2019. április 14., vasárnap

Origin


( MUSIC CHALLENGE! Ezt a kis novellát Hanyu Yuzuru Origin című program zenéje ihlette <3 )

Fáradtan susogtak a fák. Ágaikon csüngő levelek zizegtek, sugdolóztak, mintha csak valami titkot adnának át egymásnak. A hold sápadtan ragyogta be fényével az égboltot; mint aggastyán király, úgy uralkodott a táncoló csillagok felett. Az égbolt aranyérméi nevettek, csilingeltek, egymásnak hencegtek, versenyeztek kinek szebb tündöklő palástja. De fényük hamis volt. Tudták, amit az alattuk szundító erdő még nem tudott. A hold aggódó tekintettel pillantott le, majd atyáskodó mozdulattal hívta maga köré a csillagokat.
Az égen hívatlan vendégek sorakoztak, engedélyt nem kérve borították be az égi paplant. Magukkal hideg, lúdbőröztető fuvallatot hoztak, sejtetve a hírt a földi néppel.
Az égi ragyogás eltűnt, árnyéksötét fedte be az alvó erdőt. A szél végigsuhant füvön, virágon, bokron, bebújt az odúkba, a sziklák réseibe, felébresztett mindenkit. Hírt hozott: ma éjjel életre kell valami fékezhetetlen, legyőzhetetlen vad pusztító.
Belengte az erdőt egy különös, ismeretlen illat, mely nem ígért semmi jót. Az ismeretlentől való félelem átjárta az állatok porcikáját, valójuk legmélyén érezték az ősi ösztönt, ami menekülésre szólította fel őket. A fák susogása, a madarak zavarodott rikácsolása, a békák hirtelen abbahagyatott, fagyott kuruttyolása mind szellemként követte őket. Reszkettek attól az erőtől, ami hamarosan rájuk támadt.
Mint égzengés, úgy tört fel az éjszaka csendjébe a fájdalmas üvöltés. Az erdő legmélyén sértettséggel és megsebzett büszkeséggel telve felütötte fejét az ellenség. Még szinte gyermek volt, mikor eltaposták és gyalázattal mutogattak rá, undorral az arcukon eldobták őt maguktól. Nem találta helyét a világban, érezte, őt nem akarja senki sem. De most, egy cseppnyi figyelmetlenség volt csupán, kiszaladt az erős kezek irányítása alól: bosszút esküdött. Meg akarta mutatni, hogy milyen ereje van. Azt akarta, hogy az erdő meghajoljon előtte, félje őt és soha többé ne vegyék félvállról.
Először lassan, óvatos léptekkel indult végzetes útjára, de ahogy megízlelte a hatalom mámorát, úgy lett egyre magabiztosabb és erősebb. Szeme vadságtól és bizonyítási vágytól csillogott, a harag bíborvörös árnyalata eluralkodott rajta. Látta, hogy a csillagok is a hold védelmet adó ölelésébe burkolóztak, a sötét viharfelhők bátorították tettére. Öntelt mosolyra húzódott ajka, tetszett neki, hogy még az ég ura is elhúzódott előle. Tudta, hogy senki nem állhat az útjába.
És a Tűz elindult. Egyre gyorsabban és vadabban rohant, célját nem ismervén futott bosszúszomja után. Hangosan kacagott, őrült tempóban haladt. Az erdő vaskos őrei önmagukat feláldozva próbálták feltartóztatni, de nem sikerült, csak még jobban táplálták a Tűz elszabadult mérgét. Az állatok riadtan, félelemtől felhevülten rohantak védelmet keresve, bódult állapotukban egymásra sem figyeltek, taposták és félrelökték a másikat. Halálsikolyok zengték be az erdőt, jajgatások és imák hangzottak fel, segítségkérések a fentiekhez, de a hold királysága nem tudott mit tenni. Tehetetlenségtől csillogott, sajnálattal nézte a felfordulást, a vérengzést, amit egy szeretettől megfosztott alak indított.
Családok szakadtak el egymástól, meg nem született életek vesztek oda, ártatlanok szenvedték el mások bűneit. Mások dacolni kezdtek sorsukkal: hol erőszakosan, hol pedig szép szóval akarták észhez téríteni a barbárt. De nem értek el vele semmit. A Tűz fájdalma tovább égett, az apró sóhajtások nem értek el hozzá, minél előrébb tőrt, annál elveszettebbnek érezte magát és annál erősebb lett. Nem tudott megállni és nem is akart. Hangos zokogással csakis magára gondolt.
Méreggel átitatott belseje további elégtételre ösztönözte. Őrült lendülettel vetette bele magát az erdő mélyébe, ki akart törni, fel akarta magára hívni a figyelmet. Senki nem tudta megállítani.
A Tűz elérte a folyót. Látta, ahogy az állatok hullámoktól nem félve ússzák át a medret és fáradtan tekintenek vissza rá a túlpartról. A Tűz lenézést vélt felfedezni szemeikben, ezért újból haragra gerjedt és neki lódult. Azt hitte, senki sincs, aki erejét legyőzné, hatalmát felülmúlná, de tévedett. Útját állta egy ismeretlen ellenfél. Elé állt és félelmet nem ismerve megálljt parancsolt neki.
A Tűz nevetett, gúnyolódott, hogy vajon kicsoda ő, aki így hetykén megszólítja, még grimaszolt is hozzá. Az ellenfél nem felelt. Hátrált pár lépést és a túloldalra mutatott. A Tűz követte az irányt és végignézett a rémült társaságon. Látta szemükben a lehetőséget, hogy az idegen majd megvédi őket. Látta a bizalmat, a hitet és a hálát. Pillantását visszavezette az útját állóra, aki bemutatkozott: ő volt a Víz.
A Víz nyugodtan kezdett el beszélni hozzá. Megkérdezte, hogy honnan jött, hová tart és mi bántja. A Tűz összezavarodott. Eddig senki sem kérdezett tőle semmit, csak utasítgatták és parancsoltak neki. A Tűz makacskodott és fenyegette a Vizet, hogy őt is elsöpri, ha nem engedi útjára, de a Víz nem engedett szavának.
Összecsapott a Tűz és a Víz. A Tűz törtetve próbált előrébb jutni, de a Víz mindig visszatartotta. Harcuk által sűrű pára szállt a magasba, a tejfölszínű köd beszőtte a túl partot. A Tűz harcolt, de egyre gyengébb lett és elkeseredett saját veszteségén. A Víz nem rótta fel neki tettét, közelebb lépett hozzá, megsimogatta arcát és táncba hívta őt. A Tűz bódult állapotában el is felejtkezett tettének okáról, életében először érezte úgy, hogy törődnek vele, nem tolják el maguktól. Csodálattal nézte a Víz táncát, puha hullámzását, átlátszó valóját és nem is vélt felfedezni semmilyen hátsó szándékot.
Térdre esett a Víz előtt, beismerte vereségét. A viharfelhők elúsztak az égbolt óceánján, a csillagok tisztán ragyogtak. A Víz tovább bódította táncával az izzó lelkűt. Lassú, sompolygó mozgásával teljesen elvarázsolta a Tüzet, aki útja szándékát a semmi dobta. Felhagyott tervével, engedett a csábításnak.
Fátyolfüst lepte el a volt csatateret, mi immár táncparketté változott. Füstszínű alakok keltek életre szenvedélyes táncot ejtve, mint sírból felkelt szellemek. Forogtak körbe és körbe, az erdő dalára táncoltak, a bódító köd mindent befedett és elfedett.
De a Víz tovább játszott, nem érte be ennyivel. Megérezve a nap első mosolysugarait, elindult, folytatta megkezdett útját. A Tűz megszeppent, nem értette, miért hagyja el újonnan szerzett kedvese. Feleszmélve követte a Vizet, futott utána, nem látott és nem hallott semmit, csak a Víz hívó szavát. Mögötte dühének szülöttje szépen elcsendesedett, nem sírt, nem ordított többet követelve, egyre erőtlenebbül kapaszkodott fűszálba, de csak egy szikrányipillantot élt csupán.
A Víz nevetve menekült, énekelve ugrált, köveket került ki, míg végül megmutatta teljes valóját. A Tűz lendülettől inogva dermedt meg a sziklán és tátott szájjal meredt az alatta húzódó hatalmas állóvízre, mely onnan fentről nagyobbnak látszott, mint maga az erdő. A Víz királysága mindennél nagyobb volt; jótett lélek volt ő, életet adó, bölcs és igazságos királynő. Tiszteletet érdemelt.
A Tűz ámulva szemlélte mindezt, elméjébe becsúszott a valóság. Őt becsapták, elkábították, manipulálták és ezért nagyon csalódott volt. Csüggedten szemlélte a vízesést, annak morajától saját magát sem érzékelte. Könnyű lett volna visszafordulni és befejezni útját, de tudta jól, hogy már gyenge. Megmutatta, amit tud, félték most már őt, mégis itt a búcsú ideje. A Víz még mindig énekelt, hívogatta őt, szerelméről biztosította, így a Tűz feladta önmagát. Tudta, hogy gyermekei soha sem győzhetnek, mert még a Víz állandó és örök, a Tűz múló. Erős, hatalmas és lángoló, de nem veheti fel a versenyt a Víz oltalmat adó igazsága ellen.
Döntött. Enged a mézédes hívó szónak, a gyönyörű hazugságnak. Utoljára a felkelő nap narancssárga horizontjába nézett, elmosolyodott és a Víz után vetette magát. A vízesés elnyelte, szétszaggatta és múlandóvá tette. Örökre a rabja maradt, de immár a Tűz nem bánta. Így győzte le a Víz a Tüzet és így lett fátyolfelhő szerelmük gyümölcse.
A nap már teljesen felkelt, átölelte a természetet oltalmad adó karjával. A vízesés gyökeréből madarak szálltak fel, égi magaslatokba röppentek, utaztak a szelek szárnyán. Szabadságot jelképezve köröztek az erdő felett és sajnálkozva nézték az est történéseinek maradványait. Az állatok bódultan és kimerülve vonszolták magukat, otthonukat gyászolva építették azt újra. Az ég madarai tovarepültek, élvezték a szél vadító illatát, követték hívó szavát. Vitték a hírt: a Tűz bár veszélyes, mégis legyőzhető. Repültek hegyek felett, mezőn át és emberlakta helyeken keresztül, széllel üzentek a világnak. A szellő puha lágysága a virágokat is megérintette, a mező sóhajtva nyújtózott egyet, a levelek megkönnyebbültek és az állatok neki kezdtek koncertjüknek. Égi és földi muzsika egybevegyült, a nap pedig boldogan, atyáskodóan mosolygott le a földre.