(Music challenge: Younha ft. RM - Winter Flower)
Ismered azt az
érzést, mikor megígérsz valamit valakinek, és nem tudod betartani? Önhibádon
kívül vagy szándékosan? Felrémlik benned az az érzés, mikor ráébredsz arra,
hogy nem tudtad tartani a szavad és be kell ismerned mulasztásod annak a
valakinek? Rossz érzés, de túlélhető.
Tudod mi
rosszabb ennél? Mikor magadat csapod be. Ott van a szádban a csalódás íze, a
szánalom a szívedben és a gondolat a fejedben: mi lett volna, ha…
Az én fejemben
mindig ugyanaz a film forog: eléd lépek, megszólítalak, beszélgetünk, nevetünk.
Több forgatókönyv is él bennem, mindegyik más, de egyben ugyanaz: Rád várok,
Érted teszem, Téged akarlak.
Mikor először
megláttalak, az élet megállt egy percre, elég volt egy pillantás és tudtam,
Te más vagy, Te különleges vagy. Attól a végtelen pillanattól fogva az életem
csak Rólad szólt: szüntelen kutattalak a tekintetemmel, kerestem az alkalmakat,
amikor megpillanthatlak. Minden egyes másodpercet elraktároztam az agyam hátsó
zugában egy régi dobozba, amit hézagmentesen lezártam, hogy később ezekből a
mozzanatokból táplálkozhassak. Ezek a tovaszálló életfoszlányok mindig mosolyt
csaltak az arcomra, bearanyozták napomat, felvidítottak.
Ám minél
többször láttalak, annál többet akartam.
Már nem volt
elég, hogy a függöny mögül lesselek; hogy érkezésedkor az ajtóhoz rohanjak és
ahhoz arcomat nyomva érezzem még közelebb Hozzád magam; hogy ábrándozzak Rólad.
Többet akartam,
és így tovább ment Veled együtt a hozott öröm. Semmi másra nem tudtam
koncentrálni, csak Rád, és a semmittevés szépen lassan belülről kezdett felemészteni.
Egyre gyakrabban és nagyobb hullámokban tört rám az émelygés, a rosszullét,
mely olyan volt, mintha a lelkemet tépnék szét.
Próbáltam erőt
venni magamon és elfelejteni Téged, de mikor azt hittem, hogy sikerül, Te
visszajöttél és hoztad magaddal a régen bezsákolt aranynapsugarat.
Kezdődött
minden elölről és tartott egészen az első, igazi nagy kiborulásig. A sírógörcs
hulláma maga alá temetett és nem jött segítség, hogy kihúzzon alóla – azt hittem
belefulladok.
Eltelt egy hét
és láttalak. Eltelt két nap és láttalak. Eltelt öt nap és láttalak. Szánalmas,
hogy Hozzád igazítom az idő múlását? Az. Tudom. De ha azt mondom, hogy hétfő,
az önmagában nem mond semmit, ám, ha azt mondom, hogy három nappal ezelőtt
láttalak, akkor érzelmi töltése is lesz a szónak.
Döntöttem.
Elegem lett
abból, hogy úgy kuncsorgok utánad, mint szeretetéhes kiskutya, aki az ajtót
lesi arra várva, hogy a szeretett gazdi mikor jön haza és végre a nyakába
ugorhasson. Úgy döntöttem felfedem magam, hogy Te is észrevegyél.
Minden
próbálkozásom kudarcba fulladt és mindet Te fújtad el. Ám egy nap mégis a
közeledben lehettem és a mennyekben éreztem magam a melegséget sugárzó
szemeidtől, a gyengéd mosolyodtól és az egész lényedtől. Kegyetlen érzés, mikor
nem tudod elmondani senkinek az örömöd, miközben világgá kürtölnéd.
Ígéretet tettem
magamnak: kilépek a komfortzónámból, eljátszom, hogy az vagyok, aki mindig is
lenni szerettem volna és megvalósítom egyik képzeletszülte tervemet. Minden
tökéletes volt: a nap, a helyszín, a körülmények. Készültem, próbáltam a
legjobb formámat mutatni neked és mikor elérkezett a várva várt pillanat…
Felesleges
hibáztatnom mást. Kifogásokat kereshetek, amiért a film tovább pörgött, a jól
felépített tervem pedig darabokra hullt. Ott álltam az ajtó előtt, kezem a
kilincsen, szívem torkomban dobogott és Téged néztelek. Téged, ahogy ott állsz
alig karnyújtásnyira, egy hajszálnyira a megálmodott jelenettől és mégsem voltam
képes lépni. Egy hang a fejemben folyamatosan azt súgta, hogy „Menj ki! Tedd
meg! Mire vársz?” Én mégis végignéztem, ahogy elmész.
Sokszor feltettem
magamnak a kérdést, hogy miért hagytam, hogy ez történjen? Miért nem mentem
utánad? Talán mert elkéstem és ragaszkodtam az eredeti tervhez? Mindegy.
Sokáig bámultam
távolodó alakod után, és ahogy távolodtál, az én reményeim is elszálltak. Kezem
lassan lecsúszott a kilincsről, üres fejjel elsétáltam és csak álltam a szoba
közepén, próbáltam megfejteni, hogy mi az az ismeretlen, de sajgó érzés, ami
átjárja egészemet.
Elszalasztottam
a várva várt alkalmat és csalódtam önmagamban. Megszegtem a magamnak tett
ígéretet és ezzel együtt szembesültem azzal a ténnyel, hogy soha nem tudok
kilépni saját árnyékomból, hiába minden próbálkozásom, a valóságban nincs
helyem, nekem csak a képzelet jut.
Mert túl
tökéletes vagy hozzám.
