EunJi pov~
- Megjöttem!
– kiáltottam el magam, és becsaptam magam után az ajtót. A gondolatra, hogy
válasz nem érkezett, keserűen elhúztam a számat. – A szokás hatalma. –
Sóhajtottam és levettem a kabátomat és cipőmet. Szél fújta arcomat dörzsölgetve
mentem a szobámba és íróasztalom mellé dobtam a válltáskám, ami nagyot puffanva
a benne lévő súlytól, ért földet. Kinyitottam a szekrényemet és vakon kivettem
belőle egy melegítőnadrágot és egy hosszú ujjú pólót. Gyorsan átöltöztem és még
mindig dideregve a konyhába cammogtam. Feljebb vettem a fűtést és emlékeztettem
magam, hogy mihelyst átmelegszik a lakás, azonnal lejjebb vegyem. Spórolás a
javából.
A
hűtőszekrény elé álltam és végig futtattam pillantásomat az ajtajára tűzött
emlékeztetetőkön.
„Vegyél
zsebkendőt!”
„ Számlák
befizetése!”
„Menj már el
a postára!”
Tekintetemet
megragadta két színes fotó. Az egyiken HaNi és én vagyok, még tavaly
készítettük a születésnapján. A másikon Baekhyunnal vigyorgok iskolai
egyenruhában.
Megsajdult a
szívem, ahogy utat tört agyamba az otromba valóság. Ők az én családom, nem
engedhetem, hogy bármi bajuk is essen, azt nem élném túl. Elég volt egy
tragédia…
Fanyar
mosolyra húzódott a szám, ahogy végigsimítottam mutató ujjammal a HaNit
ábrázoló képen. Kihozlak onnan, bármibe is kerüljön – gondoltam magamban.
Egy sóhajtás
kíséretében végre kinyitottam a frigó ajtaját és kis matatás után előhúztam egy
műanyag dobozkát. A mikroba helyeztem és miután beállítottam az időt, neki
álltam teát készíteni magamnak.
Nem szeretek
egyedül lenni. Persze ez nem volt mindig így. Pár éve mit meg nem adtam volna
egy kis magányért! Hogy csak magammal foglalkozhassak, hogy ne zavarjon senki. Túl
késő. Az időt nem lehet visszaforgatni, ami meg történt, megtörtént. Csak azt
bánom, hogy akkor nem ismertem fel a jeleket. Túlzottan el voltam foglalva
magammal és azzal, hogy mindenkinek megfeleljek. Azóta megtanultam, hogy nem
számít mások véleménye. De akkor fiatalabb voltam és naiv.
Gondolataimból a mikro éles sípolása szakított
ki, ami miatt megugrottam egy picit. Kivettem a kis tálat, letettem az asztalra
a gőzölgő teásbögre mellé, majd villát vettem elő a fiókból. Leültem az
asztalhoz és elkezdtem enni. Gondolataim újra megrohamoztak. Nem olyan jó
egyedül élni, mint ahogy mások gondolják. Egyedül felkelni, egyedül enni, majd
egyedül lefeküdni. Nem tudsz kihez szólni, nem oszthatod meg a gondolataidat,
érzéseidet mással, nem tudsz tanácsot kérni. Egy albérlet nem a legolcsóbb, de
kollégiumba nem mehettem. Pedig de szerettem volna! De ahhoz aláírás kell a
szülőktől és egy személyes elbeszélgetés, ami nem volt rám nézve kedvező
feltétel.
Óvatosan
beleszürcsöltem a folyadékba. A forró ital azonnal átmelegítette a testem. A
lakás nem túl nagy. Van egy kisebb előtér, ahol a cipőket le lehet venni;
rögtön jobbra nyílik a konyha, mely nem túl nagyméretű, két ember viszont
kényelmesen elfér benne. A kis folyosóval szemben van a nappali, ahol aludni
szoktam. A kanapét kihúzom és voálá! Kész is a hálószoba. Nem túl nagy, de nem
is olyan kicsi. Éppen megfelelő, hogy anno azonnal igent mondtam erre a
lakásra. A rezsi egy kicsit komplikáltabb, de nem olyan vészes, hogy egy
magamfajta tizenhét éves lány ne tudná kifizetni.
Felálltam az
asztaltól és az üres edényt a mosogatóba tettem. Felhúztam a blúzom ujját, hogy
ne legyen vizes, majd neki álltam mosogatni. Ebéd és vacsora letudva.
Sokszor van,
hogy áthívom HaNit és sütünk együtt süteményt, vagy főzünk valami finomat. Baekhyun
is sokszor van, hogy átjön és hülyéskedünk egy sort. Mosoly csúszott az
arcomra, mikor eszembe jutott egy emlék. Kávézóban ültünk HaNival, mikor
betoppant nagy sebbel-lobbal Baek. Kapkodva bemutatkozott és elnézést kért
azért, amiért késett. Elhadarta, hogy mit kér és már el is tűnt a mosdóban. Barátnőmet
annyira lesokkolta, hogy vagy két percig nem pislogott. Csak ült ott karót
nyelt háttal és semmilyen életjelet nem adott magáról. Később, mikor Baekhyun
normális külsővel visszajött, kezdetét vette a kínos csönd. HaNi nem mert
megszólalni, Baek mosolyogva nézett hol engem, hol barátnőmet, én meg inkább a
forró csokimba temetkeztem. Végül HaNi visszanyerte a hangját és ő is
bemutatkozott. Ezután már simán ment minden. A barátság megköttetett.
Elzártam a
vizet, mikor végeztem és megtöröltem a kezem. Ígéretemhez híven lejjebb
csavartam a fűtést, majd a szobámba vettem az irányt. Tévém nincs, az sokba
kerülne, így hát a számítógépre szoktam hagyatkozni filmnézés céljából.
Ledobtam
magam az íróasztal előtti székre és benyomtam a gépet. Halk zúgás töltötte meg
a szoba csendjét. Egy kis zaj, ami eltereli a figyelmemet. Míg töltött a
rendszer, előráncigáltam a táskámból meggyötört tanszereimet. Szétszórtam őket
az asztallapon, majd random kinyitottam az egyik füzetem. Ebben nem volt házi,
így tovább is dobtam. Elővettem a következőt és abban is írásbeli után
kutattam. Sajnos ebben találtam.
Nagy tanulásom
véget ért egy óra múlva. Összecsuktam a füzetemet, majd bepakoltam holnapra.
Felmentem netre és a közösségi oldalon DaeHot kerestem. Érdekes, hogy egy
találatot sem hozott ki. Nem lenne fent? Miért? Szemöldök ráncolva próbáltam az
iskola honlapján megkeresni, mikor felugrott a chat-ablak. Baekhyun írt.
Megkérdezte, hogy itthon vagyok-e. Megmosolyogtam aggódását. Lelki szemeim
előtt láttam, ahogy a laptop előtt ül, háttérzajként a tévé megy, míg ő a
ceruzának a végét rágcsálja, és árgus szemekkel figyeli, hogy mikor válaszolok.
Bepötyögtem az egyszavas válaszom, majd rákattintottam kedvenc számomra és
hangosabbra vettem a hangerőt. Míg beszélgettem Baekkel, rákerestem az
interneten a friss hírekre. Olyan információk után kutattam, amik elrablásról,
illegális szórakozóhelyekről szólnak.
- Mi van? –
hőköltem hátra, mikor elolvastam egy alattam járó diáklány üzenetét. – Egyszer
megöllek, Baekhyun – Szűkítettem összébb a szemem. A lányt csak látásból
ismerem, néha köszönni is szoktunk egymásnak. Azt kérte, hogy írjak már pár
infót kelekótya haveromról, mert ugyebár tetszik neki és tudja, hogy velem
jóban van. Mondom én, hogy kerítőnőt játszok. Az egész estém eltelt azzal, hogy
közvetítettem a két fél között. Baek követelte, hogy számoljak be arról, hogy
miket ír, és adott pár tanácsot, hogy mit írjak. Én meg mit tehettem volna?
Fényeztem a srácot és bátorítottam a kislányt, hogy lépjen valamit.
A gép zúgása
megszűnt és fáradtan dőltem hátra. Két kezemmel összeborzoltam a hajam, majd
hirtelen ötlettől vezérelve kutakodni kezdtem a fiókomban. Egy kisebb cukorkás
dobozt vettem elő. Kezeim elkezdtek remegni, ahogy felnyitottam a hosszúkás fém
tetejét. Kislány csatok, rágógumis papírok és színes gyöngyök alól kirángattam
egy összehajtogatott papírlapot. Ujjaim remegése nem szűnt meg, gombóc
keletkezett a torkomban. Nagyon lassan és óvatosan széthajtottam a régi fényképet.
Összegyűrődött és van, ahol beszakadt. Ahogy kirajzolódtak az emberek, szemembe
könnyek gyűltek. Óvatos mosolyra húztam számat és beharaptam alsó ajkam.
Ujjamat végig húztam a sima felületen és ezer emlék rohamozott meg.
- Az én
titkom egy fényképen. – Suttogtam. – Senki nem tud semmit. Nem szabad…-
csuklott el a hangom. Szemem sarkából kiszabadult egy rakoncátlan könnycsepp és
végig csúszdázott az arcomon. Őt követte egy másik, majd még több. Államról a
kezemben tartott fényképre hullottak. – Összemaszatolom – töröltem le a fotóról
a sós könnyeket. Utolsó pillantást vetettem rá, majd összehajtottam és
visszatettem a helyére. A dobozt elrejtettem a fiók mélyére, majd kezemmel
letöröltem a könnyeket az arcomról.
Felálltam és
a fürdőszobába indultam. Rátámaszkodtam a mosdókagylóra és úgy néztem a
tükörképem. Legszívesebben leköpném magam!
Szemem elé
újból fátyol ereszkedett, elmosva előlem a világot. Nem tudtam visszafojtani,
nem ment, bárhogy próbáltam. Leguggoltam a fürdőkád elé, hátamat hideg
peremének támasztottam és tenyerembe rejtettem az arcom. Sírásom reményvesztett
zokogássá nőtte ki magát, csuklásomtól visszahangzott a helyiség, hiába
szorítottam a számra a kezem. Rohamom nem akart múlni.
Másnap
sállal a nyakamban álltam sorba a büfénél. Második nap HaNi nélkül. Borzasztó
már csak a gondolat is, hogy nincs iskolában. Mindig is tragédiának éltem meg,
ha hiányzott, hisz képes volt itt hagyni a sok hülye között!
Érdekes,
hogy eddig egy tanár sem tette szóvá, hogy hiányzik, gondolom, csak akkor tűnne
fel nekik, ha a kollégium szólna. Csak én tudom az igazat, és szívből remélem,
hogy nem éri hatalmas trauma, ami maradandó lehetne az életében. Mint nekem.
- Mit
adhatok? – ráncigált a valóságba a büfés néni. Kedvesen nézett rám, nekem meg
még jobban összébb ugrott a gyomrom. Senki
nem szeret… Hangom elcsuklott, ahogy elmondtam a kérésemet, de hamar
visszaugrottam a valóságban. A többiek
előtt nem szabad…
Nyugisan
mentem a kémia előadó felé, miközben a kajámat rágcsáltam. Még mindig nem
mondtam le arról, hogy beszélek DaeHoval.
A tömegből
ki tűnt két fekete ruhás alak, akik külön álltak és látszólag nagyon utálták az
életet. Nem tesz jót nekem ez klub. Az elmúlt időben egyre gyakrabban
nézegettem a fényképet.
- Sziasztok!
– toppantam a két emó elé, akik végigmértek fekete szemükkel, majd látszólag
beletörődtek, hogy hozzájuk szóltam. Nem zavartattam magam, a fornettis zacskót
feléjük nyújtottam – Kértek? – Nemlegesen megrázták a fejüket, én meg éreztem,
hogy fogytán a türelmem. – Csak arra gondoltam, hogy miért is ne dumálhatnánk
többet, ha már úgy is egy klub tagjai vagyunk. – Mosolyogtam rájuk. Fapofával
néztek vissza rám. – A lényeg, hogy egy klassz ötlet jutott eszembe. A
legközelebbi klubgyűlésen beszéljünk magunkról. Mutatkozzunk be, hisz egy új
tagunk is érkezett. Nem akarjuk megismerni egymást?
- A klub nem
erről szól. – Szólt színtelen hangon a fekete kapucnis lány.
- Olyan
unalmasok vagytok! Kíváncsi lennék, hogy mit szerettek, hogy viszonyultok
egyáltalán bármihez is. Biztos van valami érdekes, amit szívesen elmondanátok.
- Nem tudom.
- Jaj,
dehogynem!
- Nem! –
Mondta erélyesebben a lány és elhúzta a társát. Magamban elszámoltam tízig,
nehogy valami olyasmi csússzon ki a számon, amit később megbánok. De
lehetséges, hogy ezt nem – néztem undokul az irányukba.
Pufogva sétáltam vissza a folyosón, ám
megakadt a szemem a lépcsőnél álldogáló egyénen. Fekete haj, a ruhából
kilátszódó tetoválások, fülbevalók csillogása. DaeHo.
Csillogó
szemekkel közeledtem felé, de nem vett észre. A telefonjába volt temetkezve és
kajánul vigyorgott a képernyőre, miközben fülében szólt a zene. Megálltam mellette,
de nem reagált semmit. Kissé félve végig mértem, majd tekintetem megállapodott
az arcán. Helyes gyerek azért, el kell ismernem; de azért tökön tudnám rúgni.
Nagy levegőt vettem és megkopogtattam a vállát. Rám
emelte kérdő tekintetét és én elvesztem a fekete kavicsokban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése