Mint az árnyék

(Music Challenge - 살다보면)

Zuhogó esőben álltam. A kövér esőcseppek ördögi versenyt futottak egymással és dobhártyaszaggató hangosan csöppentek le esernyőm lekerekített vásznáról, hogy onnan, mint bátor kamikazék, sikítva zuhanjanak a fűszáldzsungelbe. Cipőm sarka elmerült a sáros földben, mégsem emiatt éreztem azt, hogy lehúz a mélybe az ingoványos talaj. A hidegtől pirosló kezemet zsebembe dugtam, félve attól, hogy önálló életre kell és megérint valami olyasmit, amit még nem lehet.

Bár a nyári zápor elmosott minden kültéri zajt, én mégis tisztán hallottam az előttem pár méternyire zokogó férfit. Annyira tisztán hallottam szívbemarkoló, lelke mélyéről feltörő kínüvöltését, hogy legszívesebben elfutottam volna messzire, le a pokol mélyére, hogy felajánljam saját szívem-és lelkem, de még testem is, csak szűnjön meg ez a lélekfacsaró bömbölés. De sajnos nincs az az ajándék, amiért visszaadnák a halottakat.

Álltam, és néztem a gránit sírkőre boruló férfit. Vizes hajtincseit, melyek homlokára tapadtak, fájdalomtól eltorzult vonásait, szemeit, melyek látni vélték a már nem láthatót, ökölbe szorított kezeit, melyek erőtlenül verték a sima felületet, azt gondolván, hogyha azt betörik, kihúzhatják a lent fekvő személyeket, karjai újból ölelheti és minden visszatérhet a rendes kerékvágásba. A férfi térdepelő alakja maga volt a fájdalom, a gyötrelem, minden mozdulata egy másik dimenzióba kívánkozott, önmaga akarta kitépni szívét, és ott helyben elporladni. Szenvedett. Vergődött. Fájdalmat élt át. És én csak annyit tehettem, hogy ott vagyok mellette, némán, mozdulatlanul, de érzékelhető közelségben – hogy tudja, nincs egyedül.

Valójában jogom sem volt arra, hogy megérintsem, megszólítsam, vagy befolyásoljam bármivel is – hagytam, hadd gyászolja ki magát. Később viszont ő adott nekem jogot – jogot, hogy az élete része legyek.

 

Nem könnyű dolog a család elvesztése; megkapni a hírt, hogy halálos balesetet szenvedett a feleséged és a gyermeked; feldolgozni az elvesztésüket; együtt élni a lelkiismeret-furdalással, hogyha akkor nem kéred azt tőlük, hogy üljenek taxiba, mert te nagyon fáradt vagy, akkor talán nem történik meg ez a tragédia – vagy ha mégis, legalább együtt lennétek a másvilágon. Feldolgozni, elfogadni, túllépni a másiknak a hiányán embert próbáló feladat.

Nehéz volt. Neki is és nekem is.

Már az, hogy egy családos emberbe szerettem bele bűn volt. Bűn volt az kettős érzés is, ami elfogott a halálhír hallatán: örülhet valaki egy tragédián? Mardosott a bűntudat, amiért olyan gondolataim támadtak, hogy most hogy végre nincs útban a másik nő, nem én leszek a szemét szerető, aki elcsábítja a férjet vagy a szegény lány, aki reménytelen érzelmeket táplál kollégája iránt. Tudtam, hogy semmi esélyem, nem voltam bolond. Nem akartam elszakítani a családjától, már épp azon voltam, hogy felmondok és elfelejtem Őt, de mint barát, nem hagyhattam egyedül a nehéz időkben.

Látni egy barátot, egy szívhez közeli személyt szenvedni felér egy kínzással. Tehetetlen voltam, segíteni akartam, de nem tudtam hogyan. Közben úgy éreztem, belülről emészt fel a bú, amiért képes voltam haragudni ártatlanul elhunyt személyekre. Az a nő nem érdemelte meg a halált, semmivel nem szolgált rá, hogy ne együtt, kéz a kézben öregedjen meg Gong Yooval. És a gyermek? Ő meg főleg nem lehet a hibás, amiért idő előtt hívták vissza az angyalok közé. Rászolgálhat egy ilyen személy a szeretetre? Aki a gyász mellett a saját hasznát lesi? Aki a Sorsra fogja: „ így kellett lennie”?

Szükségem volt Rá, ahogy neki is szüksége volt rám.

Vándorolt egy felfedezhetetlen világban, ahol testetlenek a dolgok, és holdtalanok az éjjelek, a hangoknak nincs arca, és sírni csak cseppek nélkül lehet. Féltem, hogy ott ragad nemlétföldön. Az arcának nem volt színe. Fáradtfehér volt a bőre... Inkább jégkék. Felhősszürke, és... Hűvös. Fagyos volt, mint annak, akiben már nincs lélek. A mesékben van olyasmi, mikor egy festett képpel, egy élet vászonra vetésével ellopják a lelket - gondoltam rá, hogy visszaadni ilyesfélén nem lehetne-e. Tudom, hogy gyerekek felhőjátékos gondolataiban élednek az efféle kacagtató mesék, de megijesztett... pánikba űzött az az érzés. A szájának színe is eltűnt. Fakó lett. És érdes rajta a bőr, mint egy elmúlt virág egykor tündöklő szirmai.

Az örökbúcsú méregben úszó tüske volt, ami szúr a bőr alatt, mélyen és kiszedhetetlenül halálba nyúzogat. A penge a szívben, ami forog, s megállni sosem akar.

A hetek teltek, a hónapok forogtak, és egy egész emberöltőnek érzett idő után végre láthattam Gong Yoot mosolyogni, lelke összetört darabjait összeforrni, szemébe visszalopódzni az életet.

Úgy érezte készen áll átlépni a múltat megőrizve annak szép emlékeit – velem. Az álnok golyóval, ami szétroncsolt egy ártatlan szívet.

Már meg volt a jogom, hogy oldalán jelenhessek meg, hogy őszintén mosolyogjak rá, érintsem meg minden apró ráncát, és suttogjak fülébe porszemapró óriásokat. Boldog voltam, őt is boldognak éreztem.

De egy nap… Egy nap újból elővette a múltat, és hirtelen azt vettem észre, hogy évekkel korábban vagyunk, sőt, az idő el sem mozdult azóta. Ezek az életreharagudó jelenségek egyre gyakrabban és hosszabban jelentek meg nála, és bár minden porcikám tiltakozott ellene, mégis kénytelen voltam beismerni, hogy Ő bizony még nem tette túl magát a baleseten, és én mindig is második helyet fogom elfoglalni a szívében.

Újra elővett az érzés: az indokolatlan harag, a megsemmisülés érzete, a keserű magány és bűntudat gyomorforgató keveréke. Már nem volt elég, hogy csak ott álltam mellette, de szavam elporladt a levegőben, el sem jutott hozzá.

 

Kiabált, dühöngött, szélkapta haragját kitombolni vágyta és nem érdekelte, hogy kin vagy min. Már korábban is érzékeltem a baljós előjeleket, mint időjós, én is megtudtam mondani lelke mélyén kavargó fellegekből, hogy vihar készülődik, a benne szunnyadó ősi állati indulatok vad tombolásba fognak és egyre kevésbé mélyen tombolnak, egyre följebb merészkednek. És a hirtelen ránk szakadt vaksötét világvégi némaságban lehullott róla az emberi máz, és állati indulatainak semmi sem állhatta útját. Mint az égzengés, úgy dübörgött haragja, szeme villámait bőkezűen szórta, tudatosan, vad elégtétellel őrjöngött. Minden szava mart, harapott, karmolt.

Nem tudtam ellene tenni, mint a sírnál, most is csak néztem: ahogy kivetkőzik magából, valami ismeretlen lénnyé változik, és világra szabadítja minden elfojtott bánatát, keserűségét, elszenvedett fájdalmát és kihagyott lehetőségeit.

Nem voltam mérges, mint ilyenkor mindig; nem vájtam húsomba körmömet, hogy azok félhold alakú vörös mélyedés hagyjanak emlékül; nem gondoltam haraggal a nő iránt, és nem küldtem el a pokolba Gong Yoot, hogy utána megpróbáljam lenyugtatni mindhiába. Álltam, a beletörődés súlya alatt megereszkedett vállakkal, és gombóccal a torkomban beismertem a keserű vereséget. Tűrtem Gong Yoo égető sebcsikarásait, és kerestem azt a férfit, akibe beleszerettem – de nem találtam.

Pár óra múlva lecsillapodott, és mint mindig, most is ölelésemben keresett menedéket. Áradt belőle a megbánás, a gyermeki vigaszkeresés, úgy bújt karomba, mint aki a világ elől keres oltalmazó mentsvárat. Átöleltem tűzforró testét, szorosan magamhoz húztam, simogattam fejebúbját, mint mikor egy kisgyermeket vígasztalnak, és hagytam, hogy vállgödrömbe hajtsa fejét. Úgy pihegett, mint aki versenyt futott – de őt az idő lehagyta. Tudta, hogy oktalan volt kifakadása, és nem érdemeltem meg, de késő volt, megtörtént – mégis, mint mindig, megpróbálta helyre hozni a dolgokat. Arcomra puha puszit lehelt, számszélére óvatos csókot adott, majd mielőtt belefogott volna búfelejtő mulatozásába, nyelvével körberajzolta ajkam vonalát.

De most nem engedtem magam átejteni.

Eltoltam magamtól, és elfordultam értetlenséget tükröző szempárja elől. Elindultam, kis lemaradással, de követett. Nem szóltunk egymáshoz, mindketten jól tudtuk, hogy ez így nem fog menni.

Nincs túl rajta, rajtuk. Talán sohasem volt és sohasem lesz.

Mert mindig azt sebezzük meg, aki a segítő kart nyújtja felénk.