Lelkenincs mosoly

(Music challenge: Madonna - Masterpiece)

Hosszú, dús, göndör szempilláival laposakat pislogott. Éjfekete, fényes haja laza loknikban omlott vállára, puha ajka vérvörösen izzott. Szemhéján az arany festék úgy csillogott, mint a Szahara homoktengere napfényfürdőzve. Arca piroslott, elfedve valódi sápadtságát, fülében szirmait még ki nem bontó vízililiom, szemében a tűz már rég nem lobogott, lángjait elfújta egy viharos szél, hamvaiból még nem kapott életre a főnixmadár. Ruhája folyékony arany, alakjára simuló, lelkét is kiszorító, tűsarkúja kényelmetlennek tűnő, de nagyon drága darab.

Utolsó simításokat végezték rajta, minden részletre kényesen ügyeltek, s végül elragadtatva gyönyörködtek munkájukban. Ő csak elmosolyodott, szépen, szemérmesen, szája sarkának íve felfelé görbült boldogság jeleit rajzolva arcára; de ez a mosoly hamis, megtévesztő volt.

Kíséretével vonult a zsúfolt folyosón, úgy vették körbe, mintha valami felbecsülhetetlen értékű műtárgyat vinnének, hozzá se mertek nyúlni, attól félve, hogy ez a tünékeny álom egy meggondolatlan mozdulattól szertefoszlik.

Állát felszegte, büszke tartásával szinte a föld felett suhant, kecses léptei minden egyes padlódarabot márványlappá változtatták. Királynő volt.

Az egyik műbőr kanapén ültem, kényelmesen elhelyezkedve, keresztbe vetett lábakkal és lustán támaszkodva, mikor megjelent. A többi ember kitért útjából, irigykedve néztek utána, hibát kerestek benne és nem találva arról kezdtek ábrándozni, mi lenne, ha ők lennének a helyében. Mi lenne, ha ők vonulnának védőőrizettel, ők járnának drága ruhákban, az ők kívánságaikat lesnék és bármit megtehetnének. De nincs ha.

A lány fiatal volt, olyasvalaki, aki nem feltűnő szépségével emelkedett ki az emberek hétköznapi soraiból, hanem egyéniségével, határozottságával, elhivatottságával. És ez tetté oly’ gyönyörűvé, törékeny szépséggé az emberek szemében és adott a kezébe hatalmat, gazdagságot és magányt.

A lány nem is figyelt a körülötte forgó emberekre, mosolya töretlen volt, egyenesen előre szegezte tekintetét, szinte dacból. Néztem hamis tündöklését és az a gondolat futott végig bennem, hogy ő nem más, mint egy csaló. Egy hamisítvány, egy gazember, egy szemfényvesztő. Úgy gondoltam mindezeket, hogy közben ismertem. Valójában ismertem, úgy, mint senki más ezen a világon.

Mint aki megérezte magán valaki másnak a tekintetét, mint akit valami láthatatlan erő irányít, észrevett, megállapodott rajtam tekintete és arcáról leolvadt a szépen, műértő gonddal elegyengetett mosoly. Gondolkozott, hogy honnan lehetek neki ismerős, majd küzdött, hogy ne jusson eszébe, ne villanjanak fel neki fájdalmat okozó emlékek, melyek, mint a kés, úgy vágja ketté az ember lelkét. Fájdalom voltam a számára, szenvedés és kín, mit én jelentettem neki, mert már a jóra és szépre nem tudott emlékezni; elfedte a keserű bánat fátyla.

Rég volt, nagyon rég, mikor utoljára találkoztunk.

Arcára kiült zavarodottsága, lelkének nyugalma fodrozódni kezdett, mint mikor a tükörsima, kifeszített vízfelület nyugalmát megzavarja az a körömnyi kavics, amit beledobnak, mintegy szórakozásból.

De mint mindig, most is ment tovább, szeme sarkából végig figyelve, meg nem szakítva a szemkontaktust, addig, míg végül elhaladtak.

Utána fordultam, hátha látom még, de már nem volt sehol. Pár pillanattal később felhangzott az őrült sikítás, a magasztaló üdvrivalgás, a fülsiketítő zaj és a híres dallam. Visszafordultam, körülöttem még mindig sokan voltak, sürögtek-forogtak, hisz nem csak Ő az, aki ma fellép.

Előre dőltem, térdemen támaszkodtam, összekulcsoltam a kezem és azon töprengtem, hogy mennyire telik az idő. Az évek egybe folytak, eltűnt a határ jelen és múlt között, a jövőt pedig nem lehet látni. Mégis tisztán emlékszem az élet fontosabb megállóira, ezeket lehetetlen elfelejteni, akarva-akaratlanul is eszébe jut az embernek, ott motoszkál agyunk leghátsó zugában és arra vár, mikor törhet elő.

Talán most van itt a pillanat.

Törékeny alkatú, vékony kislány játszott a szőnyegen. Előtte építőkockák darabjai hevertek szerteszét. Teljesen belefeledkezett munkájába, a koncentrálásban kidugta nyelvét, szemével hunyorított. Két copfba fogott hajában lila selyem szalag díszelgett, mely minden egyes mozdulatban meg-meglibbent.

Külső szem csak azt látta, hogy várat épít, de valójában ő egy világot épített: egy hatalmas lila kastélyt, melynek legmagasabb tornyából zászló lebegett, aranyszínű kapuját katonák őrizték. A kastély udvarába gyémántkocsi gurult be, a vendég elé több százan siettek, meghajolva köszöntötték, míg két udvaronc kisegítette kocsijából. A hercegnőnek hatalmas koronája volt, földig érő palástja, terebélyes égszínkék ruhája, csipkés kesztyűje és a legjegesebb szíveket is megolvasztó mosolya. A hercegnő messzi földről érkezett a bálra, ahol majd találkozni fog jövendőbelijével, aki a legszebb, legkedvesebb és legudvariasabb férfi a világon. A hercegnő belépett a trónterembe, a királyfi elé sietett, kezet csókolt neki, és elvesztek egymás tekintetében.

- Szerelem első látásra? – kérdeztem tőle, miközben törökülésben elé ültem. Kezembe vettem egy kockát, élein végig húztam ujjam. A kislány fel sem nézve játszott tovább.

- Miért ne? A hercegnő gyönyörű, a herceg helyes, mindketten uralkodók. Szerintem nincs akadálya.

- Nem gondolod, hogy előbb meg kellene ismerniük egymást?

- Megfogják – rázta a fejét, a két copf meghullámzott. – A bálon egész éjszaka csak egymással táncolnak, beszélgetnek, nevetgélnek, pezsgőt isznak és szerelmesek lesznek.

- Ilyen fiatalon nem kellene a pezsgőről ábrándoznod – nevettem fel.

- De ők felnőttek. – Igazat kellett adnom neki, ők felnőttek.

- Hogy folytatódik a mese?

- Ez nem mese – most először nézett rám. Szemében sértődöttség jeleit véltem felfedezni. – Ez a valóság. A hercegnő én vagyok, a kastély a házam és a herceg a férjem. Királynő leszek.

- Aranyos. Minden kislány királynő akar lenni. Mit csinálsz, ha a hercegnő báljára megjelenik a világ többi hercegnője?

- Királynő csak egy van, és az én leszek. Figyeld meg, hogy egy nap nekem is lesz saját királyságom!

- Álmodozz szépen tovább – simogattam meg az arcát mosolyogva. Igen, királynő lesz, de a koronát nehéz megtartani.

A busz betegesen pöfékelt a régi, poros úton. Minden egyes döccenésnél megrázkódott a jármű, az utasoknak erősen kellett kapaszkodniuk egyensúlyuk megtartása végett. Fülledt, forró nap volt, a busz levegőjében az izzadtságszag sós íze terjengett. Az utasok türelmetlenek és fáradtak voltak, gorombán beszéltek a másikkal, mindenki az árnyékos ülőhelyeket kereste.

Bágyadtan üldögéltem a busz hátuljában, hallgattam az emberek hangos beszédét, a nyitott ablakon belopózó szél zúgását, lihegve legyeztem magam, de ezzel csak a forró levegőt kavartam fel; semmi haszna nem volt. Minden megállónál a busz kicsapódó ajtaja felé néztem, szinte babonáztam szememmel a kinti levegőt – gyere be hűvös, friss szellő, csak pár pillanatra maradj, ülj le ide szépen mellém, ne siess!

A következő megállónál felszállt egy csapat kisdiák. Megengedettnél magasabbra húzott fekete szoknya és rövid ujjú fehér ing volt mindegyiken. A lányok viháncolva jöttek fel a zsúfolt buszra, hely híján kapaszkodót kerestek. Magukhoz szorították egyszerű barna táskájukat és dülöngélve csacsogtak tovább.

Tekintetem rögtön megtalálta Őt. Utánozva a nagyokat merészen kigombolta ingjének felső két gombját, haját copfba fogta, enyhén ki volt sminkelve, mely öregítette gyermekarcát. Vidáman, teli szájjal nevetett a többiekkel, nem zavarta, hogy a többi utas rosszallóan vizslatta őket.

Megállt a busz és lány csapat lepattant róla. Az ablakból figyeltem, ahogy egymásba karolva, szinte szökdécselve csevegnek tovább.

A tükör előtt táncolt, teste hullámozva beszélt a zene ütemére, lábával kecsesen ugrott, karjával szárnyalt. Úgy táncolt, mint egy tündér; apró virágfejeken szökdelt, egy őz kecsességével mozgott, minden mozdulatát a patak friss csobogása mosta tisztává. Szemében lobogott a tűz, teljesen átszellemült, nem a kopott falú táncteremben volt, hanem egy teljesen más világban. Egy olyan világban, ahol a beszédnek nem volt helye, mindent, amit el lehetett mondani, a test továbbított. Érzelmek szivárványszínű tava kiöntött medrében, végig folyt egy ismeretlen csatornán és elöntötte a világot.

A lány tanult: tanult beszélni szavak nélkül, megismerni tett nélkül és engedni áldozat nélkül.

Kimerülten rogyott a padlóra, haja csapzottan omlott a vállára, frufruja szemébe lógott. Ajkát résnyire szétnyitotta, pihegve vette a levegőt. Keze és lába remegett a fáradtságtól, de akaratereje sokkal nagyobb volt, mint teste teherbírása, így csak ökölbe szorította kezét, s újból lábra állt.

Megfogtam a vállát, mielőtt neki kezdett volna a számtalanszor elgyakorolt mozdulathoz. Meglepődve fordult felém, nem értette hogy lehetek itt. Két kezembe fogtam az arcát, hüvelykujjammal lágyan simogattam orcáját, majd odavezettem a székhez, szelíd erőszakkal leültettem és kezébe nyomtam a palack vizet.

- Ne gyötörd magad. Pihenj is.

- De – szaggatottan vette a levegőt, akadozva beszélt -, ha nem vagyok elég jó, nem fognak beválogatni.

- Elég jó vagy.

- Nem igaz. A többiek sokkal jobbak nálam, mégis hogy vegyem fel a versenyt velük, ha nem gyakorlok eleget?

- Tehetséges vagy, ez épp elég.

- A tehetség nem minden. Ne tarts fel, mennem kell gyakorolni – állt fel és vállamnál fogva eltolt útjából. Keresztbe fontam magam előtt a karom, úgy néztem, ahogy ismét meghullámzik a teste. Zene nélkül próbálta elkapni az ütemet, de pár lépés után megbotlott és a padlóra zuhant. Nyögdécselve húzta magát ülőhelyzetbe, térdét felhúzta és karjával átfonta lábát. Fejét lehajtotta, haja teljesen eltakarta arcát.

Lassan oda léptem mellé, megsimogattam fejét, úgy, mint gyerekkorában.

- Nemsokára vége ennek. Csak egy kicsit bírd ki.

Dühöngve kaparta a falat, tíz körömmel vájt a tapéta virágos mintájába, leszakítva annak szirmait. Felszakadt a bőre, húsából karmazsin színű vérű kibuggyant, befestve kezének hófehérségét és a padlóra csöppenve annak zöld rojtjait is. Artikulálatlanul üvöltött, értelmes szavak nem hagyták el ajkát, nyála kicsorgott szája szegletéből. Ököllel verte a falat, haját tépte, véres hajhagymái kezére tapadtak. Őrületében lesepert mindent a polcról, toporzékolt és zokogott. Patakokban csurogtak arcán a kristálytiszta gyöngyök, hogy állán vegyüljön nyálával és tovább folyjon nyakára megnedvesítve pólója szélét.

Sikított, mint akinek lelkét tépik ki, bár legszívesebben ő maga vetett volna véget szenvedéseinek. Választ keresett, de csak miértet talált.

A tükör elé lépett. Könnyfátyolán keresztül homályosan látta a világot, tükörképének maszatos vonásait vélte felfedezni és úgy látta, hogy az alak kineveti, kárörvendően kacag rajta, felemlegeti hibáit és felrója neki gyengeségeit. Fülére tapasztotta kezeit, hogy ne hallja az ördögi hangokat, körbe – körbe forgott, hátha így ki tudja űzni e démonokat a fejéből, de mindhiába – nem hagyták őt békén.

Égre emelte tekintetét, fohászkodva valami magasabb rendű hatalomhoz, hogy szabadítsa meg őt kínjaitól, vessen véget szenvedéseinek. Harag tüzes lángja lobbant szeme bogarában, dühösen fordult a tükör irányába és fújtatva neki rugaszkodott. Te ostoba tükörkép, mit mutatsz a világnak? Hogy minden szép és jó? A valóságot miért csak én látom? Miért nekem mutatod a romlott valót, a rothadt belsőből kikelő kukacokat és a férgek miért csak az én lelkemből táplálkoznak?

A gondolatok cikáztak a fejében, nem látott és nem hallott semmit, csak saját lihegését és üvöltését. Mozdulatainak már nem ő parancsolt, kívülállóként érzékelte testét. Öklét felemelte és kíméletlenül lesújtott. A tükör ezer darabra tört, pókhálószerűen körbe futotta a keretet. A lány nem bírt leállni, egyik mozdulatot követte a másik. A hegyes, átlátszó szilánkok beborították a szőnyeget, ökle véresen ragyogott, egy nagy massza lett kézfeje.

Egyre lassultak mozdulatai, ütésének ereje kikopott, fáradtan csúszott le a fal tövébe, szilánktengeren nyugodott. Szívverése lassult, könnyei elapadtak, rohama lassan véget ért. Nem hallotta a sátáni kacajokat, már nem akart kilépni teste fogságából. A zaj elcsitult és felváltotta a néma csend. Füle zúgása, szívének torkában dobogása, fáradt sóhaja betöltötte a szoba csendjét.

Elmúlt rohama.

Óvatos, puha léptekkel araszoltam hozzá közelebb. Nem merem zavarni, hagytam, had tombolja ki magát. Leguggoltam hozzá és óvatosan megérintettem. Kezem nyomán megdermedt, minden izma megfeszült, menekülésre készen volt. Lassan, mint mikor egy félő kisállatot nyugtatnak, átkaroltam és gyengéden simogatni kezdtem karját. Magamhoz húztam, mellkasomra döntöttem fejét; még mindig feszült, merev volt. Apró, óvatos érintéssekkel próbáltam nyugtatni, suttogva ígértem neki, hogy minden jó lesz, nem fog tartani örökké ez az állapot. Ígértem neki mézédes szabadságot, adtam neki erőt és hitet, így teste lassan ellazult, teljesen elbújt ölelésemben. Úgy éreztem, testembe akar menekülni, simult, mintha bőröm alá kívánkozott volna, egy lenni velem. Rejtettem. Ráhajoltam. Labdává gömbölyödve bújtattam a világ elől... Minden és mindenki elől.

- Nagyon fáj...

- Elmúlik. - Dülöngéltünk, mint egy élő bölcső. Előre-hátra. - Mindjárt elmúlik.

- Nagyon...

- Csss - adtam csókot a feje búbjára. Nem is számoltam, mennyit. Végül ott hagytam ajkaimat puha haján, s csak halkan suttogtam. - Csss...

Könnyei már elfogytak, mégis zokogott. Nem volt képes abbahagyni a sírást. Vállai rázkódtak, de már csak elfúló hörgés volt, mi torkából a felszínre tört.

Emlékekkel telve hagyta el az épületet, szomorúsággal csordult szemei körbekémlelték környezetét. Elhagyta az ismerős helyeket, elindult egy olyan úton, aminek se eleje, se vége nem volt. Nem tudta, hol fog megállni, nem tudta mi fog következni. Szétnézett és ismeretlennek találta az ismerőst.

Célja meg volt, oka viszont régen elveszett, nem tudta miért és hogyan megy. De már nem fordulhatott vissza, nem tehette meg. Az idő haladt és magával rántotta őt is.

Virágzó napsütésben lépkedett a természet titkos völgyén, a madarak önfeledten csiripeltek, nem tudván, hogy mi történik közben a világban. Sóvárogva nézte e égi csodákat, bárcsak ő is velük lehetne és nem itt lenn, a poros, zúzott világban.

A virágok illatozva ékeskedtek a zöld tengerben, friss, tavaszillat járt a levegőben, magával hozva örömöt és reményt. Cifra szárnyú pillangó játszott körülötte, pajkosan röppent a válla fölött és a lány vágyakozva, csodálattal telve nézett utána. Öröm suhant át az arcán.

Ám az idő telt, eszébe juttatva útja célját és aggodalom suhant fekete árnyként az arcán. Az idő telt, minden megváltozott körülötte, s vele együtt ő is változott. A tavaszi, vidám színeket leváltotta az ősz mélabús vászna. Megpróbálta a szépet, az apró örömöt meglelni e időszakban; a halvány napsugárra oly’ áhítattal nézett, ahogy egy édesanya tekint óvó pillantással védtelen gyermekére.

A rozsdavörös levelek egyre jobban hulltak, játszi könnyedséggel lovagoltak a szellő hátán, magukkal hozva fájó és mégis örömteli emlékeket.

Az idő öreg fogaskerekei tovább forogtak, az őzbarna világ feledésbe merült, a színek visszatértek és magukkal hozták az eső jótékony felejtését. A lány nem akarta összes szép emlékét eldobni, megfosztani magát a múlt örömteli pillanataitól, így fejére húzta csuklyáját, mely felfogta a zivatar hírnökeit. Léptei vizesen kopogtak a kanyargó ösvényen, ruhája átnedvesedett.

Nem tekintett se jobbra, se balra, egyenesen előre szegezte tekintetét, nem vette le szemét a célról. Élvezte az eső frissítő illatát, megtisztító erejét, egy új időszak kezdetét. Az eső lemosta ruhájára tapadt út porát, és így arcát felfelé emelve élvezte a nedves cseppeket, melyek orcájára csüccsentek. Érezni akarta az élet könnyeit.

Újból vidám volt, könnyedség hatotta át a lelkét, gyermeki lelkesedés vette át az irányítást felette, pocsolyába akart ugrani, esőben táncolni - a lágy és meleg cseppek lemosták arcáról bánatát. A lelke könnyeddé vált, felszabadult az eddigi terhek alól.

De az idő ismét komorrá vált. Céljához egyre közelebb jutott, lassan szembe kell néznie azzal, ami ott vár rá. Elszántan haladt előre, vállalni akarva sorsát. Merengve nézett körül, állandót keresett a folyton változó világban.

A hó fehérre színezte a tájat, elfedte a valóságot és ártatlanná varázsolta világot. A hópelyhek csilingelő kacagással versenyeztek, ki fog hamarabb leérni a földre, és egy eltévedt pehely a lány orrára esett. Megszeppenve nézték egymást, hasonlóságot szerettek volna felfedezni a másikban, de pont a különbség volt az, ami vonzotta őket.

A lány ujjára invitálta át az eltévedt hópelyhet és szelíd mosolygással köszöntötte őt. Varázst vélt felfedezni e aprócska jövevényben, és a csoda körülötte volt. Útjára engedte a kis utazót.

A lány teleszívta tüdejét a friss, égető téli levegővel. A ropogó hóban nyomot hagyott minden egyes lépése, de a megállíthatatlan hóesés elfedte és semmivé tette lépteinek nyomait.

Az idő forgott, és a lány már nem félt. Bár nem tudta mi fog várni rá, de abban biztos volt, hogy át fogja tudni vészelni: büszkén és tartással.

Semmi sem örök, semmi sem múlandó. A télből tavasz lett, a tejfölös világból zamatos üde, a fagyos szél simogató, a léptek hangja puha és susogó.

A lány lecsúsztatta csuklyáját, köpenyét levetette és új emberként érkezett meg. És a cél kapujában ott ált Ő, kiért mindennel és mindenkivel szembe ment. Az évek megváltoztatták mindkettőjüket, közösen élték át a mennyet és poklot, de a sors nem tágít, és ha valamit eltervezett, azt végig is viszi.

Erősebben tért haza, s mégis, sebezhetőbb volt, mint valaha.

Ott állt Ő, a szemébe nézett és elfeledte a jövőt.

Ez az élet melódiája.

A tükörrel szemben voltam. Az életnagyságú fekete keretű tükörben nem magamat láttam, hanem Őt. Olyan volt, mintha csak mi léteznék, a szoba sötét és komor, csak a tükör keretébe gyöngysorként díszített égők adtak némi fényt.

Még nem vett észre. Türelmesen vártam.

Néztem ideges kapkodásait, elhamarkodott mozdulatait, sietős lépteit. Majdnem magamra hagyott, mikor valami eszébe jutott és a tükör elé állt egy gyors szemlére, hogy minden a helyén van, nincs hiba a gépezetben.

Nagyon lassan vett tudomást rólam, kínzóan lassan. Kíváncsian nézegetett, úgy, mintha a lelkem mélyére tekintene, mintha valami ősi titkot akarna megfejteni.

Tettem egy apró mozdulatot, szinte láthatatlant, de észrevette és szeme rám tapadt. Felemeltem a karom és a tükör sima felületére tapasztottam tenyerem. Kétségekkel telve követte példámat és ő is tenyeremhez illesztette sajátját.

Másik kezemmel is az üveglapra támaszkodtam, megvártam, míg ő is így tesz. Bizonytalan volt és nem okoltam ezért.

Testhelyzetet cseréltem, tenyeremmel összemaszatoltam a tiszta üveglapot, a túloldalon mozdulatra mozdulattal válaszoltak.

Egyre több és hevesebb gesztus cserélt gazdát, nem volt szünet, pillanatnyi sóhaj, eggyé váltunk. Én voltam ő és ő volt én.

Boldogan mosolyogtam rá, és ő viszonozta, de hirtelen mégis eltávolodott tőlem. Utána kaptam, átnyúlva a tükrön, élesen megmarkolva alkarját és magamhoz rántottam, de ő minden erejével ellenkezett. Vissza akartam tartani egy végzetes hibától, könyörögtem és érveltem neki, hogy miért ne tegye meg azt, amire ifjú szíve vágyik, de nem hitt nekem.

Küzdöttünk egymással, a saját oldalamra akartam őt húzni, de ő minden erejét bevetve ellenkezett. Az erőlködéstől meggyűrődött arca, nyöszörgések hagyták el száját. Végül kitépte magát karjaim közül és elszaladt; messze, a végzetébe.

Hitetlenkedve néztem utána, karom még mindig a levegőben volt utána nyúlva, mintha még elérhetném. De nem tudtam visszatartani.

A földön ültem. Átkarolva a lábamat kuporogtam egymagam. Ő körülöttem mászkált, ugrált, hempergett, vonaglott, szaladt. Egy percre sem állt meg, hiába kértem. Mindent megtett, hogy szembe menjen velem. Harcolt a múltért és én nem támadtam vissza.

Ültem és vártam. Ahogy kitombolta magát leült mögém, hátát hátamnak vetette, karjával a földet ütötte. Még küzdött, de egyre gyengébb volt; elfáradt és végül belátta, hogy felesleges minden próbálgatása.

Ráébredt, hogy én nem ellene vagyok, nem akarom őt megfosztani semmitől. Belenyugodott az elkerülhetetlenbe.

Ernyedten ült, én támasztottam csupán és egy idő után eltűnt testének súlya, tollpihévé vált és utat engedtem gondolataimnak.

Elmondtam neki, hogy régóta várom őt, aki a homályba fénysugarat csempész. Aki itt tart, vagy majd szabaddá tesz. Várom, hogy jöjjön, és hozzon újabb üdeséget. Hozzon színt. Hozzon egy csücsköt az égből, és fűszál hegyét. Hozzon sugarat, ragyogót, és cseresznyét. Illatosat. Meséljen szélnyelven, mondjon valótlant vagy valót. Mutasson régit vagy olyat, mi lehet, hogy még jövő se lesz soha. Csak... adjon valamit, ne hagyjon magamra.

Megköszöntem neki a múltat, a hibákat és a tanulságokat. Megígértem neki, hogy vigyázni fogok az életre, mert már eleget tanultam tőle.

Becsuktam a szemem és vörös ködben úszó, párás csillagvarázsok táncoltak előttem.

- Hyuna! Figyelsz te rám? – Rántott vissza a valóságba egy számonkérő hang. Merengésemből hirtelen tértem vissza, nagyokat pislogva néztem az aurámba hajoló személyre.

- Igen, ne haragudj, csak elbambultam – szabadkoztam fejemet rázva. A fodrász rosszallóan csettintett a nyelvével, majd újból neki kezdett a véget nem érő mesének.

Lelkifurdalás nélkül fordultam a tükör felé és vesztem el önön tükörképemben, míg megszűnt körülöttem minden hangforrás. Csak a gondolataim voltak, melyek a múltba repítettek vissza.

Mikor elérkezett az idő, felálltam a székből, megigazítottam ruhámat, hajamat hátradobtam és nagy levegőt véve elmosolyodtam.  A vörös rúzs szépen kiemelte fehér fogsoromat és kék kontaktlencsémet, tökéletesen illett fekete hajzuhatagomhoz és egészítette ki az aranyszínű ruhakölteményt.

Utoljára a tükörképemre pislogtam, majd követtem a producereket a hűvös folyosókon át a színpad felé, ahol az emberek magukon kívül várják érkezésemet.

Magamon éreztem a többiek utálkozó és irigykedő pillantásait, de rájuk se hederítettem, megszoktam már ezeket a pillanatokat. Tovább lépkedtem a rivaldafény felé egy lelkenincs mosollyal, én, Hyuna, a királynő.