EunJi pov ~
Halálra
rémülten léptem át az iskola kapuját, és mihelyst megéreztem azt a szabadságot,
ami mindig elfog, ha elhagyom kötelező börtönömet, futásnak indultam. Táskám
minden egyes lépésnél erősen verte a vádlim, ami annak tudható be, hogy szeretem
hosszúra hagyni a pántját; az oldalam egy idő után fájdogálni kezdett, a
torkomban idegesítő csomó keletkezett attól, hogy szájon át vettem a levegőt.
Egyre
jobban sötétedett. Az utcai lámpákat felkapcsolták, az autók, buszok és társaik
is fényesen ragyogtatták a szemhez hasonló fényszóróikat és úgy világították
meg az utat. Hangosan lihegve sasszéztam a járókelők között, akiktől megkaptam
„Az Év Legbunkóbb és Legtiszteletlenebb Diáknak Nem Mondható Embere” címet. Nem
nagyon tudott meghatni.
Szemem
sarkából megláttam, ahogy egy villamos kanyarodik be, de nem szálltam fel rá.
Lehet, hogy nem jó ötlet átrohanni a pirosat mutató zebrán és nagy ívben
elkerülni a villamost, de sosem a józan eszemről voltam híres. Meg kellett
állnom, hogy visszatekerjem kioldozott sálamat a nyakamra. Hangosan szuszogva
próbáltam az orromon át venni a levegőt, hogy kíméljem a torkom, de ezt pár másodperc
után feladtam azzal a jelszóval, hogy megfulladok.
Leguggoltam
és átfagyott lábaimat kezdtem el dörzsölni. Ha felszállok a villamosra, most
nem érezném azt, hogy jégcsappá változott a combom, hisz az a kis szoknya és
zokni semmit nem ér. Kabátom leér a térdemig, de a nagy rohanásban be se cipzáraztam,
így szabad teret hagyva mellkasomnak. Ennyi erővel egy táblát is tarthatnék,
hogy „Gyere hideg, befogadlak!”. Semmit nem ér így ez a kabát. Kiegyenesedtem és
kisepertem szememből a belelógó tincseket. Egy hatalmasat sóhajtva kezdtem el
újból futni.
Sötét
utcákon rongyoltam át, azon gondolkozva, hogyha nappal a város ezen szakaszán
nyüzsögnek az emberek, akkor, ha lemegy a Nap, miért gubózik be mindenki? Mint
aki lefutotta a Maratont, vagy kétszer, úgy érkeztem meg célomhoz. Oldalamat
markolászva mentem fel a második emeletre és szinte félájultan csöngettem be. Pár
másodperc múlva kinyílt az ajtó és egy igen nyugodt fiú állt előttem. Ahogy
meglátott, szája sarka azonnal felfelé görbült. Köszönésre nyitotta száját, de
beléfojtva minden mondandóját, besurrantam mellette a lakásba. Lerúgtam a
cipőmet és kabátomat a fogasra dobtam.
-
Baekhyun! Mi a baj? Mi történt? Tűz van? Meghalt valaki? Fáj valamid vagy beteg
vagy? Mondj már valamit! – forgattam meg szerencsétlent, mintha csak rajta
keresnék árulkodó jeleket.
-
Nyugodj le, nem sérültem meg. – Fogta meg gyengéden a csuklómat, ezzel
félbeszakítva mozdulataimat. – A nappaliban van.
-
Van? Mi az, hogy van?! Él? – nyargaltam a nappali felé és szinte beestem az
ajtón. Mindenre számítottam, de komolyan. Szét dúrt lakásra, lebomlott falra,
vérben tocsogó hullára, egy gigantikus pókra, amit a földönkívüliek küldtek,
hogy vessen véget az emberi létnek, esetleg civilizálatlan bennszülött törzs
fogadtatására, akik ahogy meglátnak, kihegyezett dárdájukkal rontanak nekem
azzal a céllal, hogy „Vacsora!”. De semmi ilyesmi nem történt. A bútorok ugyanúgy
álltak, mint két évvel ezelőtt, a fal tiszta volt, nem csurgott róla vér.
Zavartan
csuktam be az ajtót és nyitottam ki újból, hátha csak képzelődöm. De nem. Semmi
nem volt a szobában, amitől félni kellett volna. „Óriási probléma van!
Beszélnünk kell!” Ez állt az SMS-ben, amit még nincs is húsz perce, hogy
kaptam. Erre egy teljesen nyugodt ember fogad, a környezetről nem is beszélve.
Itt valami bűzlik…
-
Gyere be! – tolt beljebb és lenyomott a kényelmes, vajszínű fotelbe.
Összeszűkített szemekkel figyeltem, ahogy elővarázsol valahonnan két inget és
nyakkendőt. – Őrült nagy dilemmában vagyok. Hivatalos vagyok egy vasárnapi
ebédre és egyik feltétel az, hogy öltönyben kell érkezni. Szóval tudod, van az
a fekete öltönyöm. És melyik inget vegyem fel alá? A pirosat – emelte feljebb
az említett darabot – aminek az ujja és gallérja kilátszik a zakóm alól, ezzel
üzenve azt, hogy szexi vagyok és facér, vagy a klasszikus fehéret – bökött a
fejévvel a másik kezében szorongatott anyagra – amit magában veszek fel. Semmi
zakó. Csak simán fehér ing. Ujját feltűrve, felül két gombot kihagyva és ezzel
azt mutatva, hogy laza vagyok és facér. A nyakkendővel is gondban vagyok. Vagy
tudod mit? Nem is vagyok! Nem lesz nyakkendő!
Vagy
két percig nem pislogtam. Csak egyenes háttal ültem, kissé előre hajolva és
faarccal néztem az általam már lassan két éve ismert figurát. Barna haja
kócosan állt össze-vissza, gyermeki arcáról sütött a gondteherség, amit azzal
tetőzött, hogy homlokot ráncolta. Mindig vidámságtól és pimaszságtól csillogó
szemét a két karján tartott szövet között járatta. Végül rám emelte tekintetét
és némán kért, hogy én döntsek, mert az egója nem engedi, hogy egyszerűen
öltözzön fel. Neki mindig muszáj valamivel borzalmat kelteni az emberekben.
Amióta ismerem, nem volt olyan pillanat, amikor nem tűnt volna ki a tömegből.
Imád divatosan, az alkalmi trendnek, mégis a saját stílusa szerint felöltözni.
Óriási tehetséggel kombinálja a megszokott és furcsa holmikat. Sosem volt az az
átlagos srác. Van benne valami plusz, ami megragadja az emberek figyelmét. Lehet
az a közvetlensége, a mosolyából áradó melegség, a csipkelődő humora, nem
tudom. Sőt, azt sem tudom, hogy mi hogy lettünk jóba. Először idegesített.
Zavart, hogy percek alatt belopja magát az ember szívébe. Zavart, hogy neki
kellett a középpontban lenni. Aztán beosztottak minket egy csapatba és a közös
prezentáció miatt kénytelen voltam vele lenni. Fogalmam sincs, hogy mikor tört meg
a jég, de egy idő után már nem csak a beadandó miatt kerestük egymás
társaságát.
Nincs
sok barátom. Ami azt illeti, HaNin és rajta kívül nincs is igazi. Pedig én is
sok mindenkivel jóban vagyok, mégis több az ellenségem, mint a jóakaróm. HaNi
szavaival élve nincs sok ember, aki el tudná viselni a temperamentum. De nekem
nem számít. Van két olyan ember, akik bármikor ugranának értem és hezitálás
nélkül kelnének a védelmemre.
Sokakban
felmerült a kérdés, hogy két ennyire hasonló és mégis különböző egyén hogy fér
meg egymás mellett. Baekhyun és én. Őszintén nem tudom. Vágták már a fejemhez,
hogy én és ő, meg ő és én. De! Nincs mi! Legjobb barátok, semmi több. Láttam
már csajozni és tudom, hogy nekem erre nincs szükségem. Mindig arra hajt, hogy
közkedvelt legyen a másik fél körében, ami a külsejével megy is, aztán
hopp! A csajt megunja és dobja, ami
legtöbbször azzal záródik, hogy én vígasztalom az összetört szíveket. Majd pár
nappal rá megint randizik. Igazi bunkó macsó. Aztán ha már nincs kedve játszani
a hős szerelmest, valamivel le kell koptatni az „idegesítő babákat”. Ekkor
jövök én a képbe. Mint áll-barátnő. Ez meg szokott oldódni egy csattanós
pofonnal, hogy mégis mit képzel ő, várja otthon a barátnője, ő meg eteti
szegény védtelen lányokat a szebbnél szebb dumákkal. Hát, ez van.
És
ez most sincs másképp. Nem tudom, hogy feltűnt-e neki, de a facér szót kétszer
említette a monológjában. De ácsi-ácsi! Én miért is ülök itt, mint egy fadarab?
-
Nem mondod komolyan, hogy csak ez a problémád – mondtam nyugodt hangnemben. Éreztem,
ahogy testemben eluralkodik a pánik és a düh.
-
Ez igenis nagy dolog!
-
Normális vagy?! – pattantam fel. Ennyi, eddig bírtam, leordítom a fejét ennek a
szerencsétlennek! – Tisztában vagy vele, hogy átfutottam a várost kiköpve a
tüdőmet? Mindent otthagyva siettem ide,
mert azt hittem, hogy valami nagy gond van! Te meg közlöd, hogy nem tudsz választani
a két rongy között, miközben tudod, hogy a fehéret fogom mondani, mert a bordó
nem a színed! Miért nem kérdezted meg anyádat, hogy mit vegyél fel? Azt hittem,
hogy valami komoly dolog történt! Képes voltam otthagyni szegény HaNit azokkal
a rothadó siratókkal, akik csak arra várnak, hogy bekebelezzék másnak a lelkét
és minél előbb megszabaduljanak a világtól! Úristen, HaNi! – Csaptam a
homlokomra és azonnal tárcsázni kezdtem a számát.
-
Neked meg mi bajod? – kérdezte barátom furcsán méregetve, majd elterült a
kanapén. Én meg csak álltam ott dühroham kellős közepén és vártam, hogy
barátnőm felvegye a telefont. A sokadig kicsengésre vette fel.
-
HaNi! Ne haragudj, hogy csak úgy otthagytalak, voltaképpen még jól is jött,
mert leléphettem, de azt hittem, hogy vészhelyzet van! Élsz még? Ugye, nem
léptél be semmilyen szektába? – hadartam egy szuszra, de válasz nem érkezett.
Csend. Csend. Csend. Aztán mikor megszólaltak a vonal végén, egy pillanatra
megállt a szívem. Nem HaNi volt. Egy mély hang adta tudtomra, hogy a
tulajdonosa hímegyed.
-
Él még.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése