejátszómat. Megszeppenve nézte a régi darabot, majd bedugta fülét és percekig nem szólt. Behúzott nyakkal figyeltem az arcát, de semmit nem tudtam leolvasni belőle. Végül visszaadta a készüléket.
- Ez a te hangod?
- Igen. De ez csak demó. A többi hangszerrel és Wonho hangjával sokkal ütősebb lesz.
Sokáig nem szólt, csak maga elé meredt. Végül rám emelte tekintetét és a hideg futkosni kezdett a hátamon, ahogy a szemembe nézett.
- Nem gondolkoztál még azon, hogy szólóban kezdj el zenélni?
- Most miért…?
- Nem fogok hazudni Seunghyub. Nagyon jó hangod van, tehetséges vagy. Ha a banda lappang egy helyben és az énekesetek sem tudja eldönteni, hogy mit akar, akkor két választásotok van: vagy marad minden, ami eddig volt vagy lecserélitek az énekest egy olyan személyre, aki a bandát helyezi előtérbe. De én ajánlok neked egy harmadik lehetőséget is.
- Mit? – félve tettem fel a kérdést.
- Ha úgy gondolod, hogy nem mész semmire a többiekkel, de te mindennél jobban szeretnéd ezt a hivatást, akkor én hírnevet tudok neked szerezni. Gazdaggá tudlak tenni. Csak téged. Nem kellene osztoznod senkivel, nem kellene meghunyászkodnod, csak te irányíthatnál. – Közelebb jött, kezét a térdemre rakta. Követtem keze mozgását a szememmel, majd visszanéztem rá. – Cserébe csak pár éjszakát kérek tőled.
Megzavarodva néztem rá, nem akartam elhinni, amit mondott. Azt hittem viccel. De arckifejezése arra utalt, komolyan gondolta, amit mondott.
Kilöktem az autó ajtaját, szinte kiestem, olyan hévvel ugrottam ki a kocsiból. Becsaptam magam után és szó nélkül elrohantam attól az embertől.
- Beneveztél? – Néztem meglepetten Suzyra. A lány csak kuncogott.
- Igen, szóval nincs visszalépés! – mutatott ránk fenyegetően.
- Wonho?
- Jönni fog, megígérte. – Magamban hálát adtam az égnek és az összes általam ismer istenhez imádkoztam, hogy minden sikerüljön azon az estén. – Azt mondtam, hogy szórakozni megyünk. Anyám pedig mellettünk áll, szóval nyerhetünk egy kis időt, mielőtt kitör a botrány.
De hamarabb tört ki.
Wonho apja valahogy rájött, hogy fia évek óta a szemébe hazudik és meglopja. Azt is megtudta, hogy én ki vagyok, s így eljött a munkahelyemre. Ordított, feldöntötte a bolt polcait, leverte az árucikkeket, elhordott mindennek. Megragadta a pólóm nyakát és a falhoz lökött, ököllel kaptam tőle, a bolt tulajdonosa úgy fejtette le rólam. Bedagadt szemmel és vérző orral térdeltem előtte, s hallgattam, hogy én vagyok maga az ördög, ki fiát ilyesmire rábírta. Egy nyomorult senki vagyok és az is leszek örökké.
A Night Dream bejárata előtt ácsorogtam, a neonfények megvilágították a pub előtti teret, az épületből tompa zene hallatszott ki, hosszú sor állt a pénztárnál, emberi kacagásoktól volt hangos az egész környék.
Ott álltam karba tett kézzel fellépő ruhában, sminkben, belőtt hajjal és vártam a csodára. Lelkifurdalás gyötört, amiért az elmúlt időben számtalanszor csúnyán beszéltem a legjobb barátommal. Fohászkodtam, hogy törjön meg az átok és végre az én életem is kapjon egy jobb lehetőséget. Azért imádkoztam, hogy ne kelljen elfogadnom Choi Siwon ajánlatát, hogy ne kelljen anyám útját járni.
- El fog jönni – lépett mellém Suzy és átkarolta a vállam. – Meg tudja oldani, hogy eljöjjön. Nem hagy cserben minket.
- És ha nem jön? – Reszkettem az idegességtől. – Nemsokára mi következünk és a frontemberünk sehol. Nekem kell majd énekelni? – Nevettem fel idegesen. Könyörgő tekintettel fordultam az utca sarka felé, hátha megpillantom Wonho kocsijának fényszóróját.
