Bevezető

Ha elmegyünk egy koncertre, akkor a fellépők miatt tesszük. Borsos árat vagyunk képesek fizetni, csak azért, hogy élőbe lássuk kedvenceinket, fülkárosodásig hallhassuk a zenéjüket, és addig üvölteni, sikítani, amíg be nem rekedünk. Igen, ez így van rendjén. Mikor kialszanak a fények, a terem sötétbe burkolózik, mindenki lélegzet visszafojtva várja, hogy a színpadra irányuljon a reflektor. Majd felhangzik a jól ismert dallam és a berobbannak az előadók. Az egész koncert egy tökéletes álom. És mikor vége van az egésznek, boldogan mész haza, rekedt torokkal, fülig érő vigyorral, kipirosodott arccal, összetaposva, és ha szerencséd volt, akkor pár aláírással és közös képpel. Mindenkinek napokig ecseteled, hogy ott voltál, hogy milyen király volt az egész; a háttértáncosok, a kivilágítás, a refrénnél leeső csillámeső, a ruhák, a hangulat. Egy szóval minden. De a lényeg, mégis az előadókon van: a hajuk, a ruhájuk, a poénjaik. És mikor este beleesel az ágyba, egy forró zuhany után, arra várva, hogy minél előbb aludhass…. nem jön álom a szemedre. Tele vagy friss élményekkel és csak azt kívánod összeszoruló mellkassal, hogy bárcsak örökké tartott volna az a pillanat. Ez eddig oké. Hisz mindenki el szeretne menni egy menő banda koncertjére. És mindenki tudja is, hogy mennyit készültek a fellépők. Mennyi gyakorlás van egy másfél – két órás fellépés mögött. És ettől a ténytől csak még jobban szereted és tiszteled őket. Persze, természetes, hogy rajonganak értük, hisz megszenvednek a sikerért. De egy tényről mindenki elfelejtkezik. Az pedig nem más, mint az előkészületek. A színpad mögött hány ember dolgozik és görcsöl azon, hogy minden jól menjen, hogy a háttérvilágítás pont jó szögből vetítse fényét a színpadra, hogy a színpad biztonságos legyen, hogy a díszlet felhívja magára a figyelmet, hogy melyik kamera mikor vegye az előadást. Minden egyes másodpercet be kell osztani, el kell rendezni. És ha valami nem a terv szerint megy, akkor is fel kell készülni a lehetséges verziókra. Mindig kell egy b terv. És ha az nem válik be, akkor egy c is. Amíg kint a nézők azért izgulnak, hogy mikor látják már a bandát, addig a szervezők azon, hogy minden jól menjen és az újságok úgy emlegessék őket, mint egy megbízható, remek munkaerő, mely emlékezetes koncertet tudott előállítani. És mégis alig vesznek róla tudomást. Pedig a rendezők, a koncertszervezők között is megy a rivalizálás. Melyik a jobb, melyiket kérik fel, hogy rendezzék meg a koncertet, melyik tud jobb helyet biztosítani és ez által még nagyobbat kaszálni. És honnan tudom mind ezt? Én is átélem ezeket nap, mint nap. Kimész az utcára, és senki fel sem ismer. De ha bemész a kiadóhoz, akkor már messziről üdvözölnek az emberek. Ilyen ez a szakma. Kapsz pár perc hírnevet. De ennél sokkal többről van szó. Ha mi nem vagyunk, akkor nincs híresség. Vagyis van, de sokat lendít a karrierjükön az előadás színvonala. Kim Yeon Hee vagyok. 21 éves. A szakmában a legfiatalabb. Mégis sokan adnak a szavamra. Fiatalon elértem azt, amit sokak csak álmodnak. Híres vagyok, nem csak szakmán belül, hanem azon kívül is. És szeretem. Nagyon szeretem és élvezem azt, amit csinálok. Viszont sose hittem, hogy egyetlen egy koncerttől ennyire felfordulhat az életem.