Törött porcelánmosoly

 (Music challenge: Evanescence - Haunted)

Kíváncsi szemek megpillantanak,

Elbűvölve vizsgálgatnak,

Piszkos kezek tapogatnak,

Értékedről találgatnak.

Ép lelked rég összetört,

Szemed csillogása sem örök.

Zúzott csontod árulkodik,
Szíved szabadságért áhítozik.

Fogalmam sincs, hogy keveredtem ide. Egyszer csak… itt voltam.

Még csak vásárolni sem szándékoztam, egyszerűen nézelődni volt kedvem. Elkapott az az érzés, amikor már nem bírtam meglenni a négyfal között, és kikívánkoztam. Mentem, amerre a lábam vitt: sétáltam a boltok utcáján, nézelődtem jobbra-balra, megcsodáltam a tündöklő kirakatokat, merengtem a drága holmik közt, észrevettem egy-két kis csodát, elvesztem az emberek nyüzsgése alkotta zenében, és mikor felpillantottam, már itt voltam. Forgattam a fejem, keresvén a főutcát, de csak egy kis eldugott, szűk, poros utcában voltam. Tarkóm vakarva forogtam most már egész tengelyem körül, mintha bolygó lennék a naprendszerben, de nem emlékeztem, mikor tértem le. Ennyire elkalandoztak volna a gondolataim, hogy azt sem vettem észre, hogy olyan helyeken sétálok, ahol eddig még sosem? Előfordulhat…

De ha már itt voltam, felfedező útra indultam, hiszen ebben a városban lakok már több éve, és mégsem ismerek minden zugot, ráérek kirándulni. Az utca, ahol lépkedtem, szűk folyosóra emlékeztetett, két ember még épphogy, de három már nem férne el kényelmesen egymás mellett. A házak kissé egymás felé hajoltak, mintha köszönteni szeretnék a régi szomszédot. Az épületek régi stílusa és a szürke macskaköves út arról árulkodott, hogy ez a városrész megőrizte történelmi báját és megmenekült a forgalmas és zsúfolt fejlődéstől. Itt sétálni olyan volt, mintha visszautaztam volna az időben; nem voltam oda való.

Az omladozó vakolatú épületeken régi, rozsdás cégér mutatta, hogy régebben milyen bolt működött ott, de mára semmi sem maradt belőlük. Valaha itt is vásárlók sokasága hömpölygött, hangos csevegés töltötte be a néma teret, tulajdonosok fennhangon kínálták portékáikat, kofákkal alkudoztak az emberek. De mára semmi sem maradt ebből. A villódzó fényű kirakatok átvették az uralmat, és a valaha forgalmas utcából kihalt placc lett.

Elsétáltam a bedeszkázott ablakok mellett, melyeken megült az idő pora, vitt a lábam tovább az időhurokban, miközben a nap már kezdett pizsamába bújni, hogy megkezdje szendergését, és utcai lámpák sárgás fénye szikrázott fel, távolról is látni véltem kigyúlni a harsány fényreklámokat. Úgy gondoltam, ideje visszafordulni, mielőtt teljesen besötétedne és elvesznék az útlabirintusban.

És ahogy balra fordultam, szemem sarkában megláttam egy halványzöld pislákolást. Hunyorogva próbáltam kivenni, hogy mi is lehet az: szerény kirakatú bolt vagy lakóház? Úgy éreztem, valami ismeretlen erő felé húz, megragadta érdeklődésemet, és nem eresztette. Felé indultam, mint akit megbabonáztak.

Szinte meglepődtem: magányában lakott egy ház aljában a valóban parányi bolt, mely bejárata felett kopottas cégért cincált a szél, maszatos, póksződte hálós üvegen gyűrött tábla hirdette, hogy nyitva.

Megálltam a kirakat előtt. Kacathalom tárult a szemem elé. Öreg órák megfáradt rugós kakukkjai üldögéltek kopott fényű tiktakkdobozukban. Régi hősök érdemérmei hevertek lágyságát vesztett bordó bársonypléden, olyasfélék, amik régi tulajdonosuknak egykoron büszkeségük volt, ám most csak ócska vas. Kalitkás madár, lengőhintáján csipogásra tátott csőrrel éberkedik, poros műtollai már rég nem napsárgák, sem égkékek. Játékvonat, soktíz vagonnal kanyarog. Ujjamnyi ablakainak halovány fényénél emberek költik öreg, soktízéves vacsoráikat, olvasnak, tán beszélgetnek a kocsikban, s utaznak sehová és meg sem érkeznek soha. Lámpa, narancs ernyője sután ferde, és mellette még millió szaggatott, rojtos, rongyos, foltos, színtelen, molyrágta vacakság.

Semmi érdemre méltó holmi egy kihalt utca eldugott csücskében, és a parányi bolt mégis várja a betévőket. Majdnem hahotázásba kezdtem ezen az örök optimizmuson, és mégsem tudtam levenni a szemem a zöldesfényben pompázó kirakatról. Olyanok voltunk, mint a mágnes két pólusa, vonzottuk egymást.

Beléptem az üzletbe. Ajtó felé rögzített csengő jelezte érkezésemet.

- Jó estét - köszöntem, bár a helyiségben senkit sem láttam.

Beljebb léptem, és zsebre dugott kézzel átfutottam a parányi bolt kínálatát. Semmi értékeset nem leltem, ha régi vackak gyűjtője lennék, biztos, hogy örömmel vetném magam a keresgélésbe, hátha találok egy kincset.

Bent minden öreg volt, még a levegő is. A sarokban hajdan pihe-puha, most csak vattaszőrű játékmackó csücsült barna karosszékben, polcokon pihentek színvesztett szivárványlegyezők, kagylóforma ékszerdobozok, fába faragott manólények és további megfakult kacathalom.

- Segíthetek? – megugrásra késztett a semmiből jövő karcos hang. Egy idős hölgy lépett ki a pult mögötti gyöngyfüzér mögül és érdeklődve méregetett, bizonyára örült, hogy valaki betévedt az üzletbe. Lilás szaténruhája akár maga is évszázadokat pihent volna egy ruhásszekrény legeslegalján, haja szigorúnak szánt, mégis kissé zilált kontyban, szitakötők tarkította hajtű segítségével még épphogy ott trónolt feje tetején. A kor mély barázdákat szántott arcára s ráncai mögött ennek ellenére is fiatal mosolyt küldött felém. Az idő pókhálói behálózták s valahogy mégis bármennyire is megviseltek voltak a vonásai, kortalanná szépítette őt a szeme... Érdekes ragyogású fekete kavics.

- Csak nézelődök, köszönöm. – Hebegtem zavaromban. Válaszul közelebb jött.

- Rengeteg minden megtalálható nálam, olyan dolgok, amik sosem vesztik el értékét. Ezek közül aligha talál hasonlót, mind kézzel készített egyediség. Ajándékot keres? Kisgyermeknek ajánlani tudom ezt a szépséges körhintát. – Egy sárga-zöld csíkos sátortetejű körhintára mutatott. Fából faragott lovacskák sorakoztak hátukon furcsábbnál furcsább nyereggel. – Sajnos már nem szól. Ha hölgynek keres meglepetést, ez a gyöngyökkel díszített ékszerdoboz tökéletes választás lenne – és már fordult, hogy újabb portékát mutasson, de torkom köszörülése megállásra késztette.

- Valójában csak véletlen találtam ide, sok szép holmi van itt, de sajnos nem találtam kedvemre valót. – Mélyen meghajoltam és sarkon fordultam, hogy elhagyjam a furcsa boltot, de az idős hölgy megszorította a karom. Kerekre nyílt szemeivel úgy bámult, mintha a lelkemet vizslatná. zavartan mosolyogtam le rá.

- Tudok mutatni valami olyasmit is, ami biztos, hogy kedvére lesz. Jöjjön velem, vessen rá egy pillantást, és ha mégsem, hát megértem, ha távozik. – Megsajnáltam szegény nénit, így követtem őt egy belsőbb térbe, gondolatban pedig kiválasztottam egy csacska zsebórát, aminek árával támogatni tudom a tulajdonost.

Földbe gyökerezett lábakkal pislogtam az elém táruló látvány miatt. A szobát hideg arcú, törött mosolyú porcelán babák és tündérek uralták, mindegyiken kézzel varrt fodros ruha és csipke kesztyű. Marionett bábuk tucatjai lógtak a falról merev testtartással, szövetbábuk összeborulva ültek többsornyi polcokon.

- Ööö… Nem hiszem, hogy itt bármi is érdekelne, viszont a pulton kihelyezett kosárban láttam egy zsebórát, azt megveszem.

- Ezeket itt mind én magam készítettem – gyengéd mozdulattal simogatta meg az egyik játék piros festékes orcáját. – Korábban sokan érdeklődtek az ilyen típusú gyerekjátékokért, viszont azok az idők elmúltak. Mostanra csak szép emlékké váltak, és időnként betéved egy-egy műgyűjtő, aki még megbecsüli az értékét és magával visz egyet-kettőt. Nézze meg nyugodtan, és válasszon egyet! Ezek itt nem eladók, de Önnek odaajándékozom, ha kéri.

- Sajnos nincs kisgyerek a rokonságomban, nem tudnám kinek odaadni – válaszom láthatóan lelombozta a néni kedvét. Kissé szomorkásan ingatta fejét, majd a ragyogó szemekkel ismét felém fordult.

- Hadd kínáljam meg egy csésze teával, mielőtt távozik! – Hatalmas reménység áradt hangjából, bizonyára ritkán térnek be az üzletbe és unatkozik egész nap. Megesett a szívem rajta, így bizonytalanul bólintottam.

A néni elsietett mellettem, magamra maradtam a játékok tengerében. Kényelmetlenül dülöngéltem a sarkamon. Az egész szoba, annyira… bizarr volt. Nem tudom megérteni, miért kedvelték az ilyen típusú játékokat régebben: a kerek pofikon vörös pacát festettek, ezzel lehelve életszínt a sápadtfehér arcba, szemhéj nélküli tágranyílt szemek és vicsorba torzult erőltetett mosoly várta a gyerekeket. Ugyanaz az arckifejezés, testtartás, haj, egyedül a ruha, mi megkülönbözteti őket egymástól. A habos-babos fodrokba mintha több időt fektettek volna a készítők. Na, nem azt mondom, biztos nagyon értékesek, meg féltve őrzött holmik voltak, de nagyon nem az én ízlésvilágom. Minél tovább nézem őket, annál hátborzongatóbbak azok az élethű szemek. Jobb lesz, ha minél előbb elhagyom a boltot, nem eshet meg a szívem minden jött-menten, mert akkor az idők végezetéig hallgathatnám a néni meséit. Biztos már teljesen besötétedett, az utcában nem láttam kültéri lámpát, a telefonommal kell világítanom, nehogy hasra esek egy kóbor macskában.

- Tessék, fiatalember – termett hirtelen előttem az idős hölgy felém nyújtva egy csésze gőzölgő folyadékot. Megköszöntem a teát és fújni kezdtem hűtés céljából. A tulajdonos hozzáértően igazgatott egy marionett bábut, megrángatta zsinórjait mozdulatot varázsolva az élettelen testbe. Amilyen gyorsan csak tudtam, felkortyoltam az ízetlen löttyöt.

- Köszönöm a vendéglátást, de most már mennem kell. – Mintha meg se hallotta volna szavaimat. Zavartan álldogáltam még egy darabig, majd megfordultam, de mozdulatom félbe maradt.

- Hány éves vagy? – Nem tudtam figyelmen kívül hagyni a megváltozott hangsúlyt.

- Huszonhét.

- Egészségesnek tűnsz.

- Ezt most nem értem.

- Biztos, hogy nem találtál semmit, ami megtetszett?

- Nem. Most mennem kell, vi –

Hirtelen megpördült velem a világ. Nem tudtam, hol van a fent, és hol a lent. Kezem kapaszkodót keresve markolt a semmibe, de nem voltam elég gyors, és már csak azt éreztem, hogy a vállam fájdalmasan erősen csapódik a padlóhoz. Próbáltam feltápászkodni, de a lábam zsibbadt, fejem kótyagos volt, és az sem segített, hogy szemem előtt spirálisan forogtak a színek.

Artikulátlan hangok hagyták el a számat, éreztem, ahogy hideg verejték ül meg a tarkómon, agyam más tempóban dolgozott, mint a testem. Homályos folt jelent meg előttem, hunyorogva próbáltam kinézni, de nem jártam sikerrel. Jéghideg tenyér simult gyöngyöző homlokomra, tulajdonosa szavai visszhangoztak.

Hirtelen a polcokon ülő bábúk nem voltak mozdulatlanok többé, életre kelve fordultak felém hatalmas golyóbis szemükkel, eltorzult hangon sikítoztak érthetetlen dolgokat, lebilincselt testük úgy rángatózott, mintha rohamot kaptak volna.

A sikítozások bizarr szirénéneke fülsértő volt számomra, felforrósodott a halálkórustól az agyam. Végül felfogtam a hangok értelmét. Menekülj! Vigyázz! Fuss! Örök merevségbe száműzött játékok életnagyságúvá nőttek, kipeckezett szemük riadtságot tükröztek.

Fülemre kellett tapasztanom a tenyerem, úgy éreztem szét robban a fejem a hangok zúgásától. Hagyjatok! Ne érjetek hozzám!

 

Nem láttam semmit, ám éreztem, hogy nem létező falak készülnek a fejemre omlani. Lüktető massza volt minden gondolatom. Egyetlen, nyálkás és elkülöníthetetlen gondolatfolyam, minek se eleje, se vége. Nem emlékeztem mi történt. Hol vagyok? Mi ez a sötét? Csörgött a kezem, ha megmozdítottam. Csörgött a lábam is. Körülöttem minden szűk volt és sötét. Túl szűk, túl sötét. A tompa morajlás, ismeretlen dübörgés egyre erősebb lett. Mintha be lett volna dugulva a fülem, akár ha víz alól hallgatnám, mit beszélnek a fejem fölött.

Nem bírtam megtartani a saját fejem, az mellkasomra csuklott, még arra sem volt erőm, hogy összezárjam a számat, így résre nyitott ajkaim szélén lassan csordogált ki a nyál. Pislogni nem tudtam, mintha mágnes szorítaná össze a szemhéjamat. Összeszedtem minden erőmet és próbáltam működésre bírni az agyam, újra és újra küldtem a parancsot, de túl zsibbadt voltam még hozzá; nem sikerült.

Kellet egy kis idő, de szép lassan tisztult a kép. Felrémlett, hogy egy kacatboltban kóvályogtam, és hogy hiba volt meginni az ismeretlen folyadékot. Összerezzentem annak gondolatára, hogy hozzám hasonlóan hörögtek kiszolgáltatva porcelánnak öltöztetett emberek. Hallásom zárkózott fel utoljára érzékszerveim közül, és amit hallottam, az visszataszított a szakadék szélére, le a feneketlen, sötét mélyre.

 

Már nem tudtam, hol fáj, a fájdalom az egész testemben elterjedt. Olyan voltam, mint egyetlen lüktető csomó. De vajon meddig?

 

Dermesztő hidegség árad szét bennem – a semmi hullamerevsége. Kezem gúzsba kötve beállítva, szemeim kipeckelve, arcom töröttbe pingálva. Szám egyenes vonal, arcizmaim kifeszítve, ha akarnám, se tudnám megváltoztatni. Kerek piros folt van az arcomra mázolva, nevetségesen utánozva a természetes pirospozsgás színt. Hangom csak gondolatban él.

Örök mozdulatlanságra vagyok ítélve, a falra szögeztek, életem zsinórjának mozgatója egy vén boszorkány, aki elől nincs menekvés. Sorstársaimmal küzdünk a lehetetlen ellen, és imádkozunk, hogy más ne kerüljön közénk. De mindig késő. Mert egy óvatlan pillanatban összetörnek.