(Music challenge: NCT 127- Limitless)
Idegesen
ütöttem le a billentyűket, a gombok erős csattanással vitték be az információt
a számítógépbe. Félő volt, hogy az erős ütésektől szétesik a klaviatúra, de nem
törődtem vele – majd veszek egy másikat, ha nem bírja a strapát.
A szoba, ahol
ültem a gép előtt, teljes sötétségbe burkolózott, csak a monitor kékes fénye
világította meg, előtte ülő alakom rémisztően torz árnyékot vetített a falra. A
számítógép halk zúgása kísérte a monoton kopogást, melyet egy-egy pillanatra
felváltott az egér tikkelése és lábam izgatott dobogása.
Görnyedten
ültem a monitor előtt, lúdnyakammal a képernyő felé nyújtóztam, hogy minél
jobban láthassam az ott megjelenő információkat, szemüvegem lencséje
visszatükrözte a keresett oldalakat; hajam fésületlenül hullott az arcomba, ami
inkább hasonlított egy vak veréb áramsúlytotta fészkéhez, mint egy normális
ember hajzatához. Pulóverem kinyúlt ujját morzsolgattam csontos ujjaim között
várakozás közben, a régen feszes anyag mára teljesen elvesztette rugalmasságát.
Másik kezemmel ismeretlen ritmust doboltam az egér oldalán, alsó ajkamat véresre
harapdáltam. Szemem csak úgy cikázott az adattengeren.
Meg kell találnom.
Az interneten
rengeteg minden, szinte minden
megtalálható, csak jó helyen kell keresgélni. A felhasználók többsége csak
felületesen használja a világhálót, mégpedig azért, mert nem értenek hozzá. Az
csak a jéghegy csúcsa. Hozzáértő kezek az internet sötét, mély bugyraiba is le tudnak
ásni; olyan információk érhetők el, amiket egy átlagos polgárnak nem is szabadna
tudnia. Nincs olyan, hogy száz százalékos biztonság, mindig van egy aprócska,
leheletnyi rés, amin úgy át lehet jutni, ahogy a baktériumok átbújnak az ember védekező
rétegén.
Aki keres,
talál. És én legtöbbször mindig megtalálom, amit keresek. Nem okoz problémát
feltörni adatbázisokat, információkat lekérni vagy esetleg pénzt leemelni egyes
bankszámlákról. Tudom, hogy illegális, amit művelek, de ehhez legalább értek.
Az egér
görgetőjét szélsebesen forgattam, az oldalak átláthatatlan sebességgel
pörögtek. Túl régóta foglalkozok a megtalálásával, már rég meg kellene, hogy
legyen. Ez módfelett bosszantó.
Keresésem
tárgya egyetlen egy személyre korlátozódik. Ő a fény sötét és kilátástalan
életemben, az egyetlen biztos pont folyton változó személyemben, a reménysugár,
ami röpke pár órára felhőtlen gyermekmosolyt varázsol felhőszürke arcomra. Ő más, mint a többi ember. Ő nem önző, nem
irigy, nem kapzsi. Megnyitja szívét a világnak, és bőkezűen adogatja lelke
napsárga tisztaságát, nem félve attól, hogy egyszer elfogynak tartalékai. Képes
meglátni a jót a rosszban, a legsötétebb éjszakában a tiszta csillagsugarat; virágzó
illatokat hoz magával, valami egészen élőt… Édeset. Selymeset. Életembe
üdeséget, színt hoz, egy kis csücsköt az égből, és fűszál hegyét. Szeretem,
mikor magával hozza a sugarat, ragyogót, és cseresznyét. Illatosat.
Én nem ilyen
vagyok. Bennem minden szürke és nehéz. A levegő fáj a tüdőmben és a szemhéjam
nem enged látni. Belül minden háborog. De ha Ő megjön, akkor varázslatba kezd
és már nem fázom. Körbetáncol és világot varázsol körém. Olyankor ad egy kis
erőt. Erőt, hogy várjak. Hogy várjam őt, aki a homályba fénysugarat csempész.
Azt akarom, hogy meséljen szélnyelven, mondjon valótlant vagy valót. Mutasson
régit vagy olyat, mi lehet, hogy még jövő se lesz soha. Csak… adjon valamit. Ha
mellettem van, átváltozik minden, a körülöttem lévő rideg hallgatagság eloszlik
és egy röpke kis időcskére valami hihetetlen nyugalom telepszik rám. Olyankor
minden békés. Ez nekem... egy olyan kapaszkodófélévé vált. Mint ahogy a
gyermekek játszanak képzeletbeli barátjukkal, ahogy ők öntik ki a szívüket
láthatatlan pajtásuknak, úgy lett nekem némaságomban reményt nyújtó társam.
De mások ezt el
akarják venni tőlem. Kihasználják Őt, maguknak akarják fényét, varázsát és Ő
nem látja a veszélyt. Természetéből adódóan csak ad, és ad, viszonzást nem is
vár. Nincs szüksége rá. Nem veszi észre, hogy el akarják zárni fényforrását,
hogy hozzám ne érjen el éltető érintése - láthatatlannak vélnek. Legyintve
hagyják, hogy fájjak, hogy sóvárogjak, s ne ébredhessek...
Nem, ezt nem hagyom. Megvédem Őt a
szélhámosoktól és nem tűröm, hogy bárki, akárki
közénk álljon. Hogy elvegyék tőlem.
Lehet nem szép
dolog, de miattunk csinálom: tudni
akarom, hogy mikor mit csinál, kivel és hol. Csak akkor nyugszok meg, ha tudom
minden lépését. Órákat vagyok képes a sötét, dohos szobában tölteni, ahol utánanézhetek
azoknak, akikkel érintkezik – csak biztosra akarok menni, hogy az adott személy
nem jelent veszélyt. Jobb, megelőzni a bajt.
Ma 17:50-kor
hagyta el lakását, a mozgásérzékelős kamera, amit felszereltem a háza előtti
villanyoszlopra, tökéletes rálátást biztosít otthonára. Telefonjába épített
nyomkövető rárajzolta saját gépemre azt az útvonalat, amit megtett, és
bosszankodva vettem észre, hogy egy teljesen új és ismeretlen kávézóba tért be.
Nem tetszett az új környezet. És nem tetszett az sem, hogy egy számomra
ismeretlen személlyel találkozik.
Egy újabb lehetséges tolvaj.
Az ismeretlen veszélyekkel
és kérdőjelekkel teli láda, aminek fedelét nem szabadna felnyitni.
Körömrágva
dőltem hátra a székben, gondolataim ide-oda cikáztak. Ki ez az ember? Mióta
ismerik egymást? Miért találkoznak ilyen későn? Mi van, ha miatta elfelejtkezik
rólam? Ha már nem jutok eszébe, csak púp leszek a hátán? Ha rájön, hogy milyen
életképtelen vagyok nélküle?
A kereső végre
találatot hozott. Bingó. Információéhesen
tapadtam a képernyőre, úgy faltam az adatokat, mint más a csokoládét. Lassú
mosoly terült el arcomon. Semmilyen gyanakvásra okot adó nem volt az idegen
profilján: átlagos fizetés egy unalmas munkahelyen, semmitmondó hobbik, nem túl
kimagasló jegyek az iskoláiból, mindennapi kapcsolatok. Nem vészes. Mégis van
valami gyanakvásra okot adó az önelégülten mosolygó arcán… Úgy vigyorog, mint
aki birtokában van olyan képességnek, aminek én sosem leszek tulajdonosa.
Hátralöktem a
székemet, ami nyikorogva gurult a falhoz, halk puffanással ütközött hozzá.
Kiszaladtam az előszobámba, és villámgyorsan magamra kaptam a sárfoltos
cipőmet, a fekete kabátomat, majd sietősen távoztam – kinyúlt, ütött-kopott
melegítőmet sem vettem át. Útközben ujjaimmal próbáltam megfésülni azt a
katasztrófát, amit a fejemen viseltem, lábaim meg-megrogytak a váratlanul ért
mozgástól. Ügyet se vetettem az engem megbámuló emberekre, egyetlen cél
lebegett a szemem előtt: a Crisis nevű kávézó, ahol a nyomkövető alapján még
mindig ott ülnek. Ketten.
Könnyű, őszi
este volt, a levelek rozsdásan hullottak alá a fáknak, a szél kissé csípős
levegőt hozott magával. Korábban kezdett sötétedni, a Nap már nem látszott a
horizonton, halványsárga folt mutatta, hol tért nyugovóra. Az utcákon már
felkapcsolták az utcai lámpákat, az autók izzó szemű bogárként versenyt
futottak az idővel, a járókelők nyüzsgő hangyabolyhoz hasonlítottak; vészjósló
sötétszürke fellegek tolakodtak az égbolton, magukkal furcsa illatot hoztak,
melyek belopództak az agyam hátsó zugába és ott megpihenve tovább növekedtek.
Nem tudtam gátat szabni gondolataimnak.
Pihegve
megálltam a kávézó üvegablaka előtt, úgy rohantam, mintha valami vagy valaki
üldözne; a benti mesterséges fény kivetült a járdára. Nyakamat nyújtva
kémleltem körbe a helyiséget, míg a bárpulthoz közelebb eső sarokban meg nem
pillantottam őket. Egy két személyes asztalnál ültek, túl közel egymáshoz és úgy tűnt, mély beszélgetésbe merültek.
Megfájdult a szívem egy pillanatra, ahogy elnéztem a két, felhőtlen mosolyú
arcot, nevetéstől megjelenő gödröcskéket a száj szélén, ahogy minden gond
nélkül beszélgetnek semmit mondó dolgokról és természetesnek veszik, hogy mind
a ketten ugyanarra gondolnak, és fogalmuk sincs arról, hogy mennyi bú és
komorság létezik a földön – vagy csak nem törődnek vele.
Tiltott
csillogás villant szememben, mikor a betolakodó
túl sokáig pihentette kezét az Ő karján, és Ő nem húzódott el. Magamban
számoltam a perceket, kezem ökölbe szorult, alsó ajkamat erősen beszívtam.
Féltékenységgel kevert félelem öntötte el szívemet. Tekintetem megállapodott az
üvegtükörben látszódó, idétlenül tiszta képmásomon. Félhosszú, fakó hajam bosszantó
jelleggel lógott szemembe, mely alatt mély és sötét karikák húzódtak, bőröm betegsápadt
volt a napfény hiányától, vékony, csontos testemen úgy lógtak a ruhák, mint
óvodás kisgyermeken a túlméretezett pulóver. Kerek szemüvegemmel és kopott
öltözködésemmel halovány mása voltam annak az embernek, aki igazgyöngyként
ragyogott a tenger mélyén.
Hirtelen
elkapott az undor. Semmi földi boldogságom nem akadt, egyedül Ő érte léteztem,
és az Élet mindig küld valakit, aki bebizonyítja, mennyire nem vagyok méltó a
szeretetére. Miért akar mindenki megfosztani az éltető fénytől? Olyan vagyok,
akár a virág: fény és víz nélkül elhervadok, de az Ő gondos kezei mindig
óvatosan ápolnak. Nem hagyom, hogy ezt
elvegyék tőlem.
Oldalra léptem,
mikor felálltak az asztaltól és kifelé indultak. Kissé elfordulva sandítottam
feléjük, miközben próbáltam úgy tenni, mintha minden figyelmemet a játékbolt
kirakata tartaná fogva.
Még váltottak
pár szót, majd szoros öleléssel búcsúztak. Haragos elgondolás csírázott ki
bennem. Kabátom zsebében félhold alakot vájtam körmömmel saját húsomba.
A vidáman
csilingelő búcsút követően Ő elindult a szokásos úton: hazafelé menet betér a
helyi közértbe, hogy megvegye kedvenc üdítőjét, vált pár kedves szót a
részmunkaidős gimnazista pénztárossal, az utcafordulóban sanyargó
hajléktalannak ad egy kevéske összeget, majd kulcsát előkotorva belép
otthonába, ahol első dolga kezet mosni és pizsamába bújni, hogy a napot a
híradó nézésével fejezze be. Minden csütörtök estéje így telik.
Legszívesebben
hazáig kísértem volna, de figyelmemet most más
vonta el. Sötét tekintettel fordultam a betolakodó
után. Laza léptekkel haladt Tőle ellentétes irányba, zsebre dugott kézzel
ballagott, elképzelése sem volt, hogy valaki követő őt. Minél több utcán
tértünk le, minél távolabb kerültünk az embertömegtől, annál biztosabb voltam
benne, hogy helyesen cselekszek.
Nem fogom
hagyni, hogy bárki is megvonja tőlem az oxigént.
Zsebemből
halkan előhúztam kezemet, a markomban szorosan tartott éles tárgyon fájdalmas
sikollyal csillant meg az esti lámpafény. Te szegény, eltévedt lélek, jobb lett
volna, ha tiszteletben tartod azt, ami nem a tiéd.