(Music Challenge: Harry Styles - Sweet Creature)
- Boldog Születésnapot! Kívánj, mielőtt elfújod a
gyertyákat!
Tudtam, hogy mit fogok kívánni, még csak gondolkoznom sem
kellett rajta: Azt, hogy gyere vissza és hadd lássalak még újból.
Fogalmad sincs róla, hogy mennyit szenvedtem Miattad. Nem
tudod, hogy hányszor kapott el a sírógörcs, ha csak Rád gondoltam; hogy
hányszor éreztem azt, hogy összepréseli a mellkasomat az a szörnyű kínzó érzés,
mintha csak a lelkemet akarnák kitépni. Nem tudod azt sem, hogy azért
imádkoztam, hogy újból a szemedbe nézhessek, láthassam szivetmelengető
mosolyod, érezhessem semmivel össze nem téveszthető illatod; hogy elveszhessek
védő ölelésedben.
Sejtésed sincs róla, hogy minden percben Rád gondoltam,
hogy bejártam azokat az utakat, ahol te mentél, és hogy végig pörgettem minden
Veled töltött pillanatot. Nem bírtam elszakadni a múlttól, olyan szép és jó
volt; annyira hiányoztál.
Tudod milyen gonosz és kegyetlen voltál? Elmentél egy szó
nélkül. Képes voltál összecsomagolni, míg nem voltam otthon és egy búcsúüzenet
nélkül elhagyni. Nem mondtál okokat, nem érveltél, csak eltűntél. Otthagytál a
bizonytalanság mély gödrében és nem maradt nekem más, mint önvád és önsajnálat
keserű egyvelege.
Azt a napot sosem fogom elfelejteni.
Napok óta nem beszéltünk egymással, az egyetem miatt én
későn értem haza, te pedig hajnalban mentél dolgozni, szinte csak köszönni volt
időnk egymásnak. Azt mondják, az ember megérzi, ha valami baljós fog történni.
Én nem éreztem semmit. Sejtelmem sem volt, hogy mi járhatott a fejedben, amiért
a végén úgy döntöttél, hogy elcuccolsz. Nem láttam jelét a készülő viharnak.
Mikor beléptem a lakásba, olyan szokatlan érzés kerített
hatalmába, mikor az ember háta borsódzik, a szíve gyorsabban ver és minden
idegszála megfeszül. Gyanút fogtam, túl nagy volt a csend. Persze, próbáltam
magam nyugtatni, hogy számtalanszor jöttem haza az üres lakásba, voltam már
egyedül; de ez más volt. Akkor már éreztem, hogy valami nincs rendben. Kár,
hogy nem hamarabb, talán megelőzhettem volna a bajt.
Kibújtam cipőmből, beljebb mentem a lakásban és először az
tűnt fel, hogy nincs a polcon az a giccses fényképkeret, amit még a húgodtól
kaptál ajándékba. Számtalanszor próbálkoztam, hogy egy kevésbé látható helyre
teszem a képkeretet, de Te ragaszkodtál ahhoz, hogy a nappaliban legyen, mert
mégiscsak az imádott húgod készítette. Borzalmas, hatalmas csillogó
strasszkövekkel volt kirakva, és napsárga kis virágok voltak mindkét széléhez
erősítve. Akárki jött hozzánk, azt látta meg először, én is szinte minden nap
megbotránkoztam rajta.
És nem volt ott, pedig még elmozdítani sem engedted.
Szemem az üres polcon tartva, tovább próbálkoztam
megfejteni azt az idegen érzést, ami elöntött abban a percben, hogy átléptem a
küszöböt. A konyhába mentem és öntöttem magamnak egy pohár vizet, mikor szinte
fénycsíkként agyamba vágott, hogy kevesebb DVD lett a tévé alatt. Azonnal
visszasiettem, és nem tévedtem, megfeleződött a filmek tartalma.
Élesen szívtam be a levegőt.
Áttrappoltam a hálószobába, de csak a saját dolgaimat
találtam ott. Feltéptem a ruhásszekrényedet, és üresen találtam. Éreztem, ahogy
szemeim fájdalmasan tágra nyílnak, hogy szám is tátva van, hogy agyamra
felkúszik egy zavart érzés. Keserűséggel oltott düh kezdett hömpölyögni ereimben
és vitte az epét el az egész testembe. Szerettem volna felüvölteni, de nem
találtam meg a szót…
Bevágtattam a fürdőszobába, dolgaid után kutattam, de még a
fogkrémedet sem találtam.
A nevedet kiáltottam. Mit kiáltottam, sikítottam. Ahogy
felkutattam a ház minden egyes helyiségét, egyre kétségbeesettebb lett a
hangom. Szememet könny futotta tele, egyre hevesebben ziháltam,
éreztem, hogy pánik önti el a testem.
A könnyfátyoltól alig látva matattam elő telefonomat és
remegő ujjakkal nyomtam rá neved mellett a hívás gombra. Ki se csöngött.
Hisztérikusan hívtalak újra és újra, de nem vetted fel.
Kiszakadt belőlem a fájdalom. Kezem számhoz tapasztva
rogytam le a padlóra, torkomból csak ostoba bugyborékolás próbált a felszínre
szakadni. Teljes torkomból üvöltöttem.
Senki nem mondott Rólad semmit, hiába próbálkoztam.
Mindenki csak hátrált, nem akartak belefolyni a kettőnk dolgába. Dolgozni sem
mentem, mert féltem attól, hogy ha visszajössz, nem fogsz otthon találni és
hogy elkerüljük egymást. Két lábon járó depresszió lettem, képes voltam egész
nap az ablakot bámulni, és egyre csak fojtogatott a sírógörcs. Enni sem volt
kedvem, írtóztam a gondolattól, hogy el kell hagynom a lakást; szemeim alatt
mély, sötét karikák keletkeztek, arcom beesett, még a napszemüvegemből is
kifogytam. Aggódtak értem, de egy értelmes mondatot nem tudtam elmondani
anélkül, hogy ne görbült volna le a szám.
Kezdetben haragudtam rád. A kezedbe tettem a lelkemet,
mindent elmondtam Neked, Te voltál nekem az élet, bármit megtettem volna Érted.
De mikor akar a legnyagyobb bizalmasod, minden titkod tudója, mint valami
bűnöző, valami alattomos semmi ember, kiosonni az életedből úgy, hogy nem hagy
maga után, csak egy bevetetlen ágyat és egy tátongó űrt! Belegondoltál
egyáltalán, hogy mit fogok érezni, ha hazajövök? Ha semmidet se találom? Nem
tűnhetsz el csak úgy, mintha egyáltalán nem is lettél volna! Aki... szeret, az
nem tesz ilyet! Ha megtehetném, kivágnám az agyamból azt a darabot, ami
emlékszik rád, csak hogy azt is elvihesd! Kár volt megismerjelek...
Egy idő után viszont
nem haragudtam Rád, inkább csak magamat hibáztattam. Ha jobban figyelek Rád, ha
megpróbálok több időt tölteni Veled, ha elég bátor vagyok és… talán nem mentél
volna el. De így, hogy még csak homályos jelét sem adtad annak, hogy miben
hibáztam, mit rontottam el… a legkegyetlenebb kínzás volt az élettől. Vajon
mióta készülhettél erre a lépésre vagy égből kapott gondolat volt csupán?
Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít. Teltek-múltak a
napok, a hetekből hónapok lettek. Még sokszor éreztem, hogy maga alá akar
seperni a fájdalom szele, de kezdett fakulni a gyötrelem ereje. Ügyünk
lezáratlansága miatt mindenben és mindenhol Téged kerestelek, éreztem, talán
soha nem tudok teljesen túllépni Rajtad, mindig ott lesz a miért gondolata.
Megpróbáltam csak a szép, kellemes emlékekre gondolni, de mindig ugyanoda
jutottam ki: a félig üres lakásra és hogy Te talán vígan éled az életed, míg én
mellkasomat ütögetve próbálok erős maradni.
De egy nap csoda történt.
Gyönyörű napsütéssel ajándékozott meg minket a nap, a
madarak egymással versenyezve trilláztak, kellemes szellő simogatta az ember
fedetlen bőrét. Élveztem a szabadban töltött idő minden percét, megálltam egy
pillanatra és csukott szemmel élveztem a természet kényeztető ajándékát.
Haza felé tartottam a vásárlásból, könnyű léptekkel
haladtam célom felé, hajamba játékosan bele kapott a szél. Kedvem volt
mosolyogni.
Éppen hogy befordultam az utcánkba, mikor megláttam egy
ismerős alakot, igaz, a távolban csak fehérlő foltnak látszott. Ahogy
közeledtem, úgy olvadt le arcomról az őszinte mosoly, és vált szám szigorú,
egyenes vonallá. Agyam menekülő utat keresett, cikáztak bennem a kérdések,
szememet nem bírtam levenni az alakról.
Nem messze a bejárattól megálltam, kezemből, mint csintalan
gyerek, kiszaladt az erő, a szatyor a földre esett és tartalma szerte-széjjel
gurult. Háttal állt, de felismertem; még a sötétben is ki tudnám tapintani
alakját. Átfutott rajtam a gondolat, hogy csak képzelődöm, ez nem lehetséges.
Annyi hónap után végre meghallgatást nyertek imáim?
Megfordult. Semmit sem változott az utolsó találkozásunk
óta. Hanyagul zsebre vágta kezét, és zavart mosoly ült szája szegletében.
Mélybarna szemeivel sűrűn pislogva próbált megszólalni.
Ezernyi érzelemhullám öntött el, a múlt fájó történései
körbelengtek, úgy éreztem sötét örvény szippant magába.
Hangszínében kétségbeesés és félelem bújkált, mikor nagy
sokára megszólalt. - Megmagyarázom.
Néztem őt.
Egyetlen méter. Ennyi volt köztünk. Egyetlen méter és...
egy hatalmas szakadék. Mindegy az ok, hogy kinek a hibája ez a tátongó verem,
de... de itt van. Idehozták a hetek, a tények, mik számomra ismeretlenek... A
titok lopta közénk az űrt.
Kinyújtottam a kezem. Elég vagyok ehhez? Átnyúlni a
szakadék másik végére és idehúzni magamhoz? Le tudom győzni a mélységet? Le
akarom?
...
A hóvirág a tavasz első virága, a reményt és a tisztaságot szimbolizálja. A hóvirág üzenete: "Örülj a jelennek és a jövőnek! A múlt szomorú emlékeinek ne engedj helyet a szívedben!”
Haliho~
VálaszTörlésElőször is szeretnélek nagyon-nagyon megdicsérni, hisz olyan novellát írni, amiben nincsenek konkrét szereplők, de még nemek se, brutál nehéz. Én is pár éve szenvedtem egyel, majdnem beletört a bicskám.
Teljes mértékben át tudtam érezni azokat az érzéseket, amiket lefestettél. Igaz, megrémültem amikor megláttam a sok E/2-es szót... de egész kellemes volt így olvasni, újdonság volt számomra :D
" A titok lopta közénk az űrt. " Ez a mondat volt a kedvencem. Egyszerű, csupán 6 szó, de annyi emléket és igazságot idéz fel bennem... :)
Köszönöm, hogy olvashattam, várlak a kövi körben! :D
Szia!
TörlésKöszönöm a dicséretet! Az az igazság, hogy én szeretek nevek nélkül írni, mert amit én elképzelek arcokhoz nem mindig tudok egy konkrét idolt, vagy színészt oda rakni, aki megfelel az elképzelésemnek. Meg ugye nekem könnyű, mert én látom magam előtt a jelenetet:D De az biztos, hogy ilyenkor szabadságot adok nektek, mert tényleg azt képzeltek el, akit szeretnétek.
Köszönöm, hogy olvastad!
Szia^^
VálaszTörlésNem is tudom mit mondjak... Gyönyörűen, nevek nélkül is olyan novellát hoztál össze, amit kevesen tudnak. Az a fájdalmat tökéletesen átadtad, a beesett arc, karikás szem. Rendesen rosszul éreztem magam, hogy jaj mit tettem! xD A végén pedig az a szakadék leírás. Nagyon tetszett :D
Köszönöm, hogy olvashattam! Csak így tovább^^
Szia!
TörlésÖrülök, hogy sikerült átadnom azt, amit szerettem volna. Az utolsó mondattal így nyitva hagytam a történetet, mert én szeretem nem befejezni a sztorikat, az olvasó képzeletére bízni a folyatást - de én olvasni nem szeretem, az a jó ha le van zárva xdd
Meg ez szimbolikus jelentésű is egyben, szóval remélem, hogy átment az üzenet :D
Köszönöm, hogy olvastad!
Szia!
VálaszTörlésBevallom, most másodjára olvastam el, mert amikor először kezdtem neki, nem kedvből tettem, hanem mert nem volt mit csinálom és nem volt megfelelő a hozzáállásom és a nézőpontom, ezért azt gondoltam, hogy nem tudom beleélni magam ebbe a történetbe. Aztán re lettem világítva, hogy miért is így kezdtem neki akkor és más szemszögből próbálkozzak. Tényleg csak ennyi kellett. Első olvasatra az volt a fejemben, hogy a lányt a fiú szerelme, egyben lakótársa hagyta el, és most nanyira nem vagyok ilyen boyfriendes életszakaszban, de ez nem feltétlen volt kőbe vésve, hogy ez itt egy fiú és egy lány és akkor szerelmesek is. Aztán másodjára úgy kezdtem neki, hogy lehettek akár simán legjobb barátok is, vagy ilyesmi. Na, így már mindjárt más volt!
Ezerszer jobban bele tudtam élni magam. Csak bele kellett képzelnem magam a főszereplőnk helyébe és ennyi volt, soronként telepedett rám a depi. Ha van valami, rettentően tudok aggódni, ha nem érem el az illetőt, akit keresek, nagyon ki tudok akadni, ha nem tudom, hogy mi van, miért ment el, miért nincs itt, mi van így meg úgy, vagy miért nincs.
És csak belegondolva, hogy valaha is valaki elmegy és kilép az életemből, hát nem tudom, hogy én azt hogy lennék/leszek képes feldolgozni, főleg, ha a hozzám legközelebb állókról van szó csalás/barát/akár szerelem téren. Az biztos, hogy én is ennyire kiborulnék, ha nem jobban. Hozzá tett a depi hangulathoz, hogy egész nap egyedül voltam itthon, és már több, mint egy hónapja nem találkoztam senkivel a családomon kívül és ezek így mind egyszerre tudak hatni a novellád hatására, közben anyám nézett valami filmet tök hangosan, amiben éppen valami depi zene ment, hát mondom kösz xDD Ha könnyen tudnék sírni olvasás/filmnézés/bármi közben, akkor most is tuti, hogy elkapott volna, mást nem az önsajnálat és a magány érzése miatt. xD
Szóval átjöttek az érzések, ezzel ezt akartam mondani.
A legegyszerűbb és mégis jelentős példákkal mutattad be, amiről feltűnik egy ember hiánya a lakásban, tetszett, hogy ezekkel szemléltetted a helyzetet, pl. a kevesebb DVD a polcon.
A végén először tök idegeslettem, hogy képes csak úgy odaállni egy megmagyarázommal az illető, már az elmenetele előtt azzal kellett volna kezdenie. Belegondolva én is hasonlóképp éreztem volna a szereplőnk helyében. Egy részem azonnal átölelt volna és belekapaszkodva többet el nem engedte volna, a másik részem a magyarázatot is hallani akarta, aztán a harmadik passzív-agresszíve hallani se akart volna róla és elküldte volna a francban remélve, hogy csakazért is maradni fog. Azt olvasva, hogy aki visszajött kétségbeesetten és félve kezdett volna neki a magyarázatnak arra utalt nekem, hogy tisztában van a hibájával, és lehet, hogy nyomós oka volt arra, hogy elment. De szerintem akkor sem lehetett az annyira egetrengetően sos, hogy még az egész cuccát is össze tudta pakolni, hogy egy rohadt estét ne várhatott volna, hogy megbeszélje a lánnyal.
Nekem is nagyon tetszett ez a mondatod: "A titok lopta közénk az űrt."
Volt pár elírás, hirtelen ezt találtam meg: "még a sötétben is kitudnám tapintani alakját." - itt a ki tudnám tapintani lenne a helyes, mert az kitapintani eredetileg, a szóköz kimaradt ott.
Most ennyit tudok csak mondani, biztos, hogy nem ez a legértelmesebb a kommentek közül, bocsánat! ;; Megyek és megkeresem valahol a darabjaimat.
Köszönöm, hogy olvashattam, várlak a következő körben is! ^^
Szia!
TörlésÖrülök, hogy a végén mégis sikerült megtalálni azt a nézőpontot, ahonnan élvezetes volt olvasni. Én egy fiú-lány szerelmi kapcsolatát képzeltem el, és nekem tök egyértelmű volt ez - hahaha -, és mikor írtad, hogy nem volt kőbe vésve...Hát nem XD de szeretem ezeket a kommenteket olvasni, mindig kíváncsi vagyok arra, hogy egy-egy olvasó mit képzelt el, mit gondolt bele.
Köszönöm, hogy olvastad!
Szia~ ^^
VálaszTörlésÖrülök, hogy olvashattam ezt. Nagyon szépen letudtad írni nevek nélkül is, és tényleg csodás, kifejezetten szomorú novellát írtál.
Őszintén nem lehetett könnyű nevek nélkül írni. Én biztos nem tudnék, így hatalmas dicséret ezért! ^^
Nekem is ki kell emeljem ezt a mondatod: "A titok lopta közénk az űrt."
Köszönöm, hogy olvashattam ezt a történetet! Várlak a következő körben is ^^
Szia!
TörlésHihi, megsúgok egy titkot: nekem a világ legegyszerűbb dolga nevek nélkül írni :D
Biztos, hogy te is tudsz, csak akkor mindennek össze kell állnia a fejedben ;)
Köszönöm, hogy olvastad!
Halihó!
VálaszTörlésHozzád is megérkeztem, bevallom, kicsit nehezen vettem rá magam az olvasásra, de nem bántam meg, hogy belekezdtem. Döbbenetesen gyorsan végig értem a történeten, ami azt jelenti, be tudtál rántani és nem volt olyan dolog, ami megakasztotta volna a történet folyását.
Büszke lehetsz magadra, amiért nevek és karakter jegyek nélkül megtudtad ilyen csodásan írni ezt a kis történetet, ritkaság számba megy.
Egészen a végéig nem tudtam azonosulni a szereplővel ugyan, de az a rettentő bizonytalanság, ami túlnő benned, mikor újra látod, nagyon is éreztem. Köszönöm, hogy ilyenre írtad meg.
Néhol egy-egy szó helyett mást használtam volna, de utólag nem maradt meg semmi a gondolataim között, így ezzel nem idegellek.
Várom a következő írásod :3
Szia!
TörlésNem baj, örülök, hogy végül eljutottál hozzám - én is nagysokára hozzátok! :D
Köszönöm, hogy olvastad!
Üdv újra koreinkben, nagyon örülök neked is! ;;
VálaszTörlésEngem nagyon megfogtal ezzel a témával, annyira beleéltem magam a lány karakterebe, ugyanis én is mindig magamat hibaztatom szinte mindenért, ami történik a szerves környezetemben, vagy akár olyanba is, amihez egyáltalán nincs befolyasolhatosagom, de akkor is. Nem tudom miért, ez valami berogzodes nálam, csak hogy egy ilyet mondjak, pl Hanbin miatt is egy kicsit saját magam hibaztattam, persze tudom hogy nem én tehetek róla, de akkor is bennem volt az a szar érzés vele kapcsolatban is, az én környezetemben meg ha bármiféle szarság történik mindig magamat hibaztatom rip
"Ha megtehetném, kivágnám az agyamból azt a darabot, ami emlékszik rád, csak hogy azt is elvihesd!" - itt ez a rész ilyen úristen te jó ég érzés volt, én is annyiszor éreztem már így emberekkel kapcsolatban. Hogy inkább meg se ismertem volna őket, de aztán ugye mindig eszembe jut, hogy az ember a hibáiból tanul, csak akkor az a mérhetetlen fájdalom amit érzek ezt mondatja velem.
"... és egyre csak folytogatott a sírógörcs." - ezt az egy hibát találtam, itt helyesen leirva fojtogatott.
Hat a vége nagyon elgondolkodtató, magam sem tudom, hogyan döntenék egy ilyen helyzetben, úgyhogy én most tökre örülök ennek a nyitott végnek, így mindenki azt képzel, amit csak akar.
Köszönöm, hogy olvashattam, várlak a következő körben is! ^^
Szia!
TörlésÜdv újra, már igazi veteránnak érzem magam XD
Amúgy olyan szomorú, hogy kb mindenkinekvan hasonló élménye. Itt igazából nem is magát az elválást szerettem volna megjeleníteni, hanem azt a hatalmas tátongó űrt, ami az ember szívében keletkezik, mikor számára fontos embert elveszíti. A haragot saját magára és az illetőre, a bizonytalanságot és a kettős érzést - jelen esetben - a visszatérésnél.
Köszönöm, hogy olvastad!
Szia!^^
VálaszTörlésHűha, ez egy tök különös megközelítése volt szerintem a dalnak, de nekem nagyon tetszett! Nagyon jó volt, hogy e/2ben lett írva, ritkán olvasni ilyen levél szerűen, valakinek címzett novellát :D.
Egyébként nagyon megfogtál a gondolataiddal, például tényleg néha azt érzi az ember valakivel, hogy bárcsak meg se ismertem volna, pedig hát azért mégiscsak egy csomó mindent adott nekem az az ember, ha ennyire hiányzik. Meg az egész szenvedést nagyon jól leírtad, mert átérezhető volt, de nem fárasztóan szenvedős, mint mikor már elegem abból, hogy a főszereplő csak rinyàl hónapok után is xd szóval örülök, hogy ez a lány nem ilyen volt.
És hát én nagyon remélem, hogy elküldi a fenébe a srácot! Annyira utálom az ilyet, hát hogy van képe ennyi idő után csak úgy visszajönni és közölni hogy "megmagyarázom" xd én tuti felképeltem volna xd.
De nagyon tetszett egyébként a végén, hogy nyitva hagytad a befejezést, meg magát a gondolatot, hogy elég-e ő ehhez. Igazából én remélem, nem akarja újból megpróbálni, de hát ez sose fog kikerülni xd
Köszönöm, hogy olvashattam, várlak a következő körben!^^
Szia!
TörlésVagy elküldi vagy nem... Őszintén, én sem tudom :D Én sem tudnék dönteni ilyen esetben. Mert egyik részed magadhoz ölelné, hogy végre itt van, míg a másik meg eltolná, hogy ne érj hozzám.
Köszönöm, hogy olvastad!
Szia^^
VálaszTörlésHú, hát nekem nagyon előjöttek most a több mint tíz évvel ezelőtti emlékeim, amikor a legjobb barátnőm tűnt el hónapokra, akivel előtte kb. mindent együtt csináltunk, ráadásul abban az időszakban, amikor más dolgok miatt is padlón voltam… Úgy éreztem, mintha az én gondolataimat fogalmaztad volna meg, mert nekem ő nagyon fontos, és még egy szerelemnél is jobban hiányzott…
Tök jó, hogy E/2-ben írtad! Így sokkal jobban átjöttek azok a gondolatok, amiket a másik fél váltott ki belőle. Mondjuk, én végig úgy írtam volna meg; a második felénél sem váltottam volna át E/3-ra.
Én amúgy mindig happy end párti vagyok, de most valahogy örülnék neki, ha a főszereplő nem bocsátana meg a másiknak, még ha magam ellen is beszélek ezzel, mert én biztos megbocsátottam volna… Legalábbis ha csak barátok voltak…
Tök jó volt, hogy újra kedve lett mosolyogni, jól érezte magát, stb. Szerintem ebbe az idilli képbe csak belerondítani tudott a másik…
Valahogy nekem az jött le inkább, hogy ez egy szerelmi történet, és egy pasinak nem lennék képes megbocsátani, ha így lelépne… A barátság az más tészta.
Nagyon mérges voltam arra, aki lelépett. Nem elég, hogy egy szó nélkül elment, utána volt pofája visszamenni, és magyarázkodni akart… Hát meg lett volna annak az ideje! Kizárt, hogy legalább egy búcsú levelet ne tudott volna hagyni annak idején… Nem mintha az sokkal jobb lett volna, talán csak egy fokkal.
Szóval a nyitott végekbe én mindig a boldog egymásra találást képzelem bele, de ezúttal nagyon remélem, hogy nem bocsátott meg végül neki. Esetleg meghallgatta, de aztán úgy döntött, jobb lesz nélküle az élete…
A hóvirág már címként is tetszett, de a végén lévő üzenettel tette fel az i-re a pontot.
Köszönöm, hogy olvashattam. Hajrá második kör!^^
Szia!
TörlésIgen, nem kell ahhoz szerelmi bánat, hogy padlón legyen egy ember. Lehet hozzá egy barát, egy családtag is...
Szerinte is igen aljas dolog volt lelépni. Lehet azt akarta, hogy a másik személy értékelje azt, amije van, fejezze ki jobban az érzelmeit. Az tuti, hogy ez hatalmas lecke volt főszereplőnknek, bár egy ilyen, vagy ehhez hasonló eset után szerintem mindenki átértékelné az életét.
Köszönöm, hogy olvastad!
Szia!
VálaszTörlésNagyon ügyes vagy, hogy egy ilyet össze tudtál hozni, elég nehéz olyan novellát írni, amiben nincsenek konkrét nemek és nevek, hiszen mindenki másra gondol, mikor olvassa, de neked sikerült úgy megírnod, hogy mindenki át tudja érezni, mikor olvassa, független a szereplőktől. :) (olvasva a többi hozzászólást)
Szinte éreztem ahogy végig szorul a szívem, bár még nem voltam soha ilyen helyzetben, mégis teljesen át tudtam érezni és szinte magamra vettem a szereplő érzelmeit, néhányszor még egy nagyobb sóhaj is elhagyta a számat úgy, hogy észre se vettem :D
Nagyon szépen tagoltad és tényleg rengeteg érzelmet adtál át ebben a kis szösszenetben, nem is kellettek hosszú oldalak ahhoz, hogy az ember megértse a lényeget és átjöjjön neki a szituáció.
Gratulálok, nagyon szépen sikerült, várom, hogy legközelebb is olvashassak tőled! :)
Szia!
TörlésTeljesen mértékben a fantáziátokra bíztam most a történéseket, de kössétek fel a gatyát, mert biztos, hogy lesz még ilyen! :D
Köszönöm, hogy olvastad!
Szia!
VálaszTörlésAhh milyen szívfacsaró novella volt ez TT és a szavaiddal meg a fogalmazásoddal tényleg sikerült kifacsarni a szívecském. Tetszett, hogy végig olyan volt, mintha mesélnéd a történetet a másik személynek, viszont nem értettem, hogy amikor visszatért az elhagyó, akkor miért váltottál át a másik fajta leírásra. Nekem az kizökkentő volt, meg annyira élveztem az előtte lévő fogalmazást, úgyhogy sajnáltam, hogy nem azzal vitted végig :(
Egy megmagyarázommal visszatérni hónapok után, amikor egy szó nélkül ment el, hát az nagyon gyér xD Viszont a novella végén leírtad a hóvirág jelentését, és bár nyitott lett a vége, én mégis úgy gondolom, a virág jelentése miatt, hogy a főszereplő megbocsát, és nem enged helyet a múltnak a szívében. De most hogy ezt leírtam leesett, ezt úgyis lehet értelmezni, hogy az embert, aki a a múltja nem engedi emgint a szívébe xD Hát akkor nem tudom, én tuti otthagynám, hát tiszta paraszt volt. Meg az ismerőseik is, hogy semmit nm mondtak neki. Hát hogy??? xD
Amúgy olyan rossz, hogy az ember mindig saját magát hibáztatja mindenért... jól átadtad. Tetszett az a kis infómorzsa, hangulat, amit a képkeretes sztorival adtál, az ilyen dolgokat úgy szeretme, emrt életet adnak a történetnek.
"A kezedbe tettem a lelkemet" - valamiért ez nekem annyira tetszik, olyan egyszerű, de nagyszerű!
"kezemből, mint csintalan gyerek, kiszaladt az erő" és "A titok lopta közénk az űrt." ezek is nagyon tetszettek!
Köszönöm, hogy olvashattam! :3
Szia!
TörlésÖrülök, hogy tetszett! Most hogy mondod...tényleg nem étudom miért nem úgy írtam végig. Valójában így láttam lelki szemeim előtt a képet és így írtam is le. Bár az is lehet, hogy ezzel akartam jelképezni azt, hogy már annyira eltávolodtak egymástól, akkor űr tátong közöttük, hogy most már nem "te" , hanem "ő" lett. (Csempésszünk bele gimis műelemzést is xd)
örülök, hogy nálad is kiverte a biztosítékot a lelépő gyerek XD
Amúgy azért tettem oda a megjegyzést, mert megakartam magyarázni, hogy miért is Hóvirág a mű címe, és most már rajtatok múlik, hogy hogy értelmezitek :D
Köszönöm, hogy olvastad!
Szia!
VálaszTörlésNe haragudj, hogy csak így utolsó napra értem ide, de be lettem táblázva és nem láttam a 11 oldalas matek házimtól semmit. XD Mindenesetre örülök, hogy megéreztem!
Nagyon tetszett, hogy E/2-ben írtad, hogy a főszereplő ahhoz beszélt végig, aki elhagyta. Rám annyira jellemző, hogy mindig megérzem a bajt, de nem tudom, hogy milyen baj közeleg, tehát a főszereplő helyében biztos, hogy koppantak volna a dolgok, amikor beüt a vihar. Szerintem ez az egyik legaljasabb dolog, amit valakivel meg lehet tenni. Egy szó nélkül, semmi magyarázattal, egyik pillanatról a másikra otthagyni, ignorálni, hadd lebegjen a tudatlanságban. Főleg mindenféle előjel nélkül. Kicsit sajnáltam, hogy nem derült ki, hogy mi is történt pontosan a végén, de ez nem olyan, amit hibaként említek, csak kíváncsi lettem volna, hogy mi lehet az ok, amiért valaki ilyet csinál. Nekem biztos nagyon sok időbe telne megbocsájtani egy ilyenért. Már ha meg tudnám bocsájtani, ugyebár.
Könnyű volt olvasni, vitt magával, de nekem néha meghalt a lendület, ahol hirtelen ékeltél be ...-okat. Valahogy néhány helyen az indulatok is hiányoztak, sok sok . volt és kevés ! jel, de lehet ezt csak azért látom így, mert én a helyében nagyon ki lettem volna bukva és sokáig és erőteljesen dühöngtem volna. XD
"Élveztem a szabadban töltött idő minden percét, megálltam egy pillanatra és csukott szemmel élveztem a természet kényeztető ajándékát." <-- Itt kétszer van az "élveztem" rövid időn belül, szerintem tudod mással is pótolni az egyiket. :D
Összességében nekem nagyon tetszett, lendületes, érzelemdús volt, teljesen együtt tudtam érezni a főszereplővel. Neked is nagyon örülök, hogy most is itt vagy közöttünk, nagyon várlak a következő körben is! uwu
Szia!
TörlésEgyáltalán nem haragszom, nézd meg, hogy én mikor válaszolok a kommentekre :D
Na ez az, hogy hiányzik az ok a másik fél részéről. Bár az is lehet, hogy utalt rá, csak főszereplőnk nem volt vele tisztában. Ki tudja...
Örülök, hogy tetszett és köszönöm, hogy olvastad!
Sziaa
VálaszTörlésÖrülök, hogy olvashattam ezt. Nagyon szépen megírtad a novellát, az érzéseket mind át tudtad adni,annak ellenére is, hogy nem volt konkrét szereplő. Nem igazán szoktam kedvelni a nevek, személy nélküli írásokat, de a tiéd magával ragadó. Köszönöm, hogy olvashattam ❤️
Szia!
TörlésÖrülök, hogy tetszett és annak meg még jobban, hogy nevek, nemek nélkül is élvezetes volt számotokra az írás!
Köszönöm, hogy olvastad!