Szelek szárnyán

 (Music challenge: Jesse&Joy - Espacio Sideral)

- Áh, micsoda gyönyörű nap a mai! Érzem, hogy ez az én napom lesz! – Nagyot nyújtóztam vékonyka lábaimmal, megmozgattam apró testemet, mert odabent elég kényelmetlen volt már, alig fértem el.

Nagyon vártam már ezt a napot, mert végre végre végre önmagam lehetek! Persze, korábban is én voltam én, ezt nem is vitatom, de születésemtől kezdve átalakulásomra vártam. Szerintem társaim közül én voltam a legtürelmetlenebb, ők csak nyugodtan eszegették a leveleket, lustán csámcsogtak egésznap és vidáman másztak ágról ágra, míg én szüntelen testemet nézegettem a tükörtiszta vízcseppen a varázslatra várva. Kicsit már untam, hogy a rét többi lakója csúf viccet űz velünk, a nagyok pedig hiába intettek türelemre, nem tudtam elrejteni duzzogásomat. Minden egyes nap megkérdeztem, hogy mikor fog eljönni az idő, mikor én is olyan gyönyörű leszek, mint a többiek, de úgy éreztem, hogy sosem fog eljönni. Jaj, milyen izgatott voltam, mikor zsigereimben megéreztem azt az ősi, természeti késztetést, hogy álomra hajtsam a fejem a biztonságos, meleg kis zugban! Szerintem hernyó nem volt még olyan derűs, mint én, és fogadni mernék, hogy még álmomban is mosolyogtam. Igen, gyerekként még csúf kis zöld teremtés voltam, puha testtel, több apró bolyhos lábbal és lomha mozgással, de lám! Most a ronda hernyócskából gyönyörű szép pillangó lettem hatalmas selymes szárnyakkal! Apropó, szárnyakról jut eszembe, még csak meg sem néztem átváltozásom pompás eredményét.

Nagyot nyújtózkodva próbáltam hátra pislogni, jobbról is, balról is megnéztem szárnyaimat. A boldogságtól eddig feltekert végű csápjaim kiegyenesedtek, lábam közé fogtam arcomat, és körbe-körbe forogtam. Fodros végű szárnyaim türkizkéken ragyogtak, végei sötétbarnába futottak, mintha csak megmártóztam volna egy üveg festékben. Ráeső napsugárban pedig csak úgy ragyogtak, mintha ezernyi drágakövet viselnék. Megérte várni, gyönyörű lepke vagyok!

- Jó reggelt szomszéd! – Álmosan kecmergett elő bábjából régi pajtásom álomszürke, fehér pettyes szárnyaival. Boldogságtól majd’ kicsattanva felé intettem.

- Ugye milyen gyönyörű napunk van?

- Nagyon szép, bár kicsit még aludtam volna.

- Jaj, te mindig csak aludnál – legyintettem álomittas barátomra, és a Nap felé fordultam. Becsukott szemmel élveztem a jóleső meleg cirógatást, úgy éreztem, mintha ezernyi kéz simogatna. Apró szellőfuvallat ölelt körbe, éppen csak megborzolta szárnyaim és már rohant is tovább. Körülöttem társaim egymást üdvözölték rég nem látott barátként, bókok hada hangzott fel. Rájuk sandítva elmondhatom, hogy egyikünk sem hasonlít régi önmagára, de azért magamban megjegyezhetem: csak én vagyok a legszebb mindközül. Hihi, na, igen, hittétek volna? Én igen.

- Milyen szép vagy! – hajolt közelebb még mindig kicsit kótyagosan barna szárnyú szomszédom. Rácsodálkozásától büszkén kihúztam magam.

- Nos, igen, valóban. Köszönöm. De te sem panaszkodhatsz.

- Áh, eszem ágában sincs.

- Ez egy valóban gyönyörű nap. Megyek, kipróbálom az új szárnyaimat, jössz velem?

- Nekem még kicsit zsibbad, majd talán később. Köszönök addig is a többieknek.

- Ahogy gondolod. Szia! – És már el is totyogott mellettem, szárnyait maga után húzta, mintha egy krumplis zsákot cipelne a hátán.

Na, akkor hogy is kell ezt csinálni? Az ág végére lépkedtem, kissé berogyasztottam, karjaimat, szárnyaimat kitártam, becsuktam a szemem és…

Semmi.

Miért nem történt semmi? Egyik szememet kinyitva kémleltem körbe, és valóban. Nem repültem. Na, akkor még egyszer.

Rogyaszt, szárny kitár, szem becsuk és koncentrál, nagyon erősen koncentrál, és még mindig koncentrál… Nemsokára megéreztem, hogy szárnyaim lomhán megmozdulnak, majd egyre gyorsabban verdesnek, lábaim elhagyják a faágat. Hurrá, sikerült! Látjátok? Repülök! Huhú!

Ez sokkal jobb, mint ahogy elképzeltem, ahogy szállok a szélben, alattam az egész mező, úgy érzem enyém a világ. Hangosan kacagva repültem egyre magasabbra, majd onnan nyílegyenesen a fűszálak közé. Megsimogattam a bársonyos szálakat, sűrű rejtekükben bóklásztam egy kicsit, majd mielőtt újból felkapaszkodtam volna a szél hátára, csintalan csomót kötöttem egy zöldellő fűszál szárára. Spirál alakban ismét felszálltam és neki indultam megnézni otthonom egy másik nézőpontból.

A rét káprázatosan szép volt, fentről nézve olybá tűnt, mint egy végeláthatatlan zöld tenger, hajladozó szárai között szivárvány fodor emelkedett ki: napsárga kankalin, bóbitás sötétrózsaszín sadler imola, tompalila baracklevelű harangvirág, fehérbe hajló tövises iglice, púderrózsaszín kakukkszegfű, citromsárga kamilla a fehér szirmaival, a gyermekláncfű ikrek egyik fele még élénksárgán vihog, míg a másik már fehérre daueroltatta haját, a vérvörös pipacs még nem bontott virágot, a cickafark felhőszínű szirmai szinte úsztak a zöld tetején.

Leszálltam egy éppen kinyíló virágra, és megízleltem mézédes nektárját. Számat törölgetve röppentem egy másik növényre, majd át még egyre és még egyre, felhőtlen jókedvvel ugráltam virágszálról virágszálra.

- Sziasztok! Meg sem ismertek? Én vagyok, az apró kis hernyó. Nem is tudtok mit mondani, igaz? Nem is kell, elégedjetek meg látványommal – kacagtam ki a bámészkodó szomszédokat, nyelvet nyújtva szálltam tova.

Csendben csordogáló patakocskához érkeztem, pöttöm kavicsra telepedtem le, lábamat a vízbe lógatva kortyoltam nagyokat a selymes ízű vízből és elégedetten dőltem hátra. Szüntelen mosollyal vesztem el a táj festői szépségében, hallgattam minden apró kis neszt, még a sznob méheknek is integettem, mikor elhaladtak mellettem – persze, visszaköszönni egyik sem tudott.

Bódító érzés vett uralma alá, éreztem, egyre laposabbakat pislogok, sok volt egyszerre ennyi repülés, de nem is kell sietnem, egy egész élet áll még a rendelkezésemre és olyan helyekre is eljuthatok, ahova eddig csak gondolatban szálltam.

Kényelmesen elhelyezkedtem egy levél oltalmazó hűs árnyékában, és boldogan álomra hajtottam fejem.