(Music challenge: Madonna - Masterpiece)
Hosszú, dús,
göndör szempilláival laposakat pislogott. Éjfekete, fényes haja laza loknikban
omlott vállára, puha ajka vérvörösen izzott. Szemhéján az arany festék úgy
csillogott, mint a Szahara homoktengere napfényfürdőzve. Arca piroslott,
elfedve valódi sápadtságát, fülében szirmait még ki nem bontó vízililiom,
szemében a tűz már rég nem lobogott, lángjait elfújta egy viharos szél,
hamvaiból még nem kapott életre a főnixmadár. Ruhája folyékony arany, alakjára
simuló, lelkét is kiszorító, tűsarkúja kényelmetlennek tűnő, de nagyon drága
darab.
Utolsó
simításokat végezték rajta, minden részletre kényesen ügyeltek, s végül
elragadtatva gyönyörködtek munkájukban. Ő csak elmosolyodott, szépen, szemérmesen,
szája sarkának íve felfelé görbült boldogság jeleit rajzolva arcára; de ez a
mosoly hamis, megtévesztő volt.
Kíséretével vonult
a zsúfolt folyosón, úgy vették körbe, mintha valami felbecsülhetetlen értékű
műtárgyat vinnének, hozzá se mertek nyúlni, attól félve, hogy ez a tünékeny álom
egy meggondolatlan mozdulattól szertefoszlik.
Állát
felszegte, büszke tartásával szinte a föld felett suhant, kecses léptei minden
egyes padlódarabot márványlappá változtatták. Királynő volt.
Az egyik műbőr
kanapén ültem, kényelmesen elhelyezkedve, keresztbe vetett lábakkal és lustán
támaszkodva, mikor megjelent. A többi ember kitért útjából, irigykedve néztek
utána, hibát kerestek benne és nem találva arról kezdtek ábrándozni, mi lenne,
ha ők lennének a helyében. Mi lenne, ha ők vonulnának védőőrizettel, ők
járnának drága ruhákban, az ők kívánságaikat lesnék és bármit megtehetnének. De
nincs ha.
A lány fiatal
volt, olyasvalaki, aki nem feltűnő szépségével emelkedett ki az emberek
hétköznapi soraiból, hanem egyéniségével, határozottságával, elhivatottságával.
És ez tetté oly’ gyönyörűvé, törékeny szépséggé az emberek szemében és adott a
kezébe hatalmat, gazdagságot és magányt.
A lány nem is
figyelt a körülötte forgó emberekre,
mosolya töretlen volt, egyenesen előre szegezte tekintetét, szinte dacból.
Néztem hamis tündöklését és az a gondolat futott végig bennem, hogy ő nem más,
mint egy csaló. Egy hamisítvány, egy gazember, egy szemfényvesztő. Úgy
gondoltam mindezeket, hogy közben ismertem. Valójában
ismertem, úgy, mint senki más ezen a világon.
Mint aki
megérezte magán valaki másnak a tekintetét, mint akit valami láthatatlan erő
irányít, észrevett, megállapodott rajtam tekintete és arcáról leolvadt a
szépen, műértő gonddal elegyengetett mosoly. Gondolkozott, hogy honnan lehetek
neki ismerős, majd küzdött, hogy ne jusson eszébe, ne villanjanak fel neki
fájdalmat okozó emlékek, melyek, mint a kés, úgy vágja ketté az ember lelkét.
Fájdalom voltam a számára, szenvedés és kín, mit én jelentettem neki, mert már
a jóra és szépre nem tudott emlékezni; elfedte a keserű bánat fátyla.
Rég volt,
nagyon rég, mikor utoljára találkoztunk.
Arcára kiült
zavarodottsága, lelkének nyugalma fodrozódni kezdett, mint mikor a tükörsima,
kifeszített vízfelület nyugalmát megzavarja az a körömnyi kavics, amit
beledobnak, mintegy szórakozásból.
De mint mindig,
most is ment tovább, szeme sarkából végig figyelve, meg nem szakítva a szemkontaktust,
addig, míg végül elhaladtak.
Utána
fordultam, hátha látom még, de már nem volt sehol. Pár pillanattal később felhangzott
az őrült sikítás, a magasztaló üdvrivalgás, a fülsiketítő zaj és a híres dallam.
Visszafordultam, körülöttem még mindig sokan voltak, sürögtek-forogtak, hisz
nem csak Ő az, aki ma fellép.
Előre dőltem,
térdemen támaszkodtam, összekulcsoltam a kezem és azon töprengtem, hogy
mennyire telik az idő. Az évek egybe folytak, eltűnt a határ jelen és múlt
között, a jövőt pedig nem lehet látni. Mégis tisztán emlékszem az élet
fontosabb megállóira, ezeket lehetetlen elfelejteni, akarva-akaratlanul is
eszébe jut az embernek, ott motoszkál agyunk leghátsó zugában és arra vár,
mikor törhet elő.
Talán most van
itt a pillanat.
Törékeny
alkatú, vékony kislány játszott a szőnyegen. Előtte építőkockák darabjai
hevertek szerteszét. Teljesen belefeledkezett munkájába, a koncentrálásban kidugta
nyelvét, szemével hunyorított. Két copfba fogott hajában lila selyem szalag
díszelgett, mely minden egyes mozdulatban meg-meglibbent.
Külső szem csak
azt látta, hogy várat épít, de valójában ő egy világot épített: egy hatalmas
lila kastélyt, melynek legmagasabb tornyából zászló lebegett, aranyszínű kapuját
katonák őrizték. A kastély udvarába gyémántkocsi gurult be, a vendég elé több
százan siettek, meghajolva köszöntötték, míg két udvaronc kisegítette
kocsijából. A hercegnőnek hatalmas koronája volt, földig érő palástja,
terebélyes égszínkék ruhája, csipkés kesztyűje és a legjegesebb szíveket is
megolvasztó mosolya. A hercegnő messzi földről érkezett a bálra, ahol majd
találkozni fog jövendőbelijével, aki a legszebb, legkedvesebb és legudvariasabb
férfi a világon. A hercegnő belépett a trónterembe, a királyfi elé sietett,
kezet csókolt neki, és elvesztek egymás tekintetében.
- Szerelem első
látásra? – kérdeztem tőle, miközben törökülésben elé ültem. Kezembe vettem egy
kockát, élein végig húztam ujjam. A kislány fel sem nézve játszott tovább.
- Miért ne? A
hercegnő gyönyörű, a herceg helyes, mindketten uralkodók. Szerintem nincs
akadálya.
- Nem gondolod,
hogy előbb meg kellene ismerniük egymást?
- Megfogják –
rázta a fejét, a két copf meghullámzott. – A bálon egész éjszaka csak egymással
táncolnak, beszélgetnek, nevetgélnek, pezsgőt isznak és szerelmesek lesznek.
- Ilyen
fiatalon nem kellene a pezsgőről ábrándoznod – nevettem fel.
- De ők
felnőttek. – Igazat kellett adnom neki, ők felnőttek.
- Hogy folytatódik
a mese?
- Ez nem mese –
most először nézett rám. Szemében sértődöttség jeleit véltem felfedezni. – Ez a
valóság. A hercegnő én vagyok, a kastély a házam és a herceg a férjem. Királynő
leszek.
- Aranyos.
Minden kislány királynő akar lenni. Mit csinálsz, ha a hercegnő báljára
megjelenik a világ többi hercegnője?
- Királynő csak
egy van, és az én leszek. Figyeld meg, hogy egy nap nekem is lesz saját
királyságom!
- Álmodozz szépen
tovább – simogattam meg az arcát mosolyogva. Igen, királynő lesz, de a koronát
nehéz megtartani.
A busz betegesen
pöfékelt a régi, poros úton. Minden egyes döccenésnél megrázkódott a jármű, az
utasoknak erősen kellett kapaszkodniuk egyensúlyuk megtartása végett. Fülledt,
forró nap volt, a busz levegőjében az izzadtságszag sós íze terjengett. Az
utasok türelmetlenek és fáradtak voltak, gorombán beszéltek a másikkal,
mindenki az árnyékos ülőhelyeket kereste.
Bágyadtan
üldögéltem a busz hátuljában, hallgattam az emberek hangos beszédét, a nyitott
ablakon belopózó szél zúgását, lihegve legyeztem magam, de ezzel csak a forró
levegőt kavartam fel; semmi haszna nem volt. Minden megállónál a busz kicsapódó
ajtaja felé néztem, szinte babonáztam szememmel a kinti levegőt – gyere be
hűvös, friss szellő, csak pár pillanatra maradj, ülj le ide szépen mellém, ne
siess!
A következő
megállónál felszállt egy csapat kisdiák. Megengedettnél magasabbra húzott
fekete szoknya és rövid ujjú fehér ing volt mindegyiken. A lányok viháncolva
jöttek fel a zsúfolt buszra, hely híján kapaszkodót kerestek. Magukhoz
szorították egyszerű barna táskájukat és dülöngélve csacsogtak tovább.
Tekintetem
rögtön megtalálta Őt. Utánozva a nagyokat merészen kigombolta ingjének felső
két gombját, haját copfba fogta, enyhén ki volt sminkelve, mely öregítette
gyermekarcát. Vidáman, teli szájjal nevetett a többiekkel, nem zavarta, hogy a
többi utas rosszallóan vizslatta őket.
Megállt a busz
és lány csapat lepattant róla. Az ablakból figyeltem, ahogy egymásba karolva,
szinte szökdécselve csevegnek tovább.
A tükör előtt
táncolt, teste hullámozva beszélt a zene ütemére, lábával kecsesen ugrott, karjával
szárnyalt. Úgy táncolt, mint egy tündér; apró virágfejeken szökdelt, egy őz
kecsességével mozgott, minden mozdulatát a patak friss csobogása mosta
tisztává. Szemében lobogott a tűz, teljesen átszellemült, nem a kopott falú
táncteremben volt, hanem egy teljesen más világban. Egy olyan világban, ahol a
beszédnek nem volt helye, mindent, amit el lehetett mondani, a test
továbbított. Érzelmek szivárványszínű tava kiöntött medrében, végig folyt egy
ismeretlen csatornán és elöntötte a világot.
A lány tanult:
tanult beszélni szavak nélkül, megismerni tett nélkül és engedni áldozat
nélkül.
Kimerülten
rogyott a padlóra, haja csapzottan omlott a vállára, frufruja szemébe lógott.
Ajkát résnyire szétnyitotta, pihegve vette a levegőt. Keze és lába remegett a
fáradtságtól, de akaratereje sokkal nagyobb volt, mint teste teherbírása, így
csak ökölbe szorította kezét, s újból lábra állt.
Megfogtam a
vállát, mielőtt neki kezdett volna a számtalanszor elgyakorolt mozdulathoz.
Meglepődve fordult felém, nem értette hogy lehetek itt. Két kezembe fogtam az
arcát, hüvelykujjammal lágyan simogattam orcáját, majd odavezettem a székhez,
szelíd erőszakkal leültettem és kezébe nyomtam a palack vizet.
- Ne gyötörd
magad. Pihenj is.
- De –
szaggatottan vette a levegőt, akadozva beszélt -, ha nem vagyok elég jó, nem
fognak beválogatni.
- Elég jó vagy.
- Nem igaz. A
többiek sokkal jobbak nálam, mégis hogy vegyem fel a versenyt velük, ha nem gyakorlok
eleget?
- Tehetséges
vagy, ez épp elég.
- A tehetség nem minden. Ne tarts fel, mennem
kell gyakorolni – állt fel és vállamnál fogva eltolt útjából. Keresztbe fontam
magam előtt a karom, úgy néztem, ahogy ismét meghullámzik a teste. Zene nélkül
próbálta elkapni az ütemet, de pár lépés után megbotlott és a padlóra zuhant.
Nyögdécselve húzta magát ülőhelyzetbe, térdét felhúzta és karjával átfonta
lábát. Fejét lehajtotta, haja teljesen eltakarta arcát.
Lassan oda
léptem mellé, megsimogattam fejét, úgy, mint gyerekkorában.
- Nemsokára
vége ennek. Csak egy kicsit bírd ki.
Dühöngve
kaparta a falat, tíz körömmel vájt a tapéta virágos mintájába, leszakítva annak
szirmait. Felszakadt a bőre, húsából karmazsin színű vérű kibuggyant, befestve kezének hófehérségét és a padlóra
csöppenve annak zöld rojtjait is. Artikulálatlanul üvöltött, értelmes szavak
nem hagyták el ajkát, nyála kicsorgott szája szegletéből. Ököllel verte a
falat, haját tépte, véres hajhagymái kezére tapadtak. Őrületében lesepert
mindent a polcról, toporzékolt és zokogott. Patakokban csurogtak arcán a
kristálytiszta gyöngyök, hogy állán vegyüljön nyálával és tovább folyjon nyakára
megnedvesítve pólója szélét.
Sikított, mint
akinek lelkét tépik ki, bár legszívesebben ő maga vetett volna véget
szenvedéseinek. Választ keresett, de csak miértet talált.
A tükör elé
lépett. Könnyfátyolán keresztül homályosan látta a világot, tükörképének
maszatos vonásait vélte felfedezni és úgy látta, hogy az alak kineveti,
kárörvendően kacag rajta, felemlegeti hibáit és felrója neki gyengeségeit.
Fülére tapasztotta kezeit, hogy ne hallja az ördögi hangokat, körbe – körbe forgott,
hátha így ki tudja űzni e démonokat a fejéből, de mindhiába – nem hagyták őt
békén.
Égre emelte
tekintetét, fohászkodva valami magasabb rendű hatalomhoz, hogy szabadítsa meg
őt kínjaitól, vessen véget szenvedéseinek. Harag tüzes lángja lobbant szeme
bogarában, dühösen fordult a tükör irányába és fújtatva neki rugaszkodott. Te
ostoba tükörkép, mit mutatsz a világnak? Hogy minden szép és jó? A valóságot
miért csak én látom? Miért nekem mutatod a romlott valót, a rothadt belsőből
kikelő kukacokat és a férgek miért csak az én lelkemből táplálkoznak?
A gondolatok
cikáztak a fejében, nem látott és nem hallott semmit, csak saját lihegését és
üvöltését. Mozdulatainak már nem ő parancsolt, kívülállóként érzékelte testét.
Öklét felemelte és kíméletlenül lesújtott. A tükör ezer darabra tört,
pókhálószerűen körbe futotta a keretet. A lány nem bírt leállni, egyik
mozdulatot követte a másik. A hegyes, átlátszó szilánkok beborították a szőnyeget,
ökle véresen ragyogott, egy nagy massza lett kézfeje.
Egyre lassultak
mozdulatai, ütésének ereje kikopott, fáradtan csúszott le a fal tövébe,
szilánktengeren nyugodott. Szívverése lassult, könnyei elapadtak, rohama lassan
véget ért. Nem hallotta a sátáni kacajokat, már nem akart kilépni teste
fogságából. A zaj elcsitult és felváltotta a néma csend. Füle zúgása, szívének
torkában dobogása, fáradt sóhaja betöltötte a szoba csendjét.
Elmúlt rohama.
Óvatos, puha
léptekkel araszoltam hozzá közelebb. Nem merem zavarni, hagytam, had tombolja
ki magát. Leguggoltam hozzá és óvatosan megérintettem. Kezem nyomán megdermedt,
minden izma megfeszült, menekülésre készen volt. Lassan, mint mikor egy félő
kisállatot nyugtatnak, átkaroltam és gyengéden simogatni kezdtem karját. Magamhoz
húztam, mellkasomra döntöttem fejét; még mindig feszült, merev volt. Apró,
óvatos érintéssekkel próbáltam nyugtatni, suttogva ígértem neki, hogy minden jó
lesz, nem fog tartani örökké ez az állapot. Ígértem neki mézédes szabadságot,
adtam neki erőt és hitet, így teste lassan ellazult, teljesen elbújt
ölelésemben. Úgy éreztem, testembe akar menekülni, simult, mintha bőröm alá
kívánkozott volna, egy lenni velem. Rejtettem. Ráhajoltam. Labdává gömbölyödve
bújtattam a világ elől... Minden és mindenki elől.
- Nagyon fáj...
- Elmúlik. -
Dülöngéltünk, mint egy élő bölcső. Előre-hátra. - Mindjárt elmúlik.
- Nagyon...
- Csss - adtam
csókot a feje búbjára. Nem is számoltam, mennyit. Végül ott hagytam ajkaimat
puha haján, s csak halkan suttogtam. - Csss...
Könnyei már
elfogytak, mégis zokogott. Nem volt képes abbahagyni a sírást. Vállai
rázkódtak, de már csak elfúló hörgés volt, mi torkából a felszínre tört.
Emlékekkel
telve hagyta el az épületet, szomorúsággal csordult szemei körbekémlelték környezetét.
Elhagyta az ismerős helyeket, elindult egy olyan úton, aminek se eleje, se vége
nem volt. Nem tudta, hol fog megállni, nem tudta mi fog következni. Szétnézett
és ismeretlennek találta az ismerőst.
Célja meg volt,
oka viszont régen elveszett, nem tudta miért és hogyan megy. De már nem
fordulhatott vissza, nem tehette meg. Az idő haladt és magával rántotta őt is.
Virágzó
napsütésben lépkedett a természet titkos völgyén, a madarak önfeledten csiripeltek,
nem tudván, hogy mi történik közben a világban. Sóvárogva nézte e égi csodákat,
bárcsak ő is velük lehetne és nem itt lenn, a poros, zúzott világban.
A virágok
illatozva ékeskedtek a zöld tengerben, friss, tavaszillat járt a levegőben,
magával hozva örömöt és reményt. Cifra szárnyú pillangó játszott körülötte,
pajkosan röppent a válla fölött és a lány vágyakozva, csodálattal telve nézett
utána. Öröm suhant át az arcán.
Ám az idő telt,
eszébe juttatva útja célját és aggodalom suhant fekete árnyként az arcán. Az
idő telt, minden megváltozott körülötte, s vele együtt ő is változott. A
tavaszi, vidám színeket leváltotta az ősz mélabús vászna. Megpróbálta a szépet,
az apró örömöt meglelni e időszakban; a halvány napsugárra oly’ áhítattal
nézett, ahogy egy édesanya tekint óvó pillantással védtelen gyermekére.
A rozsdavörös
levelek egyre jobban hulltak, játszi könnyedséggel lovagoltak a szellő hátán,
magukkal hozva fájó és mégis örömteli emlékeket.
Az idő öreg
fogaskerekei tovább forogtak, az őzbarna világ feledésbe merült, a színek
visszatértek és magukkal hozták az eső jótékony felejtését. A lány nem akarta
összes szép emlékét eldobni, megfosztani magát a múlt örömteli pillanataitól,
így fejére húzta csuklyáját, mely felfogta a zivatar hírnökeit. Léptei vizesen
kopogtak a kanyargó ösvényen, ruhája átnedvesedett.
Nem tekintett
se jobbra, se balra, egyenesen előre szegezte tekintetét, nem vette le szemét a
célról. Élvezte az eső frissítő illatát, megtisztító erejét, egy új időszak
kezdetét. Az eső lemosta ruhájára tapadt út porát, és így arcát felfelé emelve
élvezte a nedves cseppeket, melyek orcájára csüccsentek. Érezni akarta az élet
könnyeit.
Újból vidám
volt, könnyedség hatotta át a lelkét, gyermeki lelkesedés vette át az
irányítást felette, pocsolyába akart ugrani, esőben táncolni - a lágy és meleg
cseppek lemosták arcáról bánatát. A lelke könnyeddé vált, felszabadult az eddigi
terhek alól.
De az idő ismét
komorrá vált. Céljához egyre közelebb jutott, lassan szembe kell néznie azzal,
ami ott vár rá. Elszántan haladt előre, vállalni akarva sorsát. Merengve nézett
körül, állandót keresett a folyton változó világban.
A hó fehérre
színezte a tájat, elfedte a valóságot és ártatlanná varázsolta világot. A hópelyhek
csilingelő kacagással versenyeztek, ki fog hamarabb leérni a földre, és egy
eltévedt pehely a lány orrára esett. Megszeppenve nézték egymást, hasonlóságot
szerettek volna felfedezni a másikban, de pont a különbség volt az, ami
vonzotta őket.
A lány ujjára
invitálta át az eltévedt hópelyhet és szelíd mosolygással köszöntötte őt. Varázst
vélt felfedezni e aprócska jövevényben, és a csoda körülötte volt. Útjára
engedte a kis utazót.
A lány
teleszívta tüdejét a friss, égető téli levegővel. A ropogó hóban nyomot
hagyott minden egyes lépése, de a megállíthatatlan hóesés elfedte és semmivé
tette lépteinek nyomait.
Az idő forgott,
és a lány már nem félt. Bár nem tudta mi fog várni rá, de abban biztos volt,
hogy át fogja tudni vészelni: büszkén és tartással.
Semmi sem örök,
semmi sem múlandó. A télből tavasz lett, a tejfölös világból zamatos üde, a
fagyos szél simogató, a léptek hangja puha és susogó.
A lány lecsúsztatta
csuklyáját, köpenyét levetette és új emberként érkezett meg. És a cél kapujában
ott ált Ő, kiért mindennel és mindenkivel szembe ment. Az évek megváltoztatták
mindkettőjüket, közösen élték át a mennyet és poklot, de a sors nem tágít, és
ha valamit eltervezett, azt végig is viszi.
Erősebben tért
haza, s mégis, sebezhetőbb volt, mint valaha.
Ott állt Ő, a
szemébe nézett és elfeledte a jövőt.
Ez az élet
melódiája.
A tükörrel
szemben voltam. Az életnagyságú fekete keretű tükörben nem magamat láttam,
hanem Őt. Olyan volt, mintha csak mi léteznék, a szoba sötét és komor, csak a tükör
keretébe gyöngysorként díszített égők adtak némi fényt.
Még nem vett
észre. Türelmesen vártam.
Néztem ideges
kapkodásait, elhamarkodott mozdulatait, sietős lépteit. Majdnem magamra
hagyott, mikor valami eszébe jutott és a tükör elé állt egy gyors szemlére,
hogy minden a helyén van, nincs hiba a gépezetben.
Nagyon lassan
vett tudomást rólam, kínzóan lassan. Kíváncsian nézegetett, úgy, mintha a
lelkem mélyére tekintene, mintha valami ősi titkot akarna megfejteni.
Tettem egy apró
mozdulatot, szinte láthatatlant, de észrevette és szeme rám tapadt. Felemeltem
a karom és a tükör sima felületére tapasztottam tenyerem. Kétségekkel telve
követte példámat és ő is tenyeremhez illesztette sajátját.
Másik kezemmel
is az üveglapra támaszkodtam, megvártam, míg ő is így tesz. Bizonytalan volt és
nem okoltam ezért.
Testhelyzetet
cseréltem, tenyeremmel összemaszatoltam a tiszta üveglapot, a túloldalon
mozdulatra mozdulattal válaszoltak.
Egyre több és
hevesebb gesztus cserélt gazdát, nem volt szünet, pillanatnyi sóhaj, eggyé
váltunk. Én voltam ő és ő volt én.
Boldogan
mosolyogtam rá, és ő viszonozta, de hirtelen mégis eltávolodott tőlem. Utána
kaptam, átnyúlva a tükrön, élesen megmarkolva alkarját és magamhoz rántottam,
de ő minden erejével ellenkezett. Vissza akartam tartani egy végzetes hibától,
könyörögtem és érveltem neki, hogy miért ne tegye meg azt, amire ifjú szíve
vágyik, de nem hitt nekem.
Küzdöttünk
egymással, a saját oldalamra akartam őt húzni, de ő minden erejét bevetve
ellenkezett. Az erőlködéstől meggyűrődött arca, nyöszörgések hagyták el száját.
Végül kitépte magát karjaim közül és elszaladt; messze, a végzetébe.
Hitetlenkedve
néztem utána, karom még mindig a levegőben volt utána nyúlva, mintha még
elérhetném. De nem tudtam visszatartani.
A földön ültem.
Átkarolva a lábamat kuporogtam egymagam. Ő körülöttem mászkált, ugrált,
hempergett, vonaglott, szaladt. Egy percre sem állt meg, hiába kértem. Mindent
megtett, hogy szembe menjen velem. Harcolt a múltért és én nem támadtam vissza.
Ültem és
vártam. Ahogy kitombolta magát leült mögém, hátát hátamnak vetette, karjával a
földet ütötte. Még küzdött, de egyre gyengébb volt; elfáradt és végül belátta,
hogy felesleges minden próbálgatása.
Ráébredt, hogy
én nem ellene vagyok, nem akarom őt megfosztani semmitől. Belenyugodott az
elkerülhetetlenbe.
Ernyedten ült,
én támasztottam csupán és egy idő után eltűnt testének súlya, tollpihévé vált
és utat engedtem gondolataimnak.
Elmondtam neki,
hogy régóta várom őt, aki a homályba fénysugarat csempész. Aki itt tart, vagy
majd szabaddá tesz. Várom, hogy jöjjön, és hozzon újabb üdeséget. Hozzon színt.
Hozzon egy csücsköt az égből, és fűszál hegyét. Hozzon sugarat, ragyogót, és
cseresznyét. Illatosat. Meséljen szélnyelven, mondjon valótlant vagy valót.
Mutasson régit vagy olyat, mi lehet, hogy még jövő se lesz soha. Csak... adjon
valamit, ne hagyjon magamra.
Megköszöntem
neki a múltat, a hibákat és a tanulságokat. Megígértem neki, hogy vigyázni
fogok az életre, mert már eleget tanultam tőle.
Becsuktam a
szemem és vörös ködben úszó, párás csillagvarázsok táncoltak előttem.
- Hyuna!
Figyelsz te rám? – Rántott vissza a valóságba egy számonkérő hang.
Merengésemből hirtelen tértem vissza, nagyokat pislogva néztem az aurámba
hajoló személyre.
- Igen, ne
haragudj, csak elbambultam – szabadkoztam fejemet rázva. A fodrász rosszallóan
csettintett a nyelvével, majd újból neki kezdett a véget nem érő mesének.
Lelkifurdalás nélkül
fordultam a tükör felé és vesztem el önön tükörképemben, míg megszűnt
körülöttem minden hangforrás. Csak a gondolataim voltak, melyek a múltba
repítettek vissza.
Mikor
elérkezett az idő, felálltam a székből, megigazítottam ruhámat, hajamat
hátradobtam és nagy levegőt véve elmosolyodtam.
A vörös rúzs szépen kiemelte fehér fogsoromat és kék kontaktlencsémet,
tökéletesen illett fekete hajzuhatagomhoz és egészítette ki az aranyszínű
ruhakölteményt.
Utoljára a
tükörképemre pislogtam, majd követtem a producereket a hűvös folyosókon át a
színpad felé, ahol az emberek magukon kívül várják érkezésemet.
Magamon éreztem
a többiek utálkozó és irigykedő pillantásait, de rájuk se hederítettem,
megszoktam már ezeket a pillanatokat. Tovább lépkedtem a rivaldafény felé egy
lelkenincs mosollyal, én, Hyuna, a
királynő.
