Limitless

 (Music challenge: NCT 127- Limitless)

Idegesen ütöttem le a billentyűket, a gombok erős csattanással vitték be az információt a számítógépbe. Félő volt, hogy az erős ütésektől szétesik a klaviatúra, de nem törődtem vele – majd veszek egy másikat, ha nem bírja a strapát.

A szoba, ahol ültem a gép előtt, teljes sötétségbe burkolózott, csak a monitor kékes fénye világította meg, előtte ülő alakom rémisztően torz árnyékot vetített a falra. A számítógép halk zúgása kísérte a monoton kopogást, melyet egy-egy pillanatra felváltott az egér tikkelése és lábam izgatott dobogása.

Görnyedten ültem a monitor előtt, lúdnyakammal a képernyő felé nyújtóztam, hogy minél jobban láthassam az ott megjelenő információkat, szemüvegem lencséje visszatükrözte a keresett oldalakat; hajam fésületlenül hullott az arcomba, ami inkább hasonlított egy vak veréb áramsúlytotta fészkéhez, mint egy normális ember hajzatához. Pulóverem kinyúlt ujját morzsolgattam csontos ujjaim között várakozás közben, a régen feszes anyag mára teljesen elvesztette rugalmasságát. Másik kezemmel ismeretlen ritmust doboltam az egér oldalán, alsó ajkamat véresre harapdáltam. Szemem csak úgy cikázott az adattengeren.

Meg kell találnom.

Az interneten rengeteg minden, szinte minden megtalálható, csak jó helyen kell keresgélni. A felhasználók többsége csak felületesen használja a világhálót, mégpedig azért, mert nem értenek hozzá. Az csak a jéghegy csúcsa. Hozzáértő kezek az internet sötét, mély bugyraiba is le tudnak ásni; olyan információk érhetők el, amiket egy átlagos polgárnak nem is szabadna tudnia. Nincs olyan, hogy száz százalékos biztonság, mindig van egy aprócska, leheletnyi rés, amin úgy át lehet jutni, ahogy a baktériumok átbújnak az ember védekező rétegén.

Aki keres, talál. És én legtöbbször mindig megtalálom, amit keresek. Nem okoz problémát feltörni adatbázisokat, információkat lekérni vagy esetleg pénzt leemelni egyes bankszámlákról. Tudom, hogy illegális, amit művelek, de ehhez legalább értek.

Az egér görgetőjét szélsebesen forgattam, az oldalak átláthatatlan sebességgel pörögtek. Túl régóta foglalkozok a megtalálásával, már rég meg kellene, hogy legyen. Ez módfelett bosszantó.

Keresésem tárgya egyetlen egy személyre korlátozódik. Ő a fény sötét és kilátástalan életemben, az egyetlen biztos pont folyton változó személyemben, a reménysugár, ami röpke pár órára felhőtlen gyermekmosolyt varázsol felhőszürke arcomra. Ő más, mint a többi ember. Ő nem önző, nem irigy, nem kapzsi. Megnyitja szívét a világnak, és bőkezűen adogatja lelke napsárga tisztaságát, nem félve attól, hogy egyszer elfogynak tartalékai. Képes meglátni a jót a rosszban, a legsötétebb éjszakában a tiszta csillagsugarat; virágzó illatokat hoz magával, valami egészen élőt… Édeset. Selymeset. Életembe üdeséget, színt hoz, egy kis csücsköt az égből, és fűszál hegyét. Szeretem, mikor magával hozza a sugarat, ragyogót, és cseresznyét. Illatosat.

Én nem ilyen vagyok. Bennem minden szürke és nehéz. A levegő fáj a tüdőmben és a szemhéjam nem enged látni. Belül minden háborog. De ha Ő megjön, akkor varázslatba kezd és már nem fázom. Körbetáncol és világot varázsol körém. Olyankor ad egy kis erőt. Erőt, hogy várjak. Hogy várjam őt, aki a homályba fénysugarat csempész. Azt akarom, hogy meséljen szélnyelven, mondjon valótlant vagy valót. Mutasson régit vagy olyat, mi lehet, hogy még jövő se lesz soha. Csak… adjon valamit. Ha mellettem van, átváltozik minden, a körülöttem lévő rideg hallgatagság eloszlik és egy röpke kis időcskére valami hihetetlen nyugalom telepszik rám. Olyankor minden békés. Ez nekem... egy olyan kapaszkodófélévé vált. Mint ahogy a gyermekek játszanak képzeletbeli barátjukkal, ahogy ők öntik ki a szívüket láthatatlan pajtásuknak, úgy lett nekem némaságomban reményt nyújtó társam.

De mások ezt el akarják venni tőlem. Kihasználják Őt, maguknak akarják fényét, varázsát és Ő nem látja a veszélyt. Természetéből adódóan csak ad, és ad, viszonzást nem is vár. Nincs szüksége rá. Nem veszi észre, hogy el akarják zárni fényforrását, hogy hozzám ne érjen el éltető érintése - láthatatlannak vélnek. Legyintve hagyják, hogy fájjak, hogy sóvárogjak, s ne ébredhessek...

Nem, ezt nem hagyom. Megvédem Őt a szélhámosoktól és nem tűröm, hogy bárki, akárki közénk álljon. Hogy elvegyék tőlem.

Lehet nem szép dolog, de miattunk csinálom: tudni akarom, hogy mikor mit csinál, kivel és hol. Csak akkor nyugszok meg, ha tudom minden lépését. Órákat vagyok képes a sötét, dohos szobában tölteni, ahol utánanézhetek azoknak, akikkel érintkezik – csak biztosra akarok menni, hogy az adott személy nem jelent veszélyt. Jobb, megelőzni a bajt.

Ma 17:50-kor hagyta el lakását, a mozgásérzékelős kamera, amit felszereltem a háza előtti villanyoszlopra, tökéletes rálátást biztosít otthonára. Telefonjába épített nyomkövető rárajzolta saját gépemre azt az útvonalat, amit megtett, és bosszankodva vettem észre, hogy egy teljesen új és ismeretlen kávézóba tért be. Nem tetszett az új környezet. És nem tetszett az sem, hogy egy számomra ismeretlen személlyel találkozik.

Egy újabb lehetséges tolvaj.

Az ismeretlen veszélyekkel és kérdőjelekkel teli láda, aminek fedelét nem szabadna felnyitni.

Körömrágva dőltem hátra a székben, gondolataim ide-oda cikáztak. Ki ez az ember? Mióta ismerik egymást? Miért találkoznak ilyen későn? Mi van, ha miatta elfelejtkezik rólam? Ha már nem jutok eszébe, csak púp leszek a hátán? Ha rájön, hogy milyen életképtelen vagyok nélküle?

A kereső végre találatot hozott. Bingó. Információéhesen tapadtam a képernyőre, úgy faltam az adatokat, mint más a csokoládét. Lassú mosoly terült el arcomon. Semmilyen gyanakvásra okot adó nem volt az idegen profilján: átlagos fizetés egy unalmas munkahelyen, semmitmondó hobbik, nem túl kimagasló jegyek az iskoláiból, mindennapi kapcsolatok. Nem vészes. Mégis van valami gyanakvásra okot adó az önelégülten mosolygó arcán… Úgy vigyorog, mint aki birtokában van olyan képességnek, aminek én sosem leszek tulajdonosa.

Hátralöktem a székemet, ami nyikorogva gurult a falhoz, halk puffanással ütközött hozzá. Kiszaladtam az előszobámba, és villámgyorsan magamra kaptam a sárfoltos cipőmet, a fekete kabátomat, majd sietősen távoztam – kinyúlt, ütött-kopott melegítőmet sem vettem át. Útközben ujjaimmal próbáltam megfésülni azt a katasztrófát, amit a fejemen viseltem, lábaim meg-megrogytak a váratlanul ért mozgástól. Ügyet se vetettem az engem megbámuló emberekre, egyetlen cél lebegett a szemem előtt: a Crisis nevű kávézó, ahol a nyomkövető alapján még mindig ott ülnek. Ketten.

Könnyű, őszi este volt, a levelek rozsdásan hullottak alá a fáknak, a szél kissé csípős levegőt hozott magával. Korábban kezdett sötétedni, a Nap már nem látszott a horizonton, halványsárga folt mutatta, hol tért nyugovóra. Az utcákon már felkapcsolták az utcai lámpákat, az autók izzó szemű bogárként versenyt futottak az idővel, a járókelők nyüzsgő hangyabolyhoz hasonlítottak; vészjósló sötétszürke fellegek tolakodtak az égbolton, magukkal furcsa illatot hoztak, melyek belopództak az agyam hátsó zugába és ott megpihenve tovább növekedtek. Nem tudtam gátat szabni gondolataimnak.

Pihegve megálltam a kávézó üvegablaka előtt, úgy rohantam, mintha valami vagy valaki üldözne; a benti mesterséges fény kivetült a járdára. Nyakamat nyújtva kémleltem körbe a helyiséget, míg a bárpulthoz közelebb eső sarokban meg nem pillantottam őket. Egy két személyes asztalnál ültek, túl közel egymáshoz és úgy tűnt, mély beszélgetésbe merültek. Megfájdult a szívem egy pillanatra, ahogy elnéztem a két, felhőtlen mosolyú arcot, nevetéstől megjelenő gödröcskéket a száj szélén, ahogy minden gond nélkül beszélgetnek semmit mondó dolgokról és természetesnek veszik, hogy mind a ketten ugyanarra gondolnak, és fogalmuk sincs arról, hogy mennyi bú és komorság létezik a földön – vagy csak nem törődnek vele.

Tiltott csillogás villant szememben, mikor a betolakodó túl sokáig pihentette kezét az Ő karján, és Ő nem húzódott el. Magamban számoltam a perceket, kezem ökölbe szorult, alsó ajkamat erősen beszívtam. Féltékenységgel kevert félelem öntötte el szívemet. Tekintetem megállapodott az üvegtükörben látszódó, idétlenül tiszta képmásomon. Félhosszú, fakó hajam bosszantó jelleggel lógott szemembe, mely alatt mély és sötét karikák húzódtak, bőröm betegsápadt volt a napfény hiányától, vékony, csontos testemen úgy lógtak a ruhák, mint óvodás kisgyermeken a túlméretezett pulóver. Kerek szemüvegemmel és kopott öltözködésemmel halovány mása voltam annak az embernek, aki igazgyöngyként ragyogott a tenger mélyén.

Hirtelen elkapott az undor. Semmi földi boldogságom nem akadt, egyedül Ő érte léteztem, és az Élet mindig küld valakit, aki bebizonyítja, mennyire nem vagyok méltó a szeretetére. Miért akar mindenki megfosztani az éltető fénytől? Olyan vagyok, akár a virág: fény és víz nélkül elhervadok, de az Ő gondos kezei mindig óvatosan ápolnak. Nem hagyom, hogy ezt elvegyék tőlem.

Oldalra léptem, mikor felálltak az asztaltól és kifelé indultak. Kissé elfordulva sandítottam feléjük, miközben próbáltam úgy tenni, mintha minden figyelmemet a játékbolt kirakata tartaná fogva.

Még váltottak pár szót, majd szoros öleléssel búcsúztak. Haragos elgondolás csírázott ki bennem. Kabátom zsebében félhold alakot vájtam körmömmel saját húsomba.

A vidáman csilingelő búcsút követően Ő elindult a szokásos úton: hazafelé menet betér a helyi közértbe, hogy megvegye kedvenc üdítőjét, vált pár kedves szót a részmunkaidős gimnazista pénztárossal, az utcafordulóban sanyargó hajléktalannak ad egy kevéske összeget, majd kulcsát előkotorva belép otthonába, ahol első dolga kezet mosni és pizsamába bújni, hogy a napot a híradó nézésével fejezze be. Minden csütörtök estéje így telik.

Legszívesebben hazáig kísértem volna, de figyelmemet most más vonta el. Sötét tekintettel fordultam a betolakodó után. Laza léptekkel haladt Tőle ellentétes irányba, zsebre dugott kézzel ballagott, elképzelése sem volt, hogy valaki követő őt. Minél több utcán tértünk le, minél távolabb kerültünk az embertömegtől, annál biztosabb voltam benne, hogy helyesen cselekszek.

Nem fogom hagyni, hogy bárki is megvonja tőlem az oxigént.

Zsebemből halkan előhúztam kezemet, a markomban szorosan tartott éles tárgyon fájdalmas sikollyal csillant meg az esti lámpafény. Te szegény, eltévedt lélek, jobb lett volna, ha tiszteletben tartod azt, ami nem a tiéd.