2. fejezet

Fellélegezve sétálok vissza a folyosón. Mikor kilépek az üvegajtón, rögtön Yumi alakját pillantom meg a fal mellett ácsorogva. Érkezésemre felkapja a fejét és felém fordul.

- Hogy ment?

- Egész jól – húzom félmosolyra a szám, és közben jobb kezemmel megsimogatom a tarkóm, pont ott, ahol csattant a dosszié. Fájdalmas szisszenésemet barátnőm egy rövid kacajjal véleményezi.

- Te csak ne nevess! – Mutatok rá felháborodva, mire csak mosolyogva orrom alá dugja a belépőkártyámat. Kikapom a kezéből és a nyakamba akasztom ezt a bűn ronda kék szalagos kártyát. A fejem az igazolványképen teljesen olyan, mintha pont most szabadultam volna az elmegyógyintézetből, de hát ez van.

- Kérsz egy kávét? – nem is várja meg, míg válaszolok, Yumi hátrafordul és elindul.

- Te fizetsz? – futok mellé gonosz vigyorral. A világosbarna, félfufrus barátnőm figyelmeztető tekintettel pillant rám.

- Nem. Te fogsz.

- Hé! Nem az öregebbnek kell meghívnia a fiatalabbat?

- Kivéve, ha a fiatalabb elkésik, és majdnem tönkre teszi az egész szervezést. – pöcköl homlokon. – Te fizetsz.

- Jól van, na! Legyen neked gyereknap. – veszem elő egy fintor kíséretével a pénztárcámat. Mindig a kisebbet bántják….

- Szóval Exo – motyogom magam elé, miközben az ablakon bámulok ki. Az ügynökség büféjében ülünk, az ablak melletti asztalnál. Süt a nap, majd kivakítja a szememet, miközben emberek jönnek-mennek.

- Ja. De az MV felvétele előtt lesz egy kisebb koncertjük. – Elszakítom a tekintetem a város nyüzsgésétől és Yumit kezdem szuggerálni. Belekortyolt a csészéjébe és ő is rám nézett. Hihetetlen, hogy milyen lassan tudja inni. Én két perc alatt eltüntetem a tartalmát, míg ő órákig nyammog rajta.

- Már megtörténtek az előkészületek, ugye? Akkor nekem csak hátra kell dőlnöm és élvezni a zenét.

- Nem is ismersz tőlük egy számot sem.

- Mi az, hogy nem? Igenis, ismerek néhányat!

- Például? – Fonja össze maga előtt a karját Yumi és hátra dől a széken.

- Például ott van az a… az a… - gyerünk agy! Milyen számot ismersz tőlük? – Az a farkasos! – Csapok az asztalra, aminek a következtében felborul a cukortartó és a tartalma szétszóródik az asztallapon. Yumi lekicsinylően néz rám, miközben én gyorsan lesöpröm a cukrot.

- Ez elég gyenge volt – mondja, miközben távolabb helyezi tőlem a cukros edényt.

- Biztos hallottam már tőlük valamit, csak a címét nem tudom. – Nincs időm zenét hallgatni. Munkámból kifolyólag sok számot ismerek, de nem jegyzem meg a címüket.

- Unalomig ismételt dalszövegek, melyeket a rádió rongyosra hallgattatja az emberekkel. Már könyökömön jönnek ki a dallamok – mutat a könyökére barátnőm. Egy darabig csak értetlenül nézem, majd hangosan elröhögöm magam.

- Igen, így van – válaszolom fuldokolva.

- Ne merj kiröhögni! – nézz rám Yumi sértetten, mire abba hagyom a nevetést és komolyan a szemébe nézek. Pár másodperc múlva egyszerre tör ki belőlünk a hahota.

- Örülök, hogy ilyen jó kedvükben vannak, hölgyek. – fagyasztja meg a levegőt egy komoly hang, mire mindketten felpattanunk az asztaltól.

-Hogy ment, uram? – kérdezi meg rögtön Yumi egy álmosolyt erőltetve magára.

- Yeon Hee – nézz rám Mr. Um teljesen figyelmen kívül hagyva a hozzá intézett szavakat. Um Ki Joon a főnököm, aki még most is a szürke öltönyében mutatkozik.

- Igen? – kérdezem.

- Te velem jössz. Te pedig, - mutat Yumi felé – tedd a dolgod. Holnap elkezdjük a munkát.

- Akkor megnyertük? – csillan fel a szeme kollégámnak.

- Igen. – Mosolyodik el fáradtan az öreg. Na, jó, nem olyan öreg, de tőlem sokkal idősebb. - Ma este viszont koncert lesz.

- Igenis, uram! – hajol meg Yumi, majd miközben elmegy mellettem, fülembe suttogja, hogy hívjam fel, ha végeztem.

- Gyere – csattint egyet az ujjával a szemem előtt Mr. Um és hátraarcot vágva elindul az irodájába. Mikor beértünk, a világosság majd kiégette a retinámat. Lemerném fogadni, hogy ennek az embernek van a világon a legfényesebb irodája. Világoskék falak, szürke szőnyeg a világosbarna fapadlón, pár oklevél felfüggesztve a falon, szürke színű irodai eszközök; mind-mind világos színek, melyeknek a hatását csak tetőzi az óriási ablak, ami faltól falig ér, így a nap 24 órájában napfénnyel elárasztva a helyiséget. Az egyetlen sötét szín a szobában az a sötétbarna íróasztal és a fekete cipőm. Hihetetlen, hogy valaki még ezek után lámpákat szerelt fel.

- Ülj le – kínál hellyel a főnök és leül az íróasztal mögé. Vakon eltapogattam egy üres székhez és lehuppantam rá.

- Nem lehetne lehúzni a rolót? – kérdezem fájdalmas hangon. Mikor félhomály borul a szobába, nyugodtan nyitom ki a szemem, de ahogy meglátom a velem szemben ülő arcát, azonnal vissza is csukom. Struccpolitika. Ha te nem látsz senkit, ő sem lát téged.

- Azért vagy még mindig itt, mert jó munkát végzel. – hallom a mély hangot.

- Tessék? – nyitom ki félve az egyik szememet.

- Sokszor adtam neked kényszerpihenőt és egyszer ténylegesen fel is mondtam neked. – folytatja a nosztalgiázást Mr. Um. Érdeklődve figyelem, most már mindkét szemmel. – Tisztán emlékszek arra, amikor porig aláztad a becsületemet.

- Nem tehetek róla, hogy nem megfelelő volt a szerződésben szóló feltételek – teszem keresztbe a lábam sértődötten. Ez az eset még akkor történt, mikor felvettek. Az volt az első nagyobb konferenciagyűlésem és azt akarták, hogy írjam alá a szerződést. De rosszul volt megfogalmazva a szöveg és pár megbeszélt tény is hiányzott belőle. Nem írtam alá és a főnök teljesen kikelt magából. Azt ordította, hogy azonnal pakoljak össze és hagyjam el az épület területét. Pár nap múlva szinte könyörgött, hogy menjek vissza, mert igazam volt, és hogyha aláírom, több milliót bukik a cég. Azóta megbízik bennem és csak akkor mond igent egy felkérésre, ha én átvizsgálom az okiratot.

- Nem mondom, hogy megbízható munkaerő vagy, - folytatja meg sem hallva engem – de azt igen, hogy remek. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért felvettelek ide dolgozni, bár az óta ötször több őszhajszálam keletkezett és szinte a napjaim meg vannak számlálva, hacsak átléped a küszöböt. – borzong meg látványosan, mire unalmasan hátradőlök és bambán meredek magam elé.

- Jó, értem. Haladjunk – mondom fapofával. Ezt minden egyes találkozásnál ki kell emelnie, hogy rémálmokat okozok neki? Azért annyira nem rossz a helyzet…

- És ez az oka, hogy nem rúglak ki. Megint.

- Tudtam ám, hogy vajból van a szíve! – kacsintok Mr. Um-ra egy vigyor kíséretében. Nem viszonozza a jópofiságomat, ugyanolyan komor arccal mered rám.

- Ne forduljon többet elő ilyen!

- Rendben – süppedek bele a fotelbe.

- Tudom, hogy nagy munka volt a MAMA megszervezése, de rázódj vissza. – húzza össze a szemöldökét végezetül. – Holnap kezdhetsz is, de ma este nézd meg a koncertet. Direkt nem neked adtam ezt a feladatot, hogy pihenj egy kicsit. Még jó, hogy így döntöttem… Egyetlen egy papír faxolására kértelek meg és mi lett belőle? – szegezi a plafonra a tekintetét. Na, jó, most untam meg a véleményalkotást rólam.

- Mehetek? – állok fel az ülőgarnitúráról.

- Ne is lássalak – int Mr. Um és az ablak felé fordul a székével. Az ajtó felé lépkedek, szép nyugis tempóban, nehogy feltűnő legyen, hogy mennyire el akarom hagyni ezt a porfészket. Mielőtt még becsuknám magam mögött az ajtót, főnököm hangjára leszek figyelmes, így megtorpanok.

- És még én unokát szeretnék… Isten őrizzen, ez a lány is kitesz négy gyereket – mormogja szinte magának. Hehe, nagyon vicces, azért ennyire ne kedveljen főnök úr!

- Ez most komoly? Te tényleg így élsz? – kérdezi megrökönyödve Yumi, mikor beléptünk a lakásomba.

- Nem volt időm takarítani. – vonom meg a vállam és a táskámat random ledobva a szőnyegre a konyhába megyek üdítőért.

- Azt látom. – húzza el a száját a barna és utánam jön. – Bébi, itt azonnal ki kell takarítani! Nem is értem, hogy nem kaptál itt el valamilyen betegséget.

- Haha, nagyon vicces – nyomok a kezébe egy poharat. – Mit kérsz? Van víz és – nézek körül, majd szinte elmerülök a hűtőben – víz. Választhatsz.

- Jó lesz a víz.

- Ásvány- vagy csapvíz? – csukom be a hűtőajtót és lecsavarom a palackozott víznek a kupakját.

- Legyen ásvány, az legalább nem romlik meg. – Tartja a poharát Yumi és én értetlen fejjel meredek rá, mire csak megrántja a vállát. – Nem merek abból a csapból inni, ki tudja, mik szaporodnak ott.

- Na, jó most fejezd be – öntöm tele a poharát. Én nem zavartatom magam, simán beleiszok az üvegbe, eltüntetve a tartalmát, hisz így is alig volt benne valami. Az üres flakont beledobom a kukába és várakozóan Yumi felé fordulok. Mikor leteszi a poharat az asztalra komolyan néz rám.

- Mi az? – teszem fel félve a kérdést. Nem tetszik nekem ez az arc, nagyon nem!

- Takarítani fogunk. – mondja halál komolyan és egy hajszál választ el attól, hogy az arcába röhögjek. Én? Takarítani? Haha, jó vicc…

- Ajj, Yumi, nem kell. Most fáradt vagyok.

- Nem érdekel. A saját és a magam érdekében fertőtleníteni kell ezt a lakást. – A végét már szinte alig hallom, hisz átmegy a nappaliba. Én meg utána. – Összeszedjük ezeket a lomokat, majd kiporszívózunk, megmossuk az ablakokat, elmosogatunk és helyére teszünk mindent. – sorolja fel, mire falfehér lesz az arcom.

- De… de… Négy óra múlva kezdődik a koncert és addigra el kell készülnünk. – Jut eszembe az első érv. Yumit nem érdekelte, összekötötte a haját és levette a blézerét.

- El tudsz készülni egy óra alatt is. Addigra végzünk. – Nem tudom honnan, de elővarázsolt egy kisebb kosarat és a kezembe nyomta. – Most pedig neki állunk. – Megadóan sóhajtottam és beálltam takarítani. Igazából sokkal hangulatosabb volt így, hogy nem egyedül kellett szelektálnom. Beállítottunk rock zenéket és arra énekelve, táncolva takarítottuk a házamat. Két és fél óra alatt végeztünk, és sokkal otthonosabban nézett ki. Csinálni kellett volna egy előtte és utáni fotót.

- Na, akkor én megyek, átöltözök. Majd jövök érted, csajszi. – Megy ki az ajtón Yumi.

- Rendben. Köszi, hogy segítettél, nem is tudtam, hogy meg van még a kedvenc DVD-m. Azt hittem, hogy eltűnt vagy odaadtam valakinek… - filózok hangosan, mire barátnőm homlokon pöcköl. – Aú! – nyúlok rögtön a fájó ponthoz. Miért ez a hobbija?

- Sok minden előkerült, szerintem. Na, majd dudálok! – int és már el is tűnik az utcán. Berohanok a szobámba és kinyitom a szekrényem. Most csak, mint néző megyek oda, azzal a különbséggel, hogy erkélyen fogom végig nézni az előadást, de csak kéne valahogy kinézni. Lekaptam a vállfáról egy fekete csőnacit és egy hosszított fehér pólót. Még egy darabig néztem a ruháimat, majd gondoltam egyet és leakasztottam egy fekete flitteres mellényt. Lezuhanyoztam és felöltöztem. Nem nagyon szoktam kifesteni magam, csak a szemem húzom ki, vagy még azt sem. Most is így tettem – mármint kikontúroztam a szemem vonalát-, de mégis csak koncert lesz, ilyenkor kicsípi magát az ember. És mivel fiatal vagyok, miért ne? Barna szemhéjpúdernél döntöttem és azt vittem fel a szemhéjamra. Hát most mondjátok, hogy nem vagyok bevállalós! Kifésültem a hajam és elől begöndörítettem. Oké, asszem kész vagyok.

- Akkor vacsorázzunk. – megyek a hűtőhez, de megrökönyödve veszem észre, hogy szinte teljesen üres. Eh, holnap mehetek bevásárolni. Felkaptam a telefonomat az asztalról és tárcsáztam a pizzázót. Mikor leadtam a rendelést bementem a szobámba és megágyaztam, hisz mikor hazajövök, hulla leszek.

- Jó estét! – kopognak be az ajtón, mire egy kisebb szívinfarktust kaptam. Odacsoszogtam a bejárathoz és átvettem a pizzát.

- Mmm, de jó illata van! – szagolok bele a most sült ételbe és azonnal hozzá kezdek, hisz szinte egész nap nem is ettem. Befaltam a felét, és csak azért nem ettem meg az egészet, hogy maradjon reggelre is, vagy éjszakai uzsinak. Pár perccel később dudálást hallottam, így áramtalanítottam a házban, felkaptam a fekete bakancsomat, a táskámat átdobtam a vállamon és kimentem az ajtón. Bezártam és rohantam Yumi kocsijához.

- Előadták a farkasosat is! – mesélem az élményem Yuminak. A koncertnek vége és én is jól szórakoztam. Hiába, kellett már egy kis kikapcsolódás.

- Az a Wolf, te szerencsétlen – nevet ki barátnőm és átkarolja a vállam. Így megyünk végig a kihalt folyosón, hisz ezt csak a személyzet használja. Felesleges lenne a főbejáratnál elhagyni az épületet, mert ott úgy is tömegnyomor van a rajongók miatt. – Te menj előre, én még veszek egy üdítőt és elköszönök a többiektől.

- Oké, akkor a kocsinál várlak. – állok meg és szinte már csak a levegőnek beszélek. Megrántottam a vállam és elkezdtem lesprintelni a lépcsőn. De az utolsó foknál megcsúszott a lábam. Felkiáltottam és csak azt láttam, ahogy befordul a lépcsőnél pár srác és, hogy az egyik nagyon közel van. Láttam a meglepettséget az arcán, de csak az járt a fejemben, hogy ez iszonyúan fájni fog. Reflexszerűen nyújtottam ki a karom, hogy meg tudjak benne kapaszkodni, de elvesztette az egyensúlyát és mindketten a padlón kötöttünk ki. A várt fájdalom nem jött, hisz szinte puhára estem, ellenben az alattam fekvő fiúval, aki hangosan nyekkent egyet, ahogy a háta találkozott a hideg padlóval.