- Ahj.. - Sóhajtottam egy nagyot, majd
felnéztem az órára. Kitartás HaNi, már csak hét perc. Kipillantottam az
ablakon, mivel a téli táj sokkal jobban megfogott, mint a fizika tanár
mondanivalója a súrlódásról. Jó, nem vagyok egy nagy koponya fizikából, de.. Mikor
lesz nekem arra szükségem, hogy ki tudjam számolni, mekkora a súrlódás, ha
fékezik egy kamion? A kérdésemre a válasz: SOHA. Miközben ezeken elmélkedtem,
kicsengettek. Mivel nem a barátnőm, EunJi mellett ülök (mert ugye a drága
tanárnő ragaszkodik az ülésrendhez, és a fegyelemhez), ezért az óra után az
első utam hozzá vezet. Felálltam hát, hogy felébresszem. Ahogy elnézem a fejét ez
után az óra után, szükséges lesz. Tök vidáman mentem oda hozzá, mire felemelte
a fejét a padról, és kómásan rám nézett. - Nah, mozdulsz? - Vigyorogtam rá.
- Jah.. Csak baromira álmos vagyok, de már
ébredezem. - Rám kacsintott, majd elindult kifelé a teremből. Mellé szaladtam,
így együtt mentünk le a lépcsőn, egészen a saját termünkig, majd elfoglaltuk a
helyünket. - Uh, akartam neked mondani, hogy.. - Fordult felém EunJi lelkesen,
mikor hirtelen félbeszakította az éppen belépő osztályfőnök. Egy kemény
tekintetű, szigorú férfi, aki úgy tudja leteremteni az embert, hogy tényleg,
száz százalékosan bűntudatot érezzen a vétkes, és közben teljesen nyugodt marad
a pali. Félelmetes. Olyasfajta csendes gyilkos.
-
Figyeljetek ide egy pillanatra, legyetek szívesek! - Intette az osztályát
csendre. - A következő órára én fogok bejönni, mivel a biológia tanárnő
hiányzik. - Ez a válasz mindenkiből egy nagy, csalódással teli sóhajt váltott
ki. - Viszont! - Emelte fel kissé a hangját. - A jó hír, hogy így elmaradt az
utolsó órátok. - Nah, most volt az a pillanat, hogy az osztály éljenzésben tört
ki, és még a következő mondat után sem csillapodott. - A rossz hír, hogy a
következő óra matek lesz. Így készüljetek lelkileg. - Mondta, majd kilépett a
teremből. Az öröm lassan eltompult, majd megszűnt.
- Nah, ha már ofő így feldobta a napunkat,
elmondom, amit korábban akartam. - Fordult oda hozzám újra EunJi. - Nincs
kedved ma átjönni hozzám főzőcskézni, meg kicsit dumálni. Na?
- Hát.. Nem tudom.. - Söpörtem el egy tincset
az arcomból. - Tanulni kell holnapra, meg minden..
-
Jajj, HaNi.. - Nézett rám komolyan. - Te és a tanulás.. - Nevette el magát. - Ezt
még te sem gondoltad komolyan.
– Jah, igazad van amúgy.. - Az arckifejezésén
elnevettem magamat. - Benne vagyok. - Mire megbeszéltük, be is csengettek, és
meg is jelent a tanár.
-
Mielőtt még túlságosan belemerülnénk a matematika és a számok világába,
osztályfőnökként az én feladatom közölni veletek, egy új dolgot. Az igazgatóság
jó ötletnek találta, ha kötelezővé teszi a klubok működését, hogy az új diákok,
vagyis a kilencedikesek könnyebben be tudjanak illeszkedni az új környezetbe.
-
És ez minket érint tanár úr? - Jelentkezett az egyik csaj, akit a
"menőbbek" mindig kigúnyolnak a szemüvege miatt.
-
Nagyon is, mivel minden tizedikes diáknak kötelező csatlakozni egy klubhoz.
-
De tanár úr! - Szólalt meg egy kényes hang. - Nekem nincs időm ilyesmire..
Nekem fontosabb dolgaim vannak. - Nyafogott az első padsorból YuNa.
- Úgy látom, nem figyelt rám kisasszony. Azt
mondtam az imént, hogy KÖTELEZŐ. - Hangsúlyozta keményen. - Amennyiben nem
teljesítitek, felelősségre vonnak benneteket. - Erre YuNa és társai undokul, és
fintorogva összenéztek. Ch.. Tipikus. A műkörmös pink plázacicáknak ez túl sok.
Még a végén letörik a körmük, vagy esetleg elfolyik a sminkjük, és akkor vége a
világnak.
-
Klubbot lehet alapítani? - Kérdezett ismét a kis szemüveges AeMi.
-
Természetesen, de csak ha az igazgatóság jóváhagyja, valamint meg kell felelnie
pár feltételnek. - Bla, Bla, bla.. Sok a duma.. Még felolvasta a szabályokat,
ami a klubalapításhoz tartozott, aztán belekezdtünk az izgalmas matematika
órába. Mondhatom, a függvények a világ legizgalmasabb dolgai.. Csak már lenne
vége az órának.. *Csengő*
-
Csak szerintem borzalmas ez az ötlet? - Kérdezte EunJi kissé ingerülten.
-
Nem.. Nekem sem tetszik.. - Értettem egyet. - Nem szeretem az olyan dolgokat,
amik ránk vannak erőltetve. Meg amúgy is.. Év elején kellett volna ezt
kitalálni, nem pedig suli kezdés után két hónappal.
- Igazad van. Majd lesz valahogy.. - Sóhajtott. Egy
hét múlva létrejöttek a klubok, és nekem, de még EunJinak sem volt
gondolatában, hogy egy klubbot alapítsunk, úgy gondoltuk, majd belépünk egy
klubba, aztán kész. Csakhogy.. A jobb klubok hamar megteltek. Egy-két nap
alatt, egy klubban sem volt hely. Vagyis hazudok.. Egyben volt. A Fekete Rózsa
nevű klubban, így hát beléptünk. Furcsa emberekkel találtuk magunkat szembe.
Mind, fekete ruhás, depressziós figura. Ekkor döbbentünk rá, hogy egy emós
stílusú klubba léptünk be. Nem igazán az én és az EunJi világa, de egy év nem a
világ, kibírjuk. Csak heti két találkozó, egy éven át, aztán vége. Végülis..
Nem gáz, csak verseket olvasnak fel, amiket ők írnak az érzéseikről,
gondolataikról, a magányról és a szenvedésükről. Nem hittem volna, hogy ezt
fogom mondani, de vannak tehetséges személyek is, akik tényleg jók abban, amit
csinálnak. De néha teljesen leamortizálnak, és kezdjük mi is magunkat olyannak érezni,
mint ők. Nem tesz jót se nekem, se EunJinak ez a légkör, ezért úgy döntöttünk,
hogy új klubbot alapítunk, hiszen a minimum fő csak kettő. Felmentünk az
igazgatóságra, mindent megbeszéltünk, egy hónap múlva már dokumentálva lesz a klub,
de addig még el kell mennünk a klubtalálkozókra.
- Nem téma,
azt már fél lábon is kibírjuk. - Löktem meg a kissé morcos barátnőmet az
igazgatóiból kijövet. Ő nem tudja leplezni a haragját úgy, mint én. Már nagyon
unja a helyzetet, pedig még csak pár klubgyűlésen vettünk részt. Eltelt két
nap, újabb klubtalálkozóra mentünk. Én és EunJi, persze az ő kérésére később
érkeztünk, hogy minél kevesebb időt kelljen ott töltenünk. Mikor megérkeztünk,
a sok fekete tekintet mind ránk szegeződött, majd élettelen hanggal, vagy
mozdulattal üdvözöltek minket. Körbe néztem, majd egy ismeretlen arcot láttam
meg. Egy piercinges, tetovált, fekete hosszú hajú fiú nézett fel rám. Sütött
róla, hogy valami züllött bajkeverő. Elvégre is.. Ilyen fiatalon, tetoválása
van, a karjain látszódnak a vágás nyomok, valamint a csávóka tele van
piercinggel. Van egy karika az orrában, a szemöldökénél is három, a fülében is
egy jó pár, a többiről pedig nem is igazán szeretnék elmélkedni. Pedig helyes
kis kölyök lenne, ha nem rontotta volna el így magát. - DaeHo vagyok. -
Nyújtotta felém vékonyka kis karját. - Örülök a találkozásnak. - Csillant meg a
nyelvében lévő piercingen a fény. Szóval még a nyelvében is van. Plusz egy!
- Szia, Jang
HaNi vagyok, ő Lee EunJi. - Meghajoltam, majd lassú mozdulattal, bizonytalanul
fogtam a vele kezet, mire egy furcsa, kissé perverz mosolyt váltottam ki
belőle. Nem tudom, hogy ez most mi volt, de nem mondom, hogy nem riadtam tőle
vissza egy kicsit. Totál vicces amúgy a szituáció, mivel én és EunJi ülünk ott,
normális, iskolai egyenruhában, (ez a klasszikus rövid szoknya és rövid ujjú
ing nyakkendővel kombó) ők meg full feketében. Inkább lennék én is utcai
cuccban, de mivel a gyűlés a suliban van egy választott időpontban és teremben,
(a mi esetünkben ez este héttől nyolcig tart, a kijárattól legmesszebb lévő
teremben, a kémia előadóban, ami mellesleg az udvar másik oldalán található)
ezért kötelező az iskolai egyenruha. Szóval.. EunJi egész végig szótlanul ült,
míg a verseket olvasták, néha elővette a telefonját, azt nézegette unottan és
ingerülten. Eközben én figyeltem az éppen felolvasott versre, mikor hirtelen
valami elkezdett zavarni. Egy tekintetet éreztem magamon. Próbáltam nem
foglalkozni vele, de annyira idegesített, hogy kénytelen voltam oldalra nézni.
Nem tévedtem.. DaeHo nézett, de olyan tekintettel, hogy azt elmondani nem tudom.
Folyamatosan nézett a találkozó hátralevő részében is. Elhatároztam, hogy nem
nézek rá, majdcsak abbahagyja, bár nagyon irritált. Még mindig éreztem magamon
a tekintetét, erre egyszer véletlenül rápillantottam. Ebben a pillanatban rám
mosolygott, és hirtelen lekapta a testét takaró fekete pólót, mire
megpillantottam a teljes, hatalmas tetoválását, egy hatalmas sárkányt, ami
szinte a fél felső testét borította. Feltűnés mentesen elfordítottam a fejemet,
miközben mindenki DaeHot vizslatta. Hamar visszatért a társaság a versekhez, és
folytatódott a depizés, mikor EunJi telefonja pityegő hangot adott ki. -
Úristen, mennem kell! - Pattant fel hirtelen, és úgy kiviharzott a teremből,
hogy el sem tudtam köszönni tőle. Nem szép, hogy magamra hagyott. De remélem
nincs semmi gond, hogy csak úgy elrohant. Felnéztem az órára, még tizenöt perc
és mehetek. Kibírom. A hátralevő időben a DaeHo mellett ülő fiú olvasta fel a
versét, (sajnos a nevére nem emlékszem) ezért akaratlanul is rápillantottam
DaeHora, aki ezúttal megnyalta a száját, majd beleharapott. Nah, itt lett
elegem. Én félek ettől az embertől, para a viselkedése. - Ne haragudjatok,
muszáj elrohannom! - Vettem fel gyorsan a kabátomat, és négy perccel korábban
elhúztam a csíkot. Nyakunkon a tél, már ilyenkor hamar sötétedik, és hideg van.
Sietek
hazafelé, gyorsan szedem a lábaimat az üres és sötét utcákon, miközben a
levegőt kifújva a saját leheletemet is alig látom a hatalmas ködtől. Lépteket
hallok, és egy alakot pillanatok meg magam mögött. Lehet, hogy paranoiás
vagyok, de félek. Még gyorsabban kezdtem lépkedni, mikor egyszer csak eltűnt a
"követőm". Kezdtem megnyugodni, és lefordultam a következő sarkon, de
a már magam mögött hagyott utat néztem még a kanyarban, aztán előre fordultam,
és ijedtemben összerezzenve, halk sikolyt hallattam. Teljesen lefagytam, amikor
megláttam, a velem szemben álló, fekete ruhás alakot, a sötétben a lámpa alatt
tőlem két méterre. Az arcát fekete kapucni borította, ezért nem láttam azt. Egy
pillanat elteltével elindult felém. Hátrálni kezdtem, felkészültem a
menekülésre, mikor az illető hirtelen megragadta a karomat. Kiabálni akartam,
de befogta a számat, és teljesen lefogott. Sem kiabálni, sem menekülni nem
tudtam, hiába rúgkapáltam. - Nyugi, ne heveskedj. - Szólalt meg. A hangja annyira
ismerős volt, hogy hiteltelen lesokkoltam. Lehajtotta a kapucniját az idegen,
mire felismertem. DaeHo volt az. - Engedj le! - Rúgkapáltam, mire
kiszabadultam, és két lépést tettem hátra. - Mi a fenét keresel te itt? -
Kérdeztem félve és kissé kétségbeesetten. - És mégis mit akarsz tőlem? -
Folyamatosan mentem hátrafelé, mire ő lassan elkezdett felém sétálni..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése