Elmejáték

(MUSIC CHALLENGE - Queen: Bohemian Rhapsody)

A sötét, nyirkos folyosón fülbántó nyikorgás törte meg a csendet. Fehér köpenyes alak tolta maga előtt a büfé kocsira emlékeztető szerkezetet; rajta ezüst tálcán gyógyszerek, melyek a mozgás hatására fel-le gurultak.

A fehér köpenyes lépései halkan kopogtak, szinte nem is hallatszódtak a kocsi megolajozatlan kerekének nyikorgása miatt.

Lekanyarodott és bement egy ajtó nélkül szobába.

A helyiségben félhomály uralkodott, csak egy kis rácsos ablak adott lehetőséget a természetes fényre, más fényforrás nem volt a szobában. Az ablak előtt ágy, rajta egy vékony alak ült, térdeit átkarolva, kis gombóccá formálva magát. Vékony, szinte áttetsző hálóing takarta jéghideg testét; vacogott, de nem a hidegtől.

A köpenyes betolta a kocsit a szoba közepéig, majd megállt. Körül nézett és motyogott magában valamit. A tálcákhoz lépett és felemelt egyet, a gyógyszerek össze-visszagurultak a mozdulattól.  Az ablakhoz lépett és várt.

A hálóinges komoran nézett ki az ablakon. Keresett valamit a szemével. Ő maga sem tudta, hogy mit, de egyszer már megtalálta. Nem akart az orvos felé fordulni, nem akarta a gyógyszert bevenni. Csak arra tudott gondolni, hogy megint elvesztette azt a valamit, és meg kell találnia.

Az orvos motyogott valamit. A fiú nem akart ránézni, behunyta szemét. Vakon nyúlt a tálca felé és a gyógyszer után kezdett tapogatózni. Meglepetésére nem talált semmit. Az orvos felé fordult kikerekedett szemekkel.

Amaz csak nyugtatóan mosolygott, elefánt fején füleit mozgatta, ormányával borzolta a fiú haját. Rózsaszín szemével kacsintott egyet, mire a fiú összerezzent és szorosan összezárta szemét. Teljesen összegömbölyödött, fülére tapasztotta kezét, de így is hallotta az orvos motyogását.

Szellő borzolta haját, libabőrök keletkeztek bőrén, mikor elsuhant mellette valami. A fiú elmosolyodott; az egész szobát belengte a málnaszörp illat. Tudta, hogy az asszisztens jött be.

Óvatosan nyitotta ki szemét. Az orvos háttal állt neki, mellette a szintén fehér köpenyben egy női alakot vélt felfedezni, kinek hosszú, sötét rózsaszín haja volt. Valamit beszéltek, majd az asszisztens megfordult, kezében az előző tálca. Emberi arc helyett flamingó madárfej volt, rózsaszín csőrével mosolygott az ágyon ülő felé. Hosszú, madár karmaival megfogta a fiú kezét, és tenyerébe ejtette a gyógyszereket.

A fiú úgy érezte megfojtja az az erős édes illat, ami a nőből áradt, ezért inkább befogta az orrát és megvárta, míg kimennek a szobájából.

A tükör előtt állt. Sötét rúzzsal írta fel búcsúüzenetét. Próbált szép betűket kanyarítani, de mindig elmaszatolódott vagy letört a rúzs vége. Egyik betű sem tetszett neki, mérgesen törölte le a szöveget, ezzel még nagyobb maszatot hagyva a tükrön. A végére semmi más nem látszott, csak egy nagy, piros paca. Hátrébb lépett, törte a fejét, hogy most mi legyen. Pillanatokkal később felcsillant szeme arról árulkodott, hogy rájött a megoldásra. Mutató ujjával írt most, fehér csíkot húzva vörös alapon.

Elégedetten lépett hátra. A betűk résein még magát is látta, ez nagyon tetszett neki, vidáman mosolygott.

Megfogott a rúzsok közül egyet és maradékával próbálta kifesteni magát. Ez sem tetszett neki, elkente a kézfejével. A végén már csak azt vette észre, hogy az egész arca, keze és ruhája is piros. Felsóhajtott.

A fürdőszoba ütött-kopott volt. Sötétzöld tapétája kezdett leválni, dohszag uralta a helyiséget és a csempe is törött volt. A fürdőszoba egyik sarkában fürdőkád volt elhelyezve, körbe rakva gyertyával, tele engedve vízzel. A fiú belemászott, ruhája vizesen tapadt rá, fogai összekoccantak a hideg érzésére, pedig a tükör bepárásodott a meleg gőztől, felirata kezdett összeolvadni.

A fiú összeráncolta szemöldökét és lépett volna ki, hogy újra írja, mikor meghallotta. Gyorsan belebújt a kádba, elmerült benne, csak az orra hegye volt kint, hogy kapjon levegőt. A víz teljesen betapasztotta hallását, de így is hallotta a motyogást. Még mélyebbre merült, a felesleges víz kifolyt a padlóra.

Érezte, valami összepréseli mellkasát, kiszorítja belőle a szuszt is, lefogja végtagjait, mozdulni sem engedi. Szemét kinyitotta, látta, hogy a szépen elhelyezett illatgyertyák fénye mocorog, majd egy hirtelen pillanatban elalszanak és ezzel a lendülettel kiragadják őt.

Teljesen besötétedett, már nem látott kint semmit; fáradtan sóhajtott. Megint nem találta meg. Pedig emlékszik, tudja, hogy van, és mégsem leli.

A szoba falán megjelent egy árny. A fiú sokáig szórakozott saját árnyékával, de mint minden mást, erre is ráunt. Majd meglátta.

Örömittasan pattant fel, kiáltani akart, de egy hang sem jött ki a torkán. Leugrott az ágyról és teljesen a falhoz simult. Átakarta ölelni az árnyat, de a fal megakadályozta ebben, ezért meg akart szabadulni a felesleges akadálytól. Ököllel kezdte ütni, tíz körömmel kaparni, de nem használt semmi.

Az árny tovább ugrott, így a fiú is ment utána. Körbe ugrálta a szobát, próbálta elkapni, de sosem sikerült. Hangosan nevetett a bugyuta játékon, régen nem szórakozott ilyen jól.

Ide-oda kapkodta fejét, a fény irányába próbált futni, de mindhiába; lassú volt. Elfáradva és elszédülve kuporodott le a földre; megint elvesztette. Szomorúan fogta két kezébe arcát és egy pillanatra azt hitte, nem saját vére ragad bőréhez, hanem a rúzs szétkenődött anyaga.

Kiszaladt a folyosóra, nevetve, táncolva ugrándozott, minden szobába benézett, integetett és szaladt tovább. Két karját magasba emelve forgott körbe-körbe. Mögötte fehér köpenyt viselő orvosok szaladtak, próbálták elkapni, de ő csak nevetett és ugrándozott. Falhoz tapadt, mintha úgy nem vennék észre, majd nyelvet öltve szökdécselt tovább.

Alig tudták lefogni, olyan erővel rángatta magát, hogy azt hitték, azonnal kiszakítja magát az erős karok fogságából. Egyre hangosabban nevetett, próbált körbe nézni, hátha látja, amit oly’ sokszor keresett, de azt már régen elszalasztotta; várnia kell még. Olyan dühös lett, mikor erre ráébredt, hogy ordítani kezdett, nem akarta, hogy hozzá érjenek; azt akarta, hogy hagyják békén, hadd keresse tovább, benézhessen a többi szobába, hagyják elmenni. A rúzst akarta, a gyertyákat, nem pedig a sötét szobát a rózsaszín flamingóval és kacsintós elefánttal. De nem hagyták őt, erősen tartották.

„Nem akartalak megríkatni. Ha holnap ekkorra nem jönnék vissza, lépj tovább, tarts ki, mintha semmi sem számítana. Túl késő, eljött az én időm. Viszlát, mindenkinek! Nekem el kellett mennem.”