Az élet hangja

(Ezt a kis szösszenetet egy music challenge-re írtam, aminek a témája Queen- I want to break free)

Ujjaim görcsösen ütik a billentyűket, nyakam begörcsölt a merev testtartástól, minden második másodpercben az órát lesem, szám kiszáradt, homlokomon izzadságcseppek jelentek meg. Mindjárt vége. Mindjárt vége és mehetek haza. Mindjárt vége, letelik a határidő, még pár mondat és mehetek haza.

Szemem össze-vissza cikázik a monitoron megjelenő sorok között, az izgalomtól elütött betűket gyorsan kell kijavítani, mielőtt elküldöm. Számat egyfolytában harapdálom, lassan már sebes is lesz. Még pár adatbevitel és mehet is a rendszerbe, de nagyon gyorsnak kell lennem. Mindjárt üt az óra. Tíz, kilenc… Nem leszek kész… Hét, hat… Csak pár kattintás… Három, kettő, egy.

Hatalmas sóhajtás kíséretében dőltem hátra a székben, kezemmel fáradt szemeimet dörzsöltem. Megropogtattam a nyakam és az üveg vízért nyúltam és hatalmas kortyokban ittam meg a tartalmát. Kimerülten ücsörögtem még pár percet a székben a számítógép előtt és próbáltam magam rávenni, hogy felálljak és haza menjek. Nagy nehezen összeszedtem minden energiámat és feltápászkodtam. Nyújtózkodtam egyet és kikapcsoltam a gépet. Sikerült. Igaz, hogy az utolsó pillanatban, de sikerült befejeznem. Összepakoltam és épp ki akartam lépni az ajtón, mikor a főnököm elkapott és a kezembe nyomott egy dossziétornyot. Kelletlenül ugyan, de elvettem és rábólintottam, hogy holnapra kész lesz. Milyen jó, hogy az ő munkáját is nekem kell elvégeznem…

Vacilláltam, hogy bent maradjak-e az irodában vagy inkább haza vigyem, de végül úgy döntöttem, hogy majd otthon megcsinálom, semmi kedvem abban a féreg lyukban maradni még órákig. Így felpakolva indultam útnak, körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy málhás szamár, főleg miután bevásároltam a közeli kisboltban, hogy ugyan ne haljak már éhen, mert az igen nagy luxus a számomra; a főnökömtől még azt sem lehetne, mert ebből a fizetésből koporsóra sem telik, ahhoz meg végképp nincs kedvem, hogy a vízben lebegve egyenek meg a halak. Amúgy sem pihenhetnék nyugodtan, mert a főnököm annyiszor emlegetne és szidna, amiért bejelentés nélkül meghaltam, hogy muszáj lenne feltámadnom befejezni a munkámat.

Szóval összefoglalva: egyik kezemben a bevásárolt holmi, másikban az aktatáskám, közben egyensúlyozom a rám tukmált dossziékat és próbálok kapaszkodni a buszon, hogy ne essek el, mert a sofőr ma bizony versenyautónak képzeli a buszt, önmagát meg Forma-1-es versenyzőnek, aki kihívásnak tekinti a zsúfolt útnak nevezett akadálypályát.

Megkönnyebbülés volt a szilárd talajon állni, mondjuk egy darabig még hullámzott lábam alatt a járda, de egyensúlyomnak köszönhetően nem estem el, csak részegnek néztek embertársaim.

Miután leküzdöttem a lépcsőnek nevezett kínzóeszközt és négyemeletnyi követ másztam meg lift híján, a következő akadállyal néztem szembe: az ajtóval. Addig szerencsétlenkedtem a kulcs előráncigálásával, hogy kiesett a kezemből a papírhegy fele, szétszóródva a társasház koszos kövén. Miután beestem az ajtón, lepakoltam és felszedtem az aktákat, sikerült elérnem, hogy végre, végre valahára leülhessek a kanapéra. Nem sokáig pihenhettem, mert még vacsorát kellett készítenem magamnak, hogy aztán neki állhassak a plusz munkának.

Éjfél után végeztem a papírokkal, és úgy ahogy voltam, ruhástul beleestem az ágyba és elaludtam. Még csak be sem takaróztam.

Reggel persze olyan gyűrötten ébredtem, mint a Sziklás-hegység domborzata, mindenem fájt és az életmentő, szinte már megszokottá vált egy liter kávé után turbó üzemmódba kapcsoltam és rekord sebességgel készültem el, hogy még egy felejthetetlenül unalmas napot tölthessek el az irodában, ahol nem csak nem becsülik a munkámat, hanem le is néznek, meg is aláznak és a túlórát sem fizetik.

A munkahelyemre ziláltan ékeztem, mint mindig, kaptam egy-két bátorító szót a főnökömtől, mint pl. „Ha még egyszer elkésik, kirúgom!” vagy „Remélem megcsinálta, amire kértem, mert kirúgom!” esetleg „Le fogom vonni a béréből az elrontott fénymásoló javításának az árát!”. Leültem a helyemre és újból kezdődött minden elölről.

De állj! Ki is vagyok én?

Egy senki, egy csóró, egy nincstelen, egy elcsigázott semmire sincs ideje valaki, akit a társadalom észre sem vesz.

Egy kis irodában dolgozok, mint adatkezelő, de minden mást is megcsinálok, amire éppen kérnek. Például kávét főzök a főnöknek, postára adom a dolgozók leveleit, egyéb ügyekben telefonálok, más munkáját csinálom és legtöbbször túlórázom, hogy a saját teendőimet is be tudjam fejezni.

Fizetés? Minimális, vagy éppen semmi, attól függ, hogy éppen mi romlott el és mit tudnak levonni a fizumból, teljesen mindegy, hogy az én hibám vagy sem. Vegyük csak a liftet. Egy hónapja taccsra ment és mindenkitől vontak le. Kérdem én, hogy mi közöm van a lifthez? Vagy mi közöm van, ahhoz, hogy a főnök fia szerencsejáték zsetonját felváltsam vagy, hogy üdvözlő kártyát írjak a drága jó nagymamának, aki hol meghal, hol pedig a születésnapját ünnepli.

Szabadnap? Ugyan! Én még hallottam, hogy létezik ilyen, de találkozni még nem sikerült vele. Azt mondják, hogy ritka, mint a fehér holló. Nem baj, nem adom fel és állandóan résen vagyok, hátha látok egyszer olyat.

Minden hónapban csúszom a lakbérrel, de spórolni azt nagyon tudok! Mivel szinte egész nap az irodában ücsörgök, nem használok túl sok gázt, vizet, fűtést vagy áramot.

Párkapcsolat? Nincs nekem arra időm, még a rokonokat is az újságban látom, ha meghaltak vagy születésnapjuk van. Ebből kiindulva hobbim sincs, mivel ha van egy cseppnyi szabadidőm, akkor alszok. Barátaim sincsenek, a munkatársakkal sem beszélek, mindenki pörög és nagyon elfoglalt.

Tehát ez vagyok én, Lee Jong Suk, 27 éves kis senki, aki semmire sem ér rá, nem tudja magát felküzdeni és változtatni sem tud. Sokszor gondolkodtam azon, hogy mi lenne, ha felmondanék? Amíg újból munkát találok hónapokba is telhet, és addig mit csinálok? A tartozásaim miatt lehet, hogy ki is lakoltatnak, felkopik az állam, kölcsön kérni is kitől? Az életben nem tudom visszaadni. Az lenne a leglogikusabb lépés, hogy átmegyek egy másik céghez, de nem nagyon van se energiám, se időm másik állás után nézni.

Ah, kéne egy kis szünet.

Vajon ha egy nap eltűnnék, észrevenné valaki? Talán ha egy nap nem jönnék be dolgozni, felhívnának, hogy hol vagyok? Ha nem veszem fel a telefont, értesítenék a rendőrséget? Szerintem nem. Még a szüleimet sem érdeklem, akkor biztos nem egy pénzsóvár vezető fog majd keresni és érdeklődni felőlem.

A napok ugyanúgy telnek, mindig ugyanaz történik, nincs semmilyen változás és én magam, egyedül kevés vagyok ahhoz, hogy változtassak. Nem is tudnék. Vagy nem merek? Nem is akarok? Ez nem igaz, akarok, csak nem tudom, hogy mit tehetnék. Hogy tehetném. Mikor tehetném.

Egyre jobban betelik a pohár, érzem, hogy túlfeszülnek az idegeim, vékony jégen táncolok és beleszédülök az alattam húzódó mélységbe. Beszippant és nincs kiút. Berepednek a sima lapok, összegyűrődnek a vonások és én egyre jobban elveszettnek érzem magam. Nem látom, hogy lenne értelme bárminek is, amit csinálok hasztalan, még csak nem is szeretem a munkámat.

Néha csak szeretnék elmenekülni, behúzódni egy sarokba, összekuporogni és nem csinálni semmit. Nem hallani semmit. Egy kis kikapcsolódás, egy kis változás. Arra vágyom, hogy a főnököm ne legyen egy tapló, a munkámat megbecsüljék, rendes fizetést kapjak, legyen saját házam, családom, szabadidőmben pedig olvasni és festeni akarok. Azt akarom, hogy ne legyek időhöz kötve, ne legyen minden percem beosztva, ne nézzenek át rajtam és ne legyek egyedül.

Vajon van merszem azt mondani, hogy „nem”? Van elég bátorságom azt mondani, hogy „elég”? Képes vagyok nem törődni a következményekkel?

Összefolytak a napok, de arra az estére tisztán emlékszem. Hazafelé tartottam a munkából, kivételesen nem sóztak rám semmilyen plusz melót, de nagyon elgyötört voltam és a saját nyomorúságomon gondolkoztam. Egy pillanatra megálltam és a sötétbe burkolózó várost figyeltem, hallgattam a kocsik zúgását, az emberek beszélgetését, a reklámok hangját és az előttem száguldó kocsik fénye egybefolyt egy végtelen arany folyóvá. Nem is tudom, hogy mi járt a fejemben, de leléptem a járdáról. Nem érdekelt semmi és senki. Bizonyítani akartam magamnak. Hogy mégis mit? Nem tudom. Csak azt éreztem, hogy nekem most mennem kell. És én mentem. A hangok megszűntek körülöttem, semmit és senkit nem láttam, úgy éreztem magam, mint akit hipnotizáltak.

Egy erős szorítást éreztem a karomon, ami visszarántott. Vissza a valóságba és vissza a járdára. A fülemhez újból eljutottak a hangok, az autók dudálása, a sofőrök szidása, az emberek zsibongása, az élet hangja.

Oldalra néztem, hogy mégis ki volt az az eszement hülye, aki nem hagyta, hogy az autók elé menjek, aki észrevette, hogy mire készülök és időben reagált. Ki volt az, aki visszatartott?

- Elment az eszed? – kérdezte az idegen, hangjában keveredett a harag, ijedség, aggódás és furcsa mód a szeretet is. Belenéztem a szemébe és tudtam, hogy Ő lesz az, aki változást hoz az életembe.