Meglepetten és egy kicsit
bosszúsan néztem a mellettem álldogáló idolra, aki nyugodtan várakozott. - Máskor ne verd szét az automatát, hanem
tanuld meg használni – mondta rám se nézve, miközben kezébe fogta a kis műanyag
poharat és hátat fordított nekem. Pár pillanatig csak pislogás nélkül bámultam
utána, majd miután felébredtem a sokkból, utána eredtem.
- Hé! Mit képzelsz? Elmész a
kávémmal? – kiáltottam utána és elé szaladtam. Széttárt karokkal próbáltam
elállni az útját, mire megállt. Érdeklődve nézegetett, mire úgy éreztem magam,
minta az állatkertben lennék, de a rács túloldalán.
- Igen. Talán zavar?
- Te most szórakozol velem? – Válaszoltam
kérdésre kérdéssel és felhúztam az egyik szemöldököm. Csípőre tett kézzel
próbáltam olyan csúnyán és méltóságteljesen nézni, ahogy csak tudtam.
- Nem – rázta meg a fejét pár
perc gondolkozás után. Fújtattam egyet, majd egyszerűen kivettem a kezéből a
poharat.
- Akkor fizesd ki – öltöttem rá
nyelvet, majd belekortyoltam a barna folyadékba, de az olyan keserű volt, hogy
még a fogam is görcsbe rándult tőle. Fintoromat elnyomva adtam vissza a kezébe.
– Elfelejtettem cukrot kérni bele – Adtam választ a fel nem tett kérdésre, mire
gúnyosan elhúzta a száját.
- Most már nem kell?
- A tiéd lehet.
- Köszönöm nagylelkűségedet. –
bólintott tettetett elismeréssel. Megelégeltem a beszólásait, ráadásul semmi
kedvem nem volt vele találkozni, így nemes egyszerűséggel sarkon fordultam és
elindultam vissza a stúdióba. Alig mentem pár métert, mikor a szemem sarkából
megláttam, hogy Suho utánam jött és felvéve az én tempómat ballag mellettem.
Úgy tettem, mintha nem is vettem volna észre; továbbra is feltartott fejjel
mentem.
- Holnap is így fogsz duzzogni? –
törte meg a csendet, mire megtorpantam. Pókerarccal néztem fel rá. Az arca
semleges maradt, de a szeme szórakozottságtól csillogott.
- Miről beszélsz?
- Csak arról, hogyha holnap is
ilyen leszel, az megnehezíti mindenkinek a munkát. Hisz itt lesz majd a banda
összes tagja. Készen állsz, kislány? – Ez a feltételezés egyszerre
mosolyogtatott meg és tett bosszússá. Kinek képzeli ő magát? Komolyan
gyerekesnek nevezett?!
- Na, ide figyelj, Suho, vagy mi
is az igazi neved – böktem meg a mutatóujjammal a mellkasát. Meglepettség ült
az arckifejezésén, de a szeme elárulta, hogy élvezi a szekálásomat. – Nem hiába
tartok ott, ahol. Sokkal nagyobb és komolyabb feladatokkal is megbíztak már,
mint egy fanmeeting. Ha kételkedsz a tudásomban, kérdezz meg itt nyugodtan
bárkit. Bátran fogják állítani, hogy milyen jó, kiváló munkaerő vagyok.
Felelősséget, precizitást és végtelen türelmet igényel a munkám. Szóval mielőtt
elszállnál, kipukkasztom azt a nagy egódat, ami a föld felé emel. Nézz szét!
Itt mindenki azon fáradozik, hogy tökéletesnek állítson be titeket. Légy inkább
hálás, mintsem, hogy kötözködj! – Szavaim nyomatékosítására minden mondatommal
megböktem a mellkasát. A fiú türelmesen végighallgatta a monológomat és mikor
végeztem, megdörzsölte a fájó pontot, ahol az ujjam erőt fejtett ki rá.
Felhúzott orral fordultam meg, de eszembe jutott valami, így visszafordultam. –
És nem vagyok kislány! – A copfomat meghúzva trappoltam a folyosón. Teljesen
végig sértett. Hát nem tudja, hogy én itt kivagyok? Hogy merészel kételkedni a
teljesítményemben? Nem hiába kaptam én ezt a feladatot. Egy nagyot sóhajtva
támaszkodtam meg a korlátnál és lefelé nézve figyeltem, ahogy a beosztottak sietnek
a munkájukat végezve. Talán nem kellett volna így beszélnem vele. Még a végén
panaszt tesz rám. És akkor elveszik tőlem ezt a feladatot. De olyan allergiás
vagyok arra, ha az emberek a tudásomat becsmérlik! Így nem fog komolyan venni,
ha minden szúrkálódós megjegyzésére felkapom a vizet. Mondjuk, eddig sikerült
magamat beállítani egy hisztis kislánynak, akinek gond van a memóriájával. Ha
jól számolom, akkor ez volt a harmadik kínos találkozásunk. És még én legyek
finom, meg kedves! Pff, még mit nem!
Elmélkedésemből
az rángatott ki, hogy megláttam a szemem sarkából egy mellém álló személyt. Nem
fordítottam oda a fejem, hisz tudtam, hogy ki az. A korlátra támaszkodva
álltunk egy darabig, mikor megelégelte a „úgy teszünk, mintha nem enne itt
senki” jelenetet és felém nyújtott valamit. Lenéztem és barna műanyagpohárnak a
tartalmával néztem farkasszemet.
- Mi ez? – néztem rá bárgyú
szemekkel, mire felnevetett.
- Kávé – nyomta a kezembe a
poharat – Úgy gondolom, hogy megérdemled.
- Miután elvetted az enyémet? –
húztam gúnyos mosolyra a szám. Belekóstoltam a folyadékba és mikor az enyhén
kesernyés íz legördült a torkomon, jóleső melegség árasztott el. Suho
mosolyogva megrázta a fejét. – Ne haragudj. Tudom, hogy sokat dolgoztok és nem
kevés energiát fektettetek bele, hogy ott lehessetek, ahol vagytok. Csak tudod…
- Senkinek nem esik jól, ha
kritizálják, vagy lenézik. Tudom. – Bólogatott elkomolyodva.
- Szóval, ha már itt tartunk –
Köszörültem meg a torkom és elővarázsoltam egy bájos mosolyt – Adhatnál pár
tippet. Milyen elképzelésed és ötleted van?
- Az előbb mondtad, hogy
megbirkózol a feladattal. Sok sikert! – kacsintott rám, majd elrugaszkodott a
korláttól és az ellentétes irányba indult.
- Puszta kíváncsiság vezérel! Nem
lehet megkérdezni, ha már olyan nagy leader vagy? Jól van, nem kell a
véleményed, majd kitalálok valamit! – kiáltottam utána, de füle botját sem
mozdította – Aish! – Toporzékoltam a lábammal. Egy hangosat fújtatva
megfordultam és a kávémat szürcsölgetve elindultam.
Ebédidőmet
kihasználva mentem le a büfébe. Egészen idáig semmilyen ötlet nem jutott az
eszembe, pedig jó lenne, mert szorít az idő. Ma délután összeül a kupaktanács,
és megvitatjuk a dolgokat, de nem mehetek oda úgy, hogy nem tudok
kinyilvánítani saját véleményt. Kínos lenne a részemről.
Éppen csak
letettem a megrakott tálcát az asztalra és leültem, rögtön megjelent életem
megrontója. Kun Woo. Szemrebbenés nélkül néztem, ahogy elhelyezkedik és neki
áll enni.
- Neked muszáj itt lenned? Pont
mikor ebédelek? – kérdésemre felnézett és megrántotta a vállát. Az ég felé emeltem
a tekintetem, elmormoltam egy imát, hogy legyen türelmem ehhez az emberhez és
én is neki álltam enni. Pár perc csend után Kun Woo felnézett.
- Van már valami ötleted?
- Tudtam, ahogy akarsz valamit! –
ráztam felé az ujjam. Olyan nincs, hogy ez a hapsi hátsó szándék nélkül jöjjön
ide!
- Ja, ebédelni, miközben
összeegyeztetjük az ötleteinket. – Tátott szájjal meredt rám. Tollas a hátam?
Ilyen hülyének néz? Felkönyököltem az asztallapra és intettem, hogy jöjjön
közelebb. Előre hajolt és csillogó szemekkel várta, hogy elmondok neki titkokat.
- Szerinted el fogom mondani? Még
a végén lekopiznál és beállítanád az egészet úgy, mintha a te ötleted lett
volna – súgtam neki, majd visszadőltem és tovább ettem. Kun Woo ugyanott
maradt. Fáziskésés után megmozdult. Szikrákat szóró szemekkel figyelt, miközben
felemelkedett a székről.
- Jól van, legalább tudom, hogy
nincs ötleted – felkapta a tálcáját és elment. Fülig érő vigyorral néztem
utána, majd miután visszafordultam, ez a vigyor lehervad az arcomról. Igazából
úgy megijedtem, hogy majdnem kihánytam a szívemet is, mikor szembe találtam
magam Yumival.
- Miért nem hagytok enni?! –
Rejtettem arcomat a tenyerembe a kisebb szívinfarktus után.
- Ma délután lesz a konferencia.
- Tudom. Még ki kell találnom
valamit – mondtam a tenyerem mögül.
- Izgulok.
- Miért?
- Nem tudom, mit mondjak. – Ez volt
az a pillanat, mikor előmerészkedtem rejtekhelyemről és Yumira néztem.
Csüggedten lógatta a fejét, az asztal alatt pedig morzsolta az ujjait. Ritka
alkalomnak számított, ha Yumi ideges. Ő mindig magabiztos és semmitől sem fél.
Ezért is ő a szószólónk. A kis beszélőkéje mindig pörög, improvizálni nagyon tud,
és úgy meg tudja csavarni a dolgokat, hogy teljesen más lesz a téma, mint
eredetileg.
- Hé – fogtam meg a kezét, mire
rám nézett. – Mitől félsz? Több százszor csináltál már ilyet. Ha valami gáz
lesz, csak improvizálsz és megmondod, hogy vágják ki.
- Rendben – mosolygott rám.
Feszengve
ültem a tölgyfaillatú asztalnál és erőltetett mosollyal az arcomon pásztáztam a
befelé áramló embereket. Az idegességem oka pedig nem más, mint ez az alig
másfél órás megbeszélés, amire úgy jöttem el, hogy nem készültem semmit.
Komolyan, a záróvizsgáimra nagyobb nyugalommal mentem. Kínomban a számat
rágcsáltam és összeugrott a gyomrom, ahogy megláttam Mr.Hong-ot. Ő is észrevett
és egy barátságos mosollyal biccentett. Én is hasonlót produkáltam, de
valószínű, hogy vicsorításhoz hasonlított a produkcióm, mint fesztelenüdvözlés.
- Mindenki itt van? – állt fel a
helyéről Mr. Um. Gyors körülnézés után biccentett, majd folytatta. – Akkor kezdjünk
is hozzá.
Olyan
kicsire próbáltam meghúzni magam, ahogy csak tudtam. Minden erőmmel azon
voltam, hogy belepréselődjek a székbe és láthatatlanná váljak. Levegőt sem
mertem venni, nehogy hirtelen eszükbe jusson, hogy én is ott vagyok.
Gondolataim ezerrel pörögtek. Minden kiejtett szó bevésődött az agyamba és
próbáltak vele kezdeni valamit. Semmi. Egy használható ötlet, egy mondat, egy
szín, de még a saját nevem sem jutott eszembe. Időt akartam nyerni. Mindenki
bombázta a másikat az ötleteivel, szórták a megannyi lehetőséget, én meg ültem
ott, mint aki karót nyelt. Az átok fél óra után tört meg. Vagy inkább
kezdődött. Hirtelen fel sem fogtam, el sem jutott az eszemig, hogy hozzám
szóltak. De a mellettem ülő megszánt és könyökével meglökött épp annyira, hogy
felébredjek álomvilágomból.
Zavartan
körbenéztem és a rám szegeződő kíváncsi pillantásokból ítélve az én válaszomra
vártak. Egyre pirosodó fejjel néztem az asztal végébe, ahol főnököm ült.
- Elnézést – makogtam, de még én
sem ismertem fel saját hangomat. Krákogtam egyet, hogy visszanyerjem eredeti
hangszínem és kihúztam magam. Ezt még Yumitól tanultam. Ha azt mutatod, hogy
erős vagy és magabiztos, akkor a környezeted elhiszi. Hiába remeg a gyomrod és
érzed, hogy belül már atomjaidra hulltál az idegességtől; mutasd azt a
világnak, hogy céltudatos vagy és nem félsz semmitől. – Megismételné a kérdést?
- Mit szólsz az eddigi tervekhez?
Vagy van valami konkrét elképzelésed? Yeon Hee, egész végig hallgattál. – Oh,
hát nekem elég sok elképzelésem van arról, hogy menekülök ki ebből a teremből,
változtatok lakhelyet, férfivá operáltatom magam, hogy aztán senki ne találjon
meg.
- Igazából, öhm… - és ekkor
csapott fejbe az ötlet, mint valami bunkós bot. Olyan szinten fájt, hogy
beleszédültem. – Először is kéne egy reklám, ami felkészíti a fanokat az mv-re.
Amin elolvadnak, ami után sóvárognak, és hajukat tépdesve fogják kérdezni, hogy
lehet – e majd őket überelni. A válasz pedig az igen lesz. Ez lehetne tíz perces,
kis mozdulatot, állapotot bemutató videó. Egy édes kis arc. Egy cuki pofa.
Élénk színek. Szívet megmelengető mosoly. A kisfilm viszont lehetne ennek az
ellentéte. Dögös, férfias megjelenés, rossz fiús külső, sötét színek,
elhagyatott utca. Mit szóltok? – néztem körbe. Mindenki csendben ült,
bólogatott, majd zajongásba csapott át a kezdeti susmorgás. Fogalmam sincs,
hogy ez miért nem jutott előbb eszembe. Az egyik öltönyös fickó szót kért.
- Nekem tetszik. Tökéletes
variáció lenne.
- Nekem is elnyerte a
tetszésemet. Már látom magam előtt a ruhákat – bólogatott az egyik feltűzött
hajú nő. Se perc alatt olyan egyetértés született a teremben, amit a politikai
képviselők megirigyelhettek volna. Büszke mosollyal néztem főnökömre, ki tollát
ki-be kapcsolgatva nézett. Egy aprót bólintott, mire vigyorom még szélesebb
lett.
- Mit szól hozzá Mr. Hong? –
fordult hirtelen a menedzser felé. Minden szem rá szegeződött. Egy darabig
lehajtott fejjel fixírozta az asztallapot, rágta, emésztette és mérlegelte a
dolgokat. Végül felemelte a fejét és tekintetét körbe futatta a bent ülőkön.
Szeme megakadt rajtam.
- Nem csalódtam kisasszony.
Örülnék, ha ez az ötlet valósulna meg. Esetleg a fiúk közül segédkezzen valaki?
- Nem szükséges, megoldom egyedül
is. – Büszke arckifejezésemet semmi nem moshatta le. Semmi sem vehette el a
jókedvemet. Nagyon nehezen ment a további koncentrálás, hisz csak az járt a
fejemben, hogy nyertem magamnak egy hibátlan ajánló levelet. Másfél óra úgy
eltelt, mintha elfújták volna.
- Akkor hát, hölgyeim és uraim,
megegyeztünk. Holnap neki látunk. Jó munkát végeztek, köszönöm, hogy megjelentek!
– Állt fel Mr. Um és szélnek eresztette a kis csapatot. Összeszedtem a holmimat
és a bejárat felé ballagtam. Főnököm hirtelen mellettem termet és átkarolta a
vállamat, így vezetett ki a folyosóra.
- Büszke vagyok rád, Yeon Hee.
Mr. Hong oda van tőled. Ne okozz csalódást és próbálj meg minél kevesebb bajt
okozni.
- Igenis – szalutáltam, mire
kaptam tőle egy fejcsóválást és magamra hagyott. Huh, holnap kemény napom lesz.
A három fiúból már eggyel túlestem a kínos találkozáson. Hátra van még kettő. Akkor
a végtelenbe és tovább!
