Zuhogó esőben álltam. A
kövér esőcseppek ördögi versenyt futottak egymással és dobhártyaszaggató
hangosan csöppentek le esernyőm lekerekített vásznáról, hogy onnan, mint bátor
kamikazék, sikítva zuhanjanak a fűszáldzsungelbe. Cipőm sarka elmerült a sáros
földben, mégsem emiatt éreztem azt, hogy lehúz a mélybe az ingoványos talaj. A
hidegtől pirosló kezemet zsebembe dugtam, félve attól, hogy önálló életre kell
és megérint valami olyasmit, amit még nem lehet.
Bár a nyári zápor elmosott
minden kültéri zajt, én mégis tisztán hallottam az előttem pár méternyire
zokogó férfit. Annyira tisztán hallottam szívbemarkoló, lelke mélyéről feltörő
kínüvöltését, hogy legszívesebben elfutottam volna messzire, le a pokol
mélyére, hogy felajánljam saját szívem-és lelkem, de még testem is, csak
szűnjön meg ez a lélekfacsaró bömbölés. De sajnos nincs az az ajándék, amiért
visszaadnák a halottakat.
Álltam, és néztem a gránit
sírkőre boruló férfit. Vizes hajtincseit, melyek homlokára tapadtak, fájdalomtól
eltorzult vonásait, szemeit, melyek látni vélték a már nem láthatót, ökölbe
szorított kezeit, melyek erőtlenül verték a sima felületet, azt gondolván,
hogyha azt betörik, kihúzhatják a lent fekvő személyeket, karjai újból ölelheti
és minden visszatérhet a rendes kerékvágásba. A férfi térdepelő alakja maga
volt a fájdalom, a gyötrelem, minden mozdulata egy másik dimenzióba
kívánkozott, önmaga akarta kitépni szívét, és ott helyben elporladni.
Szenvedett. Vergődött. Fájdalmat élt át. És én csak annyit tehettem, hogy ott
vagyok mellette, némán, mozdulatlanul, de érzékelhető közelségben – hogy tudja,
nincs egyedül.
Valójában jogom sem volt
arra, hogy megérintsem, megszólítsam, vagy befolyásoljam bármivel is – hagytam,
hadd gyászolja ki magát. Később viszont ő adott nekem jogot – jogot, hogy az
élete része legyek.
Nem könnyű dolog a család
elvesztése; megkapni a hírt, hogy halálos balesetet szenvedett a feleséged és a
gyermeked; feldolgozni az elvesztésüket; együtt élni a
lelkiismeret-furdalással, hogyha akkor nem kéred azt tőlük, hogy üljenek
taxiba, mert te nagyon fáradt vagy, akkor talán nem történik meg ez a tragédia
– vagy ha mégis, legalább együtt lennétek a másvilágon. Feldolgozni, elfogadni,
túllépni a másiknak a hiányán embert próbáló feladat.
Nehéz volt. Neki is és nekem
is.
Már az, hogy egy családos
emberbe szerettem bele bűn volt. Bűn volt az kettős érzés is, ami elfogott a
halálhír hallatán: örülhet valaki egy tragédián? Mardosott a bűntudat, amiért
olyan gondolataim támadtak, hogy most hogy végre nincs útban a másik nő, nem én
leszek a szemét szerető, aki elcsábítja a férjet vagy a szegény lány, aki
reménytelen érzelmeket táplál kollégája iránt. Tudtam, hogy semmi esélyem, nem
voltam bolond. Nem akartam elszakítani a családjától, már épp azon voltam, hogy
felmondok és elfelejtem Őt, de mint barát, nem hagyhattam egyedül a nehéz
időkben.
Látni egy barátot, egy
szívhez közeli személyt szenvedni felér egy kínzással. Tehetetlen voltam,
segíteni akartam, de nem tudtam hogyan. Közben úgy éreztem, belülről emészt fel
a bú, amiért képes voltam haragudni ártatlanul elhunyt személyekre. Az a nő nem
érdemelte meg a halált, semmivel nem szolgált rá, hogy ne együtt, kéz a kézben
öregedjen meg Gong Yooval. És a gyermek? Ő meg főleg nem lehet a hibás, amiért
idő előtt hívták vissza az angyalok közé. Rászolgálhat egy ilyen személy a
szeretetre? Aki a gyász mellett a saját hasznát lesi? Aki a Sorsra fogja: „ így
kellett lennie”?
Szükségem volt Rá, ahogy
neki is szüksége volt rám.
Vándorolt egy
felfedezhetetlen világban, ahol testetlenek a dolgok, és holdtalanok az
éjjelek, a hangoknak nincs arca, és sírni csak cseppek nélkül lehet. Féltem,
hogy ott ragad nemlétföldön. Az arcának nem volt színe. Fáradtfehér volt a bőre...
Inkább jégkék. Felhősszürke, és... Hűvös. Fagyos volt, mint annak, akiben már
nincs lélek. A mesékben van olyasmi, mikor egy festett képpel, egy élet vászonra
vetésével ellopják a lelket - gondoltam rá, hogy visszaadni ilyesfélén nem
lehetne-e. Tudom, hogy gyerekek felhőjátékos gondolataiban élednek az efféle
kacagtató mesék, de megijesztett... pánikba űzött az az érzés. A szájának színe
is eltűnt. Fakó lett. És érdes rajta a bőr, mint egy elmúlt virág egykor
tündöklő szirmai.
Az örökbúcsú méregben úszó
tüske volt, ami szúr a bőr alatt, mélyen és kiszedhetetlenül halálba nyúzogat.
A penge a szívben, ami forog, s megállni sosem akar.
A hetek teltek, a hónapok
forogtak, és egy egész emberöltőnek érzett idő után végre láthattam Gong Yoot
mosolyogni, lelke összetört darabjait összeforrni, szemébe visszalopódzni az
életet.
Úgy érezte készen áll
átlépni a múltat megőrizve annak szép emlékeit – velem. Az álnok golyóval, ami
szétroncsolt egy ártatlan szívet.
Már meg volt a jogom, hogy
oldalán jelenhessek meg, hogy őszintén mosolyogjak rá, érintsem meg minden apró
ráncát, és suttogjak fülébe porszemapró óriásokat. Boldog voltam, őt is
boldognak éreztem.
De egy nap… Egy nap újból
elővette a múltat, és hirtelen azt vettem észre, hogy évekkel korábban vagyunk,
sőt, az idő el sem mozdult azóta. Ezek az életreharagudó jelenségek egyre
gyakrabban és hosszabban jelentek meg nála, és bár minden porcikám tiltakozott
ellene, mégis kénytelen voltam beismerni, hogy Ő bizony még nem tette túl magát
a baleseten, és én mindig is második helyet fogom elfoglalni a szívében.
Újra elővett az érzés: az
indokolatlan harag, a megsemmisülés érzete, a keserű magány és bűntudat gyomorforgató
keveréke. Már nem volt elég, hogy csak ott álltam mellette, de szavam elporladt
a levegőben, el sem jutott hozzá.
Kiabált, dühöngött,
szélkapta haragját kitombolni vágyta és nem érdekelte, hogy kin vagy min. Már
korábban is érzékeltem a baljós előjeleket, mint időjós, én is megtudtam
mondani lelke mélyén kavargó fellegekből, hogy vihar készülődik, a benne
szunnyadó ősi állati indulatok vad tombolásba fognak és egyre kevésbé mélyen
tombolnak, egyre följebb merészkednek. És a hirtelen ránk szakadt vaksötét
világvégi némaságban lehullott róla az emberi máz, és állati indulatainak semmi
sem állhatta útját. Mint az égzengés, úgy dübörgött haragja, szeme villámait
bőkezűen szórta, tudatosan, vad elégtétellel őrjöngött. Minden szava mart,
harapott, karmolt.
Nem tudtam ellene tenni,
mint a sírnál, most is csak néztem: ahogy kivetkőzik magából, valami ismeretlen
lénnyé változik, és világra szabadítja minden elfojtott bánatát, keserűségét,
elszenvedett fájdalmát és kihagyott lehetőségeit.
Nem voltam mérges, mint
ilyenkor mindig; nem vájtam húsomba körmömet, hogy azok félhold alakú vörös
mélyedés hagyjanak emlékül; nem gondoltam haraggal a nő iránt, és nem küldtem
el a pokolba Gong Yoot, hogy utána megpróbáljam lenyugtatni mindhiába. Álltam,
a beletörődés súlya alatt megereszkedett vállakkal, és gombóccal a torkomban
beismertem a keserű vereséget. Tűrtem Gong Yoo égető sebcsikarásait, és
kerestem azt a férfit, akibe beleszerettem – de nem találtam.
Pár óra múlva
lecsillapodott, és mint mindig, most is ölelésemben keresett menedéket. Áradt
belőle a megbánás, a gyermeki vigaszkeresés, úgy bújt karomba, mint aki a világ
elől keres oltalmazó mentsvárat. Átöleltem tűzforró testét, szorosan magamhoz
húztam, simogattam fejebúbját, mint mikor egy kisgyermeket vígasztalnak, és
hagytam, hogy vállgödrömbe hajtsa fejét. Úgy pihegett, mint aki versenyt futott
– de őt az idő lehagyta. Tudta, hogy oktalan volt kifakadása, és nem érdemeltem
meg, de késő volt, megtörtént – mégis, mint mindig, megpróbálta helyre hozni a
dolgokat. Arcomra puha puszit lehelt, számszélére óvatos csókot adott, majd
mielőtt belefogott volna búfelejtő mulatozásába, nyelvével körberajzolta ajkam
vonalát.
De most nem engedtem magam
átejteni.
Eltoltam magamtól, és
elfordultam értetlenséget tükröző szempárja elől. Elindultam, kis lemaradással,
de követett. Nem szóltunk egymáshoz, mindketten jól tudtuk, hogy ez így nem fog
menni.
Nincs túl rajta, rajtuk. Talán
sohasem volt és sohasem lesz.
Mert mindig azt sebezzük
meg, aki a segítő kart nyújtja felénk.