3. fejezet

Egy halk sikítás hagyta el a számat, ahogy a cipőm talpa megcsúszott a lépcsőn és én előre dőltem. Már csak az rémlik, hogy a lépcsőnél befordul pár fiatal fiú, kiknek az arcán eléggé érzékelhető a meglepettség, viszont az egyik egyre közelebb lett. Kinyújtottam a karomat, hogy valami kapaszkodót keressek, de hiába borultam szinte a nyakába, és ő hiába fogta volna meg a derekam; a lendületem elvitt minket, és ráestünk a padlóra. Tágra nyílt szemekkel figyeltem az arcomtól alig pár centire lévő fiú arcát, aki fájdalmasan összehúzta a szemét, mikor a feje is koppant. Mikor kinyitotta, kérdő tekintettel nézett egyenesen a szemembe. Gyönyörű volt az az igéző tekintet, és egész helyesnek mondanám.

- Jól vagytok? – Kérdezi egy mély hang, mire felocsúdok a bambulásból. Térdelőtámaszba tornázom magam, mire az egyik fiú gyengéden megfogja a karom és felhúz, míg a másik a padlón fekvőnek segít a felállásban. Mikor két lábon állok, gyorsan leporolom magam és meghajolok a felborított srác előtt.

- Kérlek, ne haragudj!

- Semmi baj – motyogja fájdalmasan, miközben a karját dörzsöli. Felegyenesedek és ránézek. Most olyan ismerős.

- Jól vagy? – kérdezi a mellette álló. Ő egy kicsivel alacsonyabb, mint az, akire ráestem. Bólintok egy aprót és elmosolyodok.

- Remélem te is – nézek fel a nálam egy fejjel magasabb srácra, aki még mindig a karját dörzsöli. Most szinte meglepetten nézz rám, majd elmosolyodik. De valahogy ez olyan műmosoly. Beállt közénk az a tipikus kínos csend, mindenki a másikat nézte. Épp arra készültem, hogy sűrű meghajlások és bocsánatkérések közepette elhagyom a megszégyenülésem helyszínét, mikor a –hármójuk közül – a legalacsonyabb srác megszólalt kedves, szinte érdeklődő hangnemben.

- Kérsz autógrammot? – Erre a kérdésre tányér nagyságúvá váltak a szemeim. Én? Autógrammot? Minek nézel te engem? És ki a franc vagy?

- Tessék? – Kérdezem nyugodtságot színlelve, hátha csak rosszul hallottam. Az engem felsegített fiú oda lép a másik kettőhöz.

- Bár sietünk, a rajongókhoz mindig van időnk – húzza szelíd mosolyra a száját.

- Rajongó? Úgy nézek ki, mint egy rajongó? – Kérdezem egy kicsit hisztisebb hangnemben, mire a velem szemben állók, úgy ahogy voltak, lefagytak. – Megbotlottam, valószínűleg meghúztam egy kicsit a bokám, és pont kapóra jöttetek, hogy felfogjátok az esést, de ennél többről nincs szó. Most pedig elmegyek. – Rántok egyet a vállamon, hogy a táska ne essen le, és feltartott fejjel a kijárat felé veszem az irányt. – Még hogy rajongó… - motyogom még magamnak. Vissza se merek nézni, biztos vagyok benne, hogy még mindig ugyanúgy állnak, ahogy faképnél hagytam őket. Ahogy kinyitom az ajtót, megcsap a kellemes, nyári levegő. Gyors léptekkel haladok a parkolóhoz, hogy az autónál várjam meg Yumit. A kisebb fuvallat belekap a hajamba, kissé összekuszálva azt, játszik a fürtjeimmel, miközben a testemet jól eső borzongás futja át, ahogy a lehűlt levegő simogatja bőrömet. Feltekintek az égre, amit beborítanak a csillagok és elgondolkozok azon, hogy mégis kik voltak azok a fiúk. Olyan ismerősnek tűntek, de hol láthattam már őket?

- Hát te min merengsz? – hallok egy ismerős hangot a hátam mögött, és mikor megfordulok, Yumival találom szembe magam.

- Semmin. Te is hallod ezt? – mutatok az égre, mire barátnőm egy lemondó sóhajt hallat.

- Igen. Azt hinné az ember, hogy a fellépés alatt elmegy a hangjuk, de ők mindig rácáfolnak.

- Már azt hittem a fülem cseng. – Bár a dolgozóknak külön parkoló van felállítva, messze a főbejárattól, pontosabban a hátsó kijáratnál van elhelyezve, mégis idehallatszik a fanok őrült sikongatása. Nem értem, hogy bírják. Még ki sem jöttek a srácok, de már visítanak, mint a malac. Nem értem ebben mi a logika: ha meglátnak egy idolt, a józan észt félre téve mennek oda szegényhez, és az arcába üvöltenek. Biztos élmény lehet valakinek úgy dedikálni, hogy minden egyéb mozdulatodra az arcodba sikítanak, vagy ha véletlenül ránézel az illetőre, akkor az már ájultan esik össze.

Mikor hallom a zár kattanását, oda bicegek a kocsi másik oldalához és behuppanok az anyósülésre. A fene, csak megrándult a bokám. Mikor haza érek az lesz az első dolgom, hogy borogatást teszek rá, nehogy bedagadjon.

- Mi baj? – kérdezi Yumi felém fordulva.

- Mi lenne? – kérdezek vissza, miközben becsatolom a biztonsági övet.

- A lábad. Miért sántítasz?

- Csak hoztam a formám. Éppen, hogy elmentél, lezakóztam a lépcsőn.

- Micsoda?! Két percre hagylak magadra és te már összetöröd magad? – néz rám villámló tekintettel, mire csak megrázom a fejem.

- Ráestem egy fiúra. Szegény akkora sokkot kaphatott, de utána meg azt kérdezték, ké…

- Hát miért nem ezzel kezdted? Egy fiúra, igen? Legalább helyes volt? – Még be se fejezem a mondatomat, Yumi már a szavamba vág, és bizalmasan közelebb hajol hozzám, mintha csak valami titkot mondana. Elképedve nézek rá és azon gondolkozok, hogy mégis mikor fogja kinőni ezt a hangulatingadozást. Én is közelebb hajolok hozzá, mire barátnőmnek felcsillan a szeme abban bízva, hogy most valami óriási dolgot fok elmesélni neki.

- Nem azzal voltam elfoglalva, hogy megbámuljam, hanem azzal, hogy felnyaljam magam a padlóról. – Erre a mondatomra Yumi rögtön elkomorodik. Visszadől a helyére és beindítja a motort, miközben én is megtámasztom a hátam. Azonban mielőtt indulnánk, Yumi még egyszer rám néz.

- Te akkora egy idióta vagy – közli halál nyugodtan, és végre elindulunk.

Álmosan tapogatózok az éjjeli szekrényemen, és mikor megtalálom felébredésemnek az okát, a kezembe veszem, és a fülemhez emelem.

- Igen? – szólok bele a készülékbe kómásan, viszont az tovább csörög. Homlokráncolva emelem el a fülemtől a telefonomat, miközben az még mindig csörög. Mikor eljut a tudatomig, hogy csak az ébresztőm szól, és nem hívnak, álmosan kapcsolom ki az idegesítő pittyegést. Mint akit félholtra vertek, úgy kászálódtam ki az ágyból. Az álmosságtól összeragadt szemekkel botorkálok az ablakhoz és félelmet nem ismerve húzom el a függönyt. Mielőtt a Nap vakító sugarai kiégethették volna a retinámat, gyorsan hátraarcot vágtam és a fürdőszobába trappoltam. A zuhanykabinba lépve megnyitottam a hideg vizet, hogy majd az biztos felébreszt. Hát igen, jól gondoltam, tényleg felébresztett. Ahogy a jéghideg folyadék a bőrömhöz ért, úgy ugrottam ki a zuhanyzóból egy sikítás kíséretében. Óvatosan benyúltam és lejjebb csavartam a nyomást és hozzá engedtem a meleget is. Áh, máris sokkal jobb ez a kis langyosság! Miután sikeresen fedezékbe vonult az álmosságom, valamivel üdébben mostam fogat és sminkeltem. Törölközőbe csavarva suhantam vissza a szobába, ahol gondterhelten ácsorogtam egy darabig, azon gondolkozva, hogy mit vegyek fel. Végül arra jutottam, hogy felkapok magamra egy fekete csőnadrágot és egy fehér rövid ujjú inget. Az ügynökségnél nincs meghatározott egyenruha, viszont mégsem mehetek melegítőbe… Miután magamra ráncigáltam a ruhadarabokat, gyorsan megágyaztam. Ezután utam újból a fürdőszobába vezetett, és miközben azon agyaltam, hogy milyen frizurát kreáljak magamnak, nem vettem észre, hogy milyen veszély fenyeget is valójában.

- Az Istenit! – kiáltottam el magam, miközben az ajtófélfába kapaszkodtam. A lábam megcsúszott a vizes padlón és majdnem hanyatt vágtam magam. – Miért ne kezdődhetne jobban a reggel? – Sóhajtottam és óvatosan betotyogtam a fürdőbe. Elővarázsoltam a felmosórongyot és feltöröltem vele a fürdőszobát. Végül a tükör elé álltam és végig a tükörképemet nézve fésültem át a hajam. Úgy döntöttem, hogy oldalra vezetve befonom és egy csattal feldobom az egészet. Mikor megvoltam, a már tegnap kikészített holmimat magamhoz vettem, az asztalról felkaptam egy müzli szeletet és már rohantam is a bejárati ajtóhoz. Mikor kiértem az utcára egy kicsit megborzongtam a reggeli hűvös miatt, de nem akartam visszamenni kardigánért, hisz hamar felmelegszik az idő. Szépen, ráérősen kezdtem sétálni, és míg az oda felé vezető utat megtettem, a nemrég küldött demót hallgattam. Egy fiatal csajszi énekli a dalt, erős hangja van, ahhoz képes, hogy nagyon kislányos az arca. Állítólag ő maga írta, ez érződött is egy kicsit, de majd a profik kicsit rásegítenek. Többször is újra hallgattam a hangfelvételt, és azon gondolkoztam, hogy mi lehetne a címe. A dal a szakítást megelőző időszakról szól, vagyis azt mesélné el, hogy a boldog időszakot, hogy váltja fel fokozatosan a nemtörődömség, a gond és a bánat. Hm, lelki szemeim előtt már látom, ahogy egy idős nő vissza emlékezik első szerelmének a történetére. Mező, virágkoszorút viselő lány, egyszerű világoskék háttér. Míg fejben lejegyzeteltem az ötleteimet és egy másik címen gondolkoztam, mert amit az énekesnő adott neki valahogy nem nyerte el a tetszésemet, megérkeztem a kiadóhoz. A legközelebbi kukához lépve kidobtam az úton elfogyasztott reggelimet és beléptem a céghez. Előző hibámból tanulva a nyakamba akasztottam a céges belépőkártyámat, ami igazolja, hogy itt dolgozom és a stúdió felé vettem az irányt. Hiába van korán, itt sosem áll meg az élet, ugyanúgy pörög itt minden, mint kint. Már ide-oda sietnek a dolgozók, a headset a fülükbe, kávé a kezükbe, miközben egymással egyeztetik a dolgokat. Akikkel összetalálkoztam, azokkal köszöntünk egymásnak, voltak, akik gratuláltak és azt hangoztatták, hogy örülnek, hogy újra látnak. A végére olyan büszkén lépdeltem, hogy egy beképzelt király is megirigyelhette volna.

- Jó reggelt Kim kisasszony! – hallottam meg magam mellől egy gúnyos hangot. Oda se kellett néznem, hogy tudjam kicsoda az illető. A világ legundokabb, legbunkóbb és legkritizálóbb embere.

- Eddig az volt… - forgatom meg a szemeim és lefordulok egy folyosóra.

- Miért van az, hogy az ember kedves akar lenni, és te mindig ilyen undok vagy? – tetteti a sértődöttet. Na persze! Ő és a kedvesség!

- Miért van az, hogy ha valami jól kezdődik, akkor te rögtön jössz és taccsra vágod az ember jókedvét? – vágtam rá kapásból, miközben visszaköszöntem pár dolgozónak.

- Kicsit nőtt az egód, nem gondolod? – a hangsúlyából kihallatszott, hogy mennyire élvezi a szekálásomat. Amióta az ügynökséghez kerültem ő azóta piszkál. Emiatt én sem bírom, viszont halovány lila gőzöm sincs, hogy miért űz hobbit abból, hogy alázzon. Amint lehetősége van, ő mindig beszólogat, és állandóan el akarja venni tőlem a feladataimat. Érdekes, hogy csak velem van így, na meg az rangsorba alatta állókkal, a főnökeivel mindig jó pofizik, szinte dorombol. Utálom ezt a pasit!

- Neked meg a bőr a képeden – állok meg a stúdió ajtaja előtt és fáradtan nézek rá – Mit akarsz Hong Kun Woo?

- Csak én is gratulálni szerettem volna neked – fonja össze a kezét a mellkasa előtt. Igazából elég jóképű férfi, és csak két-három évvel idősebb tőlem. Világosbarna haját mindig hátrasimítja, mert állítólag így öregebbnek nézz ki, fekete szeme pedig minden fényt elnyel, viszont semmit nem bocsájt ki magából. Arcvonásai mindig kemények, testtartása pedig ugrásra kész. Életemben eddig csak akkor láttam igazán, szívből jövően nevetni, mikor részeg volt az egyik céges bulin. Pályám elején még jó pofizott velem, és akkor még nem tudtam megkülönbeztetni a nyalizással járó álmosolyt az igazitól; de ahogy egyre több felkérést és dicséretet kaptam, úgy lett egyre undokabb és lekezelőbb. Egy idő után kiismertem és rájöttem, hogy irigy azokra, akik többre vitték/viszik, mint ő maga.

- Oh, hát akkor köszönöm, viszont nem kellett volna ezzel fáradnod – vigyorgok rá ártatlan arccal.

- Félreértettél. Nem a gála miatt, hanem a tegnap történtek miatt – húzta fel a szemöldökét – Mindenki arról beszél, hogy semmit sem lehet tőled kérni. Igazán szívességet tennél nekünk, ha végre nem csak nyűg lennél, hanem mondjuk hasznodat is vennénk. Hiba volt Mr. Um-tól, hogy te kaptad az Exo-t.

-Ennyi? – néztem rá unott arccal. – Most nem vagy formában, tőled jobb leoltást vártam.  

- Legközelebb eleget teszek a kérésednek – Nézz rám szúrósan, majd megfordul és az éppen arra tévedt újoncokkal kezd ordibálni. Csak megrázom a fejem és benyitok a stúdióba.

- Jó reggelt! – mosolygok kedvesen a bent lévőkre, akik rögtön felfigyeltek az érkezésemre és szintén köszöntek. – Hoztam egy friss és ropogós demót.

- Ezt szó szerint kell érteni? – Les hátra az egyik dalszövegíró. Ledobtam a táskám az egyik székbe és a kezemben tartott dossziékat lecsaptam az asztalra. Legtöbbször a stúdióban vagyok, szinte ez az irodám. De nem bánom, hisz nagyon jó a társaság. Most is öten vannak bent rajtam kívül, és tudom, hogy a nap folyamán leszünk többen is. Oda megyek az egyik épp szabad munkatársamhoz és elé teszem a beküldött demó CD-t.

- Már gondolkoztam az MV-n és van pár ötletem. Majd ha meghallgatjátok, neki ülünk – míg magyarázok, a férfi betette a CD-t és a fülére helyezte a fülhallgatót. Türelmesen vártam, hogy végig hallgassa, miközben ő bólogatott. Mikor végére ért levette a fülest.

- Van benne fantázia – közli, majd feláll és a szoba másik felében elhelyezett irattartó szekrényhez lép, hogy eltegye a lemezt. A többiekkel való pár perc beszélgetés után az ajtón a kis félénk asszisztensem jött be és kérte, hogy menjek a Mr. Um irodájába, mert be kell mutatkoznunk az Exo képviselőinek.

- Hogy van? – kezdett el beszélgetni SuBin, a legújabb prédám. Eddig öt segítőt fogyasztottam el. Nem én mondtam fel nekik, nekem semmi bajom nem volt velük, a legtöbbjük mind kedves és aranyos volt, csak hát… Egy idő után a főnök irodájában könyörögtek azért, hogy helyezzék át őket. Hálátlan népség. Nincs olyan nehéz természetem, mint ahogy ők beállítják. Jó, néha megfenyegettem őket, hogy megfosztom az állásaiktól, de sosem gondoltam komolyan! Van, hogy néha bepörgök, de az a stressz és a nyomás miatt szokott lenni. A leghosszabb ideig egy fiatal fiú bírta, akit miután leoltottam, hogy legyen férfi és szedje össze magát, ha kérek tőle valamit. Hm, hát megmutatta és igazán hálás voltam neki, bár sokszor nem értettem miért húzta úgy össze magát, ha közvetlenül elé álltam. Ő jobb állás ajánlatot kapott, azért ment el tőlem, egy másikat előléptették, az utolsó kettő pedig felmondott. A legutóbbi titkárnőm kórházba kényszerült, így került mellém SuBin, akit igazán megkedveltem, így magam mellett akarom tartani a jövőben. Kis félénk lány attól függetlenül, hogy idősebb tőlem.

- Még pihentem volna otthon – nevetek fel, mire megereszt a mellettem, mégis egy kissé lemaradva sétáló SuBin egy halovány mosolyt. – És te?

- Összetalálkoztam Mr. Hong-al – húzza félre a száját, mire elmosolyodok.

- Én is. Hallottam, hogy megijedtél tegnap.

- Mitől? Én ugyan nem! – kapja fel azonnal a fejét, mire csak mosolyogva megrázom a fejem és megállok az iroda előtt.

- Nem is kell. Maximum engem rúgnak ki, te kapsz másik idegbajos személyt. Szerintem Kun Woo megfelelő választás lesz.

- Akkor inkább Ön! – rémült meg egy pillanat alatt. Miután kinevettem magam, beléptem az irodába.

- Meg is érkezet – állt fel az asztaltól Mr. Um és elém sietett. Vidám képet vágva mentem közelebb az íróasztalnál álldogáló két férfihoz. – Uraim, bemutatom cégünk feltörekvő producerét, Kim Yeon Hee-t. Yeon Hee, ő itt az Exo menedzsere Mr. Hong és a csapat vezetője Kim Joon Myun, azaz Suho – mutatott be minket Mr. Um. Meghajoltunk egymás előtt és mikor a menedzser mellett álldogáló fiúra néztem, megszédültem egy pillanatra. Ezt nem hiszem el, mindjárt lemegyek hídba! Ilyen nincs! A fiú ugyanolyan kiguvadt szemekkel meredt rám, mint ahogy én rá.

2. fejezet

Fellélegezve sétálok vissza a folyosón. Mikor kilépek az üvegajtón, rögtön Yumi alakját pillantom meg a fal mellett ácsorogva. Érkezésemre felkapja a fejét és felém fordul.

- Hogy ment?

- Egész jól – húzom félmosolyra a szám, és közben jobb kezemmel megsimogatom a tarkóm, pont ott, ahol csattant a dosszié. Fájdalmas szisszenésemet barátnőm egy rövid kacajjal véleményezi.

- Te csak ne nevess! – Mutatok rá felháborodva, mire csak mosolyogva orrom alá dugja a belépőkártyámat. Kikapom a kezéből és a nyakamba akasztom ezt a bűn ronda kék szalagos kártyát. A fejem az igazolványképen teljesen olyan, mintha pont most szabadultam volna az elmegyógyintézetből, de hát ez van.

- Kérsz egy kávét? – nem is várja meg, míg válaszolok, Yumi hátrafordul és elindul.

- Te fizetsz? – futok mellé gonosz vigyorral. A világosbarna, félfufrus barátnőm figyelmeztető tekintettel pillant rám.

- Nem. Te fogsz.

- Hé! Nem az öregebbnek kell meghívnia a fiatalabbat?

- Kivéve, ha a fiatalabb elkésik, és majdnem tönkre teszi az egész szervezést. – pöcköl homlokon. – Te fizetsz.

- Jól van, na! Legyen neked gyereknap. – veszem elő egy fintor kíséretével a pénztárcámat. Mindig a kisebbet bántják….

- Szóval Exo – motyogom magam elé, miközben az ablakon bámulok ki. Az ügynökség büféjében ülünk, az ablak melletti asztalnál. Süt a nap, majd kivakítja a szememet, miközben emberek jönnek-mennek.

- Ja. De az MV felvétele előtt lesz egy kisebb koncertjük. – Elszakítom a tekintetem a város nyüzsgésétől és Yumit kezdem szuggerálni. Belekortyolt a csészéjébe és ő is rám nézett. Hihetetlen, hogy milyen lassan tudja inni. Én két perc alatt eltüntetem a tartalmát, míg ő órákig nyammog rajta.

- Már megtörténtek az előkészületek, ugye? Akkor nekem csak hátra kell dőlnöm és élvezni a zenét.

- Nem is ismersz tőlük egy számot sem.

- Mi az, hogy nem? Igenis, ismerek néhányat!

- Például? – Fonja össze maga előtt a karját Yumi és hátra dől a széken.

- Például ott van az a… az a… - gyerünk agy! Milyen számot ismersz tőlük? – Az a farkasos! – Csapok az asztalra, aminek a következtében felborul a cukortartó és a tartalma szétszóródik az asztallapon. Yumi lekicsinylően néz rám, miközben én gyorsan lesöpröm a cukrot.

- Ez elég gyenge volt – mondja, miközben távolabb helyezi tőlem a cukros edényt.

- Biztos hallottam már tőlük valamit, csak a címét nem tudom. – Nincs időm zenét hallgatni. Munkámból kifolyólag sok számot ismerek, de nem jegyzem meg a címüket.

- Unalomig ismételt dalszövegek, melyeket a rádió rongyosra hallgattatja az emberekkel. Már könyökömön jönnek ki a dallamok – mutat a könyökére barátnőm. Egy darabig csak értetlenül nézem, majd hangosan elröhögöm magam.

- Igen, így van – válaszolom fuldokolva.

- Ne merj kiröhögni! – nézz rám Yumi sértetten, mire abba hagyom a nevetést és komolyan a szemébe nézek. Pár másodperc múlva egyszerre tör ki belőlünk a hahota.

- Örülök, hogy ilyen jó kedvükben vannak, hölgyek. – fagyasztja meg a levegőt egy komoly hang, mire mindketten felpattanunk az asztaltól.

-Hogy ment, uram? – kérdezi meg rögtön Yumi egy álmosolyt erőltetve magára.

- Yeon Hee – nézz rám Mr. Um teljesen figyelmen kívül hagyva a hozzá intézett szavakat. Um Ki Joon a főnököm, aki még most is a szürke öltönyében mutatkozik.

- Igen? – kérdezem.

- Te velem jössz. Te pedig, - mutat Yumi felé – tedd a dolgod. Holnap elkezdjük a munkát.

- Akkor megnyertük? – csillan fel a szeme kollégámnak.

- Igen. – Mosolyodik el fáradtan az öreg. Na, jó, nem olyan öreg, de tőlem sokkal idősebb. - Ma este viszont koncert lesz.

- Igenis, uram! – hajol meg Yumi, majd miközben elmegy mellettem, fülembe suttogja, hogy hívjam fel, ha végeztem.

- Gyere – csattint egyet az ujjával a szemem előtt Mr. Um és hátraarcot vágva elindul az irodájába. Mikor beértünk, a világosság majd kiégette a retinámat. Lemerném fogadni, hogy ennek az embernek van a világon a legfényesebb irodája. Világoskék falak, szürke szőnyeg a világosbarna fapadlón, pár oklevél felfüggesztve a falon, szürke színű irodai eszközök; mind-mind világos színek, melyeknek a hatását csak tetőzi az óriási ablak, ami faltól falig ér, így a nap 24 órájában napfénnyel elárasztva a helyiséget. Az egyetlen sötét szín a szobában az a sötétbarna íróasztal és a fekete cipőm. Hihetetlen, hogy valaki még ezek után lámpákat szerelt fel.

- Ülj le – kínál hellyel a főnök és leül az íróasztal mögé. Vakon eltapogattam egy üres székhez és lehuppantam rá.

- Nem lehetne lehúzni a rolót? – kérdezem fájdalmas hangon. Mikor félhomály borul a szobába, nyugodtan nyitom ki a szemem, de ahogy meglátom a velem szemben ülő arcát, azonnal vissza is csukom. Struccpolitika. Ha te nem látsz senkit, ő sem lát téged.

- Azért vagy még mindig itt, mert jó munkát végzel. – hallom a mély hangot.

- Tessék? – nyitom ki félve az egyik szememet.

- Sokszor adtam neked kényszerpihenőt és egyszer ténylegesen fel is mondtam neked. – folytatja a nosztalgiázást Mr. Um. Érdeklődve figyelem, most már mindkét szemmel. – Tisztán emlékszek arra, amikor porig aláztad a becsületemet.

- Nem tehetek róla, hogy nem megfelelő volt a szerződésben szóló feltételek – teszem keresztbe a lábam sértődötten. Ez az eset még akkor történt, mikor felvettek. Az volt az első nagyobb konferenciagyűlésem és azt akarták, hogy írjam alá a szerződést. De rosszul volt megfogalmazva a szöveg és pár megbeszélt tény is hiányzott belőle. Nem írtam alá és a főnök teljesen kikelt magából. Azt ordította, hogy azonnal pakoljak össze és hagyjam el az épület területét. Pár nap múlva szinte könyörgött, hogy menjek vissza, mert igazam volt, és hogyha aláírom, több milliót bukik a cég. Azóta megbízik bennem és csak akkor mond igent egy felkérésre, ha én átvizsgálom az okiratot.

- Nem mondom, hogy megbízható munkaerő vagy, - folytatja meg sem hallva engem – de azt igen, hogy remek. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért felvettelek ide dolgozni, bár az óta ötször több őszhajszálam keletkezett és szinte a napjaim meg vannak számlálva, hacsak átléped a küszöböt. – borzong meg látványosan, mire unalmasan hátradőlök és bambán meredek magam elé.

- Jó, értem. Haladjunk – mondom fapofával. Ezt minden egyes találkozásnál ki kell emelnie, hogy rémálmokat okozok neki? Azért annyira nem rossz a helyzet…

- És ez az oka, hogy nem rúglak ki. Megint.

- Tudtam ám, hogy vajból van a szíve! – kacsintok Mr. Um-ra egy vigyor kíséretében. Nem viszonozza a jópofiságomat, ugyanolyan komor arccal mered rám.

- Ne forduljon többet elő ilyen!

- Rendben – süppedek bele a fotelbe.

- Tudom, hogy nagy munka volt a MAMA megszervezése, de rázódj vissza. – húzza össze a szemöldökét végezetül. – Holnap kezdhetsz is, de ma este nézd meg a koncertet. Direkt nem neked adtam ezt a feladatot, hogy pihenj egy kicsit. Még jó, hogy így döntöttem… Egyetlen egy papír faxolására kértelek meg és mi lett belőle? – szegezi a plafonra a tekintetét. Na, jó, most untam meg a véleményalkotást rólam.

- Mehetek? – állok fel az ülőgarnitúráról.

- Ne is lássalak – int Mr. Um és az ablak felé fordul a székével. Az ajtó felé lépkedek, szép nyugis tempóban, nehogy feltűnő legyen, hogy mennyire el akarom hagyni ezt a porfészket. Mielőtt még becsuknám magam mögött az ajtót, főnököm hangjára leszek figyelmes, így megtorpanok.

- És még én unokát szeretnék… Isten őrizzen, ez a lány is kitesz négy gyereket – mormogja szinte magának. Hehe, nagyon vicces, azért ennyire ne kedveljen főnök úr!

- Ez most komoly? Te tényleg így élsz? – kérdezi megrökönyödve Yumi, mikor beléptünk a lakásomba.

- Nem volt időm takarítani. – vonom meg a vállam és a táskámat random ledobva a szőnyegre a konyhába megyek üdítőért.

- Azt látom. – húzza el a száját a barna és utánam jön. – Bébi, itt azonnal ki kell takarítani! Nem is értem, hogy nem kaptál itt el valamilyen betegséget.

- Haha, nagyon vicces – nyomok a kezébe egy poharat. – Mit kérsz? Van víz és – nézek körül, majd szinte elmerülök a hűtőben – víz. Választhatsz.

- Jó lesz a víz.

- Ásvány- vagy csapvíz? – csukom be a hűtőajtót és lecsavarom a palackozott víznek a kupakját.

- Legyen ásvány, az legalább nem romlik meg. – Tartja a poharát Yumi és én értetlen fejjel meredek rá, mire csak megrántja a vállát. – Nem merek abból a csapból inni, ki tudja, mik szaporodnak ott.

- Na, jó most fejezd be – öntöm tele a poharát. Én nem zavartatom magam, simán beleiszok az üvegbe, eltüntetve a tartalmát, hisz így is alig volt benne valami. Az üres flakont beledobom a kukába és várakozóan Yumi felé fordulok. Mikor leteszi a poharat az asztalra komolyan néz rám.

- Mi az? – teszem fel félve a kérdést. Nem tetszik nekem ez az arc, nagyon nem!

- Takarítani fogunk. – mondja halál komolyan és egy hajszál választ el attól, hogy az arcába röhögjek. Én? Takarítani? Haha, jó vicc…

- Ajj, Yumi, nem kell. Most fáradt vagyok.

- Nem érdekel. A saját és a magam érdekében fertőtleníteni kell ezt a lakást. – A végét már szinte alig hallom, hisz átmegy a nappaliba. Én meg utána. – Összeszedjük ezeket a lomokat, majd kiporszívózunk, megmossuk az ablakokat, elmosogatunk és helyére teszünk mindent. – sorolja fel, mire falfehér lesz az arcom.

- De… de… Négy óra múlva kezdődik a koncert és addigra el kell készülnünk. – Jut eszembe az első érv. Yumit nem érdekelte, összekötötte a haját és levette a blézerét.

- El tudsz készülni egy óra alatt is. Addigra végzünk. – Nem tudom honnan, de elővarázsolt egy kisebb kosarat és a kezembe nyomta. – Most pedig neki állunk. – Megadóan sóhajtottam és beálltam takarítani. Igazából sokkal hangulatosabb volt így, hogy nem egyedül kellett szelektálnom. Beállítottunk rock zenéket és arra énekelve, táncolva takarítottuk a házamat. Két és fél óra alatt végeztünk, és sokkal otthonosabban nézett ki. Csinálni kellett volna egy előtte és utáni fotót.

- Na, akkor én megyek, átöltözök. Majd jövök érted, csajszi. – Megy ki az ajtón Yumi.

- Rendben. Köszi, hogy segítettél, nem is tudtam, hogy meg van még a kedvenc DVD-m. Azt hittem, hogy eltűnt vagy odaadtam valakinek… - filózok hangosan, mire barátnőm homlokon pöcköl. – Aú! – nyúlok rögtön a fájó ponthoz. Miért ez a hobbija?

- Sok minden előkerült, szerintem. Na, majd dudálok! – int és már el is tűnik az utcán. Berohanok a szobámba és kinyitom a szekrényem. Most csak, mint néző megyek oda, azzal a különbséggel, hogy erkélyen fogom végig nézni az előadást, de csak kéne valahogy kinézni. Lekaptam a vállfáról egy fekete csőnacit és egy hosszított fehér pólót. Még egy darabig néztem a ruháimat, majd gondoltam egyet és leakasztottam egy fekete flitteres mellényt. Lezuhanyoztam és felöltöztem. Nem nagyon szoktam kifesteni magam, csak a szemem húzom ki, vagy még azt sem. Most is így tettem – mármint kikontúroztam a szemem vonalát-, de mégis csak koncert lesz, ilyenkor kicsípi magát az ember. És mivel fiatal vagyok, miért ne? Barna szemhéjpúdernél döntöttem és azt vittem fel a szemhéjamra. Hát most mondjátok, hogy nem vagyok bevállalós! Kifésültem a hajam és elől begöndörítettem. Oké, asszem kész vagyok.

- Akkor vacsorázzunk. – megyek a hűtőhez, de megrökönyödve veszem észre, hogy szinte teljesen üres. Eh, holnap mehetek bevásárolni. Felkaptam a telefonomat az asztalról és tárcsáztam a pizzázót. Mikor leadtam a rendelést bementem a szobámba és megágyaztam, hisz mikor hazajövök, hulla leszek.

- Jó estét! – kopognak be az ajtón, mire egy kisebb szívinfarktust kaptam. Odacsoszogtam a bejárathoz és átvettem a pizzát.

- Mmm, de jó illata van! – szagolok bele a most sült ételbe és azonnal hozzá kezdek, hisz szinte egész nap nem is ettem. Befaltam a felét, és csak azért nem ettem meg az egészet, hogy maradjon reggelre is, vagy éjszakai uzsinak. Pár perccel később dudálást hallottam, így áramtalanítottam a házban, felkaptam a fekete bakancsomat, a táskámat átdobtam a vállamon és kimentem az ajtón. Bezártam és rohantam Yumi kocsijához.

- Előadták a farkasosat is! – mesélem az élményem Yuminak. A koncertnek vége és én is jól szórakoztam. Hiába, kellett már egy kis kikapcsolódás.

- Az a Wolf, te szerencsétlen – nevet ki barátnőm és átkarolja a vállam. Így megyünk végig a kihalt folyosón, hisz ezt csak a személyzet használja. Felesleges lenne a főbejáratnál elhagyni az épületet, mert ott úgy is tömegnyomor van a rajongók miatt. – Te menj előre, én még veszek egy üdítőt és elköszönök a többiektől.

- Oké, akkor a kocsinál várlak. – állok meg és szinte már csak a levegőnek beszélek. Megrántottam a vállam és elkezdtem lesprintelni a lépcsőn. De az utolsó foknál megcsúszott a lábam. Felkiáltottam és csak azt láttam, ahogy befordul a lépcsőnél pár srác és, hogy az egyik nagyon közel van. Láttam a meglepettséget az arcán, de csak az járt a fejemben, hogy ez iszonyúan fájni fog. Reflexszerűen nyújtottam ki a karom, hogy meg tudjak benne kapaszkodni, de elvesztette az egyensúlyát és mindketten a padlón kötöttünk ki. A várt fájdalom nem jött, hisz szinte puhára estem, ellenben az alattam fekvő fiúval, aki hangosan nyekkent egyet, ahogy a háta találkozott a hideg padlóval.