Kéz a kilincsen

(Music challenge: Younha  ft. RM - Winter Flower)

Ismered azt az érzést, mikor megígérsz valamit valakinek, és nem tudod betartani? Önhibádon kívül vagy szándékosan? Felrémlik benned az az érzés, mikor ráébredsz arra, hogy nem tudtad tartani a szavad és be kell ismerned mulasztásod annak a valakinek? Rossz érzés, de túlélhető.

Tudod mi rosszabb ennél? Mikor magadat csapod be. Ott van a szádban a csalódás íze, a szánalom a szívedben és a gondolat a fejedben: mi lett volna, ha…

Az én fejemben mindig ugyanaz a film forog: eléd lépek, megszólítalak, beszélgetünk, nevetünk. Több forgatókönyv is él bennem, mindegyik más, de egyben ugyanaz: Rád várok, Érted teszem, Téged akarlak.

Mikor először megláttalak, az élet megállt egy percre, elég volt egy pillantás és tudtam, Te más vagy, Te különleges vagy. Attól a végtelen pillanattól fogva az életem csak Rólad szólt: szüntelen kutattalak a tekintetemmel, kerestem az alkalmakat, amikor megpillanthatlak. Minden egyes másodpercet elraktároztam az agyam hátsó zugában egy régi dobozba, amit hézagmentesen lezártam, hogy később ezekből a mozzanatokból táplálkozhassak. Ezek a tovaszálló életfoszlányok mindig mosolyt csaltak az arcomra, bearanyozták napomat, felvidítottak.

Ám minél többször láttalak, annál többet akartam.

Már nem volt elég, hogy a függöny mögül lesselek; hogy érkezésedkor az ajtóhoz rohanjak és ahhoz arcomat nyomva érezzem még közelebb Hozzád magam; hogy ábrándozzak Rólad.

Többet akartam, és így tovább ment Veled együtt a hozott öröm. Semmi másra nem tudtam koncentrálni, csak Rád, és a semmittevés szépen lassan belülről kezdett felemészteni. Egyre gyakrabban és nagyobb hullámokban tört rám az émelygés, a rosszullét, mely olyan volt, mintha a lelkemet tépnék szét.

Próbáltam erőt venni magamon és elfelejteni Téged, de mikor azt hittem, hogy sikerül, Te visszajöttél és hoztad magaddal a régen bezsákolt aranynapsugarat.

Kezdődött minden elölről és tartott egészen az első, igazi nagy kiborulásig. A sírógörcs hulláma maga alá temetett és nem jött segítség, hogy kihúzzon alóla – azt hittem belefulladok.

Eltelt egy hét és láttalak. Eltelt két nap és láttalak. Eltelt öt nap és láttalak. Szánalmas, hogy Hozzád igazítom az idő múlását? Az. Tudom. De ha azt mondom, hogy hétfő, az önmagában nem mond semmit, ám, ha azt mondom, hogy három nappal ezelőtt láttalak, akkor érzelmi töltése is lesz a szónak.

Döntöttem.

Elegem lett abból, hogy úgy kuncsorgok utánad, mint szeretetéhes kiskutya, aki az ajtót lesi arra várva, hogy a szeretett gazdi mikor jön haza és végre a nyakába ugorhasson. Úgy döntöttem felfedem magam, hogy Te is észrevegyél.

Minden próbálkozásom kudarcba fulladt és mindet Te fújtad el. Ám egy nap mégis a közeledben lehettem és a mennyekben éreztem magam a melegséget sugárzó szemeidtől, a gyengéd mosolyodtól és az egész lényedtől. Kegyetlen érzés, mikor nem tudod elmondani senkinek az örömöd, miközben világgá kürtölnéd.

Ígéretet tettem magamnak: kilépek a komfortzónámból, eljátszom, hogy az vagyok, aki mindig is lenni szerettem volna és megvalósítom egyik képzeletszülte tervemet. Minden tökéletes volt: a nap, a helyszín, a körülmények. Készültem, próbáltam a legjobb formámat mutatni neked és mikor elérkezett a várva várt pillanat…

Felesleges hibáztatnom mást. Kifogásokat kereshetek, amiért a film tovább pörgött, a jól felépített tervem pedig darabokra hullt. Ott álltam az ajtó előtt, kezem a kilincsen, szívem torkomban dobogott és Téged néztelek. Téged, ahogy ott állsz alig karnyújtásnyira, egy hajszálnyira a megálmodott jelenettől és mégsem voltam képes lépni. Egy hang a fejemben folyamatosan azt súgta, hogy „Menj ki! Tedd meg! Mire vársz?” Én mégis végignéztem, ahogy elmész.

Sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy miért hagytam, hogy ez történjen? Miért nem mentem utánad? Talán mert elkéstem és ragaszkodtam az eredeti tervhez? Mindegy.

Sokáig bámultam távolodó alakod után, és ahogy távolodtál, az én reményeim is elszálltak. Kezem lassan lecsúszott a kilincsről, üres fejjel elsétáltam és csak álltam a szoba közepén, próbáltam megfejteni, hogy mi az az ismeretlen, de sajgó érzés, ami átjárja egészemet.

Elszalasztottam a várva várt alkalmat és csalódtam önmagamban. Megszegtem a magamnak tett ígéretet és ezzel együtt szembesültem azzal a ténnyel, hogy soha nem tudok kilépni saját árnyékomból, hiába minden próbálkozásom, a valóságban nincs helyem, nekem csak a képzelet jut.

Mert túl tökéletes vagy hozzám.