7. fejezet

Torkomban dobogó szívvel rohantam legjobb barátnőm után. Akaratlanul is huncut mosolyra húzódott a szám, hisz most nem érett, komoly felnőttként fogunk eljárni. Komolyan úgy érzem magam, mint egy diáklány, aki a suli focicsapatát akarja meglesni az öltözőben. Titokban azért izgulok, hogy mi fog történni, mégiscsak korunk egyik legnagyobb idoljaival fogunk találkozni! Mindegy lenne, ha várnánk a találkozóra, akkor is megismernénk őket, de ah…. Most már tényleg. Ki ne szeretné megnézni őket, mikor táncolnak?

Yumi hirtelen lefékezett előttem, én meg majdnem neki mentem. Barátnőm megfordult és a szemembe nézett. A hajamhoz nyúlt, igazított rajta, majd egy bólintás kíséretében elővett egy piperetükröt, amiben saját magát is megnézte. Míg ő elpepecselt a sminkje megigazításával, gyorsan körbe néztem, nehogy valakinek is feltűnjön, hogy olyan helyen vagyunk, ahol nekünk igazán nem kéne. Szerencsére az épület ezen részén alig lézengtek emberek és magukon kívül nem is foglalkoztak mással.

- Vissza akarok menni – öleltem át a mappámat. Államat a szélére támasztottam és így néztem fel barátnőmre. Yumi eltette a piperetükröt, körbe kémlelt, majd megfogta a vállamat.

- Nincs visszaút! Egyenesen belépünk a Paradicsomba! Gyerünk! – Hátrált pár lépést, majd kifújta a levegőt és biccentett, hogy menjünk.

- Csak ezt ússzam meg, könyörgöm – mormoltam el magamban gyorsan, majd Yumi mellé léptem és beljebb mentünk a folyosón. Mentünk pár métert, mikor meghallottuk a dübörgő zenét. Yumi arca azonnal felragyogott és izgatottan rángatott közelebb az egyetlen ajtóhoz, ami ebben a kis zsákutcában létezett. Számat beharapva álltam meg a kék, tömör faajtó előtt és Yumit vizslattam, hogy akkor most mi lesz. Barátnőm szája elé helyezte mutatóujját, hogy legyünk csendben, majd a kilincsre rakta a kezét. Becsukta a szemét, majd pár pillanat múlva ki is nyitotta és nagyon lassan és óvatosan lenyomta a kilincset. Körmömet rágva néztem, ahogy az ajtó kinyílik, és ezzel felerősödik a zene dübörgése. Yumi résnyire nyitotta ki az ajtót, éppen annyira, hogy lássuk, mi folyik bent, de nem annyira, hogy a teremben tartózkodóknak ez feltűnjön.

A szám elé kellett kapnom a kezem, mikor megláttam a fiúkat. Bár az ajtórés miatt keletkezett látószögben nem láttuk az összes tagot, a tükör ezt a problémát megoldotta. A fiúk oldalt voltak nekünk, sima pólóban és melegítőnadrágban, de voltak, akik rövidgatyát, vagy farmert húztak. Furcsa volt őket smink nélkül, az ugrálástól összeborzolódott hajjal látni őket. Apropó tánc: olyan egyszerre és gyorsan mozogtak, hogy összeakadt a szemem.

Egy idő után a zene leállt, ők meg kifulladva ültek le a terem padlójára. Szememmel Suhot kerestem és meg is találtam: a tükörből látszódott, hogy a terem végében ül egy padon és onnan nézi a többieket.

- Ah, de elfáradtam! – kiabáltak egymásnak. Ezek süketek? Miért ordít az a zselézett hajú a mellette fekvő fiúnak?

- Én már nagyon unom ezt az egészet – szólt halkabban, mondjuk úgy, hogy normális hangerővel egy másik, kinek nagyon mély hangja volt. Sajnos pont nem láttam, hogy ki volt az. – Mégis minek kellett hamarabb bejönnünk? Én még aludni akartam volna – nyöszörgött.

- Akkor aludj – röhögött egy göndörebb hajú, a padlón hasaló fiú, aki szerintem Chen lehetett, de nem vagyok annyira biztos benne. Óvatosan Yumi felé pillantottam, aki csak elbűvölve nézte őket. Egy nagyot nyelve fordítottam ismét figyelmet a bent tartózkodó fiúkra. Próbáltam felismerni őket, hogy ki kicsoda az alapján, amit a neten találtam. Több-kevesebb sikerrel felismertem D.O.-t, Sehunt és… és azt a gyereket, akire ráestem. Kikerekedett szemekkel kaptam barátnőm keze után. Yumi egy kicsit felszisszent és kérdőn nézett rám, mire csak a hajráfot viselő, fekete hajú és szintén fekete pólót viselő fiú felé böktem a fejemmel. Yuminak rögtön leesett, hogy ő az, akivel padlót fogatattam. Kerestem rajta valamit, egy ragtapaszt, egy karcolást vagy csak egy piros bőrfelszínt, de semmit nem láttam rajta, azon kívül, hogy feltűnt, mennyire izmos a karja. Te jó ég!

- Ti kik vagytok? – hallottam meg magunk mögül egy mély, férfias hangot, mire úgy, ahogy voltam, lefagytam. Kigúvadt szemekkel fordítottam oldalra a fejem, hogy megnézzem, kik azok, mire Yumi egy hatalmasat sikított ijedtében, én meg ez miatt elveszettem az egyensúlyomat és kilökve az ajtót, egyenesen bezuhantam a próbaterembe. A beszélgetés azonnal elhallgatott, mindenki egy emberként fordult az ajtó irányában. Enyhén érdekes látvány lehetett, ahogy a semmiből elő tűnik négy alak, akikből az egyik szendvicshez hasonlóan a földön fekszik. Oh, istenem, mégis miért én? Mit védhettem előző életemben, hogy ezt érdemlem?!

Ahogy felnéztem, hét kíváncsi és egyben ijedt szempárral találtam szembe magam, közülük is egy ember volt, aki vigyorogva integetett. Magamban már ötven módban kinyírtam mindenkit, a föld alá süllyedtem és felrobbantottam a világot.

- Mond, nem akartál volna elkapni? – néztem fel szúrósan Yumira, aki csak idegesen mosolygott és a haját csavargatta. Nagy levegőt véve feltápászkodtam a padlóról és próbálva menteni a menthetőt, talpra ugrottam, mutatva ezzel is, hogy semmi bajom, majd gyorsan leporoltam magam. – Bocsi srácok, eltévesztettük a házszámot! Sziasztok! – Hadartam el gyorsan a még mindig reakció nélkül engem figyelő srácoknak, majd kikerülve a minket megszólított –szintén! – bandatagokat elsprinteltem Yumit magammal húzva.

Meg sem álltam egészen a főbejáratig. Ott viszont már elkezdtem toporzékolni és kiabálni Yumival, hogy én életemben nem égtem még ekkorát, hogy minden az ő hibája, miért kellett engem belerángatnia, most mégis hogy nézzek a szemükbe…

- Megmondtam nem? Nem megmondtam? – néztem vérben forgó szemekkel Yumira, aki csak a kezét tördelve hallgatott. – El vagyok átkozva!

- Nyugi, nyugi, nincs semmi baj. Mással is történik ilyesmi – próbált nyugtatni.

- Igen? Szóval mindenkivel megtörténik, hogy behasal a szupersztárok próbatermébe, ahol, mint valami idiótára néznek? Te mondtad, hogy ők a legkeresettebb sztárok, nekem ne akard beadni, hogy ez mindenkivel megtörténik! Ez csak is velem esik meg! – Hadonásztam idegesen. Egyszerűen éreztem, hogy ez fog történni. Odafent nagyon nem akarják, hogy normális életet éljek!

- De azok a lábak! Azok a vállak! Yeon Hee, hát nem megérte? Istenem, azok a borotva éles vonások! – áradozott Yumi, én meg csak ott álltam, szinte a sírás küszöbén. A kezdeti düh teljesen elpárolgott, elfáradva néztem, ahogy Yumi a két kezét összekulcsolva áradoz a fiúk izmairól. Lassan bekerülök a Guinnes Rekordok Könyvébe, mint az a csaj, aki a legtöbbször került kínos szituációkba. Remek jövő elé nézek…

- Csak kárhozást hozol az életembe – suttogtam magam elé. Barátnőm hatalmas mosollyal az arcán, az előbbi esetről teljesen elfelejtkezve átölelte a vállam, mire kapott tőlem egy csúnya nézést.

- Te voltál olyan béna, hogy elestél.

- Te meg sikítottál!

- Ez az! Szerinted én nem égtem be?

- Hogy melyikünk alázta be magát jobban, arról vitatkozhatnánk. Felesleges, Yumi, én nyernék – ráztam le magamról a karját.

- Ne haragudj, hogy ilyen helyzetbe rángattalak bele. Nem gondoltam, hogy ez fog történni, komolyan! – Nézett rám bocsánatkérően Yumi. Nem is rá haragszok, hanem erre a hülye kialakult helyzetre. Ha jól számolom, ezzel az esettel együtt negyedjére égtem be a Leader előtt. Az a szürke hajú még képes volt integetni! Teljesen lenéz, ő még képes a nyomoromon szórakozni! Tényleg, mindjárt sírva fakadok….

- Majd mindent rendeződik, ne aggódj! Délután még megmentheted magad azzal, hogy megmutatod, hogy mennyire vagy jó producer.

- Jah, köszi, hogy ennyire átérzed a helyzetem – szóltam szarkasztikusan. Barátnőm kacsintott egyet, majd elindult, de gyorsan vissza is fordult, mire meglepve néztem rá. – Vendéged van – mutatott az egyik irányba és elszörnyedve vettem észre azt a személyt, ki felénk igyekezett. – Jó beszélgetést – mosolygott Yumi és újból elindult, de megragadtam a csuklóját.

- Itt ne merjél hagyni vele! – Sziszegtem a fogam között.

- Ne haragudj – suttogta ő is és lehámozta magáról az ujjaimat. Távozóban még dobott nekem egy puszit. Hát ilyen egy barátnő?

- Ő kicsoda? – kérdezte egy már jól ismert hang. Unottan szembe fordultam vele.

- A szóvivőnk. Egy gyáva alak – szűkítettem össze a szemem, mikor Yumi távolodó alakjára néztem.

- A srácokat sikerült meglepned – megforgattam a szemem a gyors témaváltást követően. Suho édesdeden mosolygott zsebre tett kézzel. Ő azon kevesek egyike, aki farmert viselt a próbateremben.

- Nem ez volt a terv.

- Hanem? – nézett érdeklődve.

- Hanem az, hogy nem vesztek észre, nem zuhanok be és nem égetem be magam! – Most mit köntörfalazzak? Suho előtt már mindegy…

- Ennyire érdekelt téged, hogy milyenek vagyunk, hogy még a próbatermünkbe is bejössz?

- Csak eltévedtünk! – védekeztem azonnal, de Suho arcára volt írva, hogy ezt nem veszi be. – Jól van, na. Már kíváncsi sem lehet az ember?

- A következő mi lesz? Az öltözőbe se merjünk be menni, mert oda is utánunk fogsz jönni?

- Kukkolni a fiúk szokása!

- Erre te vagy az élő példa – bólogatott hevesen a fiú. Magam előtt összefontam a karomat és mérgelődve néztem rá.

- Amúgy sem lennék kíváncsi a meztelen felsőtestedre!

- Hé, ha látnád, igazán bejönne a látvány! – húzta végig a tenyerét a mellkasán és mellé még kacsintott is. Nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el.

- Ja, főleg, ha két szál szőr is van rajta – nyomtam el egy gúnyos mosolyt. – Egyébként, hogy hogy bejöttetek?

- Behívtak minket. Nekünk meg jönni kellett. Többet nem tudunk – rántotta meg lazán a vállát.

- Értem. Hát, majd délután találkozunk.

- Alig várom – nevetett jóízűen Suho, mire emeltem is a kezem, hogy rácsapok, de eszembe jutott, hogy ha én kisebb sérülést is okozok nekik, akkor már perelhető vagyok, így hát szépen visszalógattam a karomat. – Megtennéd, hogy a nevünkön szólítasz minket?

- Jó.

- Kim Joon Myun – nyújtotta a karját, mire elképedve néztem rá. – A lehetőségek nem úgy hozták, hogy normális körülmények között mutatkozhassunk be. Szóval, Kim Joon Myun vagyok, az EXO vezetője.

- Kim Yeon Hee, a hozzátok kiosztott producer – fogadtam el a felém nyújtott kezét. Joon Myun megszorította a kezemet és aranyosan elmosolyodott.