A Fekete Rózsa átka - 4. rész

EunJi pov ~

Sokkosan álltam ott. A kezemet leengedtem, ujjaim görcsösön szorongatták a telefonomat. Agyam újra és újra lejátszotta a kétszavas mondatot. Él még.

- Mi a baj? – éreztem egy kezet a vállamon. Nem tudtam megszólalni, csak a semmibe bámultam. Baekhyun elém lépett és kissé lehajolva belenézett a szemembe. – Hallod, EunJi? Mi történt?

- HaNi…

- Mi? Mit mondasz?

- HaNi… bajban van… - suttogtam magam elé.

- Került már bajba, most miért vagy így meglepődve?

- Nem, Baek – Fordítottam teljes figyelmet az arcomba mászó fiúra. – Egy férfihang szólt bele a telefonba. Él még.

- Lehet vicc – Egyenesedett ki. Felnéztem rá.

- HaNinak nincsenek fiú ismerősei. Mármint olyanok, akikkel együtt lóg. És ez biztos, hogy nem korunkbeli hang volt. Baekhyun, az Isten szerelmére, nem érted?! – akadtam ki mondandóm végére. Telefonomat a mellkasomhoz szorítottam és így kezdtem fel-alá járkálásba.

- Biztos, hogy nem szórakoznak? – Kérdezte a barna hajú. Nemlegesen megráztam a fejem, de a járkálást nem hagytam abba. Rossz szokásom, hogy nem tudok egyhelyben maradni.

- Ki tudja mi történt szegény lánnyal. A másik fél azonnal kinyomott és olyan gusztustalanul kimondani az „Él még” mondatot én még nem hallottam! Megérzem, ha valami nem oké, és ha tényleg csak egy hülye vicc, akkor én kinyírom HaNit!

- EunJi. Nyugodj meg. Várunk. Ha komoly a dolog, akkor szólunk a rendőrségnek. Mi úgy sem tudunk mást csinálni. – Szavaira megálltam. Igaza van. Tizenhét éves kölykök nem tudnak mihez kezdeni felnőtt segítség nélkül. Ha egy-két óra múlva sincs hír barátnőmről, akkor szólunk.

- Kicsinálom, ha találkozok vele – sziszegtem a fogam között és lehuppantam a kanapéra. Baekhyun mellém telepedett le.

- Itt maradsz? – kérdezte a haját igazgatva.

- Anyud?

- Éjszakás.

- Akkor igen.

Így ültünk egy darabig. Mindketten szótlanul a szoba falát bámultuk. Viszont egy idő után Baekhyun sokadik sóhajtására lettem figyelmes. Próbáltam nem oda figyelni, de egyre jobban idegesített. Végül hozzá vágtam a mellettem lévő díszpárnát.

- Befejeznéd?

- Unatkozok – fúrta a párnába az arcát, majd mikor kiszippantotta az összes port, felnézett. – Csináljunk valamit.

- A barátnőmnek a telefonját egy idegen pasas vette fel, és te unatkozol? Mond, nincs benned egy cseppnyi emberség?

- Fogadjunk, hogy csak szívózik a kislány! Lásd be, hogy nem tudunk mit tenni. Sem most, sem két órával később, sem holnap. Addig is csináljunk valami vicceset, ha már itt maradtál. – Borzalmasan rosszul estek a fiú szavai. De minél jobban gondolkoztam az elmúlt húsz percben, be kellett látnom, hogy igaza van. Ha az a rossz lány tényleg bajban van, akkor is csak úgy tudok rajta segíteni, ha ülök a seggemen és próbálok azon imádkozni, hogy a nagy és okos felnőttek megtalálják. Főleg, úgy, hogy semmi sem biztos még. Él még.

- Átöltözök – ugrottam fel hirtelen és a szobájába mentem. Magamra zártam az ajtót és egy kisebb kutakodás után a szekrényéből elővettem egy nagyobbacska dobozt. Na, ez is más téma. Hogy miért van nála egy dobozban pár cuccom és miért van ugyanúgy nálam is a holmija? Nem tudom. De jól jön, mert ha suli után vagyunk, és már nem akarunk az egyenruhában gubbasztani, akkor csak beugrunk valamelyikünkhöz és átvedlünk. Tudom, sosem voltunk normálisak.

Fekete csőnadrágot és fekete mintás pólót húztam magamra. Felé szintén fekete bőrdzsekit vettem fel. Fura, de szinte csak fekete cuccok vannak a dobozban. Hajamat kifésültem, majd összeborzoltam. Mikor végeztem, visszatettem a dobozt a helyére, begyűrtem az egyenruhámat egy zacskóba, majd kiléptem. Baekhyun ugyanott ült és a telefonjával játszott, miközben háttérzajként a tévé funkcionált. Akkor sem figyelt fel, mikor újra lehuppantam mellé és a csatornák váltogatásába kezdtem. Találtam egy zenecsatornát és ott hagytam az adót.

- Mesélj, milyen a klub? – tette zsebre a telefonját majd teljesen felém fordult. Ahogy végig nézett rajtam, gúnyos mosoly terült szét az arcán. – Dögös vagy.

- Te meg tapló – bokszoltam a vállába, mire csak nevetett. – Semmi jó. Mint egy haláltanya. Komolyan, fogalmam sem volt, hogy ilyen szerkezetek is járnak az iskolába! Egyszer próbáltam beszélgetést kezdeményezni velük, de csak néztek rám azokkal a fekete szemükkel és majd lekapták a fejemet a helyéről, amiért egyáltalán hozzájuk szóltam. Borzasztó sötétek, és nem csak a külsejükre mondom.

- Te is szereted a feketét.

- Mert az olyan vad, olyan… - kerestem a legjobb kifejezést – rossz kislányos. Magabiztosabbá teszi az embert, ha durva cuccokat visel. De ők! Úgy áll rajtuk, mintha temetésre készülnének.

- Furcsa emberek vannak…. – vakarta meg a tarkóját Baek, majd felcsillant a szeme. – Eszünk fagyit?

Fél órája a konyhában gubbasztottunk és fagylalton nyammogtunk. Legjobb barátom nagyon szereti az édességeket, de anyukája meghúzz neki egy bizonyos határt. Ami kell, mert ha Baekhyunon múlna a dolog, akkor semmi mást nem enne, csak süteményeket.

Mikor befejeztük a fogak rongálását, visszamentünk a nappaliba filmet nézni. Pont egy akció film kellős közepén tartottunk, mikor megszólalt a telefonom. Hirtelen minden vér kifutott az arcomból. Teljesen elfeledkeztem HaNiról. Kapkodva vettem elő a csörgő mobilt, ami idegen telefonszámot írt ki.

- Lee EunJi – szóltam bele, miközben a távirányítóval némára állítottam a tévét és így bezsebeltem Baekhyuntól egy igen csúnya nézést.

- EunJi! HaNi vagyok – suttogtak a vonal másik végéről.

- Mi történt?! – kiabáltam bele a készülékbe, majd kihangosítottam, hogy a mellettem ülő és hallja. – Mit jelentsen az, hogy él még? Miért vette fel a telefonodat egy férfi? Te most szórakozol velem? Mert ha igen, akkor elmondanám, hogy ez egy igen rossz vicc!

- Figyelj már rám! – Szisszent, mire duzzogva befogtam a számat. – Nincs sok időm, ha észreveszi, hogy elloptam a telefonját, bajban leszek.

- Kinek? – nem bírtam ki; megszólaltam.

- Chanyeolnak. Ő vigyázz rám, de bealudt. De ez most nem lényeg!

- Hol vagy?

- Nem tudom – sóhaj – Város szélén lehetünk. Erdő van mellettünk és ez valamilyen bár. DaeHo hozott ide, de megsérült a lábam, nem tudok elmenni. EunJi, segíts!

- Hívom a rendőrséget – pattant fel mellőlem Baekhyun, de HaNi hangja megállította.

- Túl lassúak lennének. Mire kiérnek, ki tudja, mi történhet. Én… nagyon félek – csuklott el a hangja.

- Pontosabb leírást nem tudsz? – ült vissza Baek. Lelki szemeim előtt már láttam, ahogy HaNi nemlegesen megrázza a fejét.

- Nem. De az erdő az biztos. És ez egy bár. De túl sok mindent nem tudok róla.

- Ezzel nem sokat segítesz. – Ráncoltam a homlokom, majd hirtelen beugrott valami. – Körülbelül hol láttad a Holdat?

- Miért fontos ez? – Fújtatott. – Kissé nyugat irányába. De most mennem kell! Kérlek, segítsetek!

- Megtalálunk! Tarts ki! – És bontották a vonalat. – Megölöm DaeHo-t.

Pár pillanatig csak az elnémult telefont figyeltük.

- Ki az a DaeHo? – kérdezte suttogva Baekhyun, mintha csak valami titkot akarni kiszedni belőlem.

- A klubban egy új arc. – Akaratlanul vettem fel barátom hangtónusát.

- Miért kellett tudni, hogy hol fekszik a Hold? – Jött egy újabb kérdés.

- Mert akkor meg tudjuk állapítani, hogy hol is keressük őt. – Felugrottam és az ablakhoz siettem. Elhúztam a függönyt és felnéztem az égre. Barátom mellém állt és ő is az eget kémlelte. – Most északkelet fekvésű, ami azt jelenti, hogy arra vitték HaNit – mutattam a hátam mögé, majd behúztam a függönyt.

- Ácsi! Hova akarsz menni? És mi ez a többes szám?– ragadta meg a könyököm, így megállított.

- Megkeresni HaNit. – Néztem rá úgy, mintha ez nem csak nekem lenne természetes. – Ha nem jössz, megyek egyedül.

- És mi lett azzal, hogy hívjuk a rendőrséget, mert mi nem tudunk mit csinálni? – húzta fel a szemöldökét. – Normális vagy? Nem mehetsz oda egyedül! HaNit elrabolták, és bármennyire is lassan fog tartani, a rendőrségnek kell megtalálnia.

- Nem fogok egyhelyben ülni!

- Miért ver engem az ég? – Nézett fel drámaian Baekhyun, majd összeborzolta a haját. – Ha azt mondom, csak én megyek, akkor hisztizni, meg csapkodni fogsz, igaz? – Villantott pimasz mosolyt. – Hozz ruhát a barátnődnek és megyünk.

Alig negyed órával később már a várost szeltük két keréken. Baekhyun bátyjának van motorja és még ő tanította meg vezetni ezt pimasz szoknyavadászt. Bízom benne, már sokszor elvitt motorozni és nyugodtan állíthatom, hogy nagyszerű vezető. Nagykabátban és sisakkal a fejünkön haladtunk ki a város forgalmasabb részéről. Szorosan fogtam a derekát és végig azon járt az agyam, hogy ne történjen semmi rossz dolog. Végül azt vettem észre, hogy egyre lassabban megyünk, így vettem a bátorságot és körül néztem. Sehol egy kivilágított útszakasz, egy lakott ház, csak kietlen vidék mindenhol.

- Remélem, beválik ez a Holdas dolog! – Szólt hátra Baekhyun. – Ha látsz valamit, szólj!

- Rendben! – kiáltottam vissza, majd szememet megerőltetve néztem a pusztába. Egyre rosszabb volt az út, ahol mentünk, minden döccenésnél a hátamhoz csapódott a táska, amiben váltóruhát hoztam. Egyre jobban kimentünk a városból, körül vett minket a sötétség. Végtelennek tűnő idő után Baek leállította a motort és levette a fejéről a sisakot. Kesztyűs kezével megigazította a haját, majd míg nyaka engedte, hátra fordult.

- Ott világít valami. Adja az ég, hogy az a bár legyen, amiről HaNi mesélt!

- Akkor mire várunk? Gyerünk!

- EunJi, nem tudjuk, hogy miféle hely ez. Lehet, hogy emberkereskedelem folyik ott, vagy bordély. Ha zúgó motorral odamegyünk, akkor fel fog tűnni nekik, és még nagyobb bajban leszünk.

- Na, ne már! – Adtam hangot nem tetszésemnek, mikor leesett, hogy mit is akar ezzel mondani. Mégis leszálltam a kétkerekűről, és levettem a sisakot. Baekhyun is leszállt, majd elkezdte tolni a motort, én meg sétáltam mellette. – Anyád kinyír, ha megtudja, hogy hol vagy.

- Hidd el, az lenne a legkisebb problémám. Egy kietlen helyen vagyok a nőnemű barátommal és éppen egy nem túl bizarr kinézetű helyre megyek, azért, hogy kiszabadítsam egy ismerősömet. Miért érzem azt, hogy ez a magánakció hasonlít egy elcsépelt lovagregényre?

- Nem vagyunk százasok.

- Csak te. Én mondtam, hogy hívjuk a rendőrséget.

- Mégis itt vagy – mosolyogtam rá.

- Igen, mert vajból van a szívem.

- Előző életedben nagyon rosszat tehettél, hogy megismertél engem.

- Én is ettől félek – húzta el a száját.

Vagy húszpercnyi séta, bár lehet nem volt annyi, de a hideg miatt elvesztettem az időérzékemet; megközelítettük a kivilágított épületet. Titkon bíztam benne, hogy tévedünk és mégsem az lesz az, amit keresünk; de észrevételem, ami a Holdon alapult, igaznak minősült és ott álltunk a fák takarásában a pár méterre lévő, nem túl bizalomgerjesztő telek előtt. Az épület nem tűnt mainak, de rossz állapotban sem volt. Volt vagy kétemeletes, de csak a felső részen világított pár ablak rendes fénnyel. A többi vagy vak sötét volt, vagy színes fények rajzoltak sziluetteket a bent tartózkodókból. Bentről kihallatszott a zene, a ház előtt páran csoportokban állva cigiztek és hangoskodtak. A parkoló kocsik nagy része azt sugallta, hogy az itt lévők nem kis összeget tudnak itt hagyni, bármi is folyik odabent. Nagyot nyelve néztem a motort támasztó Baekhyunra, aki szintén az előttünk lévő épületet vizslatta.

- Jobb, ha itt hagyjuk a motort, még a végén kárt tesznek benne. – Nézte a lehelete miatt keletkező párát. – Egyik részem azt mondja, hogy menjünk haza, szólunk a rendőrségnek és minden oké lesz. De a másik meg be akar menni és itt kezdődik a gond. Nem hagylak kint, mert még a végén bajod esik itt egyedül, és ahogy ismerlek, úgyis utánam jönnél.

- Jól ismersz. Akkor? Bemegyünk?

- Legalább velem leszel és csökken a bajba kerülésed esélye. Na, menjünk. – És elindultunk. Talpunk alatt ropogtak a faágak és lehullott falevelek. Minél jobban közeledtünk a bejárathoz, annál több kíváncsi szempárt éreztem magunkon.

- Mit akartok, kölykök? – kérdezett egy gúnyos hang. A kétajtós szekrény méretű őrnek össze volt varrva a homlokra és furán állt az orra. Keze akkora volt, mint a fejem és hangja rekedtes a dohánytól.

- Bemenni – rántott egyet a vállán Baekhyun, mire az őr mosolyra húzta a száját, de inkább hatott vicsorgásnak.

- Nem ilyen kis vakarcsoknak való ez a hely.

- Azt hittem nem kell személyi. – Mondta lazán Baek, majd elővette a pénztárcáját pénz után kutatva.

- Tombolnak a hormonok, mi? – nevetett még jobban, de elvette a pénzt és visszajárót keresett. – De ő minek van itt? – mutatott rám. Felvontam a szemöldököm.

- Bemenni – ismételtem barna kísérőm szavát, aki mellesleg már az ajtóban álldogált.

- Miért? – nézett rám bambán, mire már gondolatban fejbe csapkodtam magam egy kötet könyvvel. IQ szint az van, barátom…

- Jah, hát transzi – szólalt meg Baek segítően, mire majdnem kigurultak a helyéről a szemgolyóim, olyan nagyra meresztettem őket.

- Ennyi erővel mondhattuk volna azt is, hogy leszbi vagyok! – fújtattam hitetlenkedve, de ő csak legyintett.

- Hát akkor egészségetekre – nevetett bele-bele röffentve az őr. Bizalomgerjesztő…

Épp csak betettük a lábunkat, de már nyomasztóvá vált a légkör. Cigi, doh és izzadságszag keveredett a levegőben, a zene dübögött a fülemben, semmit sem hallottam. A nagy téli kabátot felakasztottuk a fogasra, majd beljebb mentünk.

- Azta! – füttyentett elismeréssel a színpad felé Baekhyun. Kár volt oda néznem. A kis emelkedésen hiányos ruhában fiatal lányok táncoltak. Szexis mozdulat, csípő rázás és ordítozó férfiak. Számat húzogatva néztem oldalra, hogy jobban szemügyre vegyem a belső teret. Az italos pult tömve volt emberekkel, középen asztaloknál ültek, de a sarokban volt pókerasztal és billiárd is. A zenét nem ismertem és a villódzó piros fényektől egy pillanatra megszédültem. Rossz érzés fogott el.

- Hogy találjuk meg itt HaNit? – kiabáltam Baek fülébe, de szerintem csak a számról olvasta le a kérdésem. Széttárta a karját, majd a kezemet megfogva magával húzott. És a legrosszabb az volt, hogy itt csak férfiak voltak jelen. A táncoló csajokon kívül egyedül én voltam itt nőnemű. Hát akkor ezért néztek furán.